Én gróf Belánszky vagyok, hajdan divaturacs itt. Boldog idők! még akkor
a nyomort nem ismerém. Atyám gazdag levén, nem kimélt tőlem semmit; de
én az elegen túl költvén, tömérdek évipénzemen fölül még adósságot
csináltam. Egy darabig vig czimborák közt dőzsölve, s fényüzve folytak
napjaim, de ez életrendszer mindennapivá, unalmassá válni kezdett, és én
új élvezetekről gondolkodám, midőn egy, még előttem ismeretlen
szenvedély ragadt meg: szerelmes levék. – Itt kínos emlékezettől
megkapatva felugrott. Oh én szerencsétlen! igen szerencsétlen! – sohajtá
az asztalhoz fogódzva.
– Hideg vér, hideg vér gróf ur! – biztatá vendégét Tanáry.
– Mondja a tengernek, legyen csöndes, ha fölötte vihar dühöng.
– Tovább; tán még nincs minden elveszve.
Ha a szerelmet tetőpontjára akarjátok csigázni, csak jó sok akadályt
görditsetek utjába. A hölgy, kit imádtam, sorsomhoz méltó levén, nőül
akarám venni, s atyámnak szándokomat nyilvánitám; ő ellenzette a nélkül,
hogy egyetlen sulyos okot állitott volna fel, ellenzése mellett
harczolót. Én ismét, és ismét, mindannyiszor szilárdabbul adám elő
dönthetlen akaratomat, ő időnként konokabb lőn. Mit tehettem mást, mint
vele daczolni, ennek eredménye lőn, hogy kegyéből s javaitól elestem.
– Oh! de én itt fecsegéssel pazarlom az időt, – jajdula közbe – pedig
szent isten! rettegek, hogy megtörténik a legborzasztóbb! Vigadnak-e még
oda át?
Tanáry kitekintett az ablakon.
– Még egyenlően nagy a tolongás, csak folytassa.
– Ismeri-e ön a nyomort ezer rémeivel, midőn az alig 24 éves ifjú
arczára egy negyvenes korhely vonásai ülnek, a szem üregeibe sülyed, s a
homlokra bú vés barázdákat; tudja-e mit tesz szenvedni? Oh én keserűn
tapasztalám, egyedül állék a nagy világban kérlelhetlen hitelezőim vad
körmeinek kitéve; kinlódtam, és éheztem, mig atyám termeiben henye
naplopók dőzsöltek. Elég erről. Én munkához szoktatám magam, s hivatalba
léptem. Mint önálló kértem most Hermine kezét, s képzelje: anyja
megtagadá!
– Miért?
– Mert oly hazában élünk, hol dolgozni szégyen, hol e szó
„kenyérhivatal“ elég arra, hogy az úgynevezett magasabb körökben
lenézzenek. Herminével többé nem találkozám; de reményem őt birni nem
hanyatlott, mert biztos levelezésünk által hittem valamit kivihetni.
Titkos összekelést határozánk, idő és hely ki lőn jelölve. Meghittebb
barátim egyikével a rendelt helyre rándultam. Szép májusi hajnal volt, a
fölkelő napot az egyház kűszöbénél üdvözlém; madár dalával, virág
illatával, ég derültségével, a nép munkával, s minden oly lelkesedve
üdvözlé az ifju tavasz e szép reggelét, s engem szent ihlet tölte el.
