keservesen, sírt éltében először; siratta holt fiát, a ki olyan hős
volt, elvesztett hajadon leányát, a ki olyan szép volt, és a szép
hajóhadat, melynél különbet tenger nem hordozott és a dicső várost,
melynél hatalmasabb nem épül fel soha, a nagy Szebasztopolt, melyet
ismét Akhtiárnak fognak nevezni ezentúl, és könyei patakként omlottak…
… Valljon gondolt-e ez órában a büszke tábornok valamire? Valamire, a mi
olyan régen történt, és a mi úgy hasonlít ehez.
AZ AMAZON.
Három franczia és egy angol tiszt ültek együtt a szebasztopoli
tranchéeknál.
A felállított sánczkosarak mögött vigan lobogott az őrtűz, mely mellett
a táborkar elismert legjobb punchfőzője, Clopinclopant százados keveri
és osztja nagy fakalánnal a bajtársak poharaiba a párolgó italt, melyet
azok jó kedvvel szürcsölnek.
– Pompás, fölséges! magasztalja az italt Tourlouroux, a vincennesi
vadászezred hadnagya. A francziának az a szerencsés természete van, hogy
a mit élvez, azt úgy fel tudja dicsérni maga előtt, miszerint a
heringgel összevágott vereshagymában is tízféle illatot és ízt fedez fel
s ha feltüzeli fantasiáját, az átkarolhatatlan markotányosné madame
Hallabréde is sylphid lesz előtte.
És Toulouroux, mint igaz franczia, nem találja elégnek, hogy csak ő
legyen lelkesülve, azt kivánja, hogy ebben más is osztozzék.
– Milyennek találod ezt a punchot, derék allié?
A megszólított allié, miszter M’Kildock, kapitány a Goldstreamektől,
nagyot hörpent a bádog serlegből, csendes vérrel viszonozva:
– Rossz, de iszom, mert nincs jobb.
– Mi baja? mi nem jó benne? kiált egyszerre mind a három sértett
bajtárs, kik ép úgy érintve érezheték magukat a meggyalázott nemzeti
punch által, mint az angol tisztek az «avis timides» hirhedett
kifejezésében.
– Először is nem elég erős.
– Azaz finom!
– Másodszor kozmás.
– Az haut gout.
– Harmadszor kevés volt; töltsetek még egy pohárral.
Ezzel kibékülnek kaczagva s szent az egyesség ismét, a hogy lefestve
látható tisztelt barátunk Vahot Imre naptárában.
Az oroszok a bástyákról egyre-másra lövöldöznek még késő éjszaka is a
szövetségesek táborába, mintha azzal hamarább vége lenne a háborúnak.
A legvígabb poharazás közepett egy eltévedt bomba bukik be, mint ittas
vendég fejtetővel a mulatozók közé, épen bele az őrtűzbe; ha két szeme
lett volna, mind a kettőt kiégette volna. Volt azonban két füle, annál
fogva megragadák őt barátságosan M’Kildock és Tourlouroux s kihajíták a
sáncz mögül; haragjában ott megpukkadt.
– Goddam! egészen elrontotta a tüzünket, szitkozódék a jó angol;
Clopinclopant meg azt sajnálta, hogy mind tele lett a punch szénnel.
– Vajjon nem a te amazonod volt az, kis Dumas, a ki ezt a csinos cadeaut
küldte nekünk?
A kérdés egy kis barna, fiatal zuáv-hadnagyhoz volt intézve, kinek
minthogy épen olyan kondor hajzata volt, mint a nagy regényirónak, azért
elnevezték őt kis Dumasnak. A derék hadnagy viselte az elnevezést, mely
a franczia táborban mindenkinek kijut, s titkon magában meg volt
győződve, hogy ha ő mindazt leirná, a mit csak keblében visel, s
közönség elé bocsátná, nagy Dumasnak is neveznék.
– Miféle amazonról van itt szó? kérdé M’Kildock, szivarát a szétdúlt
parázsban meggyujtva.
– Hát nem tudsz még róla semmit? szólt Tourlouroux; ah ezt meg kell hát
hallanod; jer közelebb kicsi Dumas.
Az nem igen szokta magát kéretni, ha regényei elmondására hívták fel; a
költők szivesen látják a figyelmes közönséget, csak a kritikusokat nem.
