nemzetekre, és sakkjátékot igazi királyokkal, a hatalmas angol nemzet
gyűlésében azzal vigasztalta nem rég egy méltóságos főfő úr a háboru
eredménytelensége felett zúgolódó nemzetet, hogy hiszen csak harmincz
ezer angol esett még el ezen harczban!
Csak harminczezer katonával kevesebb…
… Ez a két mondás… hasonlít egymáshoz valamit…
A KERTÉSZ A CSATATÉREN.
Szegény Jolieux milyen szelíd fiu volt.
A kik gyermekségében ismerték, azt mondják felőle, hogy a mióta
megszületett, meg nem bántott senkit.
Maga az öreg dajka, a ki karjain hordozá, azt állítja, hogy mint
csecsemő is olyan jó és szelíd volt. Akkor sem lehetett sírását hallani.
Ifju korában minden zsebpénzét arra költé, hogy kiment a madárpiaczra,
összevásárolta a sok ártatlan tengeliczét és czinegét, kiket brutális
emberek megfosztának szabadságuktól s azután szabadon eresztgeté.
De semmi sem volt oly kedvencz eszméje, mint a virágok: a szép, a
háládatos virágok, a kiket olyan kevéssel ki lehet elégíteni, a kiknek
nem kell egyéb, csak víz, napfény és levegő s adnak azért pompás élő
bársonyt és selymet s fölséges illatot. Az emberek tanulhatnának a
virágoktól háládatosok lenni.
A jó Jolieux padlásszobájának ablaka szépen keletre nyilt: alkalmas hely
a virágoknak; két ablaka volt, mind a kettő tele volt az év minden
szakában e kedves mosolygó, viruló növényekkel, mikből soha egy ágat is
senki le nem szakasztott száráról.
Pedig ám lett volna kinek számára letépni azokat. Átellenben szokott
varrogatni egy szép kis varróleány, a ki olyan nyájasan néze át, ha
munkájából feltekinte olykor, a virágait öntöző ifjura. De Jolieux soha
sem szakított le virágot. Ha ajándékba küldé szép szomszédnéjának, az
egészet odadta cserepestül s ha látta, hogy a virág hervad, nem
restellte a fáradságot, átmenni érte, hogy megöntözze, férgektől
megszabadítsa, földét felporhanyolja.
A virágok pedig igen jó tanítók a szerelemre, megtanítanak reményleni,
örülni, bánkódni s áll-e egyébből a szerelem?
A szép Marianne semmi sem szeretett volna oly igen lenni, mint virág
abban a kertben, a hol Alfréd ápolása alatt zöldül, virul minden; Alfréd
pedig semmi sem szeretett volna annyira lenni, mint kertész abban a
kertben, a hol olyan szép virágok nyilnak, minő Marianne.
Ezt ők egymástól nem is titkolták el s reménylették, hogy ezek az
óhajtások valaha teljesülni fognak; hanem hiszen a remény épen csak arra
való, hogy az ember csalatkozzék benne.
Egy napon Alfrédnak sorsot kellett húzni és azután elmenni katonának;
elmenni Isten tudja micsoda idegen vadszigetre, a hova a fiatal
embereket azért küldik, hogy ássanak iszonyú hosszú sírokat s azokba
eltemessék egymást.
És a világ ezt háborúnak nevezi, mikor egy sereg megás egy hosszú árkot,
a másik sereg ás egy még hosszabb árkot s kinek mennyi katonája belefér,
azt bele temeti.
Az emberek még kiváncsiak rá, hogy mi lesz belőle? Hát mi lenne belőle
egyéb, mint egy nagy temető?
Alfrédnak el kellett hagyni pelargoniumait, caméliáit, cactusait,
cinerariáit, a szép, kedves, piros fejű, ezüst nyelvű, csodálatos
növénykéket és el kellett menni Krimiába, verekedni az oroszszal s
megismerkedni azokkal a virágmagokkal, a miket Paixhans, Minié,
Lancaster s más hires kertészek találtak fel s a mikből olyan rút
halálvirágok teremnek.
