Minden oly díszes, szép és nagyszerű vala; aranyrojtos fehér kárpitok
gazdag redőkben hullámzottak végig a falakon; az óriási tükrök fényében
a pazar világot árasztó szövétnekek kettőzve ragyogának; a simára
viaszkolt padlaton vidoran lejtettek végig az ifjak, bájoló hölgyeket
fűzvén karjaikra. Az egész társaságon gyermekded szende öröm sugárzott
végig, s a megelégedés jó kedéllyel egyesülve, ezen estélynek oly
házias, oly családi színt kölcsönze, hogy az minden egyszerüsége mellett
fesztelen, és barátságos vala. A nők édes-enyelegve társalgának szerény
lovagjaikkal, s a szép hölgykoszoru ezerféle kelleme tündérkoronát
tüzött a fényes ünnepély fölé. A pajzán ifjak a sok bájtól elragadtatva
szellemittasan szállongtak hölgytül hölgyhez; szavaiknak megható erőt
kerestek, s egy szívlázitó pillanat a szerelem kéjtengeréből, édes
jutalom vala forró udvarlásukért. Nem vala arcz, nem pillantás, mely
eleven jó kedélyre nem mutatott.
Az emberi élet titkai kimeríthetlenek, gyakran túlboldogoknak véljük
magunkat, s nem sejtjük a csapást, mely kevés percz mulva oly ördögileg
sujt, hogy még csontjaiban is megrázza a velőt; sokan bú-gond nélkül
erőteljesen élik át a napot, s érte barátságtalan sír fogadja hideg
ölébe; hányan viradnak legválogatottabb gyönyörök mellett, megfeledkezve
mindenről, mi nem hoz kéjt, s a hajnal gyászt hoz fejökre! mi játszószer
vagyunk a nagy természet kezében!
A kedves női füzérben egy mind termetre, mind öltözetre kiválólag
érdekes vala. Magas homlokán sokat jelentő léleknagyság ült, ragyogó kék
szemeiből bánattal vegyes öröm mosolyga, biborajkiról mennyei kellem
zengett le, s gyönyörű szögfürtein egyszerű illatdús virágfüzér
negédeskedék, öltözetén nem annyira fénypazar, mint finom izlés
mutatkozott. E hölgy a szép Hermine, báró Rideky menyasszonya, s oly
boldognak látszott, mint ki előtt hosszu szenvedés után egy édeni élet
nyílik fel.
Mellette deli ifju állott, sovár tekintete szakadatlan a bájos Herminén
függe; keveset szólt, s merengésiből többnyire a szép ara szenvedélydús
beszéde riasztá fel; ugy látszott, neki a zaj, a vendégek, az egész
világ terhére vált. Ő egyetlen gondolattal küzdött, s e gondolat oly
édes, oly mennyei vala, hogy agyát, keblét, s lelkét tökéletesen
eltölté; ő zavartalanul s tanuk nélkül vágyott szíve szerint mielőbb
Herminét ölelni, mert ő vala a boldog vőlegény.
A szobalány rejtélyes arczkifejezéssel elelrettenve, s ismét neki
bátorodva sompolygott darab ideig Hermine körül, végre félelmén erőt vőn
a haszonlesés, és urnője öltözetén feltünő igazitni valót fedezvén fel,
őt egy mellékterembe szólítá. Rideky nehány lépésre követé Herminét, de
a távozás okáról értesülvén, a vigadók felé fordult. Egyedül valának, s
a szobalány rövid előbeszéd s hosszu mentegetődzéssel a levelet átadta.
– Hermine arcza lángba borult, midőn az irást megpillantá. –
– Egek! ezen irás – ki hozta e levelet? kérdé, miután a pecsét reszkető
újjai alatt elpattant.
– Egy idegen. –
Most minden vére keblébe szorult; arcza lassan halványulni kezdett; s
midőn a levél rövid tartalmát átfutá, mint sír arája oly sápadt lőn.
– Ez lehetetlen! – rebegé, s a lap kezéből kihullott – ez lehetlen, ez
ármány! – folytatá fuldokolva, s görcsösen kapván szivéhez, egy átjáró
sikoltással eszmélet nélkül rogyott össze.
E zajra átalános zavar lőn, minek már távulról tanúi valánk, a zene
elnémult, a vendégek haza széledtek, s csak azok maradtak a betegnél,
kiket közelebbi viszony csatolt a házhoz, s részvevően fonák körül a
szenvedő ágyát, az érkező orvosban mentő angyalt várván.
A teremben nehány elkésett vendég között Rideky óriási léptekkel sétált
fel s alá, homlokáról nyugtalanság üzte izzadságot törülvén.
– Az orvos jő; – jelenté a szolga.
– Valahára! – tört ki Rideky feszült kebléből, s egy mély sohajt
ragadott magával, – fuss eléje, mondd: siessen, aranyakkal fizetem
gyorsabb lépteit,
– Bocsánat! – mond Belánszky, hideg bókkal nyitván be az ajtót – de azon
orvos, kit önök várnak, nem jöhet, ő szinte veszélyesen beteg.
– Nem jöhet! beteg?! kiáltá Rideky.
– Épen nála virraszték, szinte orvos vagyok, ha szolgálatommal beérik,
szerencsémnek fogom tartani; – ezt oly külső nyugalommal, oly szinlelt
hidegséggel mondá, mintha a körötte levő személyzet, s az egész ház
iránt közönyösséggel viseltetnék, és csak annyi részvétet mutatott, a
mennyit egy betegnél melegérzésü orvostól igényelni lehet; jobb kezét
mellénye nyilásába dugta, s baljába kalapját szoritá; e színlelés
roppant erőbe került, mert belsejében vihar csatázott, minőről még egy
tengerésznek sem lehet fogalma. Ugy állt ott, mint egy eleven Aetna,
mely többszöri kilávázás után külsején barátságos, nyájas kerteket
visel, mig gyomrában a tűzanyag iszonyuan működik.
