foglalt ellenében homlokállást, hogy midőn az igazi Samyl megjelent, ő
neki oldalt volt fordulva az orosz s ez az oldala is összetörve Balkár
bég vakmerő rohama által; mögötte az égő erdő.
Ah ez rettenetes éj volt! Az orosz ezredek egyenkint törtek össze Samyl
váratlan rohama előtt; a granátos osztály utolsó emberig le hagyta magát
aprítani, s Voinoff tábornok épen akkor érkezett segítségére nehéz
dragonyosaival, midőn társa Fokk tábornok levágott fejét egy dárdára
tűzve magasra emelték a cserkeszek. Voinoff bőszülten rohant reájok,
hogy elesett társaért boszút álljon; nehány pillanat mulva az ő feje is
kopjára volt tűzve. Ekkor jött az orosz sereg hőse, a vitéz Passzek, a
katonák bálványa, kinek férfias homlokát több babér ékesíté, mint ráncz.
Elszántan veté magát az orosz vitéz a cserkesz vezér útjába, küzdött
mint derék férfihoz illik s óranegyed mulva három fejet hordoztak a
cserkeszek lándzsára tűzve, a harmadik fej Passzek tábornoké volt.
A legbátrabb hős eleste után megbomlott az egész hadi rend. Az orosz nem
volt képes a csatatért megtartani többé, a legerősebb dandárok ingadozni
kezdtek, a vezérek nem ismerték ki magukat az éjszakai harczban, honnan
jön az ellen? mely pontot kell védelmezni? hol van a főerő? csak a jobb
szárny felől láthaták a mindig közeledő égést, mely elborítá az eget s
már a Sah-dagh erdős bérczeire kezde kiterjedni, fölséges lángpalástot
borítva vállaikra. Körül égett a hegy, míg tetején gyémántként ragyogtak
az örök jégcsúcsok. Bizonyítá a veszélyt az erdei állatok futása, melyek
nem törődve az emberek harczával, rohantak az égő erdő alól: szarvasok
és medvék, bölények és otromba alakú dumbájok (vadökör) egymással
összekeverült csapatokban futottak a felállított ágyúk előtt végig,
félelmesen bőgve…
A hegyek felé nem lehetett menekülni többé: szemben Samyl győzelemittas
hada, oldalt és hátul az égő rengeteg, mely elzárta előttük a burzukáli
kapukat, a miken a cserkesz földre bejöttek. Csupán csak egy út volt a
menekülésre, a leghosszabb, mely a hegyek alatt elkerült, azon kellett
keresztülhuzódni a vert orosz tábornak, az Aksáj völgy felé, ott hagyva
halottait, ágyúit és lobogóit a győztes ellen kezében.
Egész hajnalig űzte őket Samyl s hírmondó nem megy haza közülök, ha két
áruló cserkesz tudtul nem adja Freytag tábornoknak az oroszok
végveszélyét s az pihent seregével megjelenve, szabadulást nem hoz a
futóknak.
Reggelre egy orosz sem volt a cserkesz földön, csak a halottak és
foglyok.
Az erdőégésnek a szél elállta után egy hegyi patak vetett gátot s akkor
összeszedték a cserkeszek a mindenfelé elhullt orosz halottakat s egy
másik halmot raktak az első mellé, mely még nagyobb volt annál, s az
emlékkőre felül ezt jegyezték fel:
«E helyen hullott el nyolczezer orosz.»
X.
A csata utáni napon nagy örömzaj volt Dargó alatt; a szűzek lejöttek
tánczolni a csatatérre, a lantosok énekelték a hősök diadalát, melyhez
kardcsattogtatva járták a harczfiak a délczeg toborzót, nagyokat
rikkantva közé, a mi igen jól illett oda.
E hangokra felnyitá szemeit Balkár bég. Egy sátorban feküdt, puha
medvebőr ágyra helyezve. Hogy jött oda? maga sem tudá; bizonyosan társai
mentek érte a lőporfellobbanás után s azok hozták ki az égő erdőből.
