barna, pelyhes szakálú férfit irtak le a numero 725-ben, az utolján már
kopasz, őszszakálú ember volt utána jegyezve és valóban az 1854-ik évben
már vén-vén ember lehetett az a valaki, a kit tizenkét éves
gyermekkorában bal sorsának által adtak.
Valami tekintélye időjártával még is támadt a többi foglyok között: az,
hogy a legvénebb volt közöttük.
Esze, tapasztalata annyi, mint a legtudósabb mérnöktisztnek. Ezek az
erődítvények, ezek a sánczok mind az ő kezei alatt épültek, ő készítette
a szállító eszközöket hozzá s segítette azokat tolni, ő rajzolta a
karóütő gépeket s izzadott a csavargatásukban, tőle kérdezték meg a
földmunkálatoknál, hol, miféle földrétegek vannak, hol találnak
sziklára, csapóföldre? Azt a mély alagútat a hegyen keresztül egészen
rábizták, s mikor a rejtett tűzaknákat ásták Szebasztopol külső erődei
körül, a mérnökkar őrnagya egész hetekig engedte a numero 725-öt
dolgoztatni a földalatti munkán. Jó maga az alatt vadászni járt
valamelyik krimiai orosz herczegnél. A munka elkészült szerencsésen, az
őrnagyból ezredes lett, a numero 725 után pedig azt jegyezték, hogy ha
vigyáztak rá eddig kétszeresen, ezután vigyázzanak háromszorosan, mert
az oly veszélyes ember, ki előtt nemcsak a szebasztopoli sánczok, de a
földalatti tűzaknák is ismeretesek, a kit ennélfogva nem lehet eléggé
őrizni, hogy valakivel érintkezésbe ne jőjjön, a kinek titkait
elmondhassa.
A kormányzó azonban igazságos akart lenni, s hogy annyi fáradság és
szenvedés ne maradjon némi kárpótlás nélkül, küldött a felügyelőnek
ötven rubelt, hogy azt adassa a numero 725-nek, hadd igyék a jámbor egy
kis pálinkafélét, a míg benne tart.
A felügyelő aztán magához hivatta a numero 725-öt s azt mondta neki:
– Az aknák, a miket ásattál, bedűltek, ezért a kormányzó azt
parancsolta, hogy neked 50 botot adassak. Én szánlak és a magam
szakállára csak tizenkét botot adatok, de ha a kormányzó oly kegyes
leereszkedni hozzád, s megkérdi, hogy megkaptad-e mind, a mit
utalványozott? te azt feleled, hogy hiányosság nélkül megkaptad.
Azzal kifizetteté neki, a mit mondott.
Pár nap mulva meglátogatta a kormányzó a munkálatokat. Megpillantá a
numero 725-öt s odainté magához kegyesen. Az meg volt már görnyedve a
munka miatt, még jobban az öregségtől, de legjobban az alázatosság
által; nem messze kellett neki hajolni, hogy a kormányzó lábait
megcsókolhassa.
– Megkaptad-e, a mit számodra rendeltem? kérdé a derék úr a fogolytól.
– Köszönettel fogadtam, kegyelmes uram.
– Az egész ötvenet megkaptad-e?
– Hiányosság nélkül, felelt a numero 725 és megcsókolta a kormányzó
kezét, lábát s azzal ment vissza dolgozni ismét kemény munkájához.
Gondoljátok-e, hogy ez milyen mulatságos élet?
