Orosz és görög telepítvények lepték el a félszigetet. Két harmada a
tatárfajnak kivándorolt a cserkeszek közé, a többi hegyei közé húzta
magát. A nagy fejedelmi városok alászállottak egészen, Bakcsiszerályban
ha egy ház összeomlik, soha sem épül fel újra, s a nagy fejedelmi
palotát körülnövi a fű.
Mennyi szomorú dolognak kellett addig történni, a míg egy egész ország
ilyen változáson keresztül ment! Mennyi könybe, mennyi vérbe kerültek
azok a falak ott Akhtiár gunyhói helyén!
Lássunk egy történetet a sok közül.
* * *
Midőn még a nagy Katalin czárnő uralkodott minden oroszok felett,
történt, hogy egy hűvös őszi reggelen korai dobszó voná magára
Szent-Pétervár utczái figyelmét.
A sajátszerű, rövidre szaggatott dobverés ismerős hangjaiból mindenki
jól érté, hogy valami súlyos büntetés fog végrehajtatni ez órában.
A téres, tágas utczákon, egy csoport alabárdos férfi zárt négyszögű
csoportja közepett, egy fehér ruhába öltözött női alak haladt végig,
ingatag, roskadozó léptekkel, hosszú selyemszőke haja elefántcsontnál
fehérebb vállait takarta, mikről félig le volt csúszva a könnyű lengeteg
öltözet; nagy eleven kék szemeit csak néha veté föl, hogy széttekintsen
a rábámuló tömegen; hogy tekintett ilyenkor félre minden ember, nehogy
ismerősnek tessék azon nő előtt.
Ezen nő Palukhin herczegasszony, tegnapelőtt még egyike a legünnepeltebb
delnőknek, kinek palotáját a legelső főurak látogatták, kinek egy nyájas
pillantásaért, egy mosolyáért epedtek a birodalom legdaliásabb lovagjai;
ki bejelentetlenül léphetett bármikor a czárnő palotájába s egy szó tőle
többet ért pártfogásul, mint tíz esztendei érdemteljes szolgálat.
És most mezitláb, egy hosszú fehér ingben lépdel végig az utczákon a
veszélyhirdető dobszó mellett, s a kik találkoznak vele, – főurak és
délczeg imádók, – félrefordítják arczaikat, mikor rájuk tekint.
Mit véthetett oly rövid idő alatt?
A boldogtalan nő! Egy estélyen azon könnyelmű szót szalasztá ki ajkain,
hogy ő legszebb asszony egész Oroszországban, hogy ő szebb, mint maga a
czárnő!
Valóban ez igen nagy vétek volt. Megsérté nemcsak a czárnőt, de megsérté
a nőt! megsérté nemcsak a koronát, de megsérté a főt, mely azt viseli.
Katalin volt birodalmának első hölgye, első és legszebb! Minő bünhődésre
lehet érdemes a vakmerő, ki magát elébe helyezni merészli?
Kétszáz kancsukaütést fog kapni a piacz közepén. Kétszáz véres csapást
arra a finom, bársonysíma bőrre, a melylyel oly vakmerőn dicsekedett.
Meg fog korbácsoltatni azoknak szemei láttára, kik előtt elbízottan
dicsekvék, hogy lássa mindenki, miszerint csak por és töredékeny anyag
minden szépség, mely az uralkodónő egy tekintetére összeomlik.
Azután nyelve ki fog vágatni. Ez a vakmerően dicsekedő nyelv. Soha nem
fog az többet szólni semmit, ki e sértő szózatot kimondá.
És számüzetni fog örökre, hideg Szibéria jéghegyei közé. Ott töltse
örömtelen életét, nem látva mást, mint nyomort és osztozva abban.
Ez volt a vakmerő vétkes itélete.
A piaczon roppant néptömeg várta a szokatlan látványt. A büszke
herczegnőt mindenki ismeré, kiváncsiak lehettek rá, hogy fog neki esni
ez a szokatlan helyzet.
A tér közepén magas állvány volt emelve, azon állt a bakó legényeivel, a
körül levő házak ablakai mind bámuló emberekkel voltak megrakva.