Tagjait úgy érzé, mintha össze volnának zúzva; mellén mintha a halál
ülne, nehezebb, nyomasztóbb súlylyal, mint az egész Elborús hegye.
– Minő zaj ez odakünn? kérdé halkan a mellette ülő félkarú öregtől, ki
ápolására volt rendelve.
– A győzelem ünnepe, válaszolt az.
– Győzelem! kiálta fel Balkár s felugrott helyéből. Semmi csontja sem
fájt, semmi baja sem volt többé a halál elrepült tőle messze. Mi
győztünk!
Nem sokára eljöttek hozzá a sereg hadnagyai, vállaikra támaszkodtan
kivitték a sereg elé s ott az ujjongó nép előtt tűzé fel keblére maga
Samyl a háromszögű érdemrendet, a fehér sast, mely egy sor
granátgyöngyön nyugszik, s azután visszaadá fehér fűzfavesszőjét, melyet
a csatában viselt, arany markolatba foglalva. Úgy harczoljon azzal,
miként eddig harczolt.
Balkár bég egészen meggyógyult lelke örömében.
Másnap a foglyok felett tartottak mustrát Dargó alatt. Az oroszt,
kozákot felosztották a főnökök között, azokat, ha valakinek tetszik,
majd visszaválthatja, ha ott maradnak, tisztítsák a cserkesz vitézek
kardjait s kapálják a földet, szolgák maradnak. A maguk közül valóra, az
oroszt szolgáló avar, leszgi, kumük és györgyi fajokra, kik az oroszszal
együtt harczoltak, sokkal gonoszabb sors várt: a közember lánczravert
rab lett és malmokat hajtott, a tiszteket főbelőtték.
A ki tehette, eltagadta eredetét, hogy a haláltól meneküljön, de hogyne
lehetett volna kiismerni a barna tojásdad arczú kaukazit a csontosképű,
szőke orosz közül?
Gyáma bég is a foglyok között volt; de rőt arcza, kék szemei mellett
bátran vallhatta volna magát született orosznak a hadi törvényszék
előtt, ha testvére Balkár ott nem ült volna.
Gyáma bég még inkább össze volt törve az esés miatt, mint testvére, mert
ő alul esett s nem birt lábain állani, midőn a hadbirák elé hozták.
– Ismeri-e őt valaki? kérdé Dániel bey, a roskatag férfira mutatva, ki
tudja megmondani, orosz-e ő, vagy közülünk való?
– Én! szólt felállva Balkár bég.
Gyáma odahivatta őt magához.
– El akarsz-e veszteni? kérdé tőle midőn odahajolt hozzá.
– Elvesztelek.
– Nem vagyok-e én a testvéred?
– Annál rosszabb reád nézve. Volnál moszkó, megszabadulnál.
– Lásd testvér, igaztalan vagy hozzám, monda Gyáma, én nem vétettem soha
az avar népnek; alattam boldog volt az és elégült, jóllét áradt el házon
és mezőn, a városok felépültek, a szegények meggazdagodtak; iskolákba
jártak a gyermekek, tanultak tudományokat, az útak megjavultak, a
kereskedők pénzt hoztak az országba sokat. Én boldoggá tettem az avar
népet.
– És ha tetted mind azt, a mit mondál, felele neki Balkár bég, mégis meg
kell halnod érte, mert eladtad népedet a moszkónak. Lettél volna inkább
az avar nép fölött zsarnok fejedelem, vaskezű, vasfogú, verted volna
gyermekeit a kősziklához, ittad volna vérét pohárral; csak ne adtad
volna el a moszkónak. Tetted volna koldussá, nyomorulttá, égetted volna
fel alujait, vesztegetted volna el felét éhhalállal; csak ne adtad volna
el a moszkónak. És ha megjelennél előttem véres kézzel, véres arczczal
és azt mondanád, én vagyok az utolsó avar, a többit elvesztettem őrült,
esztelen csatában; – megölelnélek, megbocsátanék, de eladtad őket a
moszkónak, azért meg kell halnod néked, mert te Merisz bég fia vagy.
