óráig vissza nem térnek s addig ők bevégzék kémjáratukat. Tehát csak
gyorsan előre!
A sánczárkokba bocsátkoznak, végig másznak az árkok oldalain, ügyesen,
mint a hiúz, a kettős őrök háta mögé kerülnek; azt is hallják, hogy mit
beszélnek egymással? a szuronynyal le lehetne őket döfni, a nélkül, hogy
egyet szólhatnának.
Sietve összejárták az egész dombkörületet, mint a kigyók, oly csendesen,
észrevétlenül; beleskelődtek az ellenség tűzaknáiba, megszámlálták
álarczozott lövegeit s ismét egy csoportba gyűlve, az elébbi nyomon
indultak visszafelé.
Az eső záporban omlott, de jó volt a zápor nekik, mert a halál elől
rejté el őket. Már szinte túl voltak az előőrsi lánczolaton, midőn
egyszerre a legelől csúszó tiszt egy halk szisszenéssel inté társait,
hogy álljanak meg; mindnyájan visszafojtják lélekzeteiket s a földre
lapulnak. Már jól kivehetni az alakot a sötétben; hosszú köpenybe van az
burkolva s egyenesen feléjök tartani látszik. Egy kiáltás s mindnyájának
vége.
E pillanatban, mintha minden ellenük esküdött volna, a szebasztopoli
erődök egyikén egy világító golyót lőnek fel a magasba s az néhány
perczre felderíti az éjszakai sötétet, véres világot vetve a tájékra.
A merész zuávok el vannak árulva! Az idegen alak meglátta őket. Ki az?
Egy nő; egy amazon, rövid köntösben, bő köpenybe burkolva: Torlatievna.
Meglátja a golyó izzó fényénél a lábai előtt heverő alakokat s az első
pillanatban azt hiszi, hogy azok halottak, kik temetetlen maradtak ott
korábbi csatából; odalép hozzájuk, s a mint a legelsőhöz lehajol
közőlök, az felszökik hozzá, s mielőtt ideje lett volna sikoltani,
bezárja ajkait – forró, elnémító, lepecsételő csókkal.
A kis Dumas a merész kalandor. Egy csókot a hölgy ajkára, egyet-egyet
szép szemeire, hogy ne is szólhasson, ne is láthasson; az alatt társai
sietve vonulnak tova; a fénygolyó elpattan a levegőben s ismét sötét
lesz minden. Talán még sem pattant olyan nagyot, mint az a csók, melyet
a merész franczia a szép amazon ajkáról rabolt, s azzal futott messze
távozott társai után.
A szép amazonnak csak azután jutott eszébe, hogy utána kellett volna
lőni!
Mire zajt ütött az előőrsök között, akkorra már a zuávcsapat lőtávolon
kívül volt s az utánuk küldött golyók csak azt bizonyíták, hogy
Szebasztopolban nem adnak pénzt a puskaporért, egyebet semmit.
A másnapi orosz hadi jelentésben azonban olvasható volt, hogy a mult
éjjel csak a derék önkénytes amazon Torlatievna grófnő merész és éber
magaviseletének lehetett köszönni, hogy egy lopva közelítő ellenséges
csapat kémszemlészete meghiusult.
A FEGYVERTELEN.
I.
Van egy boldog ország, melynek földjén ellenség meg nem pihent soha, ha
csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik
Circassiának, a miről a bennlakók nem tudnak semmit, mert ők maguknak
nem így nevezik.
A földképeken szépen határokat is vontak számukra, ki is festették
azokat mindenféle színekkel, kerületekre osztották: eddig tart az egyik,
addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit és ők nem tudnak
arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.
Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az
ország nagyon szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem
kristálypalotái; mert fővárosaiban nem laknak olyan gazdag emberek, a
kik milliomokat vesznek be, s palotákat építenek; mert nincsenek
márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s főfő embereik nem
ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; – minthogy azonban
szerencsémre a jámbor magyar nép együgyű mesélgetője vagyok, hozzám fér,
hogy ezt a kis cserkeszföldet igen boldog országnak találjam hölgyeinek
szép szemeiért s férfiainak bátor szivéért; egyebet mi tőlünk is bajosan
irigyelhetne valaki.
