harmadik felső öltönyét szakítá fel s ott maradt zsebjében. Pál kivette
azt és megmutatá nekem.
– Látod, hogy nem fog rajtad a golyó! mondék neki. Azt is csodálom, hogy
lábadat hogy érte?
Este felé azután, hogy a sötétség és a köd eltakarta a csatatért, a
czéllövészek is elhallgattak a bástyán és mi egyedül maradtunk.
Ilyen hosszú éjszaka még Szibériában sincsen, mint ez a mienk volt.
Olyan lassan jártak az égen a csillagok, eleinte fenn volt a keskeny új
hold az égen, azután az is lement. Mi azt hittük, hogy majd a sötétben
eljönnek értünk a táborból és elvisznek innen. Ámde nem jött senki. Más
dolguk volt bizonyosan.
Soká, igen soká feküdtem ott, félig ébren, félig álmodva s ezer iszonyú
képet látva magam előtt, a mig végre elkezdett szürkülni az ég alja és
közelgett a hajnal.
Az én Pálom még akkor is ott ült a hullák között s a mint látta, hogy én
nem birok már felemelkedni helyemről, odafordult hozzám és monda:
– A vár fokára fehér zászló van kitűzve.
A törökök fegyverszünetet adtak a mieinknek, hogy halottaikat
eltemethessék.
Nem sokára jöttek a halottvivők, kettős saraglyáikkal, a főtisztek és
egy nem harczoló tiszt, a kitől jobban félnek a katonák, mint az
ellenség ágyúsaitól; ez megnézegette sorban az ott fekvőket és rájuk
mondá: «ez halott, ez is halott.»
Azokat szépen eltemették.
Csak mi ketten adtunk jelt, hogy élünk. Én eltagadtam a sebész előtt
sérvemet, mert különben tőből vágta volna le a karomat, azt mondtam,
csak a rám hullottak teste nyomott le, s a mint azokat elszedték rólam,
siettem én is Pál segítségére.
Nagy óvatossággal megfogtuk kezeit és úgy kihúztuk a földből, és íme
egyik lábának sem volt semmi baja, olyan ép volt mind a kettő, mint
akármelyikünké. Pedig ő maga mondta, hogy elhordta a golyó.
A sebész úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a golyó bizonyosan épen
lábainál csapott le s a mint alóluk mélyen kiszakította a földet, Pál
azt hivé, hogy a lábát sodorta el s lábszáron felül esve a gödörbe, nem
veheté észre csalódását.
Ez az eset nagy csudára adott okot, a katonák vállaikon vitték vissza az
én Pálomat a táborba, a megmentett zászlóval együtt, és a főtisztek mind
bámulva nézegették összevissza lyukgatott ruháit, miken belül testén még
csak egy karczolás sem látszott.
Ama nagy hatalmas vezér pedig tudósítást külde az eset után
Szentpétervárra: «hogy az oráni ezred kötelességét teljesíté.»
Valaminthogy nagyon méltán iratott ezuttal: «miszerint az oráni ezredből
csak egy sebesült meg és csak egy veszett el;» mert sebesült én voltam
magam, s az ezredet csak az én Pálom hagyta el egyedül. Több nem
hiányzott közülök; egy rakáson voltak.
Az én Pálom mint őrnagy ment a csatába, mint ezredes tért vissza belőle.
És azután mindig előbbre ment a diadal útján, a czár kegyelmében.
De bármilyen nagy úr, bármilyen hős volt is, rólam soha sem feledkezett
meg, hanem kieszközölte mindig, hogy oda tegyenek át, a hova neki
kellett menni. Valahányszor a hadsor előtt elment, mindig megszólított,
gyakran felkeresett, ha előörsön álltam, ivott a kulacsomból s marék
pénzt adott, hogy legyen miből megtöltenem azt.
Tudta már mindenki jól, hogy ő sérthetetlen; semmi fegyverrel neki
ellenség nem árthat; a legvéresebb viadalban úgy járt, mint a keztyűs
kéz a zúgó méhraj között.
Tisztelte is minden jó katona, s a ki nem tisztelte, azt mondom, hogy az
rossz katona volt, mert csak a gyávák, a restek és az árulók nem
szerethették őt.