A vezérek, a kik ezt hallák, felzúgtak Balkár beszédére, némely
helyeselte, más megindult rajta. Maga Balkár volt az első, ki fekete
golyót hajított a szavazatok serlegébe. A többiek utána jöttek. Hét
fehér és nyolcz fekete hullott abba. Balkár bég szavazata dönté el Gyáma
halálát.
Csak egyet kért még Gyáma testvérétől.
– Ha meghaltam, vágasd le fejemet s küld el azt Gyiungyilának.
– Megfogja kapni.
Azzal kivitték Gyáma béget a vesztő sziklára s ott szíven lőtték három
nyillal. A lőport a cserkesz nem vesztegetheti, maga kénytelen a
salétromot főzni erdei növényekből,[1] nagy fáradsággal, azért a
lőporral takarékosan kell bánni. Nem minden nap esik egy icskéri csata,
a hol az orosz mázsa számra hagyja hátra lőporát.
Balkár bég ünnepélyesen temetteté el meghalt testvérét, mert ő avar
fejedelmi vér volt, kit megillet a kürtszó és gyászravatal, midőn sírba
teszik.
Levágott fejét pedig egy díszes kosárkába zárta illatos levelek közé;
nem szólt senkinek arról a két könycseppről, mely szeméből kihullt,
midőn a levágott főre nézett; csak előhivatott egy orosz foglyot s
rábízta kegyesen, hogy ha szabadságát meg akarja nyerni, vigye azt a
kosarat Kizliárba Gyáma bég feleségének, mondja neki, hogy azt férje
küldi.
Három nap és három éjjel szólt a zene, Kizliárban vigadtak a moszkó
urak, tánczoltak az asszonyságok, mert az orosz tábornoktól az a
tudósítás érkezett, hogy Dargó vára rommá van téve s Samyl seregei
futnak.
Midőn legjobban vigadnak Gyiungyila teremében, megjelenik az orosz
harczos, a kit Balkár küldött a cserkesz földről.
Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház
úrnője tánczol. A kosártánczot járja.
Szép, jellemző avar táncz az; rövid, testhez simuló köntösben kell azt
járni, hosszan lebocsátott hajjal; négy kosár a földre téve, tele
virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdell a kosarak között s
minden szökésnél kivesz egy virágot azokból s tánczolva bokrétába fonja.
Senki sem tudja azt olyan szépen lejteni, miként szép Gyöngyile; ha néha
oly kegyes vendégei kedveért eljárni e tánczot, csak úgy bolondulnak
utána, csak úgy szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste
hajlásától, selyem köntöse suhogásától.
– Hátha még egy ötödik kosár volna itt a közepén, szól a delnő
felhevülve.
– Imhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, odahelyezve a négy
közé, a mit ő hozott magával: Gyáma feje arczczal fölfelé fektetve
benne.
– Mit jelent ez? kiáltának reá az elszörnyedett vendégek.
– Azt jelenti, hogy tönkre verték az orosz sereget, odavannak ágyúk,
zászlók, három tábornok elesett, az egész derék ezredből, a mit Gyáma
bég vezérelt, magam maradtam egyedül.
– Te se maradj hát belőle, kiálta rá Gyöngyile, s késével úgy szúrta le
a követet, hogy rögtön halva rogyott le; azzal folytatta a kosártánczot:
négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén. Miért nem nyithatja
föl most szemeit a bég?
XI.
Sok harcz folyott még ezután, sok híre lett Balkár bégnek, kit csak
ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.
A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat
határaikra épített a moszkó, annak ágyúi lőtávolán túl nem volt tanácsos
kitévednie.
A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga
után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét
megölette, a miért az oroszszal szövetkezett?
