Első bajnok a magyar királyhős,
Másik: János vajda, a törökrém.
Harmadik Drakul, a moldován-fő. –
Mind a három elbucsúza otthon,
Elbucsúza háztól és mezőtől,
Síró nőtől, hizelgő kutyától;
Mind a három meggyónt és misézett,
És úgy indult Isten szent nevével,
Mert ki tudja: merre most sietnek,
Kit hoz onnan vissza paripája? –
Nem mulatni víg baráti torba,
Nem menyasszonyt hozni nászi néppel,
Hanem mennek éltet vesztegetni,
Vért aratni, népeket temetni.»
«Nem tetszett e járás ott az égben,
Mert hüvelybe dugta esküvéssel
Győztes kardját mind a három bajnok
S eskü ellen húzta azt ki újra.»
«Első útban intő Isten ujja
Megrendíté a föld rónaságát
A mint rajta végig nyargalának;
Földrengéstől nem riadtak ők meg;
Csak siettek még előre jobban.
Másodikban víz áradt előttük.
Az sem tartá őket vissza többé;
Általúsztak, áttiportak rajta.
Két csodára jött a harmadik most:
Harmadik, legbűvösebb csodáját,
Utoljára tartogatta Isten.
Harmadik, legbűvösebb csodának:
Szép leányzó állt a hősök útján,
Szép Lienka, Drakulnak leánya…
… Inkább tündér, ha leány nem volna»
«Szép Lienka harmatgyönge testét
Odaveté a hősök elébe,
Két kezével zabláikba markolt
És könyörge édes gyönge hangon:»
– «Jó atyám s te szép szelid királyhős,
Álljatok meg s térjetek meg innen.
Átkozott föld, melyen útban vagytok,
Átkozott év, melyen kardot húztok,
Engedjétek azt elmúlni békén.
Nékem Isten álmot külde látnom,
Véres álmot, holtakkal beszélőt,
Szívijesztő látomással telve.
Szép királyi hős fejét levágva
És török zászló hegyébe tűzve
Láttam én az éjjel rémülésben;
A levágott fő reám mosolygott,
A hogy ím te hős király mosolyogsz most.»
«A magyar királyi hős mosolygott;
De haragra gerjedett Drakul hős
És haraggal monda Lienkának:
– Balgatag te, útunkat mit állod?
S dorgálsz minket, mint anyánk ha volnál,
A ki félti játszi csecsszopóját:
Hogy kezét a késsel meg ne messe!
Minket reszkető föld nem riasztott
S reszkető gyerek-szív visszatartson?
Áradó folyamnál meg nem álltunk,
S két könycsepptől mindjárt visszatérjünk?
Csak te menj szépen fonószobádba,
És ne sírj hát, mert az engemet ront;
A mikor sírsz, szivemet lankasztod.
Csak te menj el nyugodtan leánykám,
Majd mi nem sokára visszatérünk,
És hozunk számodra drága gyöngyöt,
Drága gyöngyöt szép sötét hajadba,
Drága csókot szép piros orczádra:
Félelem ne halványítsa azt el.»
«Szép Lienka arcza oly piros lett
E szavára, atyja hős Drakulnak,
Mint a felhő, melyre égő nap süt.
S szóla büszkén, délczeg fejdelemként:
– Nem remegtem én a harczi lármát:
Hallhatám azt ám elég közelről,
Ágyúszóra szivem meg se’ dobban,
Kard hegyétől nem hunyom szemem be
S nem futok meg ontott vér szinétől;
Ámde félek érted s a királyért,
E szép ifjú hős halálát félem
S ott leendek mindig oldalánál:
Hogyha jő nyíl, ártó kopja éle,
Inkább akkor engemet találjon,
S lásson engem halni ő, ne én őt.»
«A két bajnok gyöngéden szorítá
A szerelmes szép leány kezét meg
És nem tilták vissza őt maguktól:
Moldván hölgy előtt nyitott a harczút.
S a király, a mint szemébe nézett,
Azt a titkot olvasá ki onnan:
A mi annyi szívnek hervadása.»
Itt félbeszakasztá az éneket Neszte, s mintha a hangot megtagadta volna
a szív, csak a guszlicza húrjain verte a dallam zenéjét.
– Tovább, tovább, mondjad tovább a dalt! szóltak innen is, onnan is.
Neszte ránézett Péróra, mintha kérdené tőle: «mondjam?»