Azok iránt kegyetlen tudott lenni. A kötelesség-mulasztást meg nem
bocsátotta senkinek. Soha senkinek; még nekem sem. Mikor egyszer
elvesztettem a fegyveremről a szuronyt, olyan ötven botot vágatott rám,
a milyen csak illett. De nagyon jól cselekedte. Mert megérdemlettem azt.
Mikor Szebasztopolba küldék, a hova minden jó katonának dicsőség
elmenni, az ellenség mindjárt észrevette, hogy ő is jelen van, mert a
mely bástyát ő védelmezett, nem az ellenség közeledett ott a bástyához,
hanem a bástya az ellenséghez.
Ő maga vezette mindig a rohamokat, ő intézte a munkálatokat s az
ellenség czéllövészeivel annyit sem törődött, mint én a legyekkel.
Gyakran éjfélben is felkölt és sorra vizsgálta az ágyúkat, ha mind
rendben vannak-e?
Egy ily alkalommal egy fiatal tengerészt rajta kapott, hogy a rábizott
mozsár mellett elaludt.
Pál dühösen rántá ki pisztolyát övéből s rákiálta, hogy keljen fel.
A legény rémülten ugrott fel előtte s elsápadt, reszketett, mint a
nyárfalevél.
– Te aludtál az őrhelyen! rivallt rá a tábornok.
– Négy éjjel nem aludtam már, uram, hebegé az ifjoncz; szemeim erővel
leragadtak.
Az én Pálom dühbe jött e nyomorú mentségre s haragjában úgy üté arczul a
pisztoly agyával a ficzkót, hogy egyik szeme kiugrott.
– Nesze gazember! hogy máskor le ne ragadjon a szemed!
Azután hátra sem nézett, különben meglátta volna, hogy a megvakított
ifjoncz egy vén tengerészhez tántorgott, ki őt karjai közé fogta s véres
arczát kendőjével törölgeté meg.
Ez a vén tengerész volt annak az ifjunak az apja.
Egy éjszaka az ellenség irtóztató tüzelést kezdett a Korniloff bástya
ellen. Én ott álltam őrhelyemen, egy sánczkosár által fedve, melynek
felét elhordták az ellenséges golyók.
A jégeső nem jön oly sebesen, mint a reánk szórt tekék. Minden
pillanatban három, négy bomba szakadt szét mellettem s egyik-másik
mellettem álló társam csak úgy bukott el oldalomnál. Én csak annyit
hallottam, hogy egyet kiáltott s azután vége volt.
Ebben a pokoli tüzelésben láttam végig menni a bástyafokon a tábornokot.
A mint a világító röppentyűk fényénél megismerék tollas fövegét,
egyszerre száz meg száz apró golyó süvöltött utána. Ő csak mosolyogva
haladt a legnagyobb lövöldözés közepett.
A mint mellettem elhaladt, épen akkor kanyarodott el fejünk fölött egy
sziszegő röppentyű.
– Tábornok vigyázz! kiálték én reá.
– Ah, te vagy ott, Péter? szólt felém fordulva s kezével inte, hogy
menjek vele. A röppentyű épen ott pattant el lábainál. Egy vonás sem
mozdult meg arczán.
Ő elül ment, én utána; az ellenség legdühösebb tüzelése a bástyaszöglet
ellen volt fordulva. Ott már egy egész ütegből csak két ágyú szólott. A
többi szét volt rombolva.
– Miért nem lőnek itt? kérdezé odaérkezve.
Egy vén tengerész felelt neki a sötétben.
– Ágyúink szétrepedtek.
– Újakat kell hozni! parancsolá Pál s rögtön elkülde engemet a
bástyaboltozat alá, a honnan öt percz alatt köteleken és hengerekkel új
ágyúkat vonszoltunk fel a bástyatetőre a fedett folyosókon át.
– Helyökre kell állítani! parancsolá Pál; s azonnal húsz ember hozzá
fogott az ágyúhoz, hogy azt a lőrésbe igazítsa.
Mi alatt tízig számlálunk, a húsz közül egy sem élt már s az ágyú fele
útján volt még.
Újabb húsz ugrott hozzá; még előbbre tolták. Az ellenség kartács- és
puskagolyóval fogadta őket. A sánczkosarakat helyreigazíták, a mellvéd
zsákjait feltorlaszolták és a második húsz közül nem jött vissza több
négynél. De az ágyú helyre volt állítva.