A meghódolt osszet és avar nép kőfallal keríté be minden aluját, négy
erős torony a négy kapunál, az ötödik az alu közepén; mégis reszketve
ment aludni, ha elgondolá: «Balkár bég nem alszik». A csecsencz és
cserkesz vesszőből fonta városai falát, mégis nyugton aludt, hogyha arra
gondolt: «Balkár bég nem alszik».
Ő soha sem nyugodott, örökké harczban volt esküdt ellenével, a nélkül,
hogy valaha fegyverhez nyúlt volna; de lázító szava bejárta az egész
Kaukazust, s egyenkint feltámasztá az orosz úr ellen a még nyugvó népet,
a legleleményesebb haditerveket ő készíté s a legvakmerőbb kivitel az ő
műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az
egyiptomi tizenkét csapásnál.
Az utóbbi két év megtanította rá Európát, mit tesz az oroszszal
harczolni. Véres, nehéz munka lesz az… Ah a cserkesznek édes, könnyű
játék volt az!
Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel
küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat s
Tiflisig nyomult a csecsencz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az
emléke is eltöröltetett ott, a hol e boszúálló csapatok keresztülmentek;
le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták
faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús
fenevad a másik ellen.
Egy kerített alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohanó csapatot,
gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.
– Bátran cserkesz! ne félj, kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a
ki felvetette magát társai válláról. Öten, hatan ugrottak utána
egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz; Balkár
társai mind nehéz sebekben rogytak le, csak ő maradt állva.
– Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak
valamennyien szuronyt szegezve.
– Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve
s odanyújtva elé jó kétélű saskáját, melyet az ő keze már nem birt. Fogd
kardomat és védd magad.
Balkár csak állt ott nyugodtan s visszautasítá a kardot. Távolálló
társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább
érte őt s ő megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a
midőn erős mellén keresztűl döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a
puskák csöveit izmos kezeivel, elordítva magát:
– Ide cserkeszek, a diadal a mienk!
És ki nem bocsátá kezeiből az összefogott puskákat addig, míg társai oda
nem értek, kik előtt holttestével útat nyitott a tömött hadi rendbe;
csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén
keresztüldöfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön:
– Mienk a diadal!
A BOJÁR LEÁNY.
I.
Küriáki Sándornak volt legszebb kastélya, legszebb hat fia és legszebb
egyetlen egy leánya az egész Havasalföldön. A derék főúr egyike volt
azoknak, kik ezernyolczszázhuszonötben a legkeserűbb harczot folytatták
az ozman ellen.
Látta egy kétségbeesett csatában a «szent sereg» ifjait huszonnégy
emberig elhullani. Ez a huszonnégy még keresztülvágta magát a győztesek
seregén és a hegyek közé menekült. Küriáki közöttük volt.
Ott volt Jordakival az utolsó csatákban, vívott a veres kolostor
sekrestyéje előtt egyik éjszakától a másikig.
Az ő testvére volt az, ki midőn Jordaki fejét kérték az ostromlók,
kiadatá magát Jordaki helyett s e név alatt Stambulban le is
fejeztetett; három napig állt levágott feje a szerály kapuja előtt.
Azóta Küriáki Sándor családi ereklyéi között áll az. Annyit nyomó
ezüsttel váltotta azt magához a Samsundbasitól.
Midőn azután vége volt minden harcznak, midőn Jordaki utolsó
menedékhelyén megégett, midőn Ypsilanti elfogatott, midőn helyreállt a
régi rend és béke, akkor párnája alá dugta kardját a bojár s azt mondá
nejének, még akkor ifju, viruló szépségű nőnek:
– Én most lefekszem és aluszom. Jó éjszakát a görög szabadságnak; jó
éjszakát Moldva, Oláhország dicsőségének, jó éjszakát az egész világnak.
Engem fel ne költsön senki addig, a míg ismét jó reggel nem lesz, mert
én aluszom és nem látok és nem hallok semmit.