Csak azután folytatta.
«Igy előre ment a hősi tábor,
Zultán serge jött reája szembe.
Mint viharzó fellegek csapása
Omla össze két sereg haragja;
A mezőnek minden kis virága
Ozmanoknak vérivel lakott jól.»
«Szóla ekkor őszszakállú zultán,
Ősz szakálla szétterülve keblén,
S két szemében két könycsepp ragyogva,
Melyet ott a fájdalom fakasztott:
– Lássad Isten, a kinek nevére
Esküt monda magyarok királya:
Hogy törék meg szent neved gyalázva;
S hogyha az vagy a ki vagy, egedben,
Boszút állni szállj alá a földre!»
«És a mint ez átkot elkiáltá,
Jajkiáltás jő a győztesektől:
Vész találta a királyt középen,
Elterűlnek hősei körüle,
Egyenkint lehullanak találva,
Még csak egy kűzd ottan oldalánál,
Hős Drakulnak szép Lienka lánya.
– Mondtam oh király ne jőjj e harczba!
Ám ha jöttél, menjek én előtted!…
És e szónál ő előre elment,
Ment előre a halál honába.
Ment utána a király nyomában!…
Aki fegyver eltöré Lienkát,
Mint egy hajló liliomvirágot,
Az a fegyver sújtá a királyt is,
Mint egy zúgó nagy sudár fenyőfát,
Egybeomlott forró drága vérük…»
«És a két főt elvivék Byzánczba,
Ott kitették szerály ajtajában,
Egymás mellé tették mind a kettőt,
Ottan voltak egymás mellé téve,
Három nap és három hosszú éjjel.
Bámulá a népség mind a kettőt:
Olyan szépek és oly halaványok.
Minden reggel, a mint nézni jöttek,
Mind a két fő arczczal összefordult,
Arczczal össze, mintha csókot adna,
Hült ajakkal, csendes hullacsókot,
Kölcsönösen egymáshoz hajolva:
Úgy találták őket reggelenként.
S künn a síkon, puszta vérmezőben,
Két fejetlen test feküdt a földön,
Átölelve egymást karjaikkal,
Szív a szíven, csendes mind a kettő:
Távol távol suttog két halálfő…»
– Szép dal, érzékeny ének! szólt a vendégek egy része.
– Rossz dal, nem mára való! kiálta a másik. Maga Küriáki is és öt
nagyobb fia is mind ez utóbbi véleményen volt; csak Péro hallgatott. Ez
volt a legjobb birálat.
– Nem ilyen leverő dalok kellenek mára, – szólt Küriáki. Ma tűztük ki a
zászlót az ozman uralom leküzdésére; ma Castriota Györgyről és
Thermopylaeről énekelj nekünk, ne Várnáról és levágott fejekről.
A vendég urak nagy hamar kezdtek maguk vígabb nótát s egy óra mulva
feledve volt szép Lienka és az egymást csókoló halálfők és a többi bohó
beszéd…
II.
Ő kegyelmességeik és méltóságaik az orosz fővezérek méltóztattak
kegyelmesen átvenni zálogba a nagy Bazarád birodalmát. Azt mondták, hogy
a kegyetlen pogány török uraktól veszik azt zálogba, és Európa nagy
hatalmas álladalmai sokat beszéltek arról, hogy bizonyos fejedelemségek,
melyek itt meg itt vannak, tulajdonképen kié legyenek?
Az ősz Küriáki Sándor ott volt régen mind a hat fiával a főhadiszálláson
s felajánlá a szabadító harczra vérét, vagyonát és gyermekeit; nem
ismert magánál boldogabb embert, a midőn a vezérek egyike zászlója alá
fogadta az általa és fiai által toborzott önkéntes sereget, öröme
tetőpontját érte azonban, midőn még azzal is megtisztelték, hogy
kastélya egy csoport rendezetlen kozákságnak tétetett főtanyájává, a
kikről való gondoskodás egészen nemes áldozatkészségére lőn bizva.
Mindenkinek kijutott a maga osztályrésze a várt nagy munkára, a
parasztok vágták az erdőkön a hidnak való fákat, melyen át fognak majd a
szabadító hadak hajdani Macedonia szent földére nyulni, a némberek
készíték előre a tépést a hősök drága sebeire, az úrnők hímzették a
zászlókat arany jelvényekkel.