– Ki itt a tűzmester? kérdé ekkor a tábornok.
– Én vagyok az; felelt a vén tengerész.
– Nézz oda jól, a honnan az ellenséget tüzelni látod, monda neki a
tábornok. Jegyezd meg jól azt a pontot és czélozz oda.
A tengerész azt mondta rá, hogy «jól van», s lebukott az ágyú mellé a
mellvédről kihajolva, hogy jobban láthasson.
E perczben az ellenség csak tömör golyókkal lőtt és semmi világosság sem
volt körülöttünk, olyan sötét volt, hogy egymás mozdulatait nem
láthattuk.
– Tudod-e már, hova kell lőnöd? kérdé a tábornok.
– Tudom, felelt a tengerész.
– Jól czéloztál-e?
– Jól czéloztam.
– No hát tüzelj.
Egy lobbanás történt parancsára; de az nem ágyú-, hanem pisztolylövés
volt.
Az én Pálom a lövés után, mintha a föld dűlt volna ki alóla, oda bukott
hozzám s megkapaszkodva karomba, fuldokló hangon kiálta:
– Péter! halálosan vagyok megtalálva.
– Az lehetetlen! ordíték én magamon kívül.
– Úgy van! monda ő. Ez nem ellenség golyója volt; azért talált.
A vén tengerész pokoli kárörömmel kiálta oda:
– Igen, az enyim volt: a fiam szeméért.
A katonák dühödten rohantak a gyilkosra, de mire kezeiket kinyújták
utána, már ő nem volt a bástyán többé; egy percz alatt levetette magát a
mellvédről s szörnyet halt a sánczkarókba hullva. Bizonyára a
legrövidebb útat választotta a pokolba.
Az én Pálom ott adta ki lelkét karjaim között.
Ellenség fegyvere nem árthatott neki, ha orosz fegyver nem éri, még
mostan is élne.
Őrizzen az Isten minden jó nemzetet saját fiai fegyverétől.
A ROSSZ HELY.
Az egyik azt mondja:
«Oda menjünk, oda!»
A másik azt mondja:
«Fussunk onnan, fussunk.»
A nagy, éles fogú czápák, a tengeri angyalok, ördögök azt mondogatják
egymásnak:
«Oda menjünk, oda. Csoda világ van most a tengerben; édes vérrel tölt
patakok omlanak a vizek közé, vendégség van a halaknak éjjel-nappal;
valami jótevő szellem, a halak gondviselése, emberhússal táplálja
választott népét, s nagy emeletes hajókat küldöz alá a tenger-fenékre,
hogy azokban lakjanak. «Jó világ van.»
A szép ágbogas korallok, ezek az eleven virágai a tengernek és a tarka
fényes kagylók, azokkal a finom rostszál érzékekkel, mondogatják
egymásnak:
«Rossz világ van. Valami gonosz szellem oda fenn, a korallok és kagylók
népének ostora, vasakat hajigál a tengerbe, összetöri a gyönge
ágacskákat, bezúzza a törékeny gyöngyházat nagy idomtalan gömbökkel, mik
a kagylók és korallok bűnei miatt vannak feltalálva. Miért nem lehet
elmennünk innen?»
A hollók, hullakeselyük beszélik egymásnak egyik fáról a másikra:
«Gyerünk oda. Terített asztal most a föld. Sírásók nem győzik a munkát,
segítsünk rajtok szaporán. Az emberek megemlékeztek rólunk, legyünk
irántok háladatosak.»
A fecskék, ez emberszerető madárkák, ijedten fecsegik egymás közt:
«Ne menjetek többet oda; nincs ott hajlék, nincs ott menedék, tűz és
villámlás az egész világ; nem rak ottan fészket énekes madár többé.
Menjünk onnan, menjünk.»
Franczia vitézek, angol hősök, igaz hitű muzulmánok követik a zászlót,
melyet még a szél is keletnek lobogtat s mondogatják vidám szóval:
«Oda menjünk, oda; ott teremnek az érdemrendek, hír, név, századokra
átható dicsőség, merész harczok, vert ellenség. Oda menjünk, oda.