A mit pedig mondott, azt híven meg is tartotta; mert attól az időtől
fogva csak annyi volt az élete, mint egy örökös álom. A nap nagyobb
részét kerevetén fekve tölté s hagyta folyni a világ sorját, a merre
épen neki tetszett; soha egy ujságot el nem olvasott, soha senkit meg
nem látogatott; nem járt sem vadászni, sem jószágai után látni, hanem
egész nap ült, vagy feküdt egy helyen, az egészben csak azt az egy
változatosságot követve, hogy egyszer jobb felére a kerevetnek vetette a
feje alját, másszor meg a bal felére.
Szerencséje volt az életre való asszony, a ki azontúl maga vezette a
jószág ügyeit, szántatott, vettetett, számadásokat csinált, cselédekkel
pörlekedett, jobbágyokkal vesződött, építtetett, tatarozgatott; férje
miatt ugyan az egész kastélyt elhordathatta onnan s másikat építhetett
volna helyébe, csak az ő kerevetéhez ne nyúlt légyen senki.
A gyermekek nevelése is az asszony gondjai közé tartozott; pedig azok
lassanként szépen felszaporodtak. Hat fiu és egy leány. Egyik gyönyörűbb
gyermek, mint a másik. Anyjuk minden szépre, jóra oktatta őket,
taníttatá a fiakat nyelvekre, tudományokra, a leányt zenére, himzésre,
házi munkára. Apjuknak mind erre nem nagy gondja volt; ő csak
délutánonként szokta maga elé idézni gyermekeit; olyankor kihuzta
derekalja alól odadugott kardját, kezébe adá a legnagyobbnak s oktatá az
azzal való bánásra, hogy kell a hatvágást, az egyes, kettős és négyes
malomköröket, a cselsuhintásokat, a banditadöféseket tenni. Azután sorba
vette valamennyit. Ki mennyi ideig birja elforgatni azt a kardot? A ki
legtovább elgyőzte, a ki legjobb tanuló volt, az kapott tőle rendesen
egy ezüst piasztert.
Valahányszor azután a kardot visszadugta a derekalj alá, mindig elmondá
nekik, hogy ez ennyi- meg ennyiszer volt ütközetben, kiket és hogyan
vágott le vele, miféle nagy főfő urak viselik még most is a sebeket, a
miket attól kaptak? s ezek meg ezek a csorbák melyik ütközetre
emlékeztetnek belőle?
Ezeken kívül a jó öreg úrnak semmi egyéb dolga nem volt, semmi más
életjelét nem adta, úgy hogy ismerősei nem is úgy kérdezősködtek már
felőle, hogy «él-e még az öreg Küriáki?» hanem hogy «alszik-e még az
öreg Küriáki?»
Egy szép napon, tavalyi esztendőben, mind a hat fia szokatlan örömtől
sugárzó arczczal jött be a vén Küriáki hálószobájába.
– Jó reggelt apám! Szerencsés jó reggel van ma Moldvában és
Oláhországban. A hatalmas czár hadai áthidalták a Pruth vizét, jönnek
nagy haddal, ágyúkkal, megalázni a török uradalmát, leverni a félholdat
a mecsetek hegyéről s kitűzni a kettős arany keresztet Zsófia
templomára. Ébredj fel szaporán, keresd elő kardodat, sok csatában
győztest, keresd elő a zászlót, viadaltól tépve, mert itt van a reggel!
Talpra ugrott e szókra az öreg hetairita, a láng villogott szemében,
villogott kezében a kard is s égre emelt szemekkel adott hálát az
Istennek, hogy elhozta ezt a napot, melyen a halottak feltámadnak.
Három nap és három éjjel szólt a guszlicza és a hegedű a bojár
kastélyában, nyitva volt az udvar boldognak, boldogtalannak, folyott a
bor és az ékes szó, mint a patak. A szép Neszte énekelt hősi dalokat
elmult vitézekről, apja oldalán ülve a lelkesült vendégek előtt.
