Balkár béghez a börtönbe s úgy tett, mintha könyezne fölötte.
– Testvér, testvér, szólt Balkárhoz, de kár volt neked ily útra jutnod,
rabló vagy, és mint rabló fogsz elveszni.
– Vessz el te, mint nagyságos úr.
– Sajnállak, nagyon sajnállak. Tudod, hogy szerettelek mindig.
– Engem ne is szeress, és én nem is tudok semmit. Én csak annyit tudok,
hogy atyám csontjait a vízbe hánytátok.
– Az hazugság; pompás mauzoleumot építettünk neki. Meg fogom neked
mutatni. Látni fogod.
– De öcsém, nem látok én akkor, a hogy engem a sírba fognak szállítani.
– Ne félj, nem ölnek meg. Az én közbenjárulásomnak sikerült meglágyítani
a vezérek szívét. Nem csak életben maradsz, de szabadon bocsáttatol, ha
megesküszöl, hogy soha az oroszok ellen fegyvert többé nem fogsz.
– Az élő Istent bántanám meg ilyen hazugsággal! hogy lehetne az, hogy én
éljek és ne harczoljak az orosz ellen? az annyi volna, mint megigérni,
hogy élek és nem lélekzem. Tegyétek, hogy meghaljak, mert él a lelkem,
hogy a míg meg nem haltam, ellenségetek vagyok.
– Szelek ellen harczolsz, jó bátya; mikor a tenger dagad, ki volna olyan
bolond, hogy neki állana lapáttal visszahányni azt medrébe? Ne tarts te
engem népünk árulójának; én csak meghajoltam az omló ár előtt s
iparkodtam szegény népünk és hatalmas urai közt közbenjáró lenni.
Haszontalan minden ellenállás. Dániel bey, ki téged maga előtt küldött,
mind egy lábig elveszté seregét a csatában, midőn segélyedre akart
jönni. Samyl be van kerítve dargói várában s vagy éhen vesz ott, vagy
elpusztul, nincs a ki ellentálljon többé; mit akarhatnak az egyes
töredékek, ha a vezéreknek vége? Azt akarod-e, hogy egyik határból a
másikba űzzenek, mint kóborló zsiványt, kit maga a földnépe kiszolgáltat
üldözőinek? vesd el a kardot, bátya, nem érdemes e faj, hogy érte
feláldozd magad. Téged az avaroknál nem ért meg senki, a csecsencz pedig
végsőt vonaglik most.
E szó nagy tünődésbe ejté Balkár béget. Tehát valóban vége van már a
harczoknak! Hát nem terem többé ember a földön, ki a moszkónak
ellentálljon?
– Látod, ha te szavamat fogadod, biztatá őt Gyáma bég, fogolytársaid is
mind szabadok lesznek ismét, haza mehet kiki családjához, felkeresheti
nejét, gyermekeit, a kik várnak reá.
Balkár bég nagyot sóhajtott e mondásra: ő reá nem vár seki.
Gyáma megérté testvére titkos sóhaját s halkan súgá neki:
– Hát te nem emlékszel-e többé Gyöngyilére, a szerető Gyöngyilére, ki
oly régóta vár reád?
Ez a szó elvette Balkár bég eszét. A régi indulat, melyet oly sokáig
elrejtve, elfojtva viselt, új lángra gyulladt szívében; látta a szép
fiatal leányt maga előtt, a milyennek őt elhagyá és azt kérdezé – hol
van ő?
– Hozzád közel. Olyan közel, hogy csak egy szó választja el tőled; ha
igent mondasz, kezeddel eléred, ha nemet mondasz, akkor gondolattal sem
többé; mert akkor te a világ tulsó révén vagy, ő az innensőn.
Balkár bég egy éjszakát kért gondolkozásra. Adtak neki egy éjszakát, még
pedig hosszút, mert börtöne a föld alatt volt, a hová nem jár le a
hajnal. Ráért aludni. Egész éjjel a bűbájos Gyöngyilével álmodott, látta
őt menyasszony koszorúval fején, oldalánál ülve, látta sírva,
kétségbeesve, midőn őt a vesztő-helyre viszik, látta maga előtt feküdni
halaványan, meghalva szívszakadásban, bánat miatt, s miután ez őrült
álmokból fölébredt, nem volt kedve meghalni többé, ostobául, oktalanul,
leüttetni korbácscsal, mint egy eb, mint egy haszontalan nyúl, melyet
már megfogott az agár, s csak egyet kell még ráütni, hogy megmeredjen.