Hatvan, hetven esztendeig nem hallani egyéb zenét, mint a kalapácsok
ütését a kemény kövön, nem hallani egyéb emberi szót, mint a porkoláb
szidalmát, eltölteni az egész férfi kort, a nélkül, hogy valaha egy
szelid női arcz mosolygását látta volna a szem, eltölteni egy egész
század felét, a nélkül, hogy valaha egy reménysugár sütött volna a sötét
életre. Nem tartozni senkihez, még a hazához sem, nem örülni semminek
soha, nem óhajtani ismeretlen jobb létet, még csak a büszke öntudatot
sem bírni, mely az elbukottak erős föntartója a balsors idején. Nem
lenni egyéb, mint egy puszta szám, melyet a halálnak tetszik átugrani,
valahányszor a tizenhármasokat számlálja az emberek fejein. Oh az ilyen
élet nehezebb büntetés, mint a halál, s a hol az itéleteket egykor
számon kérik a földi birótól, lesz-e bátorsága elmondani annak: «az én
kezem tiszta a vértől!» – a ki test helyett megölte a lelket?
* * *
Ki gondolta volna, hogy ez a kis rongyos tatártelepítvény, Akhtiár,
egykor az egész világot foglalkodtassa nevével; hogy a föld három
részéből csődüljön ide tizenkét nemzet egymást eltemetni, s napról-napra
az legyen reggeli, esteli köszöntő mind Európában: mi öröm, mi gyász van
Szebasztopol alatt?
Az idők mérge ott adja most ki magát.
A mi rosszat száz esztendő alatt bevett ez a beteg világrész, mind ott
jön ki rajta, mint valami mérges kelevényen.
Az egész világ reszket, lázban van, a kór egyik tagról a másikra terjed,
és ennek a betegségnek a neve háború.
A háború hajdan igen szép költői tárgy volt. Egy-egy magasztos eszme
végett kiszálltak a síkra a hősök; egy-egy dicső bajnok, nemzetének
ünnepeltje, országa czímerét paizsára véve, kiállt védelmére s győzött,
vagy elesett dicső halállal. Azután előjöttek a költők, későn, talán
századok mulva s énekeltek róluk lelkesült dalokat. Most praktikus
időkben élünk, hősöknek és poétáknak nincs kelete többé, nem ér a
honszeretet, a délczeg bátorság semmit ágyú nélkül, vége van az
ellenállhatlan vitézeknek; a legdicsőbb bajnokokat ezer rőfnyi
távolságból lelövik ágyúval; nem is jön értük a költő, a ki elhordja
őket onnan a csatatérről, s hulláikat megmentse az enyészettől,
bebalzsamozva őket költészete örök szépségeivel; elég, ha egy napig
beszéltek róluk a börzén, ha mától holnapig nyomtatva állt a nevük az
újságban, másnap már azt kérdik: hát aztán mi történt? s haragusznak az
újságiróra, ha még egy hét mulva is ugyanarról beszél.
Szegény Homér! milyen rosszul járnának égi alakjaid, ha ez új Iliászba
akarnák magukat ártani; ha Trója ostrománál a had istene egy lándzsától
találva, akkorát ordított, mint tízezer ember, mit mondana most egy
százhatvan fontos bombához, mely goromba süvöltéssel ront az egeken
keresztül s nem kérdi, hogy van-e ott valaki? Az emberek különb
menyköveket találtak fel, mint Jupiteréi; a találmányok százada
megbuktatta a költők korszakát; a háború nem költészet tárgya többé, a
ki jobban ki tudja számítani a hajlott vonalakat, miket a golyó tesz, a
ki czélszerűbb alakot tud adni a bombának, a ki jobb számító, és
végtére, a ki tovább győzi pénzzel, az a győztes.
Szegény, szegény hősök.
Ti, kik ott feküsztök Tauria krétás földjében, húszával, harminczával
egy rakáson, egy sírban.
Ha egy nagy diadalmas csatában hullottatok volna el, fegyverrel a
kézben, harczkiáltással az ajkon, mámorral a szívben; ha ott ama
sánczárkokat temettétek volna be hulláitokkal egy véres, elkeseredett
ostromban, azt mondaná rólatok a világ: «dicső, dicső hősök!» De ti
elestetek éhségtől, hidegtől, utált betegségtől, mint valami árva
juhnyáj, melyet pásztorai vad vízre tereltek; s szomorú a sírban feküdni
a jó katonának, a kit szánni kell, hogy meghalt.