– Veszélyes a beteg? kérdé szünet után.
– Sziveskedjék befáradni – mondá Rideky egy oldalajtóra mutatva.
Belánszky hideg fejbillentéssel a felszólitásnak engedett. Térdei jobban
reszkettek, mint valaha feje lángolt, midőn a küszöböt, mely Herminéhez
vezetett, átlépte. Oly hosszu távollét után, annyi szenvedésért bizony
bizony kínos jutalom vala egy ily találkozás.
Hermine szobájába jutott, a beteg ágyát részvéttel, s gyöngédséggel
ápoló nők környezék, kik közől nehányan szívből, s többen szinből
sopánkodának, arczukon szomoruság ömlék el, de az emberi arcznak
főtulajdona a tettetés. Oh igen! légy csak boldog, és juss
szerencsétlenségre, ha kilenczen vannak körötted, mindnyájan sajnálkozni
fognak, de legalább is ötnek keblét káröröm dagasztandja; érjen
szerencse, örvendeni fognak külsőleg, de legalább is két harmadának
szivét az irígység fulánkja mardosandja. Az ember dicső és nagy tud
lenni, ha hivatását betölti, ha a ráruházott méltóságnak megfelel; de ha
egyszer elsülyedt, minden állatok föléje emelkednek.
Belánszky az ágyhoz lépett, remegve nyult a kéz után, melyet oly rég nem
érinte. Rövid gondolkozás után a benlevőknek távozást inte, s mint
ohajtá, Herminével együttmaradt.
Ott feküdt a szép hölgy, mint a kérlelhetlen éjszaki szél által letört
liliom, arczán nem mutatkozott élet, s mégis szép volt; szép, mintha
Raphael ecsete remekelte volna.
Hermine Belánszky kezét szivéhez vonzá – itt orvos ur! itt – – oh jaj!
Belánszky a kezet ajkihoz ragadá, azt köny- és csókzáporral halmozandó.
– Hermine! szerelmesem! én vagyok – rebegé tört hangon – tekints reám
szenvedőre – folytatá s önkénytelen térdre omlott.
A hölgy szemeit bágyadtan fölveté, összeborzadt, s mindkét kezével
arczát födé el. Rövid hallgatás után Belánszky férfierejét összeszedvén
fölegyenesedék, s makacs fájdalommal szoritván össze színehagyott
ajkait, átjáró éles tekintettel mérte végig Herminét; a szünetet lassu,
de mennydörgő szava bontá fel:
– Nem vártál ugy-e? –
Semmi válasz.
Ekkor indulatosan kapta le az arczfedő kezet, s vad tekintete
megszelidült, a feledhetlen szemeket könyárban pillantván meg.
– Nem vártál ugy-e? ismétlé szenvedő lágy hangnyomattal.
– Borzasztó! – csodálkozék Hermine – mi téged rég halottnak hivénk.
– S emlékemet sirba taszitád, mielőtt magam oda költözém. Egyedül te
valál hitem, te reményem és szeretetem! megfosztál hitemtől,
reménylámpámat kioltád, szeretetemet?!… szeretetemet, oh szólj,
képzelhettél emberi alakban lényt, ki melegebben szeretett, mint én?
vagy hallgass, vagy ne hallgass, tégy tetszésed szerint… Te engem
gyöngébbnek, én téged szilárdabbnak hittelek, mindketten csalódtunk.
Csak egyet Hermine: szeretsz-e még?
– Igen.
– Ugy birni foglak.
– Megállj: mit akarsz mivelni?
– A boldog vőlegényt meggyilkolom.
– Szerencsétlen!
– Értem szegény lélek! te is sokat szenvedél, téged hozzá erőltettek?
– Nem.
– Tehát önkénytesen?
– Igen.
– Tehát szereted? kérdé növekedő indulattal.
– Igen.
Belánszky elkeseredett ajkán gúnymosoly vonult el… ő meg volt
semmisülve. Herminére még egy sokat jelentő pillanatot vetett, és
kirohant.
Anya, férj, s ismerők a betegről tudakozók, az álorvost körülvevék.
– Ő veszélyben forog, rendelvényeimet azonnal átküldendem – veté
feleletül a kérdezősködőknek. A nők e nyilatkozatra elhalványulva a
beteghez siettek, Rideky is utánok indult, de Belánszky utját
akadályozá.
– Bocsásson Herminéhez! kiáltá kínosan a vőlegény.
– Önnek nem szabad ma Hermine küszöbét átlépni.
– Igen, de nőm…
– Annál inkább, okaim vannak.
– Tudni akarom azokat.
– Ugy kövessen barátom szállására, az átelleni házba; de rögtön, nincs
veszteni való időm. Ön neje igen roszul van. Siessünk, uram! siessünk!
– Igen de…
– Semmi kifogást, különben a bizonytalansággal hagyom tépelődni.
– Én követem, ön kérlelhetlen.
– Karöltve távozának.
– Hermine ádáz gyermekként zokogva hánykolódott ágyában, öltönyét és
haját tépte; majd fejéhez majd szivéhez kapkodott, időnként egy neme a
görcsnek lepte meg, ekkor lélekzete elakadt, ajka erősen összecsukódott,
s szemei a fölötte függő szent szűzre meredtek, majd ismét láz rohanta
meg, s ekkor összefüggés nélküli szavakat rebegett. Ő igen igen beteg
volt.