De hát a nőnek nincs nagyobb hivatása harczok idején, mint tépést és
zászlót készíteni, hát azon dicső munkának minden öröme, minden
fáradsága csak a férfiak számára van fenntartva?
Ez a gondolat bántotta szép Neszte szivét, ki nem nézhette el nyugodtan,
mint készülnek bátyjai csatára és neki itthon kell maradni.
Egy napon orosz tábornok látogatta meg Küriáki kastélyát, érdemrendektől
ragyogó agg vitéz, kinek tiszteletére ünnepet rendeztek az egész
környéken.
A tábornok nagy magasztalásokkal halmozá el a derék bojárt és családját,
külön-külön mindegyik fiuval kezet szorított, biztosítá őket, hogy egy
esztendő mulva ki őrnagy, ki ezredes fog lenni, neveiket olvasandja az
egész világ a császári ukázokban, herczegi, grófi czímet kapnak, s látni
fogják saját szemeikkel a harczot Byzancz falai felett, még részt is
vehetnek abban.
Hogy emelkedett, hogy hullámzott e szókra a leányka keble! a férfiak
annyi szépet, nagyot fognak tenni!
– Uram, hadd szolgáljak én is ezen szentelt harcznak! szólt, nem bírva
vágyait többé visszafojtani.
– Szolgálj, te drága liliomszál! válaszolt mosolyogva az ősz katona, te
buzdítsd a lankadókat, te ápold a sebesülteket, ez a nők szép hivatása.
– S egyéb nem volna-e? nem tehetnék én semmit egyebet? Hát ha elmennék
kémül az ellenség táborába?
Megdöbbentek mind e szóra.
– Oh leány, az nem tréfa dolog. Kém számára nincs irgalom, ha elfogják,
hiába akkor szép szemeid, hiába deli termeted, piros arczod, édes ajkad!
Mind a halálnak adják azt. A kém sorsa irtózatosb, mint a katonáé.
– Nem félek én attól; észszel sokat fel lehet emelni, a mit kézzel nem.
Anyám lengyel leány volt, én oly jól tudok lengyelül, mint a ki annak
született. Átmegyek a török táborba, ott sok előkelő tiszt van, a ki
születésre lengyel. Átöltözöm férfinak s azt mondom, én is lengyel ifju
vagyok, a ki szökve jöttem oroszok táborából. Igy szívesen látnak ottan.
Ha egyszer mindent megláttam, megtudtam, ismét visszaszököm, nem kell
engemet félteni.
A testvérek nem tanácslák ezt a munkát, de a tábornok és Küriáki el
voltak ragadtatva a jó ötlet által, s a bojár rögtön férfiruhát
szabatott a leányának, szép aranyos ulánöltönyt. Mint illett karcsú
termetére e férfiöltöny, szép piros prémezetével, aranyos
czafrangjaival.
Midőn gyönyörű hosszú haját levágták kurtára, ott volt Péro is és sírt
miatta, s a földre hulló szép fekete fürtöket mind összeszedegeté és
elrejté keblébe. Azokon keresztül járja meg szivét a golyó egykor!
A tábornok maga adá utasításul a leánykának, hová és merre forduljon?
testvérei elkisérték a Duna innenső partjáig, ott egy meghitt révészük
felvette őt csónakába, s átszállítá a török partra.
– Miért nem mehetek én veled? sóhajta Péro s búsan tért bátyjaival haza,
midőn a szép karcsú alak a tulsó part füzei között eltünt.
III.
Össze-vissza járta az átöltözött leány a török táborhelyeket, ügyesen
behizelgé magát leleményes ötleteivel a legfőbb tisztek bizalmába,
megismerkedett az ozman sereg minden titkaival, gyöngéivel; kitudta, hol
legvédetlenebbek az átjáratok a folyón, mely pontokat erősítenek
legjobban? hol állnak a rendes, hol a rendetlen csapatok, kik szolgálják
az ágyúkat? hol tartja az ellenfél lőszer és élelmi készleteit?
A török táborban nem igen nagy gond volt a titoktartásra,
kémlelődhetett, a ki akart. Görögök, bolgárok, bosnyákok hemzsegtek a
tábor körül s még a katonák tarsolyait is kikutathatták: hány töltény
van bennök?