Már hónapok óta folytak az ostrom előkészületei Akhtiár alatt, az
ellenséges csapatok kezdtek egymással kölcsönösen ismerkedni.
Angolok és francziák saját neveket adogattak a halmoknak és tornyoknak,
miket maguk előtt láttak, valamint egyes alakoknak is, kiket
megjegyezhettek maguknak.
Így lett ismeretes a «fehér kantus» czím alatt ama tréfás orosz öreg úr,
ki délutánonként kiviteti magát zselyeszékén a sánczokra, egy
gyalogágyút maga elé huzat, ráteszi a kávésfindzsáját, s míg más
embernek az a szenvedélye, hogy kávéhoz pipafüstöt szívjon, ő
elsőbbséget ád a lőporfüstnek, minden korty kávé után egyet lőve
ágyújával az ellenség táborára. A hamis afrikai vadászok jó vontcsövű
puskáikkal le-lecsipnek egyet kettőt az öreg úr szolgáiból, kik mellette
forgolódnak, hanem ez a «fehér kantust» egy cseppet sem háborgatja, ő
iszsza csendesen a kávéját, s rágyujt, mikor kedve tartja.
Másik ismerős alak: «a piros viganó.» Ez egy délczeg amazon, ki a
legőrültebb ágyúzás közepett ott jár-kel a lövegek között, s oldalán
hordott átalagból pálinkát oszt a tüzéreknek, s saját fehér kezeivel
hordogatja el a sebesülteket onnan.
Azután az «angol szerzsent.» Ez valami bohó orosz fiu, ki azt a
mulatságot találta ki, hogy egy elesett angol egyenruháját vette fel
magára, s úgy mutogatja magát a sánczok tetején. – Bizonyosan rendkívül
hizelgőnek találja, hogy mindenünnen csak ő reá lövöldöznek.
Ilyenforma ismerős alak kezdett lenni végre az «ágyús kutya».
Igy neveztek el a bohó gúnyolódó frankok egy különös alakú vén embert,
ki orosz fegyencz ruhában egyikéhez a vetőmozsaraknak éjjel-nappal oda
volt lánczolva lábánál fogva.
Azért nevezték el ágyús kutyának, mert úgy oda volt lánczolva, mint
valami harapós kutya.
Más katonát legalább fölváltanak őrállásából, az ágyús kutya
éjjel-nappal ott áll, ott alszik mozsara mellett egyik nap úgy, mint a
másik nap; ha zápor hull, ha kartács hull, egyaránt.
Más katona legalább elhal, elhull a folytonos sanyarúság alatt s aztán
belevetik valami gödörbe s megpihen; az ágyús kutyán nem fog semmi: neki
parancsolatja van a czártól, hogy nem szabad meghalnia.
A francziák néha megsajnálták: «szegény ördög, gyerünk, lőjjük le
onnan!» de a golyó sem fog azon; tartós ember ez az ágyús kutya.
Pedig ha jobb távcsöveik volnának, mindjárt nem neveznék őt ágyús
kutyának, mert megláthatnák a pofáján, hogy őt numero 725-nek híják.
A numero 725 most különös jó szolgálatokat tesz a váruraknak. A legelső
tábornokok nem restellnek leereszkedni hozzá s kérdezősködni egyről,
másról. A fogoly tapasztalt ember. Annyi időt, mint ő, csakugyan nem
töltött senki Akhtiár környékén, úgy nem ismeri azokat a halmokat,
gödröket a legbölcsebb mérnöktiszt sem, a hogy ő. Puszta látásra
megmondja, itt és itt az ellenség hány lépésnyi távolban áll? jobban,
mintha lánczczal mérte volna meg. Minden ágyút meg tud becsülni:
mennyire veti el a golyót? hogyan hord, mennyit rúg hátra, hány font
lőport bír meg? A föld felszinén kimutatja, milyen járásuk van a
földalatti tűzaknáknak, jár-e azokhoz közel ellenség? Bámulni lehet
rajta, mily pontosan irányozza a vetágyút, mily ügyesen intézi el a
bomba kanóczát, hogy épen odaessék és pattanjon el, a hogy ő elszánta.
Ezért lánczolták őt oda a mozsárhoz; így a fogoly azt a szolgálatot
teszi, hogy a mozsarat irányozza, a mozsár pedig azt, hogy a foglyot nem
engedi elszökni. Kettős czél és haszon.
Még mindig félnek tőle, még mindig nem hisznek neki.
Nem tudják elhinni, hogy oly hosszú szenvedés, nyomor és kényszer
eltiporta benne utolsó csiráját is az emberi önérzetnek, hogy egy élő,
gondolkozó lényt meg lehet fosztani lelkétől úgy, hogy az ne legyen
különb egy házi állatnál, mely kínzó gazdáját szolgálja az utolsó
lehelletig a lánczon, a járomban, a rúd mellett, az ostor alatt, s ha
eleresztik is, megint visszatér hozzá.
Egy napon a körjáratot tevő tábornok leereszkedék a fogolyhoz, hogy
lóhátról megszólítsa őt. – Hej öreg, mit gondolsz, mit csinál az
ellenség nagy pihentében?
– Aknáinkat keresi, felelt a fogoly alázatos készséggel.
– Jó helyen keresi-e?
– Tanult emberei vannak, excellentiás uram. Sóhajta fel az öreg rab.
A tábornok boszúsan ment tova; midőn ismét visszakerült, megint
megszólítá az öreget.
– Nos hát mit gondoltál ki, hogy tűzaknáinkat megvédjük?
– Gondoltam valamit, excellentiás uram.
– Elmondhatod, megengedem.
– Ha oly kegyelmes akarsz lenni. A mult héten három tüzér betegedett meg
itt mellettem, kettő meg is halt reggelre. Azt mondják, hogy valami
betegség jár, a mi ragad egyik emberről a másikra; én nem tudom, mert én
reám nem ragad semmi. Azt beszélik, hogy odabenn a városban az utczán
hevernek a halottak, mert nincs idő őket eltemetni, s a miatt a ragály
pusztítja a katonákat.
– De mi köze van ennek a tűzaknákhoz?
– Én úgy gondoltam, excellentiás uram, ha méltóztatnál megengedni, hogy
e ragályban elhullott katonákat jó volna lehordani tűzaknáinkba. Így a
város megszabadulna a sok temetetlen hulláktól, az ellenség pedig, ha
meglelné tűzaknáinkat, a halálos mirigy kapuit nyitná meg saját maga
ellen.
A tábornok elővett egy kettős aranyat erszényéből s azt a vén fogolynak
adta jutalmul e jó tanácsért. Mindegy lett volna pedig annak, ha egy
rézkopeket ád is neki, mert első dolga volt, hogy lyukat fúrjon rajta, s
annál fogva nyakába akaszsza a pénzdarabot, melyet tábornokától kapott,
mint valami ereklyét. Első eset volt ez, hogy bünhődés helyett jutalmat
kapott s ezt örökre meg kelle tartania, amazokat elfelednie; a
korbácsütések nyomait nem láthatá, mert azok a hátán voltak, de az
aranypénz keblén lógott s erősebben köté őt Szebasztopol falaihoz, mint
az a láncz, mely a mozsárhoz lakatolja.
Másnap el is jöttek érte, eloldozták a mozsártól s tudtára adták, hogy
rá nagy megtiszteltetés vár: saját tervének végrehajtása. Az ő
felügyelete alatt fognak a ragályos hullák a tűzaknákba eltakaríttatni.
Mily büszke volt e megtiszteltetésre a numero 725.
A czár ellen föllázadt pogányokra ő viheti a legirtózatosb halált!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A munka folyt napról-napra a francziák táborában, a föld felett és a
föld alatt, ott harczoltak, vérzettek, ide alant fáradatlan ásták a föld
alatti útakat s nem kérdezték, mi dübörög ott fölöttük? ellenség-e, vagy
jó barát?