Kis Dumas, mint qualificált zuáv, törökösen maga alá szedé lábait.
Csupán annyit kért az előszóban, hogy a mit elbeszél, azt mind
föltétlenül hinni kell; közbe-közbe grimaceokat metszeni szabad, de
egyéb glossák kikéretnek, a ki eltalál alatta szunnyadni, legalább
annyit tegyen meg, hogy ne horkoljon.
A föltételek rectificáltattak s következett az elbeszélés.
– Az almai csata reggelén, még szürkület előtt parancsot kaptunk a
tábornoktól, ezredünkkel megindulni a hegyek közé. Ezredesünk meghagyá,
hogy senki lőfegyverét meg ne töltse, mert feladatunk a legnagyobb
csendben hatolni előre; mi is kiszedtük revolvereinkből a töltéseket s
úgy indultunk az útra.
Ez előkészület tudatá velünk, hogy ma meleg napunk fog lenni.
Én elővontam anyámtól kapott amuletomat, ajkaimhoz szorítám azt, azután
rábíztam magamat jó kardomra és jó csillagzatomra.
(– Azon amulet egy bádogkulacs lesz, tele arakkal, súgá Clopinclopant
M’Kildock fülébe, mert csata előtt azt szokta ajkaihoz szorongatni
nagyon.)
Elindulásunkkor már világos volt az ég, a gyönyörű Venus csillag épen
akkor jött fel a láthatáron, a hajnal nimbusán keresztül ragyogva; a
mezők madarai már kezdtek énekelni, minden ébredezett; annál meghatóbb
volt, midőn félóra mulva a hegyszakadékok közé mélyedt útunkban
másodszor léptünk bele az éjszakába. Ott még sötét volt egészen, minden
aludt, rajtunk kívül nem látszott semmi élő.
Csendesen, legkisebb nesz nélkül haladtunk előre. A puska vállra vetve,
a kardok felcsatolva, a dob a tambourok hátán. Még beszélni sem volt
szabad.
Hová megyünk? hol érünk czélhoz? azt senki sem gyanította a vezénylő
ezredesen kívül, ki maga is gyalog jött velünk.
A mint tovább egy óránál haladtunk mindig befelé mély vízmosások között,
vágtató hegyi patakok medrében, hol a százados rohadékban vállig szakadt
alá az ember, egyszerre meghalljuk az első dördülést a távolból.
Mi volt ez? Ágyúszó! Ágyúlövés volt.
A következő pillanatban nem egy, hanem tíz, hanem száz hasonló orgonaszó
hangzott füleinkbe, némelyik oly közel, mintha épen fejünk fölött
lőnének, össze-vissza, öreggel, apróval, mintha valami olymp-ostromló
gygász, a kinek fogalma sincs a hangjegyekről, játszana egy óriási
claviaturával ellátott zongorán, melynek minden billentyűjére egy-egy
paixhans durranik el, a harminczhatfontosok, mint a pedalbass brúgói
bődülnek bele olykor.
«Elkezdődött a bál!» mondák a ficzkók egymás között, s látszott a
szemeikből, hogy szeretnének ők is ott tánczolni benne.
Úgy látszott, hogy csak egy meredek hegy, melynek oldalát nagy bükkfák
nőtték be egész a tetőig, választ el bennünket a csatatérről.
«Átugorjuk-e ezt a hegyet?» kérdezék egymástól a katonák.
Itt megállított bennünket az ezredes s hangzott a parancsszó, hogy
töltse meg mindenki fegyverét.
Azzal fel a hegytetőre!
A parancsnok jónak látta megtiltani a beszédet, pedig bizony felesleges
volt, mert a ki hegynek szalad, nem igen van kedve énekelni. Az út
gonosz, meredek lejtőn vitt felfelé, a zuávok csak puskáikra támaszkodva
bírtak előre hatolni, a száraz haraszt csúszott az ember lába alatt, s
mentül magasabbra jutottunk, annál meredekebb volt előttünk a hegy, úgy,
hogy egy pillanatra meg kellett állani az egész csapatnak, hogy kifújja
magát.
Oda alant már javában folyt ekkor a concert. A kardalok is
felhallatszottak már szépen s a gyönyörű trióból annyit vehettünk ki,
hogy mi legközelebb vagyunk az oroszokhoz.