Hanem hát ezt nevezik dicsőségnek és a dicsőség mindennél elébb való. A
dicsőség többet ér, mint a falat kenyér, többet ér, mint a meleg
tűzhely, többet ér, mint az apa és anya, többet ér, mint a szerető, mint
a feleség, mint a csevegő gyermekek, mint a családi élet; mert ha többet
nem érne, nem hagynák el annyi ezeren mind e jó dolgokat, hogy a
dicsőséget keressék.
Milyen jó dolog volt a mívelt Európára nézve, mikor volt neki egy olyan
háborúviselő népe, mint a magyar, a kinek nem voltak sem kertészei, sem
selyemszövői, sem tudósai, sem művészei, mely csupán csak katona volt;
akkor ezt a katonanépet neki lehetett ereszteni a terjengő barbaroknak,
törököknek, tatároknak, oroszoknak, ennek lehetett engedni egészen az
elvérezés szép dicsőségét!
Hajh, most ezen a dicsőségen másnak kell osztozni. Elő kell szólítani a
szép szövőszékek mellől, a rajztábláktól, a virágos kertekből, az
eszterga mellől a szép, tudós, okos, tanult népet s csinálni belőlük
katonákat.
Alfrédból is ilyen katonát csináltak.
Mikor elvált Párisból, kedvesétől és virágaitól, egymásra hagyta őket;
Mariannera a virágokat, hogy legyen hű gondviselőjök, a virágokra
Mariannet, hogy viruljanak oly szépen annak is, mint ő neki virultak.
A mint Toulonban hajóra kellett ülniök a katonáknak, minden vitéz vitt
magával valamit, a mit leginkább szükségesnek gondolt a dicsőség mellé:
egyik palaczk rhumot, másik szivarokat, térképet, látcsövet, az angolok
bibliát, a frankok amuletet, a zuavok kutyát, macskát,… Jolieux is vitt
magával valamit: – egy köteg virágmagot.
Szegény bohó fiu, vajjon hol akarja azt elültetni? Talán a csatatéren, a
hol a nyargaló paripák füvet és embert eltaposnak? talán meg akarja
próbálni, hogy esik a virágöntözés meleg vérrel? Talán számít reá, hogy
lesz ott temető s a temetőt igen szépen lehet kertté alakítani?
Bizony bohó gondolat egy katonától virágmagot vinni a hadjáratba.
Került, fordult azonban az idő; a világ két leghatalmasabb nemzetének
egyesített hadserege fogyott, pusztult, a nélkül, hogy ellenséget látott
volna. Úgy hullott el őszi legyek halálával. A sok jó vitéz zúgolódott:
szörnyű eszme az, így elhalni, dicstelenül, hasztalanul!
Ekkor hát azt mondták nekik: van itt egy nagy darab sovány föld a tenger
közepén, menjetek oda, tegyétek azt kövérebbé. Itt csinálhattok háborút,
nem kell félni, hogy a tűz meggyujthasson valamit, mert hiszen tenger
van körül; – nem kell félni, hogy előre mehessetek, mert hiszen tenger
van elül, – nem kell félni, hogy megfuthassatok, mert hiszen tenger van
hátul.
Oh az genialis gondolat volt: a tenger közepére szorítani össze a
világháborút, összetölteni egy szűknyakú palaczkba törököt, muszkát,
angolt, francziát, összerázni őket jól s azzal rájuk bízni, hogy üssék,
vágják egymást, mint mikor legyek hullottak a szappanos vízbe, hogy
ontsák a vért egy kimért szérű helyén, a míg a háború után sóvárgó népek
azt nem kiáltják: elég volt már! kigyógyultunk a dicsőségből!
Mikor a francziák leütötték táborhelyeiket Akhtiár előtt, csak a vakok
nem látták és az európai ujságirók, hogy innen ők nem fognak egyhamar
odább mehetni.
Elmulnak hetek, hónapok, – ezután esztendők; és ők mégis ott fognak
lenni.
Az angol practicus nép, az elvárta szépen, hogy, mint illik és a rend
hozza magával, a kormány adjon ki rendelést építendő kunyhók iránt, a
hadügyérség tűzzön ki pályázatot az építőmestereknek, a hadügyi titkárok
kössenek szerződéseket ácsokkal, szegcsinálókkal, küldjenek lakatosokat,
építészeket, mázolókat, a mi mind nem tréfa dolog. Egy hajdani hadi
biztos azzal mentette magát késedelmeiért, hogy egy huszár épen kétszáz
hetvenöt darabból áll, s tizenötféle mesterember dolgozik rajta, a míg
elkészíti; hát még egy angol huszár, kinek sátora, kunyhója és istállója
is van!