Egy napon az árkászok, a mint előre haladtak, olyan tompa dübörgést
hallának lépteik alatt, mint ha valaki üres pincze fölött jár. «Alattunk
a mína!» mondák egymásnak s nagy örömmel kezdtek a meglelt irány
követéséhez. Félóra mulva már meglelték a gerendákat, mik a tűzakna
tetejét képezék s azokat óvatosan felemelvén, akkora nyilást csináltak
közöttük, hogy egy hágcsót le lehessen bocsátani.
Egyszerre oly irtóztató halálos lég tört elő a megnyilt aknából, hogy a
körüle állók egy perczre visszatántorultak tőle. Hisz ez sírbolt!
Az árkászok hadnagya kezébe ragadta a lámpát s kendőjét szája elé
tartva, lemászott az ellenaknába, meghagyva, hogy senki se jőjjön utána.
Nehány pillanat mulva újra vissza jött. Arcza egészen felháborodva, alig
bírt szóhoz jönni; mintha kisértetek ülnének lelkén.
– Odalenn, szólt hebegve társaihoz, az egész akna tele van halottakkal.
Az oroszok ide hordták azokat, a kik hagymázban, epemirigyben
elhullottak; tán még azokat is, a kik csak betegek. Nehány alakot még
mozogni láttam. Nyögtek felém.
A keményszivű harczosok elborzadtak e szavakra.
– Mentsük meg őket! Azt mondák egymásnak s szájaikat elkötözve
borszeszbe mártott kendőkkel, leszálltak a pokoli verembe.
Valóban még három élőt találtak a hullák között, s azokat sietve hozták
ki onnan, s elkezdték eczettel dörzsölni, hogy élethez jőjjenek.
Kettő rögtön magához tért, a harmadik, egy vén ember, csak nyögéssel
tudatta, hogy él.
Mind a hármat felvitték a szabad légre, s ott átadták a körüljáró
orvosoknak, kik elszállíttaták őket a franczia kórházakba, s ott ápolás
alá vevék.
A kórházban nem tartják az ellenségeskedést, a franczia az orosz mellett
békében fekszik, s ha tán az orosznak mind a két keze meg van lőve, még
meg is itatja, s megtölti pipáját. A behozott három oroszt alig
fektették le egy teremben, midőn egy lábbadozó afrikai vadász ráismert a
legöregebbre közülök.
– Nézzétek! hisz ez az ágyús kutya! Pauvre chien (szegény kutya), hogy
szabadultál meg az ágyúdtól?
Az ágyús kutya, a vén orosz rab, nem felelt semmit a kérdésre, csak
sóhajtott, és azt a dupla aranyat szorongatta szivéhez, a mit a
tábornoktól kapott.
Hiába kérdezték az orvosok: hol szenved, mi baja? nem felelt semmit.
Töredezett szavaiból kivehették utóbb, hogy papot szeretne inkább, a
kinek meggyónjon. Hoztak egyet a számára.
Annak nagy töredelmesen meggyónta, hogy midőn ama földalatti üregben
halálos kínok között fetrengett a ragályos hullák között, azon bűnös
gondolatra vetemedett, hogy bár csak ő is olyan volna már, mint azok.
Ezen bűnét bocsássa meg neki Isten.
Mint került oda? hogy maradt ott? miket szenvedett? azokról nem szólt
semmit. Az a császár titka, azt nem kell senkinek tudni.
Nevét sem mondta meg. Láthatják arczán azt a számot. Ez az ő neve. Tán a
túlvilágon is ama nagy könyvben, hol a bűn és a bünhődés jegyeztetik,
ezen szám alatt van beirva.
Már most csak annyit kért, hogy engedjék meghalni nyugodtan.
A másik kettő, kit szintén élve hoztak az aknából, lengyel elitélt rab
volt, kiknél az első lehellet, mely az életrevisszatérés jelét adá, átok
volt Oroszország ellen.
Ezeknek hiába mondta az orvos, hogy gondoljanak életükre, hiába mondta a
lelkész, hogy gondoljanak halálukra, nem törődtek sem élettel, sem
halállal; csakhogy elmondhassák, ha végső lehelletükbe kerül is, miket
szenvedett nemzetük s azután, miket szenvedtek ők? és végre hol van az
orosznak legfájósabb oldala, a hol ennyi szenvedést vissza lehessen neki
fizetni.
Nem kellett nekik a nyugalom, nem az ápolás addig, míg le nem irták
Szebasztopol erődeit, az orosz sereg állását, a lengyelek keserű
boszúvágyát s midőn az egyik indulatos beszéde közepett elhalt, lankadó
suttogással mondá a másiknak: «folytasd tovább!»
Ettől tudták meg a numero 725 valódi nevét és élete sorsát. Mennyit
szenvedett, hogy kínoztatott gyermeksége óta, míg vén, ősz ember lett
belőle.
És ennek a kiszenvedett rabnak most módjában áll ennyi szenvedésért
irtózatos boszút állni; megemlékezni haldokló anyja szavára, ki egy
boszúkötelességet kötött szivére és teljesíteni azt – későn, de jókor. Ő
tudja Szebasztopol minden gyöngéit, fundamentumából látta azt
keletkezni, érti, kiszámíthatja minden erőd rendeltetését, fájós
oldalát; az egész földalatti művezet úgy van fejében, mint egy térképre
rajzolva. Többet ér egy hadseregnél, ha felfedezi az ostromlók előtt
mind azt, a mit tán Szebasztopolban sem tudnak olyan jól, miként ő.
Miért nem cselekszi hát?
Minden kérdésre hallgat. A biztatásokra szemeit hunyja le. Midőn mondják
neki, hogy a kik körüle állnak, azok az ő szabadítói, kik leveszik
lánczait, s szabad, boldog embert tesznek belőle, kik azért jöttek, hogy
boszút álljanak azon milliók kihullt könyeiért, kifolyott véreért, kiket
egy elbizott kényúr vas szívének feláldozott: olyankor csak fejét
csóválja a fogoly és halkan susogja:
– A czár igazságos, a czár szent.
Társa, a lengyel, ágyáról felemelkedve, dühödt szavakat beszél hozzá.
– Nem emlékszel-e rá, hogy ragályos hullákat hordattak le velünk a
földalatti árkokba s midőn magunkat is meglepett a borzasztó halálvész,
ott hagytak félholtan a halottak között, s ránk fojták a vermet!
A fogoly csak összetette kezeit mellén.
– A czár akarata volt, a czár akarata szent.
A franczia tisztek biztatták, hogy semmitől se féljen, itt biztosságban
van közöttük, itt sem a kancsuka, sem a kozákdárda el nem éri; nincs mit
tartania megrontóitól.
Ilyenkor a nyomorult fogoly összeborzadt, szemeit félve fordítá félre, s
karjait arczáig emelte, mintha el akarná rejteni magát és rebegve szólt:
– A czár mindenható.
Úgy látszott rajta, hogy szeretne valamit szólni; de félt! abban a nagy,
rettenetes iskolában nagyon megtanították félni. A czár erős boszúálló
úr, a czár Isten helyettese; kinek jutna eszébe panaszt emelni Isten
ellen, azokért, mikkel Isten látogatta meg?
A czár akarta így: – a féregnek nem szabad arra gondolni, hogy boszút
álljon az ő urán.
Az elcsigázott ló ne panaszkodjék a hám ellen, melyben megszakadt, a
lánczos eb ne merje megugatni gazdáját.
Egy szelid arczú hölgy lépett a haldokló fogoly ágyához, egyike azon
derék nőknek, kik Frankhont elhagyák, hogy nemes önfeláldozással ápolják
a tábor betegeit; őrangyalai a hadseregnek.