A régi harczrongyolta zászló ki volt tűzve a kastély ablakába, deli
ifjak, híres verekedők jöttek magukat beiratni az új szent seregbe, a
szép Neszte maga tűzte fel melleikre és süvegeik mellé a szép
rézkeresztet, a mely jelvényök legyen a közelgő harczban, hogy ők a
szent hitért harczolnak.
Az ősz Küriáki olyan boldog, olyan ifju volt most. Huszonkilencz
esztendeig nem csak aludt, de álmodott is; és mindig azt álmodta: ha még
egyszer ő résztvehetne azon harczban, mely a román népet felszabadítja s
olyan úrrá teszi ismét apái földén, a milyen volt a nagy Bazarád alatt!
A fiuk szép sorban következtek egymás után: a legnagyobb volt huszonöt
éves, egy-egy évvel alább a többi, a legkisebbik, Péró, tizennyolcz éves
volt, utolsó volt a leányka: Neszte, még alig lehetett tizenhat
esztendős.
– Kár, hogy ez is nem lett fiu; szokta mondogatni az öreg Küriáki, mikor
akadt valakije, a kivel kedvencz eszméiről beszéljen. Látszik, hogy a
természet is eltévedt a két utolsó gyermeknél, Pérót szánta leánynak és
Nesztét fiunak. Bárcsak legalább megfordítva volna.
A leányka oly vidám, eleven volt mindig; karcsú, magas, deli termet,
barna, keleti arczszínnel, melyen keresztültört az ifju életerő pirja,
fejét oly délczegen, férfiasan tudta hordani, éjfekete szemeivel oly
bátran tekinteni, sűrű szemöldeinek hajlásában annyi daczos parancsoló
kifejezés ült, a mennyi bármely férfit büszkévé tehetne, s ha néha
tréfás enyelgésből feltette Péro süvegét ragyogó fekete hajtekercsei
fölé, senki sem mondta volna, hogy nem ő a férfi s még azt is elhihette
volna, hogy amaz a leány; olyan szelid, ábrándos tekintete, oly halvány
arcza, oly méla szemei voltak annak, s irigyelheté szép hugától azt a
televér ajk fölött hamvadzó férfias pehelyárnyat, a mi nála hiányzott.
Az is bizonyos volt, hogy Neszte jobban tud lőni, mint Péró, és bátyja
jobban ért a zenéhez, mint ő; pedig annak is megfordítva kellene lenni.
A jó öreg Küriáki nem győzött eleget csodálkozni titkon és fennhangon e
különös tüneményen.
A két legkisebb gyermek kicsinysége óta legjobban szerette egymást,
örülni és szomorkodni soha sem szoktak egymás nélkül s ha valamelyiket
gyermekéveiben meg kellett büntetni csíneiért, mind a kettő osztozott a
büntetésben, mint a legkedvesebb falatban is.
Midőn még nagyon kicsiny kis gyermekek voltak, Péro mindig «kis
feleségének» hítta Nesztét és mint valami bizonyos dologról beszélt
róla, hogy majd ha ő nagy fog lenni, senkit a világon el nem vesz mást,
mint az ő szép kis Nesztéjét. Mikor azután nagy lett, akkor
természetesen megtudta, hogy az ilyesmi nem szokás és azután nem hítta
Nesztét kedves kis feleségének s nem csókolózott vele annyiszor, s nem
vette az ölébe többé és nem nézett óra hosszant a szemeibe, hanem ha azt
akarta Neszte, hogy megláthassa, neki kellett őt felkeresni, neki
kellett átölelni derekát szép gömbölyű karjaival, neki kellett őt
megcsókolni édes piros ajkaival. Az ifju félrekapta száját a csók elől,
azt mondva, hogy azt nem jó tenni, a min a leány még jobban kaczagott…
– Jó reggel van fiaim, gyermekeim! monda az öreg, a mint együtt ült
velök a dőzsasztalnál a többi lelkesült ifjak társaságában, s valójában
jó reggel is volt, mert tegnap este ültek le a lakomához s a hajnal is
ott érte őket. Elkezd ránk virradni a nap, ki tudja, mire leáldozik, nem
vár-e már reánk a munka? Oszszuk fel azt magunk között. Minél elébb,
annál kedvesebb.