Mind erre nem nagy gondja volt a fővezérnek, hiszen egyetlen
intézkedésével haszontalanná tehette a kémek minden fáradozásait. A jobb
partról minden legkisebb csónakot elhordatott a vár alá s így az ő
tudtán kívül senki sem mehetett át a Dunán.
Egy napon épen Dsurdsuban volt Neszte, s a kávéház előtt több fiatal
tiszttel szivarozott szép kedélyesen, s tetszett neki kacsingató
szemeivel zavarba hozni az előttük elsétáló örmény nőket; a midőn a
sajátságos dobpörgés tudatá velük, hogy valakit veszteni visznek.
Ez a háború idején nem valami rendkívüli dolog. A katona valami csínt
talál elkövetni, mulasztást tesz, vagy engedetlenkedik, ott nincs más
orvoslat, mint a halál. Megszokott mindennapi eset az.
Újabban érkező bajtársaik tudaták a kérdezőkkel, hogy ezuttal nem
katonát, hanem kémet fognak főbe lőni. Valami oláh átjött csónakkal a
tulsó partról, minthogy nem akarja megvallani, kiért jött át? most őt
magát fogják főbe lőni.
– Ah ez már érdekes. Ezt szeretem, ha ilyen gaz ficzkót küldenek haza,
szólt egy ifju renegát; ennek megnézzük a temetését.
Többen felkeltek e szóra, s hítták magukkal Nesztét, nem akar-e e csinos
látmányban részesülni. Meglehet, hogy az oláh féltében majd kivallja az
árulót. Milyen jó mulatság lesz az. Jőjjön velünk.
Neszte kénytelen volt velük menni, ha el nem akarta árulni magát.
Az ifju renegát már karjába is ölté kezét, s nem lehetett vonakodnia
többé, együtt kellett velök mennie a vesztőhelyre.
Együtt értek oda a kisérő menettel.
Elől egy csoport redif, hátul másik, középett hátrakötött kézzel a
nyomorult kém, ki lecsüggesztett fővel ment kikerülhetlen halála elé.
Neszte megdöbbenve ismerte meg az embert. Ez az ő révésze, ki bizonyosan
érte jött át.
Az ember lecsüggesztett fővel haladt el mellette. De ha fel találja
egyszer emelni fejét, s arczának egy önkénytelen jelével elárulja, hogy
ismerőse, mi fog történni akkor?
Az embert odaállíták egy leégett ház fala mellé, odakötötték a
czölöphöz, hogy össze ne roskadjon, mi előtt meghalna, s akkor mondák
neki, hogy tartsa fel a fejét, hogy szemeit be lehessen kötni.
Az gépszerüleg engedelmeskedett.
És a mint arczát fölemelte, első tekintete Neszte alakjával találkozott,
s a boldogtalan ember halálos kétségbeesésében önfeledten elkiáltá
magát:
– Ott van?
– Ki az? ki az? kiálta egyszerre minden ember.
– Az ott, a ki a másik karjába fogózik; monda az oláh.
Neszte gyorsabban az átvillanó gondolatnál kapta ki a karját a
renegátéból s gyorsan rá mutatott:
– Te vagy az!
Ez oly zavarba jött e váratlan ráfogásra, hogy egy szót nem birt
mentségére mondani. Úgy meg volt lepetve és zavarodva, hogy a ki
ránézett, bizvást őt tarthatta a vádlottnak.
A hadbirák rögtön elvették a renegát kardját, feloldozák a révészt s
mind a kettőt vitték a hadtörvényszék elé szembesítés végett. A tisztség
ment utánuk.
Neszte számára csak egy pillanat sem volt elveszteni való. A legelső
szónál ki fog világlani a tévedés, melynek gyors és bátor előidézésével
néhány perczre megszabadítá magát s akkor veszve van.
Egy utczafordulónál sikerült neki társaitól elmaradhatni, s a városon
keresztül lejutni a Dunáig.
Az egész parton egy elhagyott csónak sem volt. Valamennyi bárka mind a
vár alá volt hordva, szoros őrizet alatt.
Nem volt sokáig gondolkozásra idő.
Hirtelen lehányta magáról nehéz férfiöltözetét; a hosszú sarkantyús
csizmákat, az akadályozó, feszes vállrózsás egyenruhát, mely az úszásban
gátolná, s alig volt készen vele, midőn már látta a városból előnyargaló
lovasokat, kik üldözésére voltak kiküldve s szitkozódva kiáltozák, hogy
álljon meg!