Nem, így nem akart meghalni többé.
Társaival is elhitették, hogy csak a bég esküje adhatja vissza
szabadságukat s azután ráereszték őket könyörögni; azok kezeit
csókolták, hogy mentse meg őket, úgy hogy utoljára Balkár valami nagyon
menthető dolgot vélt elkövetni, midőn az eléje tett alkoránra
megesküvék, Allaht minden prófétáival tanúbizonyságul híva, hogy a
moszkók ellen soha többé fegyvert nem fog, őket fegyverrel meg nem
támadja.
VII.
A müzülmán esküje nem gyermekjáték: a mit Istenére fogadott, azt
megtartja az utolsó betűig, bárha a moszkónak fogadta is azt.
Balkár bég keserves könyekkel csókolá össze a legelső cserkesz kardot, a
mit egyik testőr kezében meglátott; mintha édes kedves szeretőjétől
búcsúznék el, a kit nem fog soha büszkén oldalán hordhatni, éjszaka
ágyában kebléhez ölelhetni, nagy veszedelmében hozzá beszélhetni többé.
Az asszony gondolatja kitörlé ezt a bánatot szivéből.
– Hol van Gyiungyila? – szólt öcscséhez fordulva, midőn szabadnak érzé
magát.
– Kivánod, hogy elvezesselek hozzá?
– Azt mondtad, hogy még most is szeret.
– Igazat mondtam. Ő az én nőm s az ángy ne szeretné-e kisebbik urát?
– A te nőd? ordíta Balkár dühödten, mint egy tengeri szörnyeteg, a kit a
szárazra húztak, s ugyancsak volt dolga Mahomednek és az ő harminczezer
próféta társainak, hogy a béget alig kimondott esküjére emlékeztessék,
mert bizony közel állt hozzá, hogy kikapjon egy szuronyos puskát a
tiszteletére rendelt őrök valamelyikének kezéből s azzal édes kedves
öcscsének veséin keresztül nyargaljon.
De lefogta kezeit az eskü: megemlékezett rá, hogy ő a moszkó ellen soha
többé fegyvert nem emelhet. És az ő testvére is moszkó. Óh a
legvalóságosabb, a legcsalárdabb moszkó! mintha nem is itt, hanem távol
hideg északon szülte volna hideg vérű rabnő. Nem is bántotta őt, csak
saját homlokát ütötte öklével: «bolond, bolond müzülmán, a ki asszonyban
bíztál s moszkónak hittél! most már elmehetsz és lehetsz magad
asszonynyá és eltagadhatod, hogy férfi vagy: férfi, a kitől elvették
kardját és szeretőjét!»
Egész a hegyekig elkisérték az orosz fegyveresek a felszabadított
cserkesz rabokat, ott már vártak reájuk Dániel bey küldöttei, kik
viszont elhozták az orosz foglyokat s ott kölcsönösen kicserélték őket,
négy moszkót adtak egy cserkeszért: mint mikor rézpénzt váltanak be
ezüstre.
Csak ekkor látta még át Balkár bég, mennyire megvan csalva, hisz őt nem
kegyelemből bocsáták szabadon, hanem kénytelenségből adták ki cserébe.
És ő olyan oktalan volt, hogy hitt testvérének és elmondta az esküt,
mely nélkül épen úgy megszabadulhatott volna!
A cserkeszek nagy diadallal, örömkiáltással vitték Dániel bey táborába
megszabadult társaikat. A bey maga messze eléjük lovagolt egész
kiséretével s megölelé Balkár béget, megdicséré vitéz harczaiért s édes
rokonának nevezte őt.
Milyen rosszul esett ez ölelés, e dicséret a lefegyverzett avarnak.
– Miért vagy olyan szomorú? kérdé tőle Dániel bey. Nincs még kardod?
nesze vedd át az enyimet, dicsőbb kéz nem viselheti azt a tiednél.
Balkár bég arcza elvörösödött e szóra a gyalázattól, a szégyentől.
– Ne adj énnekem kardot többé magas bey, én uram. Holt ember vagyok én,
holt, eltemetett ember, a ki megesküdtem a moszkónak, hogy soha többé
fegyvert nem fogok ellene. A prófétára esküdtem neki, nem tudva, hogy
tőled jön a szabadítás.