Annál jobb, legalább velünk kezdődik majd meg az allegro.
Előre fiuk! most már kiabálni is szabad, úgy is észrevettek már
bennünket, a felállított őrök elkezdtek ránk lövöldözni.
Néhány percz mulva a hegytetőn álltunk. Ez pompás látmány volt,
megérdemlette azt a kis fáradságot. Alattunk a lángoló csatatér, dúló,
rohanó tömegeivel…
– Reménylem, hogy nem akarod leirni most az almai csatát, szólt közbe
M’Kildock, a mit már a Times, az Advertiser, a Moniteur, a Vasárnapi
Ujság s valamennyi más európai világhírű lap hegyéről tövére elmondott,
még a mi meg nem történt is.
– Tisztelt barátom! védé magát a kis Dumas, én a kritikát nem utasítom
vissza, de a praeventiv censurának ellensége vagyok; ha készen vagyok az
elbeszélésemmel rója meg a mi nem tetszett benne, de előre ne töröljön
ki belőle semmit, ez illiberális dolog.
M’Kildock elismerte, hogy a francziának rettenetes igaza van. Csak
folytassa!
– Az angol ezredek vörös tömegei, mint egy hosszú vérbemártott kigyó
látszottak a szélső oldalon, mely vonaglik, csavarog, fejével, farkával
ellenfelére csapkod, egy nagy, szürke, négyszegletű sündisznóra, melynek
ezernyi tüskéi berzenkedve ragyognak a napvilágnál.
A tűzokádó ágyúk olykor szétvagdalják a hosszú piros kigyót, percz mulva
megint összeforr az, végre a szürke tömeg sárga sisakjaival egyszerre
előre veti magát, a piros vonal közepének rohanva egész súlyával.
Minket a borzalom lepett el, felülről tekintve azt kelle hinnünk, hogy
keresztül fognak hömpölyödni az angol seregen, hogy el fogják azt
sodorni, mintha csak festve lett volna oda.
De nem történt az. A piros vonal most egyszerre meggörbült, a közepe
megállt helyében, mint a fal, s a két vége összehajlott az ostromló
ellenség körül, mint egy ércz-gyűrű, mint egy öv, mely azt
agyonszorítani képes. A tüskés szörnyeteg kénytelen volt visszahúzni
négyszegletű testét, ha azt nem akarta, hogy most mindjárt gömbölyűre
nyomják, a négyszög fut és nem is parallelepipedon többé, hanem
trapezium, melynek valaha az egyik oldalát rövidebbre szabták a
másiknál. Hurrah angolok! hurrah! dicsőül küzdtetek. A diadal mienk.
A négy hadfi elragadtatva üti össze poharait s az angol is elismeri,
hogy az előadás nem olyan rossz, mint a milyen lehetett volna.
– Ekkor bukkantak elő a franczia ezredek; eddig csak a folyó szakadékain
túl emelkedő füstoszlopokat láttuk, a mik gyanítni engedék, hogy ott is
folyik a harcz; egy könnyű széllebbenés félrecsapta a füstködöt s égig
ható «vive l’empereur!» kiáltással özönlött keresztül a meredek parton a
mieink serege, középen meg lehete ismerni a herczeget, Napoleont, s a
mostani fővezért; a mellettük állókat csak úgy sodorták le lovaikról a
golyók; az átkozott kartács olyan gyalogutakat vágott seregünkben, hogy
végig lehetett rajtok látni, de azok rohantak előre feltarthatlanul,
szegzett szuronynyal, s lelkesülten kiálták: «vive l’empereur!» még a
sziklák is visszahangoztatták a harczi jelszót.
Hát mi rosszabbak lettünk volna-e a szikláknál! Ne kiáltottuk volna mi
is, hogy éljen a császár? midőn ég, föld, levegő, fű, fa, minden azt
hangoztatta. Ki tarthatott volna vissza bennünket többé. Neki az
ágyúknak, neki a középnek; a ficzkók meg voltak őrülve, úgy futottak
előre; előtte való nap az oroszok levágták azon az oldalon a fákat s
torlaszokat húztak belőlük a hegy alatt. Mi volt az nekünk? Annyit sem
állt ellent, mint a chinai festett várak; a zuávok keresztül másztak a
levágott fákon, mielőtt az oroszoknak eszükbe jutott volna azt a vonalt
védelmezni. Azután nem nézett senki sem előre, sem hátra, hanem rohant,
a hol legsűrűbbnek látta az embert.