Édes szerelemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja
nem nyomja senki vállát; az apa nem hágy fiára egyebet kardjánál, a
testvérek nem vesznek össze az osztályon, minden leány hős férjet kap,
kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelid nyájas
arczot, hű szívet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fáin világnak
keresve keresett bajai.
Egyik törzsökét e népnek hívják avaroknak. Talán ők képezik azt a hős
törzsökfát, melyről a hatalmas avar nép elszármazott, a kikről alig is
tudnak többet, mint hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még
most is várják őket, s van az esztendőnek olyan napja, a mikor minden
háznál asztalt terítenek, üresen hagyott tálakat rakva egymás mellé, az
ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…
Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, mely szent
hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj
ismét hét családra oszlik szélylyel, melyek között emberek emlékezete
óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a
legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékekről is gyakran eljártak
hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hívták fel; az ő
leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének
tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy
közrendi Andi leány kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb
futók s a harczban megállók, náluk maradt meg a legtöbb történeti emléke
a fajnak, híres kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mint
diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot
kiszolgáltak, még most is meg vannak a fiuk birtokában, s bizonyságot
tehet róla az ellenség, ha olyan jól fognak-e most is, mint azelőtt?
A kies Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó
helység: várnak is beillik. Sebes rohanású hegyi folyam zúg el mellette
két felől s csak a tömött szikla, melyre a házak épültek, őrzi azokat,
hogy a rohanó víz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy, meredek
bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van
bejárás az avar földre, olyan keskeny úton, hogy két lovas alig mehet el
egymás mellett; ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik
tetszik két felől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot, az
egy nap alatt úgy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk utat s oda
senki be nem mehet.
E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik
évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötven éves. Két fiai
közül egyiket hítták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez húsz, amaz
huszonkét éves volt körülbelől.
Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyben,
köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, melyen
köröskörül lehetett járni, s melyre vén vadszőlők venyigéi kapaszkodtak
fel, piros zománczos leveleikkel, szétterjengve az ablakok körül. A ház
párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkanfejekkel,
szarvaságbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.
Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél
a tűzhelyes konyha, réz- és faedényeivel, túl rajta a tágas
étkező-terem, alacsony, lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivókürtökkel,
kupákkal, s a hosszú gerendákról alácsüngő négylábú kecskebőrtömlőkkel,
mik piros füstölt hús s szalonnaoldalok közül barnállottak elő,
feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyíltak
kétfelé a családtagok elkülönözött szobái, egy a férfiaknak, a másik a
nők számára. Az utóbbi szoba drága szőnyeggel volt bevonva, mik anyáról
anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lant forma koboz is
látszott, kilencz ezüst húrral, annak bizonyságául, hogy valamelyik
ősanyja az Andi családnak fiatal korában énekhez is értett. A
férfiszobában egészen másnemű fényüzést lehetett szemlélni; czifra
párduczbőrök, medvetakarók voltak leterítve a falak mentében; szerte a
falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből, s hajító
kopjákból, rézszegekkel kivert bőrpaizs alatt keresztbefektetett lobogós
zászlók, félholdas lófarkak, szeges buzogányok és sarlóforma kardok. És
minden fegyvernek megvolt a maga története. Sokat értek azok viselőik
kezében! Ha úgy pénzzel meg lehetne venni az életet, mennyi aranynyal,
ezüsttel felérne ez a sok vasdarab, a mi annyi életet elvett ingyen.
A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen egyenes kard, melyre
szent képek s latin mondások vannak kiverve aranynyal. Ezt a kardot
meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel
ez előtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki
Szelahaddin szultán alatt harczolt, s azóta minden ivadék becsületére
szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Oh sok
pénzt igértek már azért az Andi családfőknek! ha áruba bocsátnák, tán az
egész Nilár völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.
De nem adják ők azt olyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, az
is csak az éléből s vérével szokott érte megfizetni.
Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik, majd másik szomszéd. Hisz
a mióta a Bábel tornyával összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember
a másikra, s szereti pusztítani azt, a ki nem az ő nyelvét beszéli.
Egyszer a tatárok, másszor az osszetek, majd meg a Kabarda lakók
vetekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen, s iparkodtak jó
barátok lenni.