Dániel bey nagyon elkomorodott e szóra.
– Ha prófétádra esküdtél, szólt a bégnek, akkor azt csak tartsd is meg,
nehogy azt mondhassa a moszkó, hogy a cserkeszek között hitszegők
vannak. És most már elmehetsz Dargó várába az asszonyokhoz, ott
ápolhatod a sebesülteket, csinálhatsz tépést számukra, hogy legalább
tégy valami hasznot.
Azután hozzá sem szólt többé a bey, elfordult tőle, de Balkár sem igen
mutogatta magát, csak eltünt: senki sem törődött vele, hová lett?
VIII.
Lőn pedig néhány nap lefolyta után, hogy nagy hadi zajtól viszhangzottak
az Elborús bérczei: az orosz fővezér maga jött Samyl ellen nagy erővel;
száz ágyú, száz tűzokádó érczsárkány bömbölt az őserdők bérczfalai
között s negyvenezer szurony lepte el a határokat.
Valami áruló keresztülvezette az oroszok ezredeit a hegygerinczek rejtek
útain s Samyl kénytelen volt feladni a hegyszorost s bebocsátani rajta
az orosz tábor főerejét.
Most, most légy ébren, most légy talpon cserkesz! soha ilyen közel nem
volt még a veszély, soha ilyen erővel nem jött még ellened! Jőjjön, a ki
jöhet, ne hagyjon otthon senkit, még az asszonyok is, még az öregek is
mind fegyvert emelnek, tán még a holtak is felkelnek a sírból s eljönnek
a csatatérre… csak te maradsz otthon egy magad Balkár bég!
Dargó vára előtt áll meg az ellenség; Samyl előtte huzódik mindenütt. A
várat megostromolják; benne csak maroknyi férfi had áll, de a cserkeszek
feleségei vannak ott; már rést lőtt az ellen dörgő ágyúival, a szuronyok
tömegei a letört falaknak indulnak, de im a cserkesz nők állnak a
réseken, kard van kezeikben, férfiak fegyvere, kebleikben férfi szív
dobog s ott harczolnak bátran, ott esnek el hősien férjeik oldalán, s
olyan mérges sebet ad az asszonykéz is, mint a férfiaké. Kőszikla hull,
égő szurok ömlik az ostromlók fejeire alá; gyermekek, leányok olajat
forralnak, köveket hengerítenek, azokkal küzdenek golyózápor között s
dühödt tusa után vissza kell fordulni a vívó ellennek; nem emberek azok,
a kikkel itt harczolt, hanem ördögök és tündérek! a szűz falakon
diadalmasan lobognak a cserkesz asszonyok tarka fátyolai…
Hallod-e ezt Balkár bég? az asszonyok harczolnak a moszkó ellen! Az
asszonyok a csatában vannak, csak te neked kell otthon maradnod!
Az orosz tábor nagyja az icskéri erdőben foglalt helyet.
Midőn az orosz fővezér sátorát leütteté, egy halomra akadt, melyen
négyszegletű kő volt emelve s a kőre ez irva:
«E helyen esett el a cserkeszek kardjától négyezer moszkó!»
Tizenöt éve volt már azon esetnek, az orosz fővezér föltevé magában,
hogy az akkor esett csorbát épen e helyen fogia kiköszörülni, s majd egy
másik emlékkövet emeltet, melyre ez lesz irva:
«E helyen volt a cserkeszek utolsó csatája.»
A cserkesz is azt gondolta épen, hogy e helyen kell neki még egyszer
megküzdeni az oroszszal, a hol még tán most is látszik a fák mohán a rá
fecskendett orosz vér, a hol minden fa, minden kő régi harczok
emlékjele, az új oroszok láthatják a fák kérgeibe vésett betüket, miket
a győztesek végzett harcz után vágtak azokba; – nem a holtak nevei azok,
hanem a megölőké, – s gondolhatnak reá, hogy ott minden fa tövében
egy-egy eltemetett honfiok porladozik: rossz hely ez az oroszoknak.
Samyl chán egy reggelen összegyűjté harczosait, kik minden oldalról
visszavonultak az oroszok elől s Dániel bey kiséretében szemlét tartott
fölöttük. Az egész sereg csupa lovasság volt; alig tett nehány századot
a szökevény lengyelekből alkotott gyalog légio, kik a szurony hatalmával
iparkodtak megismertetni a jó cserkeszt. Többnyire csak karddal és lóval
tudott az bánni, s ha rés mellett, várfalon kellett megállania, a kétélű
harczi bárd többet ért kezében a szuronynál. A hosszú puska vállán csak
védelemre való, harcz kezdetére; a két pisztoly és a hosszú kés az öv
mellé dugva pedig a harczok végére, mikor a ló lerogyott már, a lovas a
földön fetreng, midőn tiz-húsz sebből foly már a vér, midőn a kéz nem
bírja már a kardot, akkor haldokló kézzel kilőni a pisztolyokat s végső
vonaglással egyet döfni még a késsel a felülkerült ellen szívébe: erre
való pisztoly és kés.
– Hát ez micsoda különös ember itt? kérdi Samyl, a midőn meglát egy
lovon ülő férfit, a kinél sem puska, sem kard, sem övébe szúrt pisztoly
és kés nincsen: csupán egy hajlós fűzfavessző van kezében, lehántva
fehérre.
– Micsoda csodálatos ember ez? kérdé Samyl, reá mutatva.
A fegyvertelen férfi odalovagolt a chán elé és szólt:
– Szultánom! Én vagyok ama Balkár bég, avarok fejedelme, kit a moszkók
ravaszul megesketének, hogy soha fegyvert ellenük nem fogok. Ime én
megtartom eskümet, mert fegyvertelenül jövök a harczba! De él az Isten
és látni fogja, hogy fegyvertelenül is harczolok az orosz ellen. Sem
kard, sem lőfegyver engem nem védelmez, de állíts engemet azért a
legelső sorba, azoknak sorába, kiknek meg kell nyitni a csatát, kik arra
vannak hivatva, hogy holt testeikkel útat nyissanak az ellenség közé és
én berontok az ellen közepébe, mintha minden kezem úgy tele volna
fegyverrel, mint tele van szívem átokkal és keserűséggel.
Samyl hosszasan tekintett éles sasszemeivel a bég hevült arczába, azután
megszorítá annak kezét s rábizta, hogy vezérelje a könnyű dzsidások
ezredét. Ő, a fegyvertelen vezér, egy egész ezredet vezessen a csatában!
Jaj lesz annak az ellenségnek…
IX.
Az icskéri erdő két óriási hegyhát között fekszik, melyek mint egy
teknőt képezve, fogják a tág völgyet körül. A vadonnat rengeteget két út
vágja keresztül, az egyik orosz Cirkassziából jön a legmeredekebb
hegyeken át, miken ágyút nem lehet keresztülvinni s megy Dargó vára felé
szűk vízmosta szorosokon. A másik út keresztben vágja ezt át s a
csecsencz föld főútját képezi, mely egyedül járható szekerekkel, s a
Szuncsa folyón át hatol a Kaspitenger felé. A hidat a Szuncsa folyón
letörték a cserkeszek az oroszok előtt s a túlpartot elzárták levágott
fákkal, s seregük javát oda állíták fel.
Az orosz fővezér jól tudhatá, hogy azon a helyen kell eldöntő csatát
vívnia. A dargói sikertelen ostrom után átlátta, hogy itt vagy magának
kell elveszni, vagy ellenfeleinek s a négy út bármelyikén induljon el,
ott készen várja a harcz.
Egy este Kizliárban nagy ünnepély volt: a fővezér által kivívott
diadalok örömére ki volt világítva a város; a kormányzó nejénél fényes
lakoma volt rendezve, a szép Gyiungyila úgy tánczolt a moszkók karján,
kézről-kézre, a víg urak úgy üríték a pezsgő poharakat a diadalmas
fegyverek dicsőségére, a nép ujjongott oda künn, bámulva a
szivárványszinű röppentyűket. Óh ez pompás mulatság volt.
De az icskéri erdőben is pompás mulatság volt ezen az éjszakán. Ittak
ott is, csakhogy vért bor helyett, tánczoltak ott is, csakhogy
ágyúdörgés mellett, s volt kivilágítás, hogy ég, föld ragyogott bele.
Mintha a föld vetette volna fel halottait, egyszerre minden oldalról
megharsannak a csatakürtök, s az erdők rengetegéből ezernyi lovas
csoportok rohannak a völgyben fekvő oroszokra halálos vészordítással.
– Samyl! Samyl! viszhangzik ez erdők között. Száz helyen egyszerre jelen
meg Samyl alakja; ugyan azon vértes vitéz, rőt szakállával, villogó
szemével, villogó kardjával, az orosz azt sem tudja, hol védje magát.
A megtámadt moszkó egy hosszú vonalt volt kénytelen védni az erdő
hosszában, melyet majd itt, majd amott tört keresztül a támadó cserkesz,
s mire nagyobb tömeg jött ellene, ismét visszavonta magát az ismeretlen
erdők közé, pillanatok mulva más oldalon törve elő.
Az orosz tábornokok csak nevették a csatát: hadd nyargalózzék a cserkesz
össze-vissza, hadd tördelje le szarvait, ők nyugodtan várnak reá zárt
hadsoraik közepett, elsánczolt ágyúik mögött; a cserkesz nem egyéb, mint
dühös vadállat, pusztai oroszlán; legyen neki az a dicsőség, hogy
neveztessék oroszlánnak; de az orosz a vakmerő vadász, ki tőrbe ejti,
verembe csalja, nyugodtan veszi czélba, messziről találja szíven – a
büszke oroszlánt; csak hadd jőjjön, hadd ordítson.
A Szuncsa folyó mellett áll az orosz sereg végső csapatja, mely a szélső
jobb szárnyat képezi: egy ezred válogatott gyalog, hegyes sisakos,
hosszú, sarkig érő kabátos vitézek, mögöttük a sűrű csalit közé elrejtve
a felállított ágyútelep, hosszú sor sánczkosarak képeznek előtte gátat.
A harcz szemtől-szemben foly, az erdőben elhelyezett vadászok egyes
lövéseket tesznek a megjelenő lovasokra, az őrszemek a part hosszában
figyelnek a túlnan sötétlő erdőkre; mintha ott is mozogna valami?
A legszélső orosz őrszem egy levágott fatörzsökön ül, mely a partról a
vízbe hajol; egyszerre két nyíl jön a túlsó partról, egyik sziven
találja az őrt, másik torkán megy keresztül; az fegyverestül a vízbe
bukik le, a nélkül, hogy egy jajkiáltást ejtene. A nyíl azért jó
fegyver, hogy nem árulja el küldőjét, egy süvöltés és czélhoz ért, a
távol állók nem tudnak róla semmit.
A mint az őrszem lebukott, egyszerre egy sötét tömeg jött elő a levágott
erdőből a túlparton; egy erős lovas csapat volt az, hosszú, vékony dárda
kezeikben, oldalaikon széles végű görbe szablya. Arczaikat nem láthatni
a sötétben.
Lovastul a vízbe bocsátkoznak s olyan csendesen úsznak át a sebes
folyón, hogy a vízesés zúgása mellett semmi zaját sem hallani
közeledésüknek.
Most egyszerre kikapaszkodnak a partra, csak most hangzik fel egyszerre
rémes ordításuk, lovaikat megcsapkodják, dárdáikat előre feszítik:
«Halál a moszkóra!»
A meglepett orosz ezred egyszerre négyszöget formál, a támadók rohama
előtt megállva, mint egy érczpalánk; térden az első sor, a ló szügyének
szegzett szuronynyal, a második a lovagra irányozza fegyverét, egyenesen
áll a harmadik. Középen ül lovon a parancsnok, mellette az ezred
dobverői, kik a csatazajban parancsait jellel tudatják.
Midőn negyven lépésre közeledett a lovas tömeg, megpördülnek háromszor a
dobok s három sorlövés dördül el egyszerre. A lövések egy-egy pillanatra
felvilágítják az éjszakát, s a két vezérnek alkalma van e rémes
világításnál egymást megismerni. A támadó lovasok élén egy félig ősz
férfi lovagol, fegyvertelen kézzel, jobbjában csak egy fehér vessző
suhog; amott az orosz négyszög közepén egy rőt arczú hadfi áll, és a
kettő testvérre ismer egymásban.
Csak annyival nagyobb elkeseredésük. Lenne akárki más, hamarább várhatna
tőlük irgalmat. A cserkesz lovasság előrefeszített dárdákkal rohan a
négyszögnek, kiki lehúzta magát paripája nyakára, ha meglőtték is a
lovat, nem rogy az ott össze; legalább addig elhurczolja magát, hogy az
ellenség szuronyai között útat törjön az utána jövőknek.
Az első rohamra keresztül van törve a moszkók két első csatarendje; a
meglódult paripák holt lovagjaikkal odarohantak hadsoraik közé,
odavetették magukat a küzdők tömegébe; az utánuk jövők is átugrottak a
hullákon s csak a harmadik sor küzd már villogó kard, dárda ellen, a
buzogány és a harczbárd súlyos halálos csapást oszt a hegyes
rézsisakokra, s az éles, jó cserkesz aczél úgy vagdalja szét az orosz
puskacsövet, mint a nádat.
De sehol sem halnak annyian, mint a hol a fegyvertelen jár. A hol az a
vékony pálcza suhog, ott esik el legtöbb orosz. Csak int vele, és a kire
rámutatott, halva van az.
– Rám ismertél-e, Gyáma bég? kiált testvérére a fegyvertelen, kitől alig
néhány lépés választja már el csupán. Ugy-e hogy fegyvertelenül is jó
férfi még Balkár bég?
Gyáma hallja a kihivó szót s előhúzza pisztolyait nyeregkápájából, mind
a kettőt ráirányozza Balkárra.
Reszket a te kezed Gyáma! Reszket mind a kettő; egyik lövés sem fogja
találni testvéredet, a golyók elrepülnek erre arra.
A harmadik vonal is át van törve; a jó moszkó vitéz lehanyatlik a
cserkesz paripák lábai alá, s szinről-szinre látja haldokló szemével
Györgyöt, az árkangyalt, lovon és dárdával… Jó szent György, árkangyal,
miért nézed sárkánynak a te hű szolgádat?
Az egész ezred szét van rebbentve, fut, a ki futhat, a sánczkosarak
mögé; maga Gyáma megy jó példával elől; arczczal se fordulna hátra,
pedig az éles fűzfavessző háta mögött fütyöl. Azt is elfelejtette, hogy
kard van az oldalán.
Fele az orosz ezrednek parancsnokával az üteg védelme alá menekült, a
másik fele összekeveredett a cserkesz harczosokkal, ott küzd férfi férfi
ellen, azt sem látni a sötétben, melyik az orosz, melyik a cserkesz?
– Fordítsátok nekik az ágyúkat! kiált Gyáma a tüzérekre, lőjjetek oda, a
hol legsűrűbben vannak. Akár ellenséget ér, akár jó barátot a lövés. Le
kell seperni a tért! Tisztára, pusztára!
Egyszerre megdördülnek az ágyúk a rejtett csalitból, a granát oda esik a
szemtől-szemben küzdők közé, tüzet okádva lábaik alatt; a kartács
halomra dönti az összeölelkezve harczolókat, egy vérző, vonagló tömkeleg
borítja el a tért, hol orosz és cserkesz átokkiáltással fetreng egymás
fölött, mint a lekaszált rend.
Rémülten bomlanak szanaszét a küzdők, egyik elhányja fegyverét, másik
megfordítja lovát, az orosz halottként veti magát a földre, s a cserkesz
elrohan. Csak a fegyvertelen áll rendületlenül.
– Készítsetek csóvákat, üszköket! kiált társainak. Tüzet az erdőnek!
– Gyujtsátok fel az erdőt! hangzik utána hadnagyai szava; pillanatok
mulva égő csóvákkal térnek vissza a harczosok, miket a száraz fák
gallyaira hánynak, nyilvesszőik szurokkal itatott égő mohával bejárják a
csalitot. Tíz, húsz, száz helyen gyullad meg az erdő. Az égő nyilak a
száraz harasztba kapnak, a láng a cserje közt recsegve, ropogva terjed,
felkigyózik a magas fenyőfák lombjain, egy lángoló pokollá változik az
erdő, hol az izzó sudarak tűzesője között az emberek a kárhozatért
vívnak.
– Csatára, csatára! hangzik a cserkeszek rémes ordítása; a szél
kavarogva hajtja a lángtengert az oroszok felé, s mint sűrű jégeső, hull
rájok az izzó falevél.
A tűz egyre terjedt, a százados fenyőfák ágyúdörgéssel pattognak a
lángban, kék, zöld lobogványt lövellve ég felé; pokolbeli hőség üli el a
tájat; az ég, a föld elébb rózsaszínben dereng, majd biborveressé
világul át a táj, az erdők sötét mélysége izzó pirba olvad, mely utóbb
oly vakító fénybe megy át, hogy kín látni a szemnek.
Ki állna itt ellent? Kinek volna ereje küzdeni a háborodott elemmel?
hagyjátok ott ágyúitokat, hagyjátok ott a lőporos szekereket! ki merne
azokra gondolni most, az égő földön állva? Hányjátok el a lőport
magatoktól.
Az orosz elhagyta lángoktól körülvett sánczát s míg ők a terjedő égés
elől visszavonultak, egy csapat cserkesz lovag, magát, paripáját
vízbemártott pakróczokkal betakarva, keresztülvágtat az égő csalit
tisztásain s rajta esik az ágyúkon, miket ellenfele elhagyott. Ott
lovaikat eléjük fogva, kezdik azokat kihurczolni a tűz közül; még oly
vakmerők, hogy visszafordítják azokat távozó ellenfeleikre s most ők
tüzelnek rájok tulajdon ágyúikból.
A fegyvertelen vezér kiáltása kihallik a tűz ropogása közül.
– Futsz moszkó előlem! vesszővel vertelek meg. Vesszővel hajtalak magam
előtt. Nincs fegyver kezemben!
Meghallák ezt a gúnykiáltást az oroszok s szégyen s düh támadt
sziveikben.
– Vissza! kiálta Gyáma a futókra. Ha ők mernek a tűzben harczolni,
merünk mi is. Ne mondja azt a cserkesz, hogy elvette az orosztól ágyúit.
S azzal megfordultak az oroszok, szuronyt szegezve visszarohantak
sánczaikra, s a hulló zsarátnok közepett új harczot kezdtek elfoglalt
lövegeikért, Gyáma is ott küzdött elkeseredetten. Kétszer foglalták
vissza ágyúikat, kétszer vette el azokat újra a cserkesz. A harmadik
rohamnál ember ember ellen harczolt, a cserkeszek is gyalog, elfogyott
már minden lövés, szuronyok elgörbültek, kardok kicsorbultak a harczban,
mint a vadállat küzd egymással a két dühödt ellen, öklével, fogával.
A gondolat is iszonyító! a szél odacsapja közéjük a felkavart
zsarátnokot, a feldöntött lőporos szekerekre hull az égő parázs, a lég
lángforró, s ők ez irtózatos helyen küzdenek kétségbeesve, elfeledve a
rettenetes halált, mely majd egy percz alatt elhallgattatja valamennyit.
Egy vitatott ágyú előtt találkozott a két testvér. Gyáma kardja
markolatban volt eltörve, egyiknek sem volt fegyvere.
Két fenevad nem rohan olyan dühvel egymásra, mint a két vezér;
összeölelkeznek izmos karjaikkal, egyik arcz a másikon fekszik, egyik
szív érezheti a másik dobogását. Ott dulakodnak a vértől sikamlós
földön, a midőn egyszerre egy irtóztató csattanás rázza meg az eget és
földet, egy lőporos szekér a tűzben fellobbant; mint a tűzokádó
kitörése, lövellve fel a felhők magasságáig, s szétszaggatott emberi
alakokat hajítva föl a lángoló égbe.
A dæmoni erő mint a pelyhet kapta föl a két tusakodó testvért s úgy
összeölelkezve hajítá fel őket a levegőbe, több ölnyi magasba. Még ott
is összeszorítva tarták egymást, megfordultak kétszer háromszor a
légben, folyvást összeölelkezve, s midőn visszaestek is, úgy hullottak a
földre: egy tömeg, egy összeforrott rém.
Az iszonyú lőporrobbanás után, a ki ott nem veszett, elhagyta az
ágyútelepek sánczait. Az orosz ezred maradványa bomlottan futott a mély
útakba, s nem törődött, hogy mi történik azontúl a Szuntsa mellett.
Ott pedig az alatt átkelt Samyl.
Az igazi Samyl, a valóságos népválasztotta próféta, ki seregei javával
ott várt a tulsó parton, e viadal alatt hirtelen átvonatá könnyű hidját
a folyamon, mely üres bőrtömlőkből volt összeróva, s átvezeté rajta
dandárjait.