– Isten velem! sóhajta a leány, s gyorsan a folyamba veté magát.
A víz alatt úszott egy ideig, a míg egy miatyánkot elmondott, és azután
egy üdvözletet, végre egy hiszekegyet is kitartott s csak az ámennél
merült fel ismét a vízből lélekzetet venni.
A mint szép feje kibukott a hullámok közül, tíz húsz lövés dördült
egyszerre a parton, az üldözők golyói ott körüle csapódtak le a vízbe,
némelyik megugrott s végig pattogott szemei előtt, nagyokat csúsztatva a
rugalmas vízszinen.
– Utána! utána! kiáltoztak más oldalról s a vár alatt ladikokat oldoztak
el, s üldözésére eredtek százan meg százan.
A Duna meg volt áradva nagyon, a túlpart nem látszott az úszó előtt s az
erőszakos keleti szél úgy hányta-vetette a habokat, mint a tengeren; a
merész leány majd elbukott közöttük, majd újra felemelkedék, s ilyenkor
mindig hallhatá az utána lőtt golyók melancholicus fütyölését.
A kétségbeesés megkettőzteté erejét, izmos fehér karjai előtt utat
engedett a visszatorló hullám, úgy úszott, oly gyorsan, oly ügyesen,
mint egy a nereidák közül, mint egy délczeg nymphája a vizeknek, kit a
faunok üldöznek.
A szél egyre erősebben vetemült a habok ellen, a víz moraja mindig
jobban zúgott az úszó fülében, nem hallotta már üldözői szavát, sem a
lövéseket; nem látott már semmit maga előtt, csak a végtelen kékes zöld
egyetemet, mely olyan, mintha a víz és az ég volna együtt; félig
öntudatlanul, csupa életösztönből vergődött még tovább, mindig jobban
elfogyó erővel, mindig jobban növekedő hatalom ellen.
Maga sem tudta, mint jutott a tulsó partig? Csak azt vevé észre, hogy
ott fekszik az iszapos homokban.
Erejét a fárasztó küzdelem és rémület annyira elfogyasztá, hogy nem volt
képes azon fekvéséből elmozdulni, hanem csak úgy nézte, mint választják
a tulsó parton álló lövészek czéltáblának s a golyók hogy csapkodják fel
a port és iszapot jobbra-balra körülötte; csak úgy hallgatta
süvöltéseiket, és nem bírt előlük tovább futni, hanem bezárta szemeit,
hogy legalább ne lássa halálát.
E pillanatban úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana háta mögött;
szemei zárva voltak s úgy érzé, mintha valami rémkéz fogná azokat, hogy
ne birja kinyitni. Valaki nyilván odament hozzá, s megfogva két
vállánál, elhurczolá a parti bokrok közé.
Ott azután elkezdte még rajta levő ruháit letépni.
Erre felsikoltott a leány, s egyszerre magához tért; tán ha halva lett
volna is, meg kellett rázkódnia e szentségtörésre.
Egy emberséges kozák állt háta mögött; lova kantárját hóna alá véve. Ez
megsejté a parton fekvőt, azt hitte, hogy meg van halva s sajnálta ott
hagyni a jó ruhákat rajta.
– Hát te élsz? kérdé nagyon megboszankodva Nesztétől, midőn tapasztalá,
hogy az még beszél.
– Szabadíts meg, súgá Neszte, én a gazdag Küriáki fia vagyok, szökve
jövök mint kém törökök táborából, vigy engem parancsnokodhoz, nagy
jutalmat fogsz kapni.
– Te gazdag bojár fia vagy, szólt a kozák furcsa mosolygással. Jer hát,
ülj fel hátam mögé, majd elviszlek parancsnokomhoz.
Azzal felvette Nesztét nyergébe, a háta mögé s belovagolt vele a parti
erdők sűrűjébe; mikor a csalit sűrűjében voltak, visszafordult hozzá és
vigyorogva monda:
– Te ugyan nem fia, hanem leánya vagy annak a bojárnak, s én azt mondom,
hogy nekem nem kell te érted más jutalom, mint te magad.
A leány elborzadt e szókra; sírt, könyörgött, kérte a vad harczfit, hogy
ölje őt meg inkább; az csak kaczagott minden szavára. A leány végre úgy
tett, mintha engedne, átölelte kezével a harczost s azzal kirántotta
pisztolyát öve mellől s úgy lőtte keresztül egy percz alatt, hogy az
hanyatt esett nyergéből előle.