E delnő vigasztaló bíztatással szólt a fogolyhoz s kinálta enyhítő
gyógyszerekkel.
A fogoly áhitattal csókolá meg az ápoló kezet, mely homlokán végig
simult, s kérte, hogy imádkozzék Istenhez érette szegény bűnösért, de az
orvosságot visszautasítá; semmi gyógyszert sem akart elfogadni.
– A míg a czár azt parancsolta, hogy éljek, élni kellett; ha ő azt
parancsolta, hogy meghaljak, meghalok.
Semmi biztatás sem volt képes arra birni, hogy meggyógyulására
gondoljon.
Utolsó kivánata az volt, hogy azt a kettős aranyat, melyet nyakában
visel, ne vegyék el tőle, ha meghal; temessék el úgy, hogy az keblén
maradjon, mert azon a czár képe van.
Még azt is megsúgta ápolóinak, hogy ne felejtsék megizenni előljáróinak,
miszerint ő a czárnak utolsó lehelletéig hűséges szolgája maradt. Mintha
attól tartana, hogy a czár keze még az égbe is felhat, s ott is vannak
neki hetmanjai és poroszlói, kik az ellene vétkezőket megragadják, s ott
is van egy fagyos pokol Szibéria mintájára, melyben tűz és lángok
helyett jég és hó között kinozzák a kárhozatra szolgált oroszokat.
Azzal felemelte két kezét az égre, térdre állt ágyában s félelemtől
reszkető hangon felkiáltva: «irgalom, kegyelem, én uram!» arczra borult,
– igen arczra borult ama hatalmas úr előtt, kinél a szolga kiáltása
egyenlő a parancsolóéval s kihez nem visz fel úgy az egyik, mint a
másik, egyebet a puszta, meztelen léleknél.
És így halnak meg a minden oroszok birodalmában milliók és milliók és
minden évben uj milliók születnek helyettük, kik ugyanazt a sorsot élik
végig és a kiknek eszükbe nem jut, hogy miért nem jobb az élet?
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Amaranthus pallidus.]
TARTALOM.
A khámok utóda 1
A tábornok és az asztrálszellem 90
Szinope 103
A basi-bozuk 112
A bajadére 123
A gyerkőcz 148
Drága föld 162
A veszélyes sakkjáték 169
Álma 176
A kertész a csatatéren 179
A sérthetlen 185
A rossz hely 197
Az amazon 207
A fegyvertelen 222
A bojár leány 268
Az akhtiári fogoly 288
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
6 |hirtelen felretakarították |hirtelen félretakarították
11 |földabraszon alig |földabroszon alig
21 |mínt valami |mint valami
21 |Es ennél |És ennél
42 |mellett elárvezte |mellett elárverezte
46 |ágyúíkat oda |ágyúikat oda
48 |«En elárullak |«Én elárullak
93 |O el volt |Ő el volt
95 |szíveíkben tartogatnak |szíveikben tartogatnak
107 |ágyúc-sappantyúkat lezárták |ágyú-csappantyúkat lezárták
149 |épen odevetődött |épen odavetődött
156 |Orülök, hogy |Örülök, hogy
166 |He beleegyezel |Ha beleegyezel
173 |első játtékkör |első játékkör
215 |On engem |Ön engem
216 |On elviszi |Ön elviszi
218 |O tekintélyt |Ő tekintélyt
224 |alatt keresztbelfektetett |alatt keresztbefektetett
268 |kik ezernyolszszázhuszonötben |kik ezernyolczszázhuszonötben
269 |négyes malomküröket |négyes malomköröket
271 |halvány azcza |halvány arcza
275 |Es könyörge |És könyörge
275 |Atkozott év |Átkozott év
275 |Es ne sírj |És ne sírj
276 |Agyúszóra szivem |Ágyúszóra szivem
276 |Es nem tilták |És nem tilták
277 |Es a mint |És a mint
277 |Es e szónál |És e szónál
277 |«Es a két |«És a két]