De jött nem sokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak
országából, hideg haraggal, hideg kitartással, a kik nem úgy rohantak
rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek s minden
lépés után megerősíték magukat, és senki sem bírta őket többé onnan
elmozdítani, a hová egyszer lábaikat letették… A moszkók, a moszkók!
II.
Régi babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy arany nyillal, ezüst
golyóval jobban czélba lehet lőni, mint vassal.
A ki erre megtanította őket, nem lehetett bolond ember, mert valóban
sokkal több várat bevett a moszka arany, ezüst, mint a vas és ólom, s
több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.
A kaukazusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen
befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sánczokat hány, várat épít,
utakat tör. Később azután úgy viseli ottan magát, mintha ő volna a
gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a
főnököket szolgáivá alacsonyítja, harácsot vesz, idegen templomába
kényszerít járni, idegen nyelvet kényszerít eltanulni, s imádkoztat
fegyverei dicsőségeért.
Ha lett volna egyetértés a nép között, hajh milyen siralmas vége lett
volna ott a moszkónak; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös
ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik faj pusztul s nem gondolt
rá, hogy majd rá is kerül a sor. Azután mindig is akadt közöttük az
ellenségnek barátja, a ki elmondta a többinek, hogy a moszkók milyen jó
emberek: ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az útakat, bekerítik
a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s
tele zsebjük szent képekkel.
Elébb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra
csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan lim-lomot, a mi senki
másnak nem kellett, azután telepítvényesek húzódtak be, vettek drága
pénzen kopár földet, hogy a kereskedőknek legyen hová megszállani.
Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepítvényeseket el ne
pusztítsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat
el ne lopja valaki, várakat építettek, s azután azt mondták, hogy otthon
vannak.
Igy kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó
a Nilár völgybe, fölkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget,
megcsókolgatták fiait, dicsérék sajtját, kumisz italát, mely készül
posasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig,
szelídek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghívták, hogy ha
érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig nehány mértföldnyi távolban
fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szíves vendégszeretetet.
Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghivással s alig várt
az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva, megnézhesse azokat az új
telepítvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol
az embereknek éjjel-nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal
dicsekedni.
Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyáma bég el volt ragadtatva az
orosz uraktól szörnyen: mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna
avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek
közülök szemöldököt sem adott a természet: milyen jól illett az neki!
Gyáma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen
úrhoz.
De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem tűrheté a két
idegent, s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, úgy könyörgött,
hogy csak hadd maradjon ő otthon.
Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd
Gyöngyile). Ha az nem lett volna olyan szép, ha annak nem lettek volna
olyan bűbájos szemei, oly mézédes ajkai, oly hizelgő keble, ölelő
karjai, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De
Gyöngyile könyörögve füződött nyakába: «mit hozasz nekem az idegentől,
hozasz-e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, arany boglárokat,
zománczos kösöntyűt?»
Balkár bég mondhatta neki: «minek tenéked boglár és kösöntyű, nem
drágább-e neked az én két szemem? minek neked a drága prém, nem
melegebb-e annál az én keblem?» Gyöngyile elszomorodott s a bég, hogy
kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok
telepítvényére.
Ott nagy szívességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal,
fűszeres ételekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz
ágyúikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy milyen derék két lovas
vezér lenne fiaiból, mennyi fényes érdemrend elférne széles melleiken,
nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi
család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld
urai, – a hatalmas czár kegyéből.
Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás; hogy irigykednének reá majd a
muridák, csecsenczek, ha az ő faja felülkerekednék rajtok! Nem is sokat
gondolkozott, még ő kérte a derék szíves moszka urakat, hogy tartsák
maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket.
A két ifjunak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az atya
parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az
atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár
bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert
hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.
Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó, engedelmes ember
vált belőle, ki a tanítást beveszi, s nemsokára csapatot vezérelt és
vállrózsás öltönyt kapott s úgy szórta a moszka beszédet nyelvével, mint
mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.
Kevésbbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak
rá gombos egyenruhát, itatták édes borokkal, vittek hozzá szép
leányokat, kék szemű, szőke hajú leánykákat, a kik örömest mosolyognak a
szép ifjakra s nem haragusznak a csókért.
Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és
szép leányt. «Nem kell nekem tűzitalotok, czifra ruhátok, mosolygó
leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink
közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat; mátkám van én
nekem odahaza, a ki én reám vár!»