Hanem a francziák idealis fiuk, ők nem várták hazulról a rendeletet,
hanem megástak egy-egy nagy gödröt, a mi földet kihánytak belőle, abból
csináltak falat, keresztül húzták rajta a lótakarót, a vitorlavásznat s
elnevezték azt pavillonnak.
Azután jót nevettek a nyomorúságukon és mulatságot csináltak belőle.
Ez idealis pavillonok mind megannyi mulatókák lettek. Egyikben
játszottak színdarabokat, másiknak vendéglője volt, harmadikban
charivarit szerkesztettek. Csupa tréfa volt őket látni.
De semmi sem lehetett oly tréfás látmány, mint a tizennegyedik pavillon
kertje.
A tisztek beszélték egymás között nevetve, hogy valami Jolieux nevű
fiatal közvitéz a sátor háta mögött kertet alakított; elosztotta azt
szépen négy részre, egyiket tele ülteté kész mezei virágokkal, másikba
vetett oly virágmagvakat, melyek még az idén fognak virágot hozni, a
harmadikba konyhanövényeket, sárgarépát, petrezselymet, a miknek lehet
hasznát venni, a negyedikbe pedig csak évelő virágokat, a mik csak
esztendőre virítnak.
Ventrebleu! Ez a ficzkó parodiázni akarja a hadjáratot! A fővezérek azt
mondák, hogy egy hónap alatt beveszik Szebasztopolt, s ez itt kertet
alakít, a miből két esztendő mulva is akarja szedni a virágot! Ez nem
volna rossz mulatság!
Hajh, bizony szépen kizöldültek a virágok Jolieux kertjében, a hó is
leesett s eltakarta azokat, a tavasz is eljött s elolvasztá a havat, a
franczia sátorok még akkor is ott voltak, s a kis évelő virágok, a mik a
hosszú telet ravaszul átaludták, – sokkal jobban telelve ki, mint az
egyesült hadseregek, – csudálkozva üték fel piros és sárgazöld fejeiket
a föld alól, mintha kérdeznék: édes gazdám, mégis itt vagy?
April hó első napjaiban érdekes küldeményt kapott Marianne távol
keletről; egy levélbe takart ibolyafüzér volt az, mit neki egy messze
földön harczoló katona küldött.
«Kedves Marianneom, így szólt a levél, a hogy láthatod, mi szerencsésen
kiteleltünk és újra élünk, nekem csak az egyik kezem és az egyik lábam
fagyott el, hanem a virágok mind megmaradtak; már zöldülnek szépen. Ezen
hely igen jó a virágtermesztésre. Itt sok oly hevítő szert lehet
találni, a mi másutt nincs kereskedésbe hozva, s a mi a virágokra igen
jótékonyan hat. Mikor egy-egy csata után eltakarják a halottakat, napok
mulva minden helyet meg lehet ismerni, a hol egy hulla feküdt, mert ott
buja sötétzöld fű terem; ezen füvek televényét hordom én virágaimra. Nem
kell messze mennem érte, itt a közelben is van elég. Nem képzeled, mily
hatással van az minden virágra. Levelei kövér sötétzöld szint öltenek,
száraik buján hajtanak, kiváncsi vagyok virágaikra! oh azok igen szépek
fognak lenni. Csak annyi ellensége ne volna virágaimnak! A vakandok és a
bombák gyakran tönkre teszik fáradságomat; a minap egy húsz fontos
gránát épen akkor esett kertem közepébe, mikor ott gyomláltam. Hirtelen
odaugrottam s a mint ott pörgött előttem, mint egy búgócsiga, megkaptam
és túlhajítám az árkon. Milyen szerencse, hogy ott voltam magam: ha
szétpattan, tönkre teszi szép altheáimat. Különben most már semmi bajom
sincs, hogy a nap kisütött, hogy a mezők kizöldültek. Küldök neked ezer
csókot, juttass belőle egyet-egyet a kedves reine de ma coeurnek, a
pompás ange pitounek, a szelid etoile des foretsnak és a többi kedves
virágaimnak, a mik boldogabbak, mint én, mert te látod őket. – Alfréd.»