Ha valakinek eszébe jutott volna gondolkozni akkor, elképzelheté
magában, hogy itt bennünket tisztára levághatnak, leágyúzhatnak az
utolsó emberig, mielőtt szuronyaink hegyével valami elevenhez érhetnénk.
Egyenesen az ágyúk torkának, az erős négyszögöknek rohantunk.
A puska ropogott minden oldalról, a golyók fütyöltek, tán talált is
egy-kettő, az ember ilyenkor azt sem érzi, hol lőtték meg? Egyszerre az
üres sánczok előtt álltunk! Üresen, tisztán voltak azok hagyva, egy
ember sem védelmezte, egy ágyú sem volt a sánczkosarak között, a nélkül,
hogy egy lövésre időt adtak volna maguknak, elhordták azokat; az egész
egy tömegben visszahúzódni látszott, csak a tábori kemenczék körül
látszott még valami küzdés, miket a franczia ágyúk keresztül lyukgattak.
Az ellenségből csak az maradt ott, a mi a földön feküdt.
Nem messze a sánczolatokon belül állt egy pompás czímeres hintó, melyből
a lovakat kifogták; «ez a fővezér hintaja!» kiáltám társaimnak.
(– Könnyű volt önnek azt kiáltani, szólt M’Kildock, miután a Timesben
olvasta az «egy angol tiszt anecdotáit az almai csatáról».)
Az elbeszélő víg kedélylyel felelt a paradox tréfára.
– Azért se legyen önnek igaza, mert a mint odarohantam a hintóhoz, mely
nem volt az orosz fővezéré, egy félig elalélt alakot láttam benne
feküdni, ki a vánkosok közé volt roskadva.
(– Az pedig egy orosz tiszt volt, a ki öntől egy pohár pálinkát kért, s
míg ön kulacsát szájához tartotta, hirtelen rejtett pisztolyt vont elő s
önt azzal orozva agyonlőtte. Ez is ott van a fenntisztelt anecdoták
között.)
– Megint czél mellé lőttél, bajtárs, mert az nem volt orosz tiszt, hanem
egy szép delnő, de mégis annyi igaz, hogy a midőn rejtett szemeit
fölemelve reám tüzelt velök, agyon voltam lőve, tökéletesebben, mint a
fenntisztelt kulacskölcsönző bajtárs.
– Aha, már ez jobb.
– Sokkal rosszabb. A delnő összetevé kezeit, a legparányibb, a
legfehérebb kezeket, a miket valaha könyörögni láttam s édes, reszketeg
hangon rebegé: «Pardon, monsieur! Ah ayez pitié de moi!»
Ah, ha ezt hallottátok volna!
– Madame, szóltam én, udvarias üdvözlettel, minővel egy franczia katona
még a csatatéren is tartozik delnők irányában; madame, mi nem viselünk
harczot hölgyek ellen; ön ellenségeink táborában van ugyan, de azért
ellenségeink közé nem tartozik.
A delnő hálatelten nyújtotta felém szép kezét s én egy forró szorítást
érzék, mely egy pillanatra elfeledteté velem az egész háborút, a futó
ellenséget és a diadalt.
– Madame, mondék neki, maradjon ön bizton hintajában, itt senki sem
fogja önt bántani. Ön az én foglyom.
De egy pillantás e minden képzeletet felülmuló kék szemekből, tudatá
velem, hogy inkább én vagyok a foglya.
Mi nem üldözhetők az ellent messzire, be kellett érnünk vele, hogy
táborhelyét elfoglalók s én visszasiettem szép foglyomhoz.
Ott ült a kocsiban most is; szép szőke hajfürtei gazdag tömegekben
omlottak szét gyönyörű keblén, mely szokatlan érzelmektől látszott
lihegni.
– Az igen szép öntől, madame, mondék, hogy hintaját el nem hagyta s
engemet bevárt.
– Ha akartam volna, sem teheték különben, mert meg vagyok sebesülve.
– Mon Dieu! kiálték fel én ijedten, hol van ön megsértve, madame?