A földhöz verte, a mit adtak neki, összeveszett jószívű házi gazdáival,
s azt mondta, hogy ő erővel is el fog tőlük szökni.
Az ilyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép
éjszakán kocsira tették és úgy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.
Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondák neki,
hogy a minden moszkák ura elvitette őt jó nevelésbe, a hol emberséget s
jó erkölcsöt fog tanulni.
Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelő-intézet, melynek
neve Szibéria, és abban híres iskolák, a miket hínak ólombányáknak.
Oda vitték Balkár béget.
Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit,
ásta a czinóbert és kénesőt, pirította a kénköves és patkánymérges
érczeket egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja,
mily átalkodott és makacstermészetű embernek kellett neki lennie. Más
emberséges ember négy-öt esztendőnél tovább nem állja ki ezt a munkát,
az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az
egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpirításnál
fullad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszú téli éjszakákon fagy
meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibirja, elébb-utóbb az
érczgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei
összetekerednek, az arcza olyan színű lesz, mint a valóságos ólom,
összezsugorodik mint a féreg s végtére szépen okosan meghal.
Balkár bég azonban nemcsak az által boszantá előljáróit, hogy
tizennyolcz esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az
őrizetére rendelt kozákot, elvevé dárdáját és lovát s eliramodék az Ural
ismeretlen hegyei közé.
Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelül annyi az út, mintha valaki
feljönne Debreczenből Pestre és ismét lemenne s azután még tízszer
egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik
közbe sem vasút, sem pedig gyorskocsi-intézet, s óriási hegylánczokon
keresztül híre sincsen emberjárta útnak; mert a katonai szállítmányok
Moszkova felé szoktak kerülni, s a hegyek közt lakó népek, halászok,
vadászok azt sem tudják, van-e valahol kezdete és vége a folyónak, mely
határaikat ketté szeli? s az egyik hegyen túl következik a másik hegy.
Mind nem törődött ezzel Balkár bég; csakhogy egyszer lovon érezhette
magát s kardot foghatott kezében; csakhogy egyszer az emberlaktalan
erdős pusztaságba kimenekülhetett; mit félt ő a többi veszélytől?
Éjszakánként sokszor elnézte kínos fogságából az ég csillagait:
kitanulta, melyek azok, a mik édes szűlőföldje fölött ragyoghatnak; úgy
kinézte, úgy kiszámította azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött
szemmel is oda bírt volna találni. Milyen kár, hogy a csillagokat is el
nem lehet tiltani a foglyok feje felül.
Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden
órájának elválhatlan gondolatja, s e mellett úgy elvesztett minden
fogalmat a mult és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre,
miszerint tizennyolcz évvel idősebb lett az alatt; azt hitte, még mindig
fiatal és hogy édes atyja Merisz bég még mindig ott ül a szőlőlugas
alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni
házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszú lenfonálon a földig eregetve
az orsót s most is olyan szép, olyan karcsú, mint volt tegnap, a midőn
legutólszor megcsókolta.
«Tegnap!» ez előtt tizennyolcz esztendővel!
Vad erdőkön, kietlen rónákon kellett keresztül utaznia, majd a farkasok
csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a
portyázó tatárok kerítgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük;
mert ezen tájon semmi állat sem tanyáz, a mi enni ád, csak olyan, a mi
megesz.
Egyszer tizenkét farkas fogta körül, bele ragaszkodtak a gonosz éhes
férgek lova szügyébe, tomporaiba, Balkár bég kardot rántott s egymásután
valamennyit agyonvágta, elfeküdtek valamennyien kidült nyelvvel a
gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkínozta s Balkár
bég gyalog maradt.
Annyit mégis nyert belőle, hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából,
azt megsüté s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig,
behintve agyaggal, hogy olyan émelygős ne legyen.
Még jól esett neki egyrészt, hogy lovától úgy elmaradt, mert a szörnyű
hegyek között, mik útját állták, úgy sem mehetett volna át lovon;
ösvénytelen szakadékok, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan
tova haladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kívül semmi élő állat soha.
Készakarva került minden emberlakta helyet s ha véletlenül valami házra
bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.
III.
Tavasznak csúfolták azt a fergeteges évszakot, melyben Balkár bég
megindult az ő szép ólombányás Szibériájából s ősz is lett, tél is lett,
mire odáig ért, a hol a magas Kaukazus hegyei kéklenek a távolból.