Jó, hogy valami ujságiró meg nem kapta ezt a levelet, mert majd lett
volna mit olvasni maga felől annak a jámbor katonának, a ki
virágcserepeknek nézi az ellenség szétszakadó bombáit s kaktusokat ültet
bele.
Multak azonban a napok, a katonák panaszkodtak: télen hideg volt
harczolni, nyáron meleg, őszszel és tavaszszal sáros. Az unalom és
boszúság megemészti az embert.
Csak Alfréd volt megelégedve helyzetével.
Neki minden évszak új változatot hozott. A virágok szerették Tauria
földjét, a konyhanövények gazdagon nőttek benne, a tavasz-virágokat a
nyár-virágok követték, s a ki a virágokkal szeret bánni, az soha sem
unja magát. A növény mindennap új tudományt beszél és mindennap szépet.
A tisztek nem is háborgaták őt, hanem hagyták kertjében foglalkozni,
társai elvégzék helyette a terhesebb munkákat, s védték őt, ha a
hadsorban állott.
Éjjel megengedték neki, hogy kis kertje sárfalán belül háljon, melylyel
azt elkeríté kapzsi tolvajok ellen, a déli oldalt folyondárral futtatva
be szépen, melyek hajnalonként olyan ártatlanul néztek a táborra száz
meg száz piros és kék virágszemeikkel.
Egy éjszaka kirontottak az oroszok a zöld halom mellől s meglepték a
francziákat futó árkaikban, kik egy pillanatra hátrálni kényszerültek a
túlerő miatt.
Alfréd ott aludt akkor is óriási ricinusai alatt, a mint a harczi
tombolás zaja felriasztá.
A többiek mind futottak a csatarend mögé. Az ágyúsok ott hagyák
mozsaraikat az ellenségnek, ki azokat rögtön beszegezé.
De ha a tüzérek ott hagyhatták ágyúikat, nem hagyhatá el a kertész
virágait, hanem a mint látta a veszélyt, felkapta ásóját, s a legelső
oroszt, ki virágágyaiba gázolt, úgy üté főbe, hogy az hátra bukott. A
többi vad nép azután rárohant és ledöfte őt szuronynyal.
A francziák néhány percz mulva visszatértek s kiverték az ellenséget
árkaikból, telepeikből és a virágos kertből. Hanem a kertész halva volt
már akkor.
Ott eltemeték őt a szép folyondárok közé, s föléje rakták a szétszakadt
bombákba ültetett kaktusokat.
Most már igazán boldog, mert örökké ott lehet kedves virágai között.
A SÉRTHETLEN.
EGY VÉN OROSZ KATONA MESÉJÉBŐL.
… Engedjetek csak rá visszaemlékeznem…
Hadd képzeljem magam elé újra, úgy a mint gyermek volt s velem együtt
játszott a porban; úgy, a midőn először kezébe adták a fegyvert és azt
mondták neki: előre! és úgy, a mint megvénült velem együtt és elhagyott
messze maga mögött: ő tábornok volt és én közkatona.
Nem volt olyan vitéz katonája az orosz seregnek soha több, nem is lesz
több; soká elemlegethetik őt, a míg egy másik támad, a ki az ő nevét
kitörli az emlékezetből.
Engedjétek meg, hogy én csak úgy nevezzem őt: «az én Pálom», a hogy
mindig szoktam; mikor gyermek volt, mikor közkatona, és mikor tábornok.
Ti gondoljátok utána a nevét.
Ifju legények voltunk mind a ketten, mikor Murawieff támadása elmúlt…
Csitt! csendesen; – nem mondtam semmit. Ti gyermekek, ne kérdjétek: ki
volt az a Murawieff? Nem szükség azt tudni. Elég, hogy már elmult,
meghalt, pihen, elfelejtették.
Abban az időben valami gonosz járvány terjengett a nagy orosz
birodalomban, sokkal gonoszabb, mint a kholera, sokkal ragályosabb, mint
a hagymáz; de szerencsére könnyebben gyógyítható. Sokkal könnyebben.