– Úgy hiszem, egy ágyúgolyó ütötte meg térdemet.
– Ah. Ez borzasztó! Futok orvosért.
– Ne tegye ön uram, ne, ne, a világért sem! kiálta utánam az amazon.
Látszott arczának fönséges elpirulásán, hogy készebb meghalni, mint
szentségtelen szemek tekintetének kitenni sebeit.
Ah, ez spartai jellem!
– Madame! Legalább legyen szabad sátoromat felajánlom.
(– A mi még nem is volt; veté közbe Clopinclopant.)
Igaz, hogy nem volt, de rögtön készítteték. «Ah, monsieur, szólt még
jobban elpirulva a delnő, hogy gondolja ön, hogy én önnel egy sátorban
legyek?
Siettem magamat kimenteni.
– Par Dieu, madame, ezt nem úgy értettem, én önnek kizárólagosan
átengedem sátoromat s magam künn hálok a gyepen.
(M’Kildock hangosan felkaczagott e szóra s midőn az elbeszélő megtámadá,
hogy miért kaczag? azt állítá, hogy ő csak köhögést akart az által
helyettesíteni, szokása mindig, mikor köhögni akar, inkább kaczagni
helyette, minthogy ez sokkal kellemetesebb neme a tüdőfárasztásnak.)
– A sátor estig elkészült, az én foglyom addig hintajában maradt.
Gyönyörű arczán látszott, mennyire kell szenvednie; ah ez arcznak egy
mosolya fél Moszkaországgal kibékített volna.
– Értsd alatta a nőnemen levő felét Moszkaországnak, jegyzé meg
M’Kildock.
– Igen. – A hölgynek meg kelle engedni, hogy a sátor elkészülvén,
lesegítsem őt hintajából, a mi máskép nem történhetett, mint hogy két
karomra kellett őt vennem, s úgy szállítanom fekhelyéig. Azon
pillanatban kelle parancsot kapnom ezredesemtől, hogy menjek rapportra a
tábornokhoz.
Én elbúcsúztam szép idegenemtől s kérdezém, hogy nem tehetnék-e érte
valamit a tábornagynál?
Ő megszólalt. Szenvedő, szívig ható hangon mondá:
– Igen, monsieur. Ön engem lekötelezhet. Az én nevem Torlatievna.
Oroszhon legmagasabb családjainak ivadéka vagyok. Mint nemzetem hű
leánya, eljöttem én is harczolni az idegen ellen s büszkén vallom ezt be
és nem remegek senki előtt.
A hang, melyen ezt mondta, egy spartai hősnőé volt; én lehajoltam, hogy
megcsókoljam kezeit. Kettő van, a mit ellenségemben is tisztelek: a
honszerelmet és a szép asszonyt. A kettőt együtt láttam magam előtt.
Egy óra alatt megjártam az útat, visszatértem küldetésemből.
A szép Torlatievna egy észvesztő mosolylyal fogadott, mely
keresztül-kasul járt rajtam. Kért, hogy üljek le mellé.
– Madame, szóltam hozzá, ön szabad. A tábornoknál szóltam ön mellett, s
ő azt felelte, hogy fogassak lovat önnek hintajába s szállíttassam önt a
legelső orosz őrszemig; mi tiszteljük a hölgyeket s ellenük nem
harczolunk.
A hölgy azt felelé, hogy ily nemes bánásmód őt megszégyeníti, hogy azt
nem fogadhatja el, ő nem engedi magát semminek tekinteni; ő nálam marad
foglyul, míg váltságdiját megküldik, álljon az bár milliókból, vagy a
míg egy franczia tábornokot elfognak s őt azért kicserélik. Ő hivatkozik
rá, hogy mint fegyveres harczos, hadi foglyul tekintendő.
– Madame, mondék, én örülnék e szerencsének, de a tábornok parancsolatja
szent, önnek innen mennie kell.
A hölgy hosszú, méla tekintetet vetett rám, ha sokáig így néz, még magam
is eltalálok szökni vele.
– Tehát Isten önnel, szólt susogva s egészen nő volt, midőn kezét nyújtá
felém. Isten önnel, szólt és megszorítá kezemet.
Ah, ekkor tértem magamhoz. Ekkor tekinték szívébe.