Elborzadt, midőn azt tevé, megölte a hatalmas czár egyik fegyverviselő
bajnokát. Talán valami jó vitézt, a ki sok csatában győzött. Hogy fog
róla számot adni?
A hullát eltakarta falevelek közé, a lovat elbocsátá szabadon, csak egy
pisztolyt tartott meg magánál, s úgy indult utat keresni az erdőn
keresztül.
Valahol azután pásztoremberekre talált, azok elrejtették gunyhójukba,
engedték magát kipihenni s még azon éjjel útba igazították azon helység
felé, melyben Küriáki lakott.
* * *
Egész éjjel, egész nappal ment a leány, hogy szülői lakát feltalálja.
Szép alkonyi idő volt, midőn a faluhoz ért, melyben atyja lakott. Az
aranyos nap épen kastélyuk háta mögött ment le, s a fényes sugárok
keresztülvilágítottak az üvegtelen, rámátlan ablakon.
A leány megdöbbenve állt meg ottan. Leégett rom volt az, a mit látott, a
kastély tetője, apró tornyocskái mind le voltak rontva. Ki cselekedte
ezt?
Egy vén jobbágy jött ki a faluból, az megismerte a leányt, sírva ment
hozzá és megcsókolta kezét.
– Áldott kisasszonyom, jó hogy oda voltál, de rossz, hogy visszajöttél.
Gonosz hír van itthon. A míg odajártál, a vén Küriáki összekapott a
kozák urakkal; azt mondják, azon, hogy poharazás közben ő ivott az orosz
dicsőségért, s azok nem akartak inni az oláh nemzet szabadságaért, sőt
azt mondák, hogy az oláh katonákat át fogják hajtani a Pruthon. Egyik
szó a másikat adta, végre a kozák urak megharagudtak, vasra akarták
verni atyádat, hogy majd elküldik Szibériába. Testvéreid nem türhették,
kiverték a kozákokat a kastélyból s bezárták a kapukat.
Az öreg kénytelen volt megpihenni, hogy szemeit törölgesse.
– Tovább, tovább, sürgeté a leány, mi történt azután?
– Jobb volna, ha nem hallanád soha. A kozákok röppentyűket hoztak a
kastély ellen, azokkal felgyujtották a kastélyt. Mikor minden lángban
volt belül, akkor atyád és testvéreid kénytelenek voltak kirohanni és
harczot kezdeni az udvaron. Egymás után estek el hős testvéreid.
– Péro is?
– Péro maradt utoljára. Az öreg Küriáki átkarolva őt két kezével, úgy
könyörgött, hogy csak ezt az egyet hagyják meg neki, s a puska elé állt,
mely Péronak volt szegezve. Jól volt megtöltve a fegyver. Az a golyó
mind a kettőt lefektette.
– Pérot is! sóhajta a leány s nem hallgatott azután az öreg jobbágy
szavaira, csak nézett sokáig az elpusztult rom felé, mintha valami élő
virággá vált volna, a mely gyökeret vert ottan.
A szép naplementet rút zivatar követte. Ez a zivatar zúgó szelével,
csattogó mennyköveivel új eszméket adott a leánynak. A legnagyobb
szélzúgásban, fergetegben megindult azon útra, melyre nagyon jó kisérő a
menykőhullás és zivatar.
* * *
Az orosz tábornok nem tudott semmit a balsorsról, mely a Küriáki
családot érte. Neki mindennap csak azt lehetett hallani tisztjeitől,
hogy az oláh nép rokonszenve nagy. A főurak nem óhajtanak egyebet, mint
hogy szolgálhassanak s a köznép boldognak érzi magát, ha a kedvükért
éhezhet.
Azt ellenben megtudá török foglyoktól, hogy a kémül küldött Küriáki
leány egy szép napon megszökött a török táborból, a Dunát merészen
keresztülúszva s így semmit sem talált természetesebbnek, mint Neszte
megjelenését a főhadiszálláson nehány nap mulva.
A leány mindenről legjobban volt értesülve. Ismerte a törökök hadi
erejét, hadviselési terveiket, sánczaik kiterjedését. A tábornok egész
körülményesen megtudott tőle mindent.