Minket is meglepett ez a járvány; minket is kigyógyítottak belőle
könnyen, nagyon könnyen.
Valami csodálatos lélekállapot ez a betegség: az ember forrongni érzi
vérét, keblét szokatlanul hevülni, szemeivel mindent más színben lát,
mint az előtt; elégületlen azzal, a mi van, s vágyódik képtelenségek
után, s rendkívüli gondolatokra vetemedik.
Képzelhetitek: a mi betegségünk az volt, hogy mi nem voltunk megelégedve
a világ folyásával a szent orosz birodalomban, hanem azt akartuk, hogy
minden ember szabad legyen, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg az ég
benneteket ezen veszélyes nyavalyától.
A midőn e kór kiütött az országban, olyan veszedelmes idők voltak, hogy
egy hónap alatt minden tartományban elterjedt az, mert minden ragálynál
sebesebben repül, s ha az ország bölcs vezetői nem gondoskodnak róla,
talán magával ragadja az egész birodalmat. De bölcsen és hatalmasan
ellenállottak annak: a kiket már nagyon megvesztett e járvány, azokat
rögtön levágták fegyverrel, vassal, a kik még gyógyíthatók voltak,
azokat olyan falak közé tették, a honnan lehelletük másokra nem
ragadhat; a kik pedig csak meg voltak még lepve általa, de még
nyilvánosan nem ütött ki rajtuk a baj, azokat egy csoportba szedték, s
különálló ezredet alkotva belőlök, elküldék Oránba és még feljebb
Asztrakánba, és fel az Obi tenger jeges partjai mellé, és a hűs
Kamcsatkába. És midőn e hideg országokban meghordozák őket, akkor
megtapinták ütereiket, ha most is oly rendetlenül vernek-e még?
Többnyire lehiggadt a vére mindnyájának.
No de ki hihet az ilyen betegségnek. Gonosz láz ez, mely évek és
évtizedek mulva is visszatér; melynek nem elég elvárni az idejét, mint a
víziszonynak: kilencz napot, kilencz hetet, kilencz esztendőt; a
legváratlanabb időszakban is kitör az újra és nehéz tőle megszabadulni.
Tudom jól magunkról. Én és az én Pálom egy századba voltunk rendelve,
együtt álltunk gyakran őrt az ólombányák előtt; és a midőn a csikorgó
hidegben, a förmeteges hózivatarban azon panaszkodtak mások, hogy milyen
hideg van! mi azt suttogtuk egymásnak: «mi lehet az, a mi úgy éget
belül?»
Természetesen ez nagyon régen volt már, s többé nem érzem e baj
visszatértét.
Ilyen veszedelmes ragálytól meglepett ezredet bajos volt tartani az
országnak. Akárhova mentünk, faluban, városban nem volt szabad
megtelepednünk, hanem kívül kellett táboroznunk a mezőkön; ott korlátot
vertek táborunk körül s azon korláton belül nem volt szabad jönni
idegennek. Soha rokonainknak nem volt szabad egy levelet iratnunk, sem
tőlük elfogadnunk. A legutolsó altisztet is más ezredből kaptuk s
azoknak minden reggel, este pontos tudósítást kellett adniok
magunkviselete, beszédeink, tekintetünk felől kapitányaiknak, a
kapitányok ezredeseiknek és az ezredes a kormányzónak, a ki azokat
felküldte egyenesen Szentpétervárra. Ottan olvasták azt. Ha én
káromkodtam, ha Pálom sóhajtott, Szentpétervárott olvasták: Péter
káromkodik, Pál sóhajtozik.
De ideje már, hogy beszéljek az én Pálomról.
Az én Pálom igen tisztességes szülőktől eredett, atyja patriarcha volt
és anyja görög püspök leánya, a ki sok mindenféle titkot tudott, a mi
mások előtt rejtve van és illő is, hogy úgy legyen.
Tudott orvosság nélkül gyógyítani, jó, vagy rossz időt előre mondani,
ártékony állatokat elveszteni és más bölcs dolgokat.
Midőn ez a Pál fia született, – nem is volt neki több, – vevé azon bort,
mely az áldozó kehelyben meg szokott maradni és azzal a gyermeknek egész
testét megmosá.