A herczegnő maga felment az állványra, nem kellett neki segítség. Még
egyszer szétnézett onnan, még mindig azt hitte, hogy kegyelmet fog
kapni, még mindig remélte, hogy annyi száz meg száz ismerős, rokon és
imádó közül akad valaki, a ki Katalin lábaihoz vesse magát s
lekönyörögje róla az irtózatos büntetést.
Hasztalan. Nem látott senkit ott körül, csak a részvétlen tömeget, mely
bámulni jött ide, mint korbácsolják meg a birodalom legszebb delnői
egyikét.
A hóhér odalépett hozzá, megragadta vékony fehér ingét, egyet rántott
rajta, a gyönge patyolat ketté hasadt durva kezei között, s a szép delnő
fehér tagjairól kétfelé foszlott az öltöny; kitárva gyönyörű termetét a
tömeg bámulatának.
A delnő csak ekkor sikoltott fel. A sértett szemérem felijedő érzetével
kapott tépett patyolatja után, hogy azzal keblét újra betakarja. Azon
pillanatban megragadta mind két kezét az egyik hóhérlegény, egyet
csavarintott rajta, két kezét a nyaka körül szorítá, a szép hölgyet
hátára emelve. A hóhér lemetszé az omlatag szép szőke fürtöket, mik a
földet seperték fejéről leomolva, azután kezébe vevé a csomóra hurkolt
korbácsot, ezt az irtózatos büntetési eszközt, egyet lépett hátra, két
kézre fogta a kancsukát, megcsóválta azt a feje fölött, hogy szintúgy
fütyölt a levegőben s teljes erővel bocsátá azt le a gyöngéd habkönnyű
termetre…
… Már most ne nézzünk ide.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az iszonyatos büntetés végrehajtatott a herczegnőn. Kiállotta azt és nem
halt bele.
Nagy befolyású rokonainak mégis sikerült annyit kieszközölni, hogy a
büntetés második része ne teljen be rajta.
Nyelvét nem vágták ki.
Hanem meg kellett esküdnie, hogy olybá veendi ezentúl, mintha már meg
volna nyelvétől fosztva, és soha egy szóval el nem árulja, hogy beszélni
tud, hanem holta napjáig némának tetteti magát; nyelvének hasznát nem
veendi, mert legyen bár az a szó imádság, a mit kimondott, azon órában
végre fog hajtatni rajta a borzasztó bünhődés. Tehát beszélni
elfelejtsen.
Azután feltették őt a befedett szánra, mellé ültettek egy fegyveres
drabantot, elbocsáták őt az útra.
Minő ismeretlen útra? Hol van annak a vége? Mi vár ottan reá? Arról
senki sem tud semmit: mert a kik onnan valaha visszajöttek, hallgatnak
róla, mint a megholtak.
Hihetőleg Szibériába vitték. Senki sem kérdezősködött felőle többet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ugyanaz évben történt, talán pár hónappal később, hogy egy magas állású
ifju egyikében az udvari báloknak kissé többet találván magához venni a
pezsgőből, mint a mennyit megbírt, a tánczteremben, épen a keringő alatt
úgy eltalált szédülni, hogy a terem közepén elesett s tánczosnéját is
magával rántva, azt ez által igen botrányos helyzetbe hozta.
Ez ifju ember neve volt Korzky gróf.
Alig állt ki a tánczsorból, midőn a czerimoniamester kiszólítá az
előszobába. Ott egy úr várakozott rá, a ki felkérte, hogy jőjjön vele
egy szóra az őrterembe.
Az őrteremben megkérték, hogy legyen szíves átadni a kardját, s nézzen
ki egy perczre az udvarra, majd ott mutatnak neki valamit.
Az udvaron mutattak neki egy befedett szánt. Felszólíták, hogy üljön
csak be egy kissé.
Negyven nap mulva azután kiszállhatott belőle – az Urál hegyek között.
Mint kisebb vétségű bűnös, nem küldetett a bányákba, hanem mindazon
jókban részesült, a miket Sziberiában szelidebb bánásmódnak neveznek.
Megengedtetett neki, hogy ha jobbnak nem találja a főtisztek
valamelyikénél szolgálatba lépni, mint magánszolga, vagy inas, a
telepítvényesek közé állhat, vagy folytathat valami mesterséget, lehet
vadász is, ha akar.