Nem sokáig kelle várakoznom, s a bájos Herminét egy érkező bérkocsiból
leemelém, engem barátom, Herminét szobalánya követé. – Alig mondá ránk
áldását a lelkész, már üldözőink, hihetőleg Hermine által gondatlanul
hátrahagyott leveleimből utba igazodva, utólértek, s mielőtt igazán
birtuk volna egymást, őt elszakíták tőlem. Isten előtt házasságunk
megköttetett, ez kevés az embereknek. Én őt örökre elvesztém. – Halált
keresve futottam, de eloltandó életemmel hasznot is ohajtva tenni, az
akkor keletkezett forradalomba mentem, a derék honfiak mellett
szabadságért vívni. Hol legnagyobb volt a vész; első harczoltam, az
ónzápor köröttem iszonyu pusztitást tőn, itt egy családatya, ott egy
boldog szerető, amott egy fényes ház végsarjadéka esett el: annyi köny
hullott, s én, kit nem sirat vala senki, épen állottam! Hosszu csata
után több bajnokkal fogságba estem, itt tőröm hegyét sokszor szegzém
szivemre, de azon gondolat, hogy sorsosim sirkeresztemre ütendik a
gyávaság bélyegét, velök együtt szenvedni késztete. Szabadulásról
gondolkozánk, és tervünket siker koronázta;… újra reméltem. Midőn
visszaérkezém, nőmet egy új férj karjai közt hallám lenni. Őrülten
rohanván oda, a boldog vőlegény nekem e bélyeget üté homlokomra, s
cselédei által üzetett ki.
– Most mindent tud, kérem, kényszerítem, találjon módot, hogy Herminével
még ez éjjel szólhassak. – Tanáry gondolkozott.
– Van – mondá hirtelen.
– S az?
– Irjon.
– A levelet?
– Azonnal kézhez juttatom.
– Jó. – Ezzel tollat ragadott, s következőt irá: „Asszonyom! Önnek első
férje megérkezék, e boldog összekeléshez sok szerencsét kivánni; azért
kövessen el mindent, hogy ezt saját ajkiról hallhassa, értette, mindent
elkövessen.. különben.. Isten önnel, válaszát elvárja
hű férje Belánszky Ede.
Tanáry e levelet szolgája ügyességére bizta.
Éjfél elhangzott; ismerős egyéneink lelki vihartól lesujtva a pamlagra
hanyatlának. A síri csönd ünnepélyes, és sokat jelentő volt; az orvos
mintha veszélyes beteg fölött őrködnék, mély gondolatokba merült;
Belánszky pedig a túlélt szenvedések emlékétől felizgatva
nyugtalankodék, s a türelmetlenség halvány homlokáról hideg izzadságot
facsart.
Az ajtónál zörej támadt, s mindketten némán rohantak a belépő szolga
elé, ki kérdések özönétől elhalmozva, alig juthatott szóhoz; végre
bizonyossá tevé a kiváncsiakat, miszerint a rábizott levelke eddig
rendeltetése helyén van, s ismét távozott, az illető szobalánytól az
igénylett választ átveendő.
Alig terveztetett egy a dolog kedvező kimeneteléhez vezető irány, midőn
az utczán nagy zaj keletkezett, a kocsik egymásután elrobogtak, a
függönyökön átlátszó árnyak rendetlen tévedésben futkostak, a terem
elhomályosult, s minden körülmények oda mutatának, hogy az ünnepélynek
vége szakadt.
– Mondtam, – kiáltá indulatosan Belánszky – hogy elkésem! s most – – –
itt elnémult, – mert figyelmét egy betoppanó idegen cseléd voná magára,
ki a rögtön rosszul lett mennyasszonyhoz orvosi segélyt kérvén,
elsietett.
– Megálljon – kiáltá Belánszky – nehány perczre én leszek az orvos.
– Igen de. – –
– Semmi kifogás, az alkalom kedvez, s önnek hajolni kell kérésemre. Csak
hamar más öltönyt, és én szólani fogok vele. Felséges körülmény! dicső
sors! az életben most látszol nekem először kedvezni, és én áldlak
értte.
Az egyezés megtörtént; Belánszky homlokán a sebet angol tapasz födé, s
villámgyorsasággal átöltözködék. Kezet szoritának, s elhagyá a szobát.
Előzzük őt meg, és siessünk az átelleni házba, kissé a mulatók zajába
vegyülendők.