Jámbor, elcsüggedt orosz bajnokok nagy búsan ülnek a füsttől fekete
romokon, miknek kövei alatt egész temetője van már elesett hősöknek s
gondolják magukban – mondani nem merik –:
«Jerünk innen, jerünk.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Régen történt, nagyon régen; talán már nem is emlékezik rá senki: hol és
mikor? hogy Oroszországnak nagy hadjárata volt egy kicsiny kis nemzet
ellen.
Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harczai lenni; a hol százan
egy ellen küzdenek, ágyúkkal pisztolyok ellen, a hol a kis kétségbeesett
vergődő méhet egy erős kézcsapással földre üti a hatalmas óriás, a kis
méhe egyet döf fulánkjával és azzal meghal; a tenger harczol a naszád
ellen; a vihar párbajra hívja az erdők csemetéit. És milyen elégült
lehet azután a tenger, ha egy olyan kis naszádot a kősziklához vágott és
a vihar hogy nyughatik el tépett babérain, mikor egy olyan kis csendes
ligetet tövestül kiszaggatott.
Sok minden szép történhetik egy ilyen háborúban, a mi érdemes arra, hogy
a győztes daliák dicsekedjenek vele, hogy emlékeit elvigyék magukkal
diadaljel gyanánt, hogy utódaik szájról-szájra adják azokat, hogy
költőik hős mondákat irjanak felőlük és vezéreik onnan nevezzék magukat.
Egy ilyen parányi népnek, melyet a hatalmas óriás egy lábnyomával
elgázolt, volt egy szép virágzó városa; csendes, békességes város, sem
falai, sem védsánczai, sem ágyúi nem voltak annak; nem őrzötték kapuit
tűzaknák, sánczkarók, háromemeletes lőgátnák; békés, jámbor polgárok
építették oda házaikat s a mik nagyobb épületek voltak a többinél, azok
az Isten házai voltak.
Hatalmas orosz vezér jőtt erős haddal a tájra, nagy ágyúkkal, lovas
csapatokkal; jött, hogy keresse a dicsőséget.
«Hol keresed te itt a dicsőséget, jó dalia? Fegyvertelen földmívesek
azok, a kiket magad előtt látsz, ekék azok és nem ágyúk; csendes utczák,
nem váracsok, a mikre alátekintesz.»
A hadvezér örökíteni akarta nevét és azt hivé, hogy ezen a helyen kell
annak megtörténni.
Azt a nevet pedig elfelejtette az utókor és senki sem tudja, kinek
hívták?
Nevezzük őt mi Dulakoffnak.
Hisz a mai napokban annyi igazi hőse volt az orosz népnek, a kinek nevét
még meg sem tanulták, már el is temették.
Dulakoff olyan büszke volt arra, hogy ezt a kis csendes várost egy
éjszakán tőből felforgatá!
Ki védte volna azt meg haragjának izzó tüze elől? Ki állhatott volna
ellent elseprő fegyvereinek? Tűzbe omoljon a város, halálba a férfi,
kárhozatba a nő! a csecsemőt verjétek a véres küszöbhöz, a hajadont
rántsátok el az oltár elől! Keresztények rontottak ma a pogányok
városára.
Égő város véres piacza közepén ott álltak a felriadt nép papjai és
öregei, tisztes, megalázott fővel és kiáltának elé:
– Te hatalmas, te erős! miért jösz erőtlenek, védtelenek ellen? mit
pusztítasz el bennünket, kik magunkat nem védhetjük?
– Hogy példa legyen adva a makacsoknak, kemény szívűeknek, melyből
tanuljanak és megrémüljenek.
– Száz éves szorgalom áldását ne tipord el, uram; könyörgének azok,
kengyelét ölelve s térdelve előtte, mintha Isten volna.
– Épüljön fel, ha tud, újra! kiálta az s sarkantyúba kapta lovát s végig
nyargalt az égő városon, s midőn visszatekinte rá, gyönyörben úsztak
szemei, egy lobogó lángtenger hullámzott végig a házakon, melyből a
tornyok és templomok legmagasabban lobogtak elő, mint kezdő betűi azon
soroknak, a mikből ott fenn olvassa az úr itéletét.
A város végén, a rémülten futó néptömeg közepett, kétségbeesett nő
ragadta meg a vezér lovának zabláját s a földön hurczoltatva meggázolt
termetét, őrült erőszakkal sikolta fel hozzá:
– Uram! Egyetlen leányom elveszett! Add vissza leányomat.
A tábornok mosolyogni tudott.
– Ha volt leányod, úgy most is megvan, mert a mi van, az nem veszhet el.
Azzal utat tört magának a futók csoportjain keresztül, s kívül a városon
felállt egy dombra s ott merengett gyönyörködve a ropogó lángok vad
csatáján, ott nézte a tornyok beomlását, a füstök felhőit, az ég
sziporkáit.
– Meg kell vallani, hogy ez gyönyörű látvány!
Irjátok fel e falakra, hogy az erősek haragja előtt porrá lesz az, a mi
porból leve; és reszkessetek, a midőn a hatalmasokkal beszéltek, mert
övék a világ…
Ezt az esetet már régen elfeledte mindenki, azt sem tudják mikor, azt
sem tudják hol történt az? Régen elmúlt, régen eltemették nagyobb
események.
Dulakoff még nagyobb, még hatalmasabb lett azóta; fény, hatalom,
gazdagság omlott rá a sors jó kedvéből. Urának bizalma az elsők közé
helyezé nevét. Czímei megszaporodtak, kincseinek számát sem tudhatá,
palotája legfényesebb volt Akhtiárban, nyári laka legbájosabb a Jura
hegy menedékei között.
És a mi legfőbb gyöngye a boldogságnak, e palotáknak volt miért oly
fényeseknek lenni; a tábornoknak herczegi családból származott neje első
delnő volt a moszkvai és szentpétervári termekben, és leánya világot
igéző szépség, és fia egy hős, egy dalia, ki húsz éves korára maga
szolgálta meg sarkantyúit s két érdemrendet hordott, mielőtt szakállat
viselt volna.
Dulakoff tábornok kemény szivű hadvezér volt a csatában, ottan æs
triplex fedezte keblét, de gyöngéd, lágy szivű volt családja körében és
gyermekeire még büszkébb, mint érdemrendjeire; büszkébb, mint
Szebasztopol falaira, kikötőjére, hajóhadaira.
Pedig ezzel sok van mondva egy igaz orosz vitéz jellemrajzában.
Szebasztopol gyönyörű város, akármelyik pontján áll meg az ember, nem
tud megválni tekintetétől.
Nem vár ez, hanem várak csatarendje, világtárlat mindennemű erődökből,
hol sánczok, gátnák, bérczfalak és váracsok vannak kiállítva, mint a
frank és angol bohók világtárlatain a gyermekjátékok. A nagy templomok
tornyai, a paloták kupolái ragyognak a kelő napban.
Középen, a kikötő ércztükrén, ott fekszik a világhódító hajóraj, a
sinopei győzelemre felvont zászlóival; menydörgő üdvlövéseit a bástyák
verik vissza.
Ah valóban, e helyen van a világ sarka, nem a gönczölöknél; ez a pont,
melyet az üstökös sem ver ki tengelyéből, a meghódíthatlan,
megközelíthetlen Olymp, hol az orosz mindenhatóság lakik s menyköveit
gyüjtögeti, mik egykor a világot szétrombolandják.
Oh, ha e helyet végig tekinté Oroszország igaz fia, nem hullott-e méltán
térdre, nem csókolá-e meg azt a földet, és nem sóhajta-e magában:
– Bizony, te vagy az erősek ereje, a hatalom kapuja, melyen sem idő, sem
emberkéz csorbát nem ejthet soha, s ha a világ össze fogna is omlani és
e hegyek a tengerek közepébe beesnének, te akkor is megállanál és nem
múlnál el, örök időknek városa!
A próféták, az ég ihlettjei, kik a szószékekből, kik az égboltozat alatt
és az aranyozott templomok kupoláin belől a szent szavakat hirdetik,
mondák azt erős szóval a népnek, a közvitézeknek és tábornokoknak, hogy
a mily erősek az ég kapui és senki azokon Isten ellen be nem törhet, oly
megvíhatatlan a «dicső város» halandó kéz előtt.
Ah, azt az örömet, azt a büszkeséget idegen költő tolla nem festheti le
soha, mit a buzgó orosz érez, ha e törhetetlen bástyájára gondol
nemzetének, mely fél század óta harczra hívja fel az egész világot és az
egész világon senki sem meri azt meghallani; úgy tesznek, mintha nem
tudnának róla, pedig azt az utolsó közkatona is tudja, ki a hatalmas
birodalomban született, hogy ez most törhetlen védfala, egykor majd
közepe leend a mindenütt uralkodó nagy Oroszországnak.
És Dulakoff igaz fia volt az orosz nemzetnek, ez öröm, e büszkeség az ő
szívét is emelte; mégis, ha két karjába két felől délczeg fia, szép
leánya ölté karjait: elhomályosult Szebasztopol fölötti öröme és
büszkesége; e két ölelő kar nagyobb öröm, nagyobb büszkeség volt reá
nézve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miért történt? hogyan történt? senki sem tudná azt megmondani; légben
volt-e? vízben volt-e? a föld párologta-e fel? eljött az idő, a melyben
az emberek imádkoztak a háborúért.
Egy hatalmas ember, ki bírta már a világ egyik felét, azt kérdezé: hát a
másik fele kié legyen?
Megrettentek e kérdésre azok a népek, a kik a világ másik felét lakták,
s rémületökben előkeresték ők is fegyvereiket, és újra kezdték az
ősmesét, a melyben a százkezű óriások hegyet hordtak hegy hátára, úgy
ostromlák az Olympot.
Csakhogy most a gygászok fogják megverni Jupitert!
A félvilág ura, a midőn e harczra kivonta kardját, felemelé szavát az
egek urához és azt mondá Istennek: «harczolj én mellettem!»
Mintha az úr ott az égben csak szövetséges társa volna a világi nagy
uraknak, és a ki többet tud neki igérni, ahoz állna segítségül.
Az úr pedig azt felelé a föld hatalmasának: «por vagy»; és megszünt az
élni, és elment oda, a hol a czár és a koldus egyenlők.
És senki sem vette szívére az esetet és senki sem jegyzé fel, hogy az
Isten felelt, a midőn megszólíttatott. Itéletet kértek tőle, és ő itélt.
Az ő nevével húzták ki a kardot, és ő kivette azt a megkezdő kezéből.
Hajh! a dicsőség napjai megrövidültek ezzel! Mint egy földsarki éj,
olyan hosszú, olyan tartós lett a bánat a nagy orosz nemzet szívén; ah,
méregbe mártott fegyverrel vannak ütve a vesztett csaták sebei. A hősök
fogytak s a diadalnapok nem szaporodtak sírjaikkal.
Boldogok, a kik a legelső csatákban estek el, a kik nem is számlálták
vérök kihullását, a kik nem látták foszlányonkint széttépve elmúlni régi
dicsőségüket; összeomlani a megvíhatlan falakat, vízben, tűzben elmúlni
a dicső hajóhadat egyenkint, darabonkint.
Három hírhedett tengernagy kereste és megtalálta halálát: Nachimoff,
Korniloff, Isztomin. Mind a hárman egymás mellett feküsznek egyszerű
sírkövek alatt; miért éltek volna tovább, ha a hajóhad elveszett? Mi
szükségük volt az életre azontúl! Meghaltak, megnyugodtak.
Sírtak a nők, sírtak a férfiak is a nagy orosz nép honában; és méltó
okuk volt sírni, ha ez a gyász eszökbe jutott.
Ki ismeri az érczszívű Dulakoffot, azt a férfit, a ki nem sírt soha?
Soha?
Elejétől végig ott volt a harcz véres színhelyén, minden családjával.
Látta elsülyedni a tengerek Leviathanjait; látta árboczhegyeikről a
vízbe függeni az elmerült zászlókat. Nem bánkodott rajtuk; – áll még
Szebasztopol!
Sírba kisérte régi barátjait, hallá elénekelni a halotti zsolozsmát a
három admiral fölött, nem siratta meg őket. Halandók voltak. Dicsően
estek el.
Látta ezerével elhullani nemzete fiait; nem irtózott a véres utczáktól,
jött helyettük új ezer, megint annyian voltak, mint azelőtt.
Palotái lángok martaléki lettek; mit törődött azokkal! a zöld halom
hetven ágyújával drágább kincs minden palotánál.
És azután elveszett a zöld halom is.
Ez fájt neki, ez már nagyon fájt, de leküzdé keservét; hiszen csak egy
halom volt az! minden tornya, minden bástyája áll még Szebasztopolnak s
menydörögve felel ellenség szavára.
A Korniloff-bástya első ostrománál ott harczolt oldala mellett deli hős
gyermeke; ott esett el szemei láttára, holtan, bevégezve hősi pályakörét
örökre!
Ah ez tőrdöfés volt a bajnok szivének! És még sem sírt rajta. «Csak egy
katona volt, maradtak elegen.» Az ostromló ellen vissza volt verve
diadalmasan, s olyankor ne sirassa veszteségét senki, midőn minden örül.
Hiszen Szebasztopol áll még!
A tábornok némán hordá szivében ezt a mérges sebet; nem mutatta az arcza
senkinek, de sokszor lehetett észrevenni, hogyan maradt állva azon a
helyen, hol fia elesett és órákig elmélázott ottan.
Ágyúgolyók, tüzes tekék jöttek, repültek körülötte, dongva, süvöltve.
Egy sem bántotta őt. Mintha valami volna homlokára irva, melyről
ráismernek, és mondják: ő az, ő az!
Tudták már a vezérek magukban, hogy a dicső város el fog tőlük veszni,
és a ki azt tudta, azzal a reménynyel ment a mindennapos harczba, hogy
talán hamarább meg fog halni, mint ez a nap bekövetkeznék.
El is hullott sok jó vitéz Dulakoff oldala mellől, de őt kerülte a
halál, neki látni kellett azt a napot, megérni, túlélni és megsiratni, a
midőn az orosz nép dicsőségéből a legfényesebb lapot kiszakítják,
összetépik!
A midőn egy csapásokból kifáradhatlan kéz meg nem pihenő dühével ront az
erős álló falakra, miktől mint a cserép, törnek azok össze; a halál egy
csapással sírt is ás azoknak, kiket halomra ölt.
A föld reng a vívott fészek alatt, leomló bástyák betöltik az árkot;
egyik védő ágyú a másik után hallgat el, viszhangot sem ad már a feldúlt
tűztelep; nincs egy folt a várban, mely véres ne volna; az ég szakadt le
a földre s égő csillagokkal borítja el a küzdő csoportokat.
Most egyszerre elnémul minden! Itt a válságos óra!
Egy kard távolára, egy kéz közelére kerül az ellenfél, megkérdeni tőlük:
«kié hát a világ?»
Férfi férfi ellen, mell a mellen fekve, végzik el a harczot;
ellenállhatlan az, kikerülhetlen az, meg kell nékik törni; és ha
mindannyian vasból volnának is és ha mindannyian hősök volnának is, meg
kell hajolniok, meg kell törniök a hatalmasabb alatt.
Egy rémes ordítás tölti be a dicső város utczáit. És e kétségbeesett
ordítás egy szóval kimondható:
«Vége!»
Számlálva vannak az órák, számlálva a perczek, mikben az orosz vitézek a
dicső várost magokénak fogják nevezhetni és azután másé lesz a föld
közepe, más őrzendi a világ kapuját.
Dulakoff úgy harczolt, mint egy őrült. Hasztalan, nem győzött, nem esett
el. Futó seregei úgy hurczolták el erővel a csatatérről, melyről az
ellenfélt nem lehetett elűzni többé. A védő tömegek a tengeröbölt
hagyták közöttük és a büszke város között.
A tengeröböl túlsó partján, midőn a tolongó tömegek között félőrülten
nyargalt a tábornok, egy kétségbeesett nő ragadta meg lovának zabláját s
megállítá azt erőszakos kézzel, vadul sikoltva fel hozzá:
– Ember! Egyetlen leányom elveszett. Add vissza leányomat.
A tábornok letekinte reá: tulajdon neje volt.
Reá nézett és azután vissza az elhagyott városra, mely fölött egy
lángtenger lobogott, a miből az egyes váracsok égnek lövellő vulkánjai
törtek olykor elő. A sötét tenger közepén égtek a győzhetlen armada
utolsó hajói.
A tábornok számlálgatá a lobbanásokat: «ez a Pál-erőd volt, az a
Mohiloff-bástya, ez a tengerész tűztelep… oh fiam… oh leányom.»