Az örömteljes napok vég felé hanyatlottak, s mohó vágygyal sietett
mindenki a farsang hátralevő részét élvezni. Zajos éj volt; a
bérkocsisok versenyteren képzelék magokat, s fáradt gebéiket erőre
ostorozván, merészen vágtattak egymás elé: mindenki vigadni sietett. A
várost elfedő hó olvadozván, a fehér lepel rongyai alól a mezetlen föld
fekete foltokban mutatkozék. A derült eget csillagok ezre ragyogá át, s
a hold ezüstlő mosolya a lámpák világát szükségtelenné tevé.
A bálványutcza nagyszerű házai egyikének első emelete fényesen vala
világitva, s a dús csillogás áttört a fehér kárpitokon. A zene csábitóan
hangzék le, s a ház előtt éji kóborlók ácsorogtak, álmatlan szemeiket
kiváncsian meresztvén az ablaknál ellejtő sötét árnyakra. Felvágyni
látszottak: némelyek tánczszenvedélyöket, mások hatalmas étvágyukat
kielégítendők. Villámként csapott közéjök egy ifju, beesett szemekkel,
zilált hajjal; arczán szenvedés és merész elszántság ült, fejét
indulatosan veté hátra, s szomszédjának kezét görcsösen megkapva kérdé:
– Ki lakja e ház első emeletét?
A kérdezett megorván voná vissza kezét, s az idegent eltaszitván felelé:
– Mi gondom rá.
– Üdvöm függ tőle – rimánkodék az iménti – minden szentekre! mondjátok:
kinél ez ünnepély?
– Ha annyira érdekében fekszik – jegyzé meg egyik utczahős – menjen föl,
s ott kérdje.
Az ifju nem felelt, hanem kalapját szemére vonta s a kapun berohant. –
Nehány percz mulva szédelegve dölt ki, s homlokán egy sebnyilásból vér
patakzott alá. Kékült ajkait erősen fogai közé szoritá, s a falhoz
fogódzott.
– Hej czimbora! – szólamlék az egyik ácsorgó; téged nem jól vendégeltek,
ezt a legelső csapszékben is megkaphattad volna.
A többi mind talpraesett elmésségen jót kaczagott.
– Nincs igazság! – tört ki az idegen keserű fohásszal – az emberek
csalárdak, s megcsalnák magát az istent, ha lehetne; hazugok ama
csillagok, mert fényöket a naptól kölcsönzik; hazug az ég, mert reményt
mosolygva sirba vezet! – Ur isten! erőt, csak 24 órai erőt adj, s
feledni akarom annyi évi szenvedéseimet! – ezt oly felindulással, oly
szívrepedve mondá, mintha minden ejtett szó élete egyegy évébe került
volna.
Az ácsorgók elnémulva, a szenvedőhöz kérdő tekintettel közeledtek, nem
szórakozásból, nem részvétből, hanem, mint szinész ügyes játékától
meghatva, az őket nem sujtó fájdalmat látni; azonban mint valami
nagyszerü drámai jelenet után, a méla csöndet egy hang sem zavará.
Az utczahősek száma mindinkább növekedett. Nem messze egy kocsi
állapodék meg, s a kilépő férfi látván a tolongást, a tömeg közé
vegyült.
– Mi lelte önt? – kérdé, az ifjunak vérző homlokát megpillantva.
– Futni szeretnék, – mond a kérdezett – de oh istenem! lehetlen.
– Ön ingerültnek látszik.
– Őrült vagyok.
– Tán valami czivódás volt itt? ki bántotta őt?
– Senki – zugák mindnyájan.
– Tehát hol kapta e sebet?
– Ugy rohant ki a kapun.
A kérdezősködő a tömegről az ifjura forditá szemeit, kinek arczán annyi
szenvedés ült, mintha egy szenvedő kebel kíntengerének hullámi
csapkodtak volna ki rajta.
– Ifju barátom! – szólamlék ismét a derék férfiu – ön beteg és én orvos
vagyok, kövessen engem.
Az ifju felrezzent, az orvosra tekinte, s élénk fekete szeméből nehéz
könycsepp gyöngyözött le.
Az orvos előbbi szavait ismétlé.
– Egy tapodtat se – mond az ifju.
– Ön igen szenved – sohajtá az orvos – szóljon, miért?
– Nincs arra szó, s ha volna, oly megrázónak kellene lenni, hogy a
szentek szentjéig felhasson.
A jó emberbarát karon ölté betegét, s lakására átelleni házba – vonszolá
inkább, mint vezeté. Mig a szobatulajdonos világgyujtással foglalkozék,
bús vendége az ablakhoz szaladt, s tekintetével a falakon is át
szeretett volna törni, hogy a szemközt vigadók zajában egyetlen nőt
láthasson; hasztalan, az ablakfüggönyökön nem maradt rés, hol sovár
tekintete a tánczterembe sugározhatott volna.
– Most – kezdé az orvos – legyen nyilt, tán segíthetek.
– Lassan, lassan, – susogá az ifju szemeit az ablakra meresztve – mintha
azon árny, mely ott elvonult, ő lett volna.
– Kiről szól ön?
– Oh! ő szép volt! szép mint a mindenható eszméje a teremtés reggelén,
de nem isten alkotá ily bájosnak, az ördög bűvölé arczára csábjait, hogy
a kárhozatra szánt lelkeknek felpénzül fecsérelje! – ekkor az orvos
kezét megragadva, az átelleni ablakra mutatott, – nézze, ott egy nő
vigad, s kevés perczek múlva egy férjnek vetendi magát karjai közé, s
azon nő – törvényes nőm.
Ön – mond az orvos, vendégét tekintetével átjárva – vagy igen
szerencsétlen, vagy őrült. –
– Mindkettő, istenemre! mindkettő. Uram! italt adjon, mert torkom
kiszáradt. – Az odanyujtott vizet indulatosan taszitá el. – Bort nekem!
– kiáltá – bort! mely eszméletem elöli, s keblem fájdalmát
elzsibbasztja: bort, melytől velőm meggyulad, különben itt halok meg. –
Nem sokáig kelle várakoznia; s kivánata teljesült. A szeszes italból
több poharat fenékig üritvén, fáradtan veté magát a pamlagra, s ismételt
fölhivás után, lelki erejét kissé visszaküzdvén, ekkép szólt: