szotnia kozákkal Karasszóba; nagy pecsétes levelet hozva magával a
moszka úrtól, melyben ő van kinevezve az egész avar föld kormányzójának.
Az öreg Merisz bég örült a nagy hivatalnak, háza megtelt idegen
vendéggel, faluját körülsánczolták, egyszer azután a házat lerontották,
s építettek helyébe nagy kőépületet: ezen való bújában az öreg meghalt.
Csak azt kérte halála órájában, hogy ősei temetőjébe fektessék, a Nilár
partjára. Meg is történt. De következő esztendőben sánczot kellett ásni
a Nilár parton, a temetőt mind felforgatták s biz a te apád csontjait
belehányták a folyóba. Gyáma bég most hatalmas úr az országban.
Balkár bég csak nyugodtan hallgatta, a mit a pór beszélt, mintha tréfás
regéket mondana neki; azután meg ő beszélte el neki, a mik vele
történtek, a paraszt csak a fejét csóválta.
Azután felvezette a padlásra a béget, falevélből ágyat csinált neki s
odafekteté. A bég, ki már régen nem aludt oly kényelmes fekhelyen,
mélyen el talált szunnyadni s csak arra ébredt fel, midőn egyszerre a
ház körül fegyvercsattogást, lódobogást hall s a mint erre ijedten
kidugja a fejét a padláshasadékon, látja hogy tizenkét kozák fogta körül
a gunyhót.
Házi gazdája, az alatt, míg ő aludt, elfutott a legközelebbi
őrállomásra, ott feljelenté, hogy nála milyen nevezetes szökevény van,
kapott érte a markába tíz jó ezüst rubelt s odavezeté maga a vendége
elfogására kiküldött kozákokat.
A szerencsétlenség elaljasítja az embert. Az előtt inkább maga halt
volna meg az avar, mintsem vendégét kiadja elleneinek és íme ez elárulja
hajdani gazdáját tíz ezüst pénzért.
Balkár bég meghallá, hogy mi járatban vannak a kozákok, látta, mint
mutogat házi gazdája fel a padlásra, érzé, hogy el van árulva.
Szép csendesen, nesztelenül odacsúszott a padlás feljáratához, két
térdére bocsátkozék, széles kését elővonta, fogai közé szorítá s úgy
várt szépen az érkezőkre.
Azok hágcsót támasztának a padlás nyilásához s elébb azon tanácskoztak,
hogy rágyujtsák-e a házat a szökevény bégre, vagy elfogják őt elevenen.
Ha megölik, csak száz rubelt kapnak, ha élve elfogják, ötszázat, tehát
élve kell őt elfogni. Ezt tanácslá nekik a házi gazda is inkább, mint
hogy a házát felgyujtsák.
Balkár bég hallotta jól, mint alkusznak a fejére odalenn s várta szép
csendesen, a mint az első kozák fellépdelt a hágcsón a padlásra: a mint
a feljárat szűk nyilásán felütötte a fejét, a bég egyszerre torkon kapta
balkezével, úgy hogy egy szót nem bírt száján kiszalasztani s azon
pillanatban széles késével lekanyarította a fejét nyakáról, s a csonka
testet pedig felhúzta a lyukon, úgy hogy az alant levők azt hivék,
miszerint társuk egy ugrással felvetette magát a padlásra. Fel biz az
Ábrahám kebelébe.
Nagy hevenyén jött utána a második: az is végrendelet nélkül költözött a
más világra.
Egymás után következett valamennyi. Nem akart egy is alul maradni,
nehogy társai majd a jutalomosztásnál azt mondják, hogy ő nem volt
jelen. Balkár bég pedig ült a sötét nyilás fölött, mint a prédáját leső
hiúz s egyenként torkon ragadva őket, legyilkolá nesztelenül a nagy
hallgató sötétségben.
Ha valamelyik keze reszketni talál, ha ideje marad áldozatai
valamelyikének egyet kiáltani, el van veszve a bég. Nem kiáltott az
egyik is. Egymás után fölment és lefeküdt mind a tizenkettő, a feje
erre, a teste arra.
A házi gazda tartotta alant a hágcsót.
Midőn mind a tizenketten oda fenn voltak már és még mindig semmi nesz
nem hallatszott, a gazda nyugtalankodni kezde. A padlás hasadékairól
valami kezde a ruhájára csepegni, mint az eső; úgy fázott tőle, pedig
meleg volt. A megöltek vére volt az.
– Hozzátok-e már a béget? kérdezé suttogva, midőn valakit a hágcsón
alájönni látott.
– Magam hozom magamat, áruló! dörgött a bég szava a nyomorultra, ki
félholtra ijedten bukott térdre a félelmes alak előtt; csupa vér volt a
bég tetőtől talpig.
– Hozz kötelet elő, szólt tompa hangon a gazdához; ez szót fogadott
engedelmesen.
– Vesd át a kötelet a gerendán, kösd meg az egyik végét rajta, a másikon
csinálj hurkot. – Úgy. Most állj fel arra a tőkére s dugd fejedet a
hurkon keresztül.
A boldogtalan megtett mindent, a hogy mondva volt neki, s midőn azt
parancsolta a bég, hogy rúgja ki maga alól a tőkét, azt is megcselekedte
és ott fulladt meg a kötélen.
Utálta volna a bég fegyverét ily undok állat vérével bemocskolni, a ki
urát elárulja ellenének. Saját magának kellett büntetését végrehajtani
magán.
Akkor lehordá egyenként Balkár a megölt lovagokat a házhéjáról,
felkötözé lovaikra egyenként, lábaikat a kengyelhez, csupán egy lovat
tartott meg magának, annak a gazdáját kettesével ülteté egy másik háta
mögé; azzal eloldá a lovakat kötőfékjeikről s elbocsátá szabadon.
A paripák egyenesen hazatértek a szokott őrállomásra.
Képzelhetni, hogy elcsodálkoztak az őrállomáson, midőn a tizenkét
lovassal haza tértek a paripák; semmi sem veszett el a vitézekről;
oldalukon a lódingos tarsoly, karjaikra akasztva a korbács, övükön a
pisztoly és kard, csak épen a fej hiányzott, azt hagyták el valamerre.
Lóra kapott rögtön egész század, utána a gyilkosoknak, a kik társaikat
megölték, azt hitték, rabló cserkeszek jöttek alá a hegyekből s a
hírmondó csak kelepczébe csalta a tizenkét jó vitézt, a kik soha sem
ijedtek meg tizenkét hasonló férfitól a csatában. A mint azonban az
erdei házhoz értek, íme az ajtó előtt látták a hírmondó pórt, mellette a
kozákok fejeit szépen pyramisba rakva, mint az ágyúgolyókat szokás, a
házfalára pedig fel volt irva vérbemártott ujjal:
«Én voltam itt, Balkár bég, fia Merisz bégnek, avarok fejedelmének:
esztendő egy nap alatt megint visszajövők».
A környéken friss hó esett, abban meglátszottak messzire az egyes
lónyomok, mik a menekült bég útját jelölték. Üldözői jól láthaták, hogy
a bég egyes egyedül volt ott. Tehát még az a vigasztalásuk sem maradt,
hogy képzeletükben egy egész tábor cserkesznek tulajdonítsák bajtársaik
megölését. Egyedül egymagában végezte azt valami rettenetes ember.
«Balkár bég, cserta bég (ördög bég)» mondogaták a kozákok.
S rajta maradt az ördög bég nevezete az avar fejedelmen; a mit ő évről
évre mindig jobban iparkodott megérdemleni.
Napestig üldözték ellenei menekülése után; a hóban hagyott nyomok
elcsalták őket messze be a hegyek közé, ott végre egy közbejött
hófuvatag végkép eltörülte a nyomokat előttük s abban kellett
megnyugodniok, hogy a kit olyan nagyon keresnek, esztendeig egy napig
nem fogják újra látni.
IV.
A szökevény pedig haladt erdőkön, hófuvatokon keresztül az Elborús
hegyei felé, mik a messze távolból fehérlenek le Avariára, ezüst vállaik
szűz haván soha sem hevert idegen dalia, még látni sem igen láthatja
őket, mert magas ormaikat örök köd és felleg takarja, s ha kivillannak
is néha fehér hegyes jégcsúcsaik, midőn kemény télen a hóförmeteg
kidühösködte magát, egyszerre megint elborul rajtok a völgyből felszálló
setét köd; s tán ezért hívják Elborúsnak az égtámogató hegyormot.
Hideg napok, hideg éjszakák fogadták a futó béget, de ő csak azt
gondolta, hogy ha hideg van is idekinn az ég alatt, annál melegebb van a
moszkók bástya-tömlöczében, s olyan jól esett olyankor neki, a mint a
szabad szél vágta orczájához a csipős havat, s a magányos
fenyőrengetegben körülüvöltötte minden oldalról a vihar, hogy a fák
koronái recsegtek s a fészkeikből kivert hollók csapatonként repkedték
körül. Mit nem adna egy ilyen szép éjszakáért az a rab, ki csendes
tömlöcze fenekén fekszik!
Egy reggelen, midőn az uratlan erdőkön keresztül csatangolt, egyszerre
meghorkanik alatta a ló, s elkezdi sörényét borzalni, hosszú farkával
csapkodni jobbra-balra, s forró orrlyukaival a havat fújtatni.
Ne félj semmit Balkár bég, hagyd pihenni kardodat hüvelyében, nem
veszett farkast, nem ellenséget sejt paripád: kozák ló az; cserkeszek
közellétét érzi, cserkesz puskák szagától borzad fel sörénye!
A bég erősen megszorítva paripája oldalait, merészen tekinte szét, a
midőn alig nehány lépésnyire tőle, egy fa tetejéből kiáltást hall:
– Megállj! ki vagy?
Odatekint, s mintha egy nagy madár rakott volna fészket a fenyőfa
terepély galyai közé, olyan fonott kasból tekint alá két bozontos
cserkesz vitéz, kurta fegyvereik csövét feléje fordítva.
A bég bátran megállt előttük és ismerős nyelven monda:
– Az én nevem Balkár bég, menekülve jövök moszkók fogságából szabadabb
országba, kicsoda uratok? vezessetek hozzá.
E szavakra az egyik cserkesz leszállt a fáról, s meghagyá Balkárnak,
hogy ő is szálljon le lováról s hagyja nyergében minden fegyverét,
azután lépjen eléje.
A bég letette fegyvereit s odalépett a cserkeszhez.
– Mi Dániel bey harczosai vagyunk, a kik őrizzük a határt, szólt a
cserkesz, és senki a mi tudtunk nélkül emberi alakban itten keresztül
nem megy, és a moszkó meg nem csalhat minket. Azért megbocsáss
ismeretlen idegen, ha neked nem hiszünk, mert már harmadik Balkár bég
vagy, a ki hozzánk szökve jön, a két elsőbbi moszka kém volt, meg is
öltük, hát ha te magad is az vagy.
– Akkor magam öljem meg magamat; monda a bég.
A cserkesz ezzel felvoná fegyvere sárkányát s annak csövét a bég mellére
szegezte, úgy hogy a fegyver szája épen a szíve tájához ért.
Ekkor azt mondá neki:
– Mondjad ki e jelszót: «török, görög, mind egy ördög.»
A bég utána mondá szépen:
– Török, görög, mind egy ördög.
A cserkesz elégedetten ereszté le puskáját, s a bég vállára veregetett
bizalmasan.
– Tovább mehetsz. Jól kimondád. Hogyha moszkó lettél volna, három
esztendeig meg nem tudnád tanulni, hogy e szókat így kimond. Ők így
mondják: «Terek, gereg, mind egy erdeg», s ez által elárulják magukat
előttünk, mikor kémekül jönnek hozzánk.
A cserkesz őrök ezután barátságuk jeléül kenyeret, bort és egy kobak
szeszes italt adtak a hozzájok menekültnek, kinek e barátsági jelek
bizonyára nagyon jól eshettek, mert már több nap óta csupa hóvízzel és
egy darabka sajttal élt.
Onnan tovább utasíták Dániel bey táborához, ki épen akkor a Kubán
partjain tanyázott.
Dániel bey Samyl sógora és jobb keze; de bal kezének is beillik, mikor
az ellenségre üt vele. A cserkesz gonoszabbnak tartja a bal kéz
csapását.
Este felé egy őrtűzhöz ért Balkár, mely mellett három lovas cserkesz
tanyázott. A havat elseperték maguk alól, úgy feküdtek a fagyos földre.
A mint a menekvő elmondá, mi járatban van, beköték szemeit s vezették
sokáig hegyen völgyön keresztül; a hó ropogott lábaik alatt s miután
mintegy félóráig csúszós jég fölött sikamlottak át a béggel, egyszerre
lekapták szemeiről a köteléket s ő nagy bámulatára egy egész tábor
közepett látta magát.
Oly csend volt a táborban, hogy semmi zaj el nem árulta annak közellétét
a bég előtt mind addig, a míg szemeivel nem látta azt.
Előtte egy alacsony termetű, izmos férfi állt, félig európai öltözetben,
minőt az újabb török harczosok viselnek, kezében az elválhatatlan
korbácsot tartá, melylyel paripáját szokta hajtani; pedig a nemes tüzes
mén ostor nélkül is úgy repül, mint a szél, s ha ütik, dühödt lesz és
nem látja hová rohan: örvénybe, vagy ellenség tömegébe? Ilyenkor szeret
a bey rajta ülni.
– Ki vagy? kérdé a menekvőtől a bey, éles szürke szemeit annak arczára
szegezve.
– Avar fejedelem; válaszolt ez.
– Az avaroknak nincsenek fejedelmeik többé; nekik knézzeik és hetmanjaik
vannak, a kiket a moszkó úr nevez ki; vannak rendjeleid a moszkóktól?
– Vannak; felelt a bég s levetve kabátját, megmutatá mezítelen mellét,
melyen egy nagy seb nyoma látszott. Ezt a rendjelt tőlük kaptam, midőn
elfogtak Jekaterinoszlávban; s most nézzétek hátamat, e korbácsütések is
az én rendjeleim, miket az ólombányák fogságában kaptam. Rendjelekkel
vagyok én tetézve.
A bey félrefordítá arczát; el kelle titkolnia önkénytelen szemébe
szökellő könyeit, midőn az avar nép fejedelmét így megcsúfolva látta.
– Hosszú utat tettél? kérdé a bégtől.
– Hosszat; de rövidebb utat tett az a tizenkét kozák, ki elfogatásomra
volt kiküldve, s kiket én küldtem vissza urokhoz.
A kozákok közt az a babonás hit él, hogy a kit közülök fegyverrel
megölnek, az a helyett, hogy meghalna, egyszerre otthon terem ismét, s a
nélkül, hogy hosszú napi járatokat lett volna kénytelen tenni, megint
ura előtt áll, érdemrendet kap tőle s ismét a hadsorba (gléda) mehet.
– Hallod-e jövevény, szólt Dániel bey Balkár béghez, én hitetlenebb
vagyok, mint egyike apostolainknak, kit a szent könyvben Tamásnak hínak.
Tudni kell, hogy Dániel bey keresztyén.
– Én sebeidbe tettem ujjamat, s tapasztalám, hogy valóban kardvágások
azok, láttam vereségeidet, valóban korbácstól származtak azok, de én
mégis gyanakodó vagyok. Kicsiny gyermek voltam, mikor azt a regét
hallám, hogy egy várost ostromoltak a görögök, s midőn nem tudták azt
elfoglalni semmiképen, egy közülök elhagyta vágni kezeit, füleit, s úgy
ment panaszra társai ellen, kik vele gonoszul bántak, ellenfeleikhez s
midőn azok hittek szavainak, elárulta őket! A moszkók nemde görögök és
te közülök jösz. Azt mondod, kegyetlenül bántak veled, elhoztad
sebhelyeidet. De hátha te vagy ama trójai görög, ki czárod kedvéért
megsebzetéd, megveretéd testedet, hogy itt mi hozzánk befúrd magadat s
azután minket elárulj?
– A próféta vágja ketté fejemet s lelkem egy moszkóba szálljon, ha ilyen
vád rajtam maradhat! Így átkozá el magát a bég, kinek arczára senki sem
emlékezék többé. Nem ismer engem senki többé. Mennyi idő múlt el, a
mióta el vagyok temetve, magam sem tudom már, mert örök éjszakában és
örök télben járt velem az idő; minden megváltozott azóta, emberek,
városok, én sem ismerek senkire, én rám sem ismer senki; nincs egyéb
bizonyságom, mint az az öldöklő gyűlölet, a mely szívemben ég. Vagy
hiszesz nekem, vagy nem hiszesz. Egy kés van kezemben, egy éles, hegyes
vas. Ha hiszesz és befogadsz, oly öldöklő kezet fogadtál szolgálatodba,
melyet ha törzsökétől levágnak, még akkor is gyilkolni fogja
ellenségeidet; ha nem hiszesz, ugyan ez a kés, ugyan ez a vas itt
előtted döfi keresztül szívemet. Allah úgy legyen nekem kegyelmes.
Dániel bey meg volt hatva a bég heves indulatától, s megengedé neki,
hogy maradjon ott táborában s külön sátort rendelt számára, s küldött
neki más öltözeteket; a miket midőn felvett a bég, egészen más alakja
volt. A moszka rabból cserkesz fejedelem vált ismét; úgy illett komoly,
szomorú arczához a hegyes tollas sisak, mely alól egybefont lánczfürtök
omlanak vállaira alá, büszke termetére a pikkelyes pánczél, melyen
fényes párduczbőre van keresztül vetve; még az arcza is megváltozott
bele, vagy csak úgy tetszett, hogy átváltozott, a rongyok között nem
venni úgy észre az arcz méltóságát.
Három napig pihent egy helyben a tábor, akkor magához hivatá Balkárt
Dániel bey s ezt bizá rá:
– Ha te Balkár bég vagy, a ki igen jó vitéz volt, azt most
bebizonyíthatod. Mi az orosz erősítvények ellen készülünk, melyek mint
egy erős láncz fognak bennünket körül. Ez az egész hadsereg, mely velem
van, Kizliárt fogja megostromolni, a moszkók legerősebb fészkét, mely
előtt hadseregük nagyja áll. Te végy magadhoz ötszáz lovast s légy az
előhad vezére. A leggyorsabb vonulással csapj alá a síkra s a hol
ellenséget találsz, támadd meg, tartóztasd fel. Mennyien vannak? ne
számláld, ráérsz megszámlálni, ha leölted őket. Én nyomodban leszek a
fősereggel, s ha minden oldalról körülfognak, akkor rajtok ütök, s
szétszórom őket.
Balkár bég nem kérdezte tovább, minek kell történni; a harcz kilátása
feléleszté szívét, a kivont kardot gyönyör volt neki látni s midőn az
ötszáz lovast parancsa alá adták, azt hitte, hogy ha még egy világ tele
van moszkóval, még azon is keresztül megy velök.
Úgy is rohant a kumükok földére, mintha Dzsingiszkán minden seregei
jönnének utána, pedig voltaképen senki sem jött utána, mert Dániel bey
alig várt egy órát Balkár bég eltávozása után, midőn hirtelen felszedeté
sátorait s sebesen elhagyta táborhelyét, Balkárt engedte előre rohanni,
ő maga pedig az icskéri erdőn keresztül a derék sereggel oldalt távozott
el.
Balkár bég kis csapatjával meg sem pihent, mig a komükok tíz faluját fel
nem égeté. Nem irgalmazott senkinek; moszkók szövetségesei azok!
Az orosz seregek egészen felriadtak e csodálatos rohamra: mit akar ez a
dühödt ember, maroknyi ötszáz emberével itt az ellenséges föld közepén?
Eleinte azt hivék ők is, mint Balkár maga, hogy vagy Dániel, vagy Samyl
jő nyomában egész haddal, s ez csak előcsapat; de midőn már csak nehány
napi járatra volt Kizliártól s mélyen benn az ellenség közepett, akkor
vették észre, hogy csak egyedül van, s ők minden haszon nélkül tettek
nagyszerű seregösszevonásokat, hadmozdulatokat. Legalább azzal akartak
boszút állani, hogy a vakmerő csapatvezért mindenestől elfogják, s azért
engedték Kizliárig menni.
Balkár bég már látta a város tornyait a messzeségből s azt hivé, hogy
majd nem sokára a földön fogja azokat ledöntve látni; e végett nagy
örömében visszaküldött egy kémet, hogy tudassa Dániel beyjel: itt van
már Kizliár, siessen ő is.
De milyen nagy volt megütődése, midőn a kém visszatért és tudósítá, hogy
az a sereg, a mi ott a hátuk mögött jön, nem Dániel, hanem oroszok
serege s akármerre tekint, mindenütt olyan porfellegeket láthat, a miket
az oroszok vertek fel és hogy mindenestől kelepczébe van szorítva.
Balkár hirtelen egy szűk hegyi útba vetette magát erre s annak mindkét
oldalát eltorlaszolva, fogadást tőn, hogy onnan élve őt a világ minden
hadseregei ki nem veszik.
Nem is fáradtak azok vele, hanem a mint odaszorult a bég, ágyúkat
szegeztek az útnak s szép csendesen elvárták, mint fogja az éhség őket
onnan kiugratni.
Napokig vártak ott a cserkeszek, még mindig remélve, hogy eljön Dániel
bey őket kiszabadítani, s midőn látták, hogy hiába várnak, elszánták
magukat, éjszaka elháríták a torlaszt s kirohantak az ellenségre.
Haszontalan, eredménytelen harcz lett belőle; kartács és
congrévröppentyű elébb széttörte a kis csapat erejét mintsem kardját a
moszkók fegyvereihez mérhette volna; maga Balkár bég, a mint paripáját
keresztüllőtték, úgy bukott le róla, hogy fejét egy kősziklához csapva
elszédült, a ló maga alá szorítá, s a nélkül, hogy csak egyetlen moszkó
haja szálát meggörbíthette volna, elfogták, s megkötözve, meglánczolva
vitték be nagy diadallal Kizliárba.
V.
Balkár bég mire magához tért, azon vevé észre, hogy kezéről, lábáról
nagyon jól van gondoskodva: el valának azok látva olyan nehéz
vasbékókkal, hogy mikor legjobban erejénél volt, sem igen sokat
hajigálózott volna azokkal. Most pedig igen el volt gyöngülve; az orosz
tábori sebészek azt a jót tették vele, miszerint háromszor is eret
vágtak rajta, hogy életre hozzák.
Csak azt várták, hogy a szemeit felvesse, rögtön feltették egy
targonczára s felvitték a vértörvényszék elé.
Tele volt a terem büszke, sarkantyús, vállrózsás urakkal, a kik
kiváncsian néztek a fogoly bégre, mint valami elejtett medvére;
egynémely mosolygott reá, mintha tetszenék neki, hogy olyan szépen meg
van vasalva, más meg öklével fenyegetődzött felé s szidta tele torokkal.
Balkár bég sokkal jobban össze volt törve testben, lélekben, mint hogy
törődött volna velök; csak az esett neki nehezen, hogy ilyen hamar el
kell neki halni a nélkül, hogy vagy egyet előre elküldhetett volna ezek
közül a derék urak közül.
Ekkor egy közülök papirost vett maga elé s kérdezni kezdé:
– Te vagy-e azon szökevény rabszolga, a ki büntetése helyét mult évben
engedelem nélkül elhagyá? Valót mondj, ne hazudj.
– Ne fáraszd magad a kérdezéssel moszkó! felelt Balkár, majd én
elmondom, mit csináltam: Szibériában megöltem egy őrt, a ki felvigyázott
rám, s meggyujtottam a kaszárnyában a kénkövet, melyet nekem kellett oda
hordani. Ott fulladt egy tiszt és tíz közlegény. Itthon elvágtam a fejét
tizenkét kozáknak, a ki elfogatásomra volt kiküldve s átfutottam Dániel
beyhez; ötszáz emberemmel elpusztítottam a veletek szövetséges avar és
kumük nép aluiból huszonötöt, a moszkók gyermekeit a tűzbe hánytam
lábaiknál fogva, s a kezembe került katonákat százával akasztattam fel
az útféli fákra…
– Hallgass! kiálta rá az elébb szólott főtiszt. Mit nagyobbítod
bűneidet?
– Azért, hogy könnyebben átessetek a halálitéleten, s ne gondolkozzatok
sokáig rajta.
Erre egy ősz, roskatag tábornok emelé fel szarvasbőrkeztyűs kezét
intőleg:
– Hallgass fogoly. Nem tudod-e, hogy az orosz birodalomban nincsen
halálbüntetés? Oroszországban nem itélnek el halálra senkit.
Azután összedugták a főtisztek fejeiket s sokáig tanakodtak egymás közt,
mi alatt egy veresképű kövér tiszt gyakran odalépett a béghez s
figyelmesen nézegette orczáját. A bég olyan igen szerette volna főbe
üthetni ezt az embert, mit bámul annyit reá.
Végre megegyeztek az itéletben, s a legelébb szólt férfi tudatá azt
vele.
– Hallod-e fogoly! azon számtalan bűntett, melyet elkövettél, bármely
más országban halálodat vonná maga után; de hogy ne mondhassák azt az
idegen népek, hogy az oroszok barbarok, azért a halálitélet nálunk el
van törölve; ennél fogva köszönd a nagy Iván czárnak, ki a
halálbűntetést eltörölte, hogy ezúttal nem kapsz büntetésül egyebet
háromezer kancsukaütésnél.
Háromezer kancsukaütés!
Egy is elég belőle, hogy érzékeny ember szíve halálra borzadjon tőle;
három ezer alatt nem egy ember, de egy bivaly, egy elefánt kiadja
páráját! Ez annyit tesz, mint nem egy csapástól, hanem háromezertől
halni meg; megöletni és újra életre kínoztatni és újra megöletni; nem
egy percz alatt, hanem órákig gyilkoltatni meg.
Balkár bég jól tudta, mi vár reá? No már most, gondolá magában, ha ezt
meghallja Dániel bey, majd csak elhiszi, hogy nem voltam orosz kém.
Ekkor ismét előállt az a vörös ember, a kinek úgy szeretett volna a
képére mászni s hosszasan beszélt azzal az ősz rokkant tábornokkal; mire
mind a ketten odaléptek hozzá s a tábornok szólt:
– Lásd te gonosz ember, ez a te testvéred, Gyáma bég, most a magas czár
hadseregében nagyrangú vitéz, ki te reád érdemetlenre még most is
emlékezik s tégedet nem szűnt meg szeretni, daczára annak, hogy te gaz
lázadó vagy. Mondsza, ha ő került volna a tieitek kezébe, mit tettél
volna te?
– Levágtam volna a fejét; viszonza Balkár, hosszas gondolkozás nélkül.
– Te azt tetted volna gonosztevő barbar, ezt tudtam mielőtt feleltél; ő
pedig íme kegyelmet kért számodra és azt megnyeré. Az ő iránta való
tekintetből, minthogy az ő érdemetlen testvére vagy, azon rendkívüli
kegyelemben részesülsz, hogy az első tizenkét ütést a fejedre kapod.
Ez azt jelenti, hogy ilyenkor egy, vagy két ütés rendesen a halántékot,
vagy a fejlágyát éri, s az ember rögtön meghal bele s legalább a többi
kétezerkilenczszáznyolczvannyolczat holtteste nem érzi.
Balkár bég szépen megköszönte a kegyelmet s csak azt sajnálta, hogy
Dániel bey nem fogja látni, hogy halt meg ő?
VI.
Történt azonban ez alatt, hogy míg Balkár bég a maga ötszáz emberével,
mint vak darázs belerontott az orosz figyelő seregbe, az alatt, ezeknek
figyelme reá levén vonva, Dániel bey hirtelen egyesült Samyl seregével s
tizenötezer lovassal kirontottak a hegyek közül, áttörték a vonalokat,
végig pusztították a Kabardát s mire a moszkók magukhoz tértek az első
ijedtségből, ők már akkor ismét régen hegyeik között voltak két ezer
fogolylyal, kik közt két tábornok volt, s számtalan gulyákkal, miket az
orosz telepekről elhajtottak, s a legkivánatosabb lőszerzsákmánynyal.
Dániel bey nem is késett rögtön megizenni a Kizliárban levő tábornoknak,
hogy ha csak egy fogoly cserkesznek haja szálát meggörbítik is, ő
pyramist rakat a határon az orosz foglyok koponyáiból, Balkár béggel
pedig úgy lássák, hogy miként bánnak? miszerint ő két orosz főtisztet
tart kezei között s minden bántást, a mit a bégen elkövetnek, duplán
fizet vissza.
Ez egy kis akadály volt a kimondott kancsukák kifizetésében. A
cserkeszek épen olyan jól agyon tudnak valakit verni korbácscsal, csak
hogy épen nem számlálják az ütést s hasonló mulatságnak nem lehete
kitenni a fogoly oroszokat.
Sőt inkább igen ajánlatos volt, hogy kicseréljék őket a fogoly
cserkeszekért. Ennél semmi sem lehet természetesebb.
Rögtön át is küldötték követeiket Samyl táborába s megalkuvának vele,
hogy foglyaikat kölcsönösen visszaadják. Ebben megegyeztek, alá is irták
az egyességet.
De hát ez a dühös ördög bég csak úgy elmenjen szabadon? Hát ez akármikor
visszajöhessen ismét tűzzel-vassal a moszkókra, mikor most megkötözve,
meglánczolva kezeik között van: és ismét felszabadítsák őt maguk ellen?
Ez nagy gond volt.
Gyáma bég segített rajta.