Szikráztak e szókra az ifjak szemei, s kiki elmondá, a miről legtöbbet
szokott álmodozni.
– Én mellvértes lovag fogok lenni, monda Juón, a legöregebbik, – az
rohan súlyosan, mint a hófuvatag, spahik, nizámok szétporlanak előtte.
Két gyalogot ér egy lovas, két lovagot egy mellvértes.
– Én meg dzsidás fogok lenni, folytatá testvére Pavlo, a dzsida hatalmas
fegyver, áttör az a mellvérten is, s karddal és szuronynyal mérkőzik.
– Én majd csak gyalog harczolok, sietett beszélni Sándor, – gyalog vitéz
dönti el az ütközetet, gyalog vitéz harczolhat Byzancz falai alatt, az
tűzheti fel legelébb a zászlót az elfoglalt sáncz tetejére. A lovas csak
távol nézi. Én gyalog sereggel tartok.
– Tréfa mind ez; vevé ki a szót testvérei szájából Leo; – ágyú a
legnagyobb úr az ütközetben, az előtt hajol meg gyalog és lovas; pánczél
és sisak, kard, kopja, vitézség az ellen meg nem véd; én pattantyús
leszek. Ti még mind alusztok akkor, midőn az én süvöltő tekéim leverik a
holdat a büszke mecsetről s rést törnek a kapun a sápadt ellenség
városába.
– Én nem kötöm magam senki parancsához, monda Euthym. – Én szabad
csapatot fogok vezényleni, bekalandozom vele az ellenség vidékeit, akkor
ütve rajta, mikor még nem is álmodja, hogy ellenség van közel,
körülrajongom vele táborát, elfogdosom portyázóit s nem engedem neki,
hogy álomra fordítsa éjszakáját.
Az apa mind az öt ifju beszédét igen helyesnek találta; mind hősök, mind
hirhedett vitézek fognak lenni, dicsőséggel, diadallal halmozzák el
neveiket, szabadságot és jóllétet szereznek Oláhországnak. Péro ott ült
az asztal végén, hátát a szék karjának vetve és hallgatott; Isten tudja
hol kalandozott a lelke most is.
– Hát te Péro! szólt hozzá az öreg, hát te mit fogsz tenni a harczban?
Az ifju felveté szemeit, nagyot sóhajtott és azután azt felelte:
– Én szeretném, ha lelőnének a legelső ütközetben.
Péro szomorú mondása egészen lehangolta a társaság kedvét, egy-egy bátor
vitéz érintetlen poharába nézett és elgondolta, hogy az a piros nedv
abban az ő vére is lehetne.
– Ejh, mit hallgattok egyremásra! kiálta fel a vén bojár, ez a gyermek
nem született fiunak, jőjj Neszte, kedvesem, vedd a guszliczát és
lelkesítsd fel ezeket a jó ifjakat: a te szívedben van férfilélek. Légy
te a lelkesítő, midőn mások harczolnak. Te meg fiu sóhajtozz ott, a hol
mások diadalt ülnek.
A leány titokban megszorítá Péro kezét, lopva rá is nézett, azután maga
elé vevé az ezüsttel kivert hangszert, melynek húrjai oly búskomor
zengéssel kisérik a mondott éneket. Remekül tudott rajta játszani.
– Meghallgatjátok a szép Lienka regéjét?
– Halljuk! halljuk! szóltak mind a férfiak, s kiitták hevenyében
poharaikat, hogy azután ne zörögjenek velük s kiki elhelyezé magát
karszékébe, fejét tenyerébe, még a haját is félreigazítá, hogy jobban
hallhasson.
Szép Neszte még egyszer és soká nézett Péro szemeibe, mintha azt mondta
volna neki: azért énekelem most ezt a dalt, mert ez te neked úgy
tetszik, ezt szereted legjobban mindannyi közt.