És ettől a hatalmas kenettől azon csoda származott, hogy Pál testén soha
semmi ellenséges fegyver nem fogott.
Viadalban, verekedésben mindig legelső volt; – soha sebet nem nyert. De
hiszen ismertétek őt magatok legjobban. Minek beszélem ezt?
Miután sok ideig ott voltunk együtt a száműzött ezredben, egy napon jön
a híre, hogy meg kell indulni az oráni ezrednek, így nevezték a mienket,
le dél felé, hideg észak mellől, a hol kétszeresen meleg fog lenni majd;
meleg a napsugártól, mely ott erősen süt, meleg az ágyúktól, melyek
ottan szólnak. Háború van a pogány törökkel.
Mi örültünk a harcznak; az mégis többet ér a hidegnél. Talán
egynémelyikünk sorsa is jobbra változik ott majd; – jobbra is változott.
Hetekig, hónapokig jöttünk szakadatlanul dél felé. Egyszer azután
megállítottak bennünket egy dombon, a honnan egy nagy folyóvizet
láthatánk meg. Azt mondák, hogy az a Duna.
Úgy örültünk a Dunának, pedig nem is tudtuk, miért?
A Duna partján pedig feküdt egy vár; csillagszegletes bástyákkal, nagy,
vörös tornyokkal, a mikről olyan szép csendesen néztek le reánk a sorba
rakott ágyúk.
Drága, kedves ágyúk!
Itt megállítottak bennünket a várral szemtül szemben s egy délczeg,
daliás férfi lovagolt ki elénk, a ki nagy, előkelő úr lehetett, mert
három csillag is volt a mellén.
Ez a hatalmas úr ott megállt előttünk és végig nézett rajtunk. Nagy
becsület volt ez reánk nézve, hogy szemeit reánk veté, de még nagyobb
becsület vala az az ékes beszéd, a melyet intéze hozzánk.
«Fiaim!»
Igen is, azt mondta nekünk: «fiaim», nekünk, elvetett, eltaszított
árváknak.
«Fiaim!»
«A felséges czár felétek fordítja kegyelmét. Ti, kik tévelygők voltatok,
íme magatok előtt látjátok a megtérés útját. Kiknek nevét tiltva volt
kimondani, kiknek emlékét el kelle felejteni, újra vissza kapjátok
híretek, nevetek, a becsület és dicsőség piaczán.»
Minden szavára úgy emlékezem, mintha most hallanám.
És akkor az előttünk fekvő várbástyára mutatott.
«Látjátok e falakat? A czár ellenségének első kapui ezek, melyeken
keresztül annak birodalmába jutni. A czár tinektek adja a dicsőség
legelső koszorúit. E sánczok ellen ti fogtok menni legelébb s holnap
neveitek, mint diadalmas hősöké leendnek felirva, kiknek zászlójára az
ország legelső asszonya fogja feltűzni a szentelt szalagot. Éljen a
czár!»
Mi utána kiáltottuk: «mindörökké!» és azt az örömet leirni nem lehet.
Akkor nagy dobszó és ünnepélyes zene mellett kiállítottak bennünket
valamennyi ezred elé, a legelsőknél is elébb, ott volt felállítva egy
oltár, az előtt tartotta a misét a moszkvai érsek és az megáldott
bennünket s kiosztá közöttünk saját kezével az Úr vacsoráját.
Azután feltűzték zászlónkra az őrangyal, Szent György angyal képét és
választottak saját magunk közül tizenkét zászlótartó legényt mellé, hogy
ha az egyik elesik, a másik vegye azt fel.
Akkor pedig kiszólítottak közülünk minden idegen ezredbeli tisztet, a
káplároktól kezdve az őrnagyokig és mindazoknak a helyeiket saját magunk
embereiből töltötték be; egyszerre lettek társaink kapitányok és
őrnagyok. Az én Pálom is őrnagy lett, mert okos, tanult fiu volt és
tudott lenni. Én csak közkatona maradtam, mert nem tudok olvasni, sem
parancsolni, csak engedelmeskedni.
És akkor azt mondák: előre!
Mi egy tömegben neki indultunk a mutatott várfalnak csendesen,
ünnepélyes hallgatással. Egy sem volt közülünk, a ki hátramaradt volna.
Bátran haladtunk előre mindnyájan.