– Torlatievna! mondék lelkesülve, ön távozik, de nem örökre, tőlem. Ön
elviszi most magával szívemet, de én érte fogok menni. Mi bevesszük
Szebasztopolt s akkor én önt fölkeresem; adja ide az adreszét, mely
utczában lakik és sub micsoda numero?
Ő megtagadólag intett kezével, tompa, enyészetes hangon mondá:
– Ha keressz, Szebasztopol romjai alatt fogsz csak megtalálni.
– Nem, nem Torlatievna. Azzal a gondolattal hagyjon fel. Menjen le a
pinczébe, mikor mi bombázni fogunk, mert biz Isten, az nem tréfa. Mások
dicsőségért küzdenek Akhtiár előtt, én csak önért fogok harczolni.
– Úgy a torlaszoknál találkozunk; monda ő büszkén és készen álló
hintajába veté magát. Úgy látszék, hogy a térde sem fájt már olyan
nagyon, mert segítség nélkül lépett fel a hágcsón.
Az egész úton egy szót sem szólt többé hozzám; csak midőn az utolsó
őrszemhez értünk, akkor fordult ismét felém, lelkesülten rebegve:
– A torlaszoknál találkozunk.
Én pedig bámulva maradtam el ott s utána néztem, míg hintaja el nem tünt
szemeim elől. Oh dicső Torlatievna!
Azóta sokszor találkozunk egymással. Midőn az ostromgátakat építjük,
gyakran látom őt megjelenni a mellvédeknél; piros ruhában, fekete
kabátkában, fehér tollas föveggel. Ott jár-kel a lövegek között s ha
néha észrevesz, felém irányoz egy ágyút s saját fehér kezével süti el
rám. A golyó messze süvölt el fölöttem. Én visszafelelek neki: egy pár
szegény felrúgott orosz veszi át az izenetet.
Így enyelgünk mi egymással, így sóhajtozunk egymás után. Valódi plátói
szerelem! Egyik ágyútelepből a másikba.
– Vajjon nem volt-e valami szerelmes levél azon bombába rejtve, mely az
imént közénk esett? monda M’Kildock tréfásan.
– Kitelik tőle ez a gyöngédség; szólt a kis franczia, s rögtön felugrott
a tűz mellől s kimászott a sánczon, hogy felkeresse a bomba darabjait.
Midőn egyedül maradtak, azt kérdezé Clopinclopant az angoltól:
– Miért mosolyogtál te, valahányszor ez a fiú Torlatievna nevét
kimondta? Ismered tán?
– Nagyon is.
– Hol láttad?
– Még Szentpétervárott, midőn a követségnél voltam. Akkor nem igen volt
a nemzetiség iránt személyválogató. Valami csínja jött ki, mintha titkos
összejövetelek történtek volna nála; bizonyíthatom, hogy nem politikai
összejövetelek; e miatt el kellett neki Krimiába jönni. Krimiában
meglehetősen unalmas az élet, különösen egy ostromolt városban.
Szegényke jónak látta társaságot változtatni, azért kocsizott ki az
almai csatába s ott a legelső franczia hadnagy által elfogatta magát.
Szerencsétlenségére egy sentimentalis védőre akadt, a ki kegyes volt őt
félreérteni s egy udvariatlan tábornokra, a ki visszaadta szabadságát, a
nélkül, hogy látni kivánta volna. Igy ő nem juthatott új hatásköréhez.
Visszatérve Alma alól, ide jött ki a Csernaja melletti villájába, a
midőn Balaklavától a tábornok kiküldött bennünket, hogy azt a helyet
foglaljuk el. Én már akkor régen hallottam hírét az almai amazonnak,
kiről azt irták és beszélték, hogy ott sebet kapott, s most itt e
villában lakik, de még nem tudtam, hogy kit legyen benne szerencsém
tisztelni? a midőn összetalálkoztam vele. – Ah, hát maga az Torta? –
mert én csak Tortának szoktam nevezni rövidség okáért. Maga az a híres
amazon. Ne csináljon hát olyan haragos képet! Ő tekintélyt akart mutatni
társaim előtt, de mindenütt utjában talált engem, ki annyi bohó kalandot
juttattam eszébe, a mit együtt megértünk, hogy hahotával kaczagott
mindenki. Reggelre az amazon megszökött villájából. Mondják, hogy
felkereste a franczia tábornokot, felszólítva őt, hogy kedvéért
változtassa meg a hadi rendet, állítsa az angolokat balszárnyra, s adjon
helyette francziákat a tulsó félre, a kik udvariasabbak. A mint
gyanítom, ez indítványa nem támogattatott különös sikerrel a hadi
tanácsban. Többé vissza sem jött azután villájába, hanem haza ment
Szebasztopolba, hol hihetőleg ismét élénkebb lesz a saison, ha a
nagyherczegek megérkeznek.