Az adatok a legkisebb részletekig pontosak voltak, csupán egy hiányuk
volt: az, hogy nem voltak igazak.
Három nap mulva Oltenicza nevét irták be az oroszok önvérükkel a
történet könyvébe.
Egy vérhullásban gazdag, dicsőségben szegény nap volt az reájuk nézve.
A balpart egyik legmagasabb dombján állt egy női alak és nagy
gyönyörűséggel nézte onnan az ütközetet.
És midőn az orosz hadtömegek csendesen haladtak előre a törökök rejtett
tűztelepei felé, oly örömmel tekinte utánuk, mint szerelmes hajadon
vőlegénye szemébe: – menjetek, menjetek! susogá.
És midőn megnyíltak az ellenfél tűztelepei, halált, átkot okádva az
orosz hadsorokra, a hölgy szemei villogtak a vad kéj miatt, kezeivel
tenyereibe tapsolt!
Most egy egész csapat kozákot sodornak el a rejtett kereszttűz
kartács-golyói: úgy elseprik őket a föld színéről, mint a jégeső a
törékeny kalászt. Az oroszok nagyon rosszul voltak értesülve ellenségeik
dolgai felől s e csalódás sok jó vitéz életébe került.
A leány úgy nevet, úgy kaczag! s kezével csókokat hány az öldöklő ágyúk
elé…
* * *
Egy év mulva, hogy a fejedelemségek törvényes urai visszatértek
tartományaikba, a Küriáki családdal rokon főurak tudakozódni kezdtek a
szerencsétlen család balsorsa felől.
Megtudták, hogy Küriáki egyetlen leánya élve maradt, s jelenleg az
isteni irgalomról nevezett szent szűzek kolostorának oltalma alatt van.
Ott felkeresték. Az apácza-fejedelemnő megmutatta a leányt. Ott
térdepelt az oltár előtt. Az ismerősök mondák, hogy várni fognak, míg
imáját elvégzi, s azután szólanak vele.
Az alig lehetséges, monda a fejedelemnő; a szegény leány elméjét valami
szent háborodás fogta el, hihetőleg azon borzalmas végzet benyomása
miatt, mely családját érte. Huszonegy óráig naponként ott imádkozik a
kápolnában, és csak akkor omlik össze, midőn néha elnyomja az álom. Azon
nyolczezer ember lelkeért imádkozik ott, kiket Olteniczánál saját
kezével megölt, apja és testvéreiérti boszúból. Ez rögeszméje. Csak
olyankor van nyugalma, ha imádkozik, máskor kétségbe van esve; ezer meg
ezer vonagló holttestet lát maga körül, oly elevenen, hogy a haldoklók
torzarczait egyenkint le bírja irni kínzott képzelettel, s míg ajkai
rebegik: Istenem, Istenem, irgalmazz! szemei úgy ragyognak a düh
örömétől!
Az ismerők áhitattal vonultak vissza s hagyták a leányt Isten zsámolya
előtt.
Jó helye van neki ottan.
AZ AKHTIÁRI FOGOLY.
A nagy Katalin czárnő idejében még Akhtiár csak egy rongyos tatár falu
volt a Fekete-tenger partján, a hol szegény kereskedő s még szegényebb
földmíves nép lakott.
A hatalmasan hangzó név «Szebasztopol», mely «uralkodó várost» jelent,
csak a mult historia emléklapjain élt még, mint egy más világrészben
épült, elpusztult város emléke.
Azok a hatalmas várfalak, a szép kikötők, a bámulatos vízvezetők, a
három, négysoros ágyús kőbástyák még gondolatban sem léteztek, mind azok
helyén igen békésen legelésztek a kecskék, s ágyúra sem volt szüksége, a
ki a kikötőt keresztül-kasul akarta járni.
A krimi félsziget lakosai tatárok voltak mind; a kevés zsidó és örmény
őket ismerte el felsőbb nemzetnek, s a görög kalmár szépen megsüvegelte
az utczán a Kalga szultánt, ki az uralkodó khám helyettese levén,
szanaszét járt az országban, igazságot szolgáltatni.
Most e jelentéktelen Akhtiár helyét nagy népes város foglalja el,
melynek utczáit hónapok óta golyókkal bélelik a franczia és angol
ütegek, s falai alatt vívja négy nemzet a szakadatlan harczot, melyhez
hasonlóról Homer óta nem irtak a költők.