A várfalakról sötéten tátongtak le reánk az ágyúk, mintha bámulnának
rajta s nem tudnák, hogy mit szóljanak hozzánk?
Egész odáig haladtunk már, a hol a sánczok két kiálló szögletet képeznek
és csodálkoztunk rajta, hogy még egy lövés sem történt ellenünk.
Ekkor egy vörös bástyatoronyból egy fénylő röppentyűt bocsátottak fel a
magasba és a mint az szétpattant, azon pillanatban jobbról, balról és
szemközt megdördültek a vár ágyúi s mint mikor a forgószél a szénarend
közé vág, úgy csapott egyszerre három oldalról közénk a kartács és öreg
golyó.
A legelső lövésnél egy huszonnégy fontos teke tíz társamat, a ki velem
egy sorban állt, elsodorta, s engemet odatemetett valamennyi véres
hullái alá, a honnan nem tudtam kimozdulni, mert nekem meg egy
granátforgács vállamat tépte szét, most is itt a helye.
De azért láttam az egész jelenetet. Egyik lövés a másikat érte; a
mindenünnen nekünk szegzett ágyú tekéi eleinte sűrű porfelleget vertek
az egész térségen, melyből csak a zászlóink lobogóját láttam elétünni.
Tizenkétszer lebukott a zászló és tizenháromszor felemelkedett újra.
Mikor tizenharmadszor felállt, százszor lőttek reá, lobogóját úgy
összetépték a golyók, mint foszlányt, de mégsem esett az le.
Azután lassankint eltisztult a porfelleg, a föld nem adott több port a
vér miatt, az ágyúk is elhallgattak és a mint akkor körülnéztem, ott
feküdt a téren az egész oráni ezred, abban a szép rendben, a melyben
kiindult; mint mikor a szépen nőtt erdőt levágják; egyik fa jobbra, a
másik balra, de egyik sem messze a másiktól. Itt-amott még vonaglott egy
haldokló teteme, a legtöbb olyan szépen meg volt halva, hogy meg sem
mozdult; egy-egy elszakított kar, egy-egy legördült fő hevert ottan
mellettem, a mi nem tudom honnan jöhetett oda? Előttem is ott feküdt egy
társam, a kit vállban szakított ketté a golyó. Ki tudja, melyik volt?
Hanem a zászló ott állt a csatarend közepében most is és a jobbra-balra
eldűlt zászlótartók között ott ült a földön egy vitéz, a ki azt kezében
tartá.
A por és vér, mit a golyók felhánytak rá, csaknem ismeretlenné tevék
arczát, de én mégis megismertem őt. Az én Pálom volt az, ki a zászlót
tartá kezében oly egyedül a halottak között.
Én nem birván hozzá vánszorogni, csak messziről kiáltottam felé:
– Te vagy az, Pál? Kedves Pálom?
Pál visszatekinte s a mint meglátott, meglobogtatá félkezével a zászlót
s hősi lélekkel kiálta:
– Éljen a czár!
Azon pillanatban két golyó búgott el feje fölött. Utánok sem nézett.
– Pál, kedves Pálom, meg vagy-e sebesülve? kérdezém tőle.
– Azt hiszem, hogy meg, viszonza ő; egy nagy golyó elsodorta alólam mind
a két lábamat s most félczombig vagyok a homokban, a hogy leestem.
Csodálkoztam rajta nagyon, hisz őt édes anyja szent kenettel füröszté,
hogy fegyver ne ártson neki, ő pedig csak egyre lobogtatá a zászlót.
Én azután hátra felé néztem, ha nem jön-e segítségünkre a tábor többi
része és láttam, hogy az ezredek mind szépen visszatértek táborhelyeikre
s felénk egy sem közeledik. Bizonyosan nagyon jól volt az úgy. A
közkatona ne birálja a vezérek tettét.
A mi feleink mind takarodót fúttak; de a törökök nem mertek lejönni
sánczaikból, hanem a mint ott látták a földön ülni az én Pálomat,
zászlóval kezében, elkezdtek reá czélba lövöldözni puskákkal.
Az én Pálom pedig csak ott ült és hallgatta az apró golyók füttyeit és
mindenikről megmondta nekem, honnan jött, merre ment.