M’Kildock alig fogta be száját, midőn a kis franczia visszaérkezett a
sánczok elől. Csakugyan kapott egy bombacserepet valahol, de abból nem
tudott meg egyebet, mint hogy a keze kormos lett tőle.
Egy lövés dördült el a várfokon s percz mulva egy öreg golyó búgott el a
beszélgetők feje fölött.
– Ah Torlatievna! sóhajta a kis franczia, és csókot vetett kezével az
ártatlanul elrepülő golyó után.
* * *
Néhány nap múlt el ismét a hosszú ostromidőből; a franczia víárkok mind
közelebb vonultak az orosz sánczokhoz, alig voltak már néhány száz
lépésnyire egymástól.
A franczia minden dologból tud magának mulatságot csinálni: a
legunalmasabb árokásás közepett jó tréfa volt elnézni, mint jelen meg az
orosz sánczokon rendesen ebéd után egy piros szoknyás amazon, hogy nem
restell órahosszat elnézdegélni hosszú távcsövével a franczia táborra.
Azután meg azt lesték el, hogy e vitéz amazon, a mint megpillantja a
sánczok között a mi kis franczia tisztünket, rögtön előhozat egy
ártatlan háromfontos ágyút szolgáival, s azt megtöltetve, elkezd rá
saját kezeivel lövöldözni példás makacssággal. A golyók soha sem
találnak, látszik, hogy csak magánmulatság nála az egész.
A kis Dumas egészen megtisztelve érzi magát e különös kitüntetés által.
Mihelyt valahol mutatja magát, rögtön elkezdenek körüle dongani a három
fontos darazsak.
Tábornoka egy ízben aggodalmasan tevé azon észrevételt, hogy tán jó
volna óvatosabbnak lennie; a kis Dumas nevetve viszonzá:
– Hiszen látja ön, hogy csak kaczérkodik velem az az asszony.
Mikor aztán nagyon közel fütyentett mellette a golyó, akkor legalább
megtett annyit, hogy kis tábori sipkájával udvariasan üdvözölve köszönté
a figyelmes megkülönböztetést.
Egy este a legsűrűbb zápor közepett az osztályparancsnok rendeletére
tizenkét enfants perdus, tizenkét veszett fiu a zuávok közül, hasonfekve
megindult az orosz sánczok kémszemlészetére. A kis Dumas vezette őket.
Az emlékezetes zöld dombot kellett kikémlelniök, a honnan szoktak
rendesen az oroszok előtörni, midőn az ostromárkokat meglepni akarják.
A feladat merész volt: az ellenfél előőrsei között észrevétlenül
keresztül csúszni, belopózni sánczaik közé, összejárni erőműveiket,
hallgatózni, leskelődni és ismét visszatérni.
Az éj különben kedvező volt a vállalatra. Oly sötét volt, hogy tiz
lépésnyire nem lehetett látni, s az eső zúgásától nem lehetett hallani
azt a parányi neszt, a mit a csúszó csapat járása s halk suttogásai
támasztának.
Elől ment két zuáv, kettőjük között maga a tiszt, a szuronyos lőfegyver
vállaikra akasztva. Utánuk hármasával a többi ugyanazon nyomon.
Már az orosz táborvonalba értek, jobbról, balról a kiállított előőrsök
kiáltása hangzik: «ki vagy? ki vagy?»
A lovas őrjárat megy végig a táborvonalon; hangzik a földön közelgő
dübörgése. A zuávok a földre lapulnak előtte, keresztül gázolhatnának
rajtok s még sem vennék őket észre. Alig hat lépésnyi távolban
poroszkálnak el mellettük a lovasok. A hosszú táborvonalon mindig
távolabb hangzik felváltott kiáltása az orosz előőrsöknek: «őrjárat
haladj!»