Még az a rabköntös volt rajta, a mit Szibériából elhozott, a mennyiben a
tövisek és sziklák le nem tépték róla, de orczáján semmi sem volt abból
a hajdani vidám mosolygásból, délczeg tekintetből, a mit Circassiából
elvitt magával; azt még jobban letépték róla a nyomor, szenvedés és
emésztő vágyak. Egész képe tele nőve bozontos szakállal, melyben a
gyakori elfojtott indulat miatt egész foltonként látszottak a rögtön
megőszült pászták; termete a sanyarúság, nélkülözés s a hosszú út miatt
elsoványodott; hangja eltompult, elrekedt, úgy, hogy bátran bemehetett
volna, hazájába érve, Merisz bég fapalotájába koldulni, senki sem hitte
volna el, hogy ő volt valaha Balkár bég – ha tudniilik haza talált
volna.
Ámde a mint régi faluja elé ért, csak bámulva állt meg ottan. Száz meg
száz mértföldnyi rengeteg pusztákon nem tudott eltévedni, de most azt
látta, hogy nem jó helyen jár; ez nem Karasszó, azok ottan nem avar
házak, ezek itt, a kik szemközt jönnek, nem cserkeszek, nem avarok,
valami idegen lovas nép az, a kivel nem jó összetalálkozni.
Nem is sokat ödöngött azon helyen tovább, hanem bevette magát ismét az
erdőkbe s onnan vizsgálta az egész átváltozott tájékot.
A szűk hegytorkolat most szélesebbre volt vágva s a vert úton, melyen a
meggörnyedt földnépe törte a kavicsot, nehéz társzekerek jártak, gyalog
járt-kelt az avar férfi, lovon csak az idegen s fegyvere nem volt övébe
szúrva többé. Amazok hordtak hosszú dárdákat és kemény végű kurta
ostort. A falu be volt kerítve magas sánczczal, s belől rajta a hajdani
szőlőlugasos, virágos, körül erkélyes házak helyén most fehérre meszelt,
unalmas négyszögű kőbarlangok voltak szomorú egyformasággal sorba
építve; a hol elébb Merisz bég szép fapalotája állt, ott három sor
ablakos magas épület volt rakva, mind a két oldalán hosszú nyárs a
hegyébe tűzve, mintha az égben lakók ellen akarna hadakozni velök.
Lenn a rónákon pedig lánczolatos sorban látszottak valami különös
alkotmányok, mintha nagy galambdúczok volnának emelve, s tovább ismét
fából emelt pyramidok, mikre emberek jártak fel hosszú hágcsókon.
Csodálatos világ ez, gondolá magában Balkár bég, hogy megváltozott
egynehány nap alatt minden. Neki még esze sem volt arra, hogy e sok
változás czélját kitalálja.
Estenden egy kéreghántó paraszt gunyhójához vetődött az erdőben s
megszólítá azt, hogy adjon neki valamit enni.
A paraszt hajdan Merisz bégnek egyik legtehetősebb jobbágya volt, sok
juha, tehene volt magának s szironyos ruhában járt; most daróczköntös
volt rajta. Balkár megismerte őt s elmondá neki, hogy ő kicsoda? Az
emberen látszott, hogy megrettent, midőn a bég megnevezte magát előtte,
hanem azután nyájasabb lett, behítta magához, s adott neki kenyeret
enni.
– Ilyen fekete kenyeret esznek most az avarok? kérdé Balkár, midőn
megtörte a kemény derczepogácsát, melyet hamuban sütöttek. Az én időmben
fehér volt az avar kenyere, mint a hó.
– Jaj uram, felelt a jobbágy, megeszi a liszt lángját a moszkó.
– Tehát a moszkók laknak itten.
– Régóta, nagyon régóta. Idejét sem tudjuk már annak, mert ők más napról
számítják az esztendőt mint mi, s nemzeti ünnepeinket, miken megtudtuk a
rovásokról, hányadik esztendőt éljük, eltiltották. Hamarább elvénül
azóta ifju és leány az avar földön, egy esztendő alatt tízet élünk.
Balkár bég nagyot sóhajtva kérdezé:
– Melyik csatában győzték le az avar népet?