Korzky pedig csak egy mesterséget tudott, hölgyeknek udvarolni. A
többiből nem hitte, hogy megéljen.
E miatt szüntelen a kormányzó nyakán volt könyörgéseivel, hogy
eszközölje ki, miszerint visszamehessen Szent-Pétervárra; úgy is tudja,
hogy csak tréfáltak vele, midőn egy időre ideküldték, már azóta
bizonyosan útban is van a parancs, mely őt visszahívja.
A kormányzó megunta végre az örökös rimánkodást s azt az indítványt
tette az ifju gróf előtt: hogy ha meg akarja érdemelni a
hazaszabadulást, erre következő módot ajánlhat neki.
Van itten egy elitélt asszony, a kinek holta órájáig nem szabad egy szót
kiejteni száján. Vállalja fel magára a gróf e nő feletti őrködést. Az
borzasztó büntetésnek néz eléje, ha elárulja magát, de a gróf haza
szabadul, ha a nőt rá tudja venni, hogy az megszólaljon.
A némber elég csinos és szép, a munka nem háladatlan, az úrfinak úgy is
ez a mestersége, tehát próbálja meg, ha szóhoz bírja-e hozni ezt az
asszonyt?
Korzky elfogadta az ajánlatot, mely miatt mi a kormányzót épen ne
tartsuk valami kegyetlen embernek, sőt inkább igen mulatságos ötlet volt
az tőle, hogy ezt a fiatal embert így lerázta a nyakáról, olyan
feladatot bízván reá, a minek valószinüleg nem lesz soha vége, mert a nő
bizonyosan el nem árulja magát az ő szép szemeiért.
Gróf Korzky nem volt rút ember, sőt mikor a haját felbodrozták s fényes
feszes egyenruháját ráadták, még szembe is tünhetett.
Itt ugyan nem igen akadt egyéb hajfodrozója a kegyes zivatarnál, mely
kivált ha nagyon ajándékozó kedvében volt, még jégcsapokat is akasztott
az ember hajára és szakállára; egyenruhája sem volt valami bámulatra
méltó, készülvén az durva barna posztóból, melynek szabad volt sarkáig
érni; mind a mellett könnyű volt az ifju úrnak magát tetszetőssé tenni a
száműzött herczegasszony előtt. A közös balsors igen gyorsan közel birja
az embereket hozni egymáshoz; az ifju gróf igen szépen tudott beszélni,
az ifju herczegasszony pedig igen szépen tudott hallgatni.
Csak hallgatni. Ha az ifju azt vallá neki, hogy mennyire boldogtalan, a
herczegnő csak könyei által felelt, hogy ő is az: s ha az ifju lovag azt
mondá, hogy mind a mellett ő még is milyen boldog, mert a világ
legrútabb vidékében a világ legszebb asszonyát láthatja, akkor a delnő
mosolyával felelt, hogy ő is olyan boldog, s ha végre az ifju azt mondá
neki, hogy ezen boldogsága nagyobb lenne ennél a világnál, ha a szép
asszony az ő epedő kérdéseire csak egy picziny-picziny kis «igen»
szócskával válaszolna, akkor az lesüté szemeit, és megszorítá az ifju
kezeit, a miből az érthetett eleget, ha esze volt; de azt a
picziny-picziny «igen» szócskát még sem mondotta ki.
Már pedig gróf Korzky feltette magában, hogy ennek az asszonynak meg
kell szólalni, akármibe kerüljön is; még ha nőül kell is őt vennie. A
férj előtt lehetetlen, hogy valaki némát tudjon játszani.
A mit kigondolt, azt meg is tette. Megkérte a szép asszony kezét. Tudni
kell pedig, hogy Szibéria vármegyében nem igen szokott valakinek apja
anyja jelen lenni, a kitől annak a kezét meg lehessen kérni, hanem e
végett szokás egyenesen a kormányzóhoz folyamodni, ez itt mindenkinek
atyja és gondviselője.
A kormányzó helybenhagyá az ifju gróf szándokát s atyai határozata
szerint tudatá Palukhin herczegnővel, hogy Korzkyhoz fog feleségül
menni.
Az nem jön kérdésbe, hogy hát ő mit szól hozzá? a kormányzó így akarta,
így kell történni, a statusnak érdekében áll, hogy Szibéria népessége
szaporodjék, úgy is csak minden tíz férfira jut egy asszony, itt tehát
asszonyszemélyeknek a kegyetlent játszani nem szabad. Menniök kell,
mihelyt kérőjük akad.
Az esküvő keresztyéni szertartással ment végbe, a nő az oltár előtt is
néma maradt, egy e végre meghitelt tanu mondta el helyette az esküvési
igéket, az irta helyette alá a nevét, ő csak keze keresztvonásával
erősítette azt meg, mert az is tudtára volt adva, hogy bizonyos
esetekben a kéz is pótolhatja a nyelvet, s részesülhet annak bűnében és
büntetésében, annálfogva jó lesz, ha azt is eltagadja, hogy irni tud.
Gróf Korzky haza vitte herczegi nejét. Az ugyan nem volt grófi kastély,
hanem inkább nádfedeles vályogház, hanem hiszen a boldog házasok
örömének ez is csak olyan tág, mint amaz, később pedig bánatának amaz is
olyan szűk, mint ez.
Új volt ekkor ez a sárház, mikor ifju nejét odavitte Korzky, fiatalok
voltak mind a ketten és megvénültek a házzal együtt ottan, esztendők
hosszú sora után másfél lábbal lejebb szállt a ház fala, s bedült a
teteje, mégis ottan laktak, mert a nő soha ki nem ejtett egy szót is
ajkán, a mi őt a vesztőhelyre, férjét pedig visszavitte volna abba a
fényes és vidám tánczmulatságba Szent-Pétervárott, a melyet olyan
váratlanul el kellett hagynia, s melyből még tán most is adós egy pár
szép delnőnek egy nehány tánczczal. Azok tán még most is várnak rá.
Házas életben pedig mennyi alkalom van a beszédre: az örömteljes órák
bizalmas suttogásain elkezdve a fájdalom, szomorúság panaszos nyögéseig.
Mindezek nem oldották fel az elitélt nő nyelvét. Korzky szép szavai,
ömledező epedései mind sikeretlenek maradtak. Később szemrehányásokat
tett, hogy még ő előtte is, férje előtt, midőn csak egyedül vannak,
miért titkolózik? Utoljára boszúságában meg is verte az asszonyt. És
azután mindennap megverte. Az asszony tűrte a verést s annyit sem
mondott rá, hogy «jaj».
Végre anya lett a nő, fiat szült. Azt természetesen magának kellett
ápolni, míg meg nem nőtt. Melyik anya birná megállani azt, hogy kedves
gyermekét évekig elhordozza karján, a nélkül, hogy egy szót szólna
hozzá? Mikor a gyermek nyughatatlan, olyan önkényt jön az, hogy a ki
kezében ringatja, egy altató dalt dúdoljon fölötte. Az elitélt nő ezt
sem tette soha. Mikor a gyermek beszélni tanul, olyan jól esik az
anyának, ha egy szót, csak ennyit, hogy «anyám» megtaníthat neki, ha még
alig érthető rebegéseit kiigazíthatja. Az elitélt nő ezt sem tette soha.
Még ölbeli gyermeke sem hallotta szavát.
Mikor már annyira felnőtt a gyermek, hogy már maga tudott enni és járni,
akkor elvették tőle s beadták egy katonai növeldébe. A gyermek sírt,
mikor anyját el kellett neki hagyni és az egy búcsuzó szót nem
szólhatott hozzá.
Azontúl csak minden csütörtökön láthatta meg egyszer, akkor is mindig
férje jelenlétében. A gyermeknek szabad volt kérdéseket intézni anyjához
és ő neki nem volt szabad azokra felelni. Néha víg, többször szomorú
volt a gyermek, édes anyja soha sem kérdezhette meg tőle, mi baja, mi
öröme van?
Egyszer valamit vétett a gyermek, s a fegyelem szabályai szerint arra
itéltetett, hogy megvesszőzzék. Az anyja megtudta ezt férje által s
kétségbeesve futott a kormányzóhoz, hogy kegyelmet kérjen számára. De
hogyan kérjen? midőn neki szólni nem szabad. Oda veté magát lábaihoz,
átölelte térdeit s könyeivel áztatá durva kezeit. Az pedig nem tudta,
hogy mit akar ez asszony? A nő inte férjének, ki vele ment oda, hogy
beszéljen helyette, de Korzky vállat vonított, mintha nem tudná, hogy
felesége mit akar? A nő csak elbámult. Ekkor világosult fel előtte, hogy
férje csak kémül van mellé rendelve, hogy mind e keserves megpróbáltatás
csak arra van szánva, hogy őt beszédre birják; milyen nehezen esett
neki, hogy nem mondhatta szemébe: «nyomorult semmirekellő!»
A kormányzó végre is emberi szivvel birt, kegyeskedett megérteni az anya
néma könyeit, elérté, hogy az fia büntetéseért könyörög s egyszerű
fogságra változtatta azt és azután siettette az asszonyt maga elől,
nehogy az megfeledkezzék magáról, s kimondja vigyázatlanul e szót:
«köszönöm».
E naptól fogva mindig jobban roskadozott a nő, a kit annyi szenvedés meg
nem tört, semmivé tette azon gondolat, hogy épen az, kinek kötelessége
volna őt védeni és szeretni, tulajdon férje az esküdt ellenség oldala
mellett.
Nagy hamar elvirult, egész kész vén asszony lett, beteges volt és nem
tudott meghalni; az élet mászott vele, mint a beteg féreg s gróf Korzky
az őrüléshez volt közel, ha elgondolta, hogy ennek az asszonynak
emberfölötti lélekereje őt most e hideg országhoz, e sárgunyhóhoz tartja
évekig lekötve, s egy meghalni nem tudó, egy őt gyűlölő nyomorult lény
mellett kénytelen elvesztegetni fiatalságát.
Végre érzé a nő közelgő halálát.
Talán több napok óta alkudott már vele, hogy még csak egy napig, csak a
másikig engedje élni, csak az első csütörtökig, a midőn fiát ujra fogja
látni.
Megérte ezt a napot.
Gyermeke, a kit Sándornak hívtak, akkor már tizenegy esztendős volt és
igen szép, sok reményt igérő ifjoncz lett belőle.
Mint rendesen, akkor is férje jelenlétében jött hozzá a fiu, azon kívül
ott volt vele még egy káplár és az orvos.
A mint a gyermek odalépett anyjához, hogy őt megölelje, szegény néma
anyját, a haldokló felemelkedék fektéből s megfogta fia kezét és szólt:
– Fiam. A halál órájában hallod legelső szavamat. Én Palukhin herczegnő
vagyok, kit meggyaláztak, száműztek, halálig üldöztek; apád pedig egy
nyomorult rabszolga. Erre emlékezzél egész életedben. Te légy áldott, a
többieket látogassa meg Isten.
Ezzel megcsókolta fiát és befelé fordult.
A kik e szavakat hallották, elborzadtak rajta. Csak Korzkyban nyomta el
a csudálkozást az öröm.
Meg sem várta, hogy hát neki mond-e valamit a nő? futott egyenesen a
kormányzóhoz, olyan arczczal, mintha ő fedezte volna fel az átjárást a
Behring-csatornán, s tudósítá, hogy a nő megszólalt, beszélt,
felfedezett fia előtt veszélyes titkokat.
Már most végrehajthatják rajta a büntetést.
A kormányzó rögtön küldött a nő után. Már akkor a halál régen megnémítá
annak nyelvét s a büntetést nem kelle végrehajtani.
Gróf Korzky természetesen a kormányzó igérete szerint rögtön
megszabadult kellemetlen számüzetéséből s nem is késett ott tovább
sokáig, hanem sietett vissza Szent-Pétervárra, s hihetőleg ismét
feltalálta azokat a delnőket, kiknek még egy menuette vagy egy mazurka
tánczczal tartozott, csak hogy valamivel idősebbeknek találhatta őket s
igen valószinű, hogy azután fényesen végezte pályafutását.
Azzal, hogy hát abból a gyermekből mi lett, kit egykori neje, Palukhin
herczegnő szült szibériai sárgunyhóban? bizonyosan igen keveset
fárasztotta lelki tehetségét.
* * *
Mi lett tehát azon fiuból, kit Palukhin herczegnő szült Korzky grófnak?
Valóban a jámbor fiunak jó lett volna soha sem hallani anyja szavát és
különösen soha sem tudni meg azt a titkot, a mit az előtte halála
órájában felfedezett.
Azt sem várták meg vele, hogy anyját eltemettetni lássa, rögtön elzárták
mély, magányos börtönbe és ott tartották évekig, hosszú évekig, oly
elzárt magányban, a hol emberrel nem beszélhetett soha.
Történt e közben, hogy a krimi félsziget megtetszett Oroszország
urainak. Nem is csoda. Ama hideg, fenyőfás, szánutas országból méltán
tekinthettek epedő sóhajtással e kis viruló paradicsomra, hol a
szőlővessző a pálmafára tekergőzik s tovább tart a nyár, mint
Oroszországban a tél.
És ezt a kis paradicsomot csak egy keskeny földszoros választotta el az
orosz birodalomtól! Milyen nehéz volt itt a kisértetnek ellenállani!
Évek óta készen állt egy nagy orosz sereg Krimia kapujánál s várta az
alkalmat. Az nem is késett soká. A tatárok nem voltak megelégedve
fejedelmükkel: kergessétek el őt! súgák az oroszok és ezek megtették; a
jó szomszédok azután választottak számukra másikat, olyat, a minőt ők
kivántak: csendes, jóvérű embert, a ki hagy magának parancsolni.
A török szultán, Krimia védura, haragudott e lázadásért s haragjában
egyik basáját fegyveres erővel küldé a tatárokhoz; az elfoglalt tőlük
egy darab földet, egy kicsiny-kis földet a tenger közepén, Tamás
szigetét.
Ne engedjétek földeteket, súgák az oroszok a tatároknak, űzzétek el
onnan a törököt. Elűznők, de nem birunk vele, gyere jó szomszéd, segíts!
A jó szomszéd azután bement egy akkora sereggel, hogy elűzheté a török
basát Krimiából, elfoglalá a tatárok erősségeit és akkor azt mondá, hogy
jó minekünk itten laknunk.
A tatár nép elszörnyedt e vakmerő áruláson s fegyvert ragadt az oroszok
ellen; ekkor azután összeszoríták őket minden oldalról egy csoportba s
harminczezeret leöltek közülök, a többi meghódolt, vagy kifutott
Circassiába. A szép kis paradicsom közprédának lőn tekintve, a
mecsetekből kaszárnyák lettek, a khámok palotájáról leszedték az arany
czifrázatokat, s az oszlopokat elhordták Potemkin herczeg palotájához, a
szép vízvezetők csöveit megolvasztották puskagolyóknak, egész erdőket
kiirtottak, hogy a kóbor tatárnak ne legyen hova elbújni, elpusztíták a
nagyobb városokat, Kercset és Kaffát, hogy annál nagyobb kedve legyen
azon hetvenötezer görög és örménynek, kiket Krimiából elhurczoltak, a
nogai sivatagot megtelepíteni.
Ilyenformán Krimiának, mely a hajdani khámok alatt harminczezer harczost
birt lóra ültetni, nem maradt több lakosa mindössze ötvenezernél, a
minél hajdan Bakcsiszerály fővárosában is több lakott, a hol most a
mecsetek tornyából az ima idejét lekiáltó mohamedán imámokat az orosz
katonák mulattatják olyan formán, hogy az ének közepén fellövöldöznek
rájuk, mint valami furcsa éneklő madarakra.
Miután így a régi gonosz szellemű népesség jó formán kipusztult,
gondoskodni kellett róla, hogy a szép kies félsziget újra megnépesüljön.
Az ilyen munka Oroszországban könnyen megy. Ma kivándorol félmillió
kalmuk feleségestől, gyermekestől a Volga mellől Chinába; holnap
megindítanak más tartományból ugyanannyi zaporogi kozákot, kirgizt s
megtelepitik vele az üresen hagyott földet.
Egyszer egy legfelsőbb ukáz elrendelé, hogy Krimia újra megnépesüljön, a
tengerpartokon hatalmas vár emelkedjék, a kikötőben hajóhad épüljön, az
egész ország ismét felviruljon.
Úgy kelle történni.
Egész népségek indíttattak meg régi helyeikből Krimiába, elnyomott görög
népet édesgettek jármot változtatni, kegyvesztett főurak, gyanús
politikai szellemek küldettek Krimiába, hogy ott kormányozzanak,
építtessenek mulató kastélyokat és várakat, s hogy az is legyen, a ki
kastélyaikat és váraikat izzadságos munkával építse, összegyűjték
Lengyelországból és Szibériából a veszélyesebb elitélteket s odaküldék
Krimiába.
Hejh azért olyan erősek azok a szebasztopoli falak, mert könynyel és
vérrel keverték azoknak vakolatját!
Egész új tájékok támadtak a félszigeten. Hol az előtt a Júra-hegy
elátkozott vad vidékei csak mély hegyszakadékokban tomboló patakokat
mutattak, ott most egész ligetek emelkednek mind az öt világrész
pompafáiból s ragyogó paloták ormai vetekednek a hegyek csúcsaival. Hány
emberélet boldogsága van a betemetett völgyekbe elásva! mennyi könyre
volt szükség, hogy ez a fű ottan olyan gazdagon kizöldüljön!
A szegény rongyos Akhtiár helyén egy roppant város emelkedett:
Szebasztopol. Az első tekintet e város külsejére a legszomorúbb hatást
volt képes gyakorolni a figyelmes szemlélőre, még az ostrom előtt is.
Csupa merő egyalakú nagy házak, egymáshoz mért ablaksorokkal, nagy,
hosszú egyenes épületek, négyszögletű roppant tárházak, tágas
udvarokkal; minden szomorú egyformasággal építve; sehol azok a kisebb
épületek, mik a nyugalmas középrend lakhelyei szoktak lenni,
szőllőlugasokkal befuttatva, kertekkel körülvéve, gazdasági hajlékokkal
tarkázva; itt minden oly alakú, mintha nem laknának benne mások, mint
katonák és nagy urak, hivatalnokok és rabok. A kapuk, karfák az
álladalom színeivel befestve, az emberi alakok rendszabály szerint
öltöztetve, nyírva, borotválva, még a fák, bokrok is, mik a főépületek
előtt állanak, kertészolló szabályzata szerint tartoznak nőni és
zöldülni.
Körül egyes roppant váracsok, egész hegyek fehér kövekből rakva, három,
négysoros ágyúnyilásokkal, mint valami óriási darázsok fészkei, kik
hatalmat vettek a jó, szorgalmas emberek fölött.
Nem gondolt-e arra, a ki ezeket odaépítteté világok rémületére, hogy
egykor megborzadnak a nemzetek ez ijesztő városától és minden oldalról
eljönnek ellene és lerontják azt a kopár föld szinéig, hogy elfeledve
legyen az, miként el vannak feledve azon ezrek sóhajtásai, kiket ez
óriási munkának egy nagyravágyó gondolat feláldozott?
Azon foglyok között, kiknek verítéke Akhtiárt Szebasztopol fehér
falaival körülépíteni segíté, volt egy, a kit mindegyik eltávozott
felügyelő a helyébe jövőnek különös figyelmébe szokott ajánlani.
Ez volt a numero 725.
Nevet nem volt szükség neki viselni, mert holtig fogolynak kellett
maradnia, ismerhetőség kedvéért csak számot kellett hordania, még pedig
nem a dolmánya ujján, vagy süvegén, hanem a bal orczájára sütve, a
honnan a szakál közül is szépen kivillogott a 725.
Ez a rend igen könnyíti a felügyelők dolgát; nem szükség nekik annyi
tenger nép nevét fejökben tartogatni, hanem ha kell nekik valamelyik,
csak nézik a bal pofáját, ott van a száma; a főjegyzőkönyvben azután
utána van irva minden tulajdonsága, a használhatók épen úgy, mint az
őrizendők.
A numero 725 után körülbelül ilyesmi állt abban a nagy jegyzőkönyvben:
«Numero 725: Korzky gróf és Palukhin herczegnő fia. Született
Szibériában. Holtig fogságban marad. Használható a legerősebb munkákra.
Rendkívüli testi erő. Találékony ész. Gépeket csinált magától. Mérnöki
tudományokra taníttatott. Ajánltatik rendkívüli felügyeletbe. Veszélyes
titkokat bir» stb.