mindenki, a legtöbb hajó úgy állította magát a parti ütegek elé, hogy
azok nem lőhettek miattuk az ellenségre, a legfőbb tisztek egy része
künn van a városban, a többi nem tudja, hogy mihez kezdjen? csak Bejáz
Hasszán hajóján vannak rendben: az ágyúsok égő kanóczczal lövegeiknél, a
kormányosok a küllő kerék mellett, a lövészek a függő ágyak mögött s
maga a bash-ráj a főárbócz előtti emelvényen, kezében a jelző tülök.
A hajók között egy sebesen hajtató csónak haladt keresztül, a rajta ülő
Topál aga kétségbeesett hangon kiálta fel Hasszánhoz: – mindnyájan el
vagyunk fogva!
– Elfogva! mondá a fehér Hasszán s még fehérebb lett e szóra; azzal
parancsot adott pattantyúsainak, hogy üdvözöljék a közeledőket.
Azt a dicsőséget legalább fentartá, hogy az első lövést török ágyú
tette, midőn tizen voltak egy ellen megtámadói.
Harmincz golyót küldött a Sárkány az ellene közeledő sorhajónak, mind a
harminczat megkapta az szépen s olyat hajlott az bele, hogy minden
árbocza bókolt ellensége előtt.
Erre egyszerre megnyilt a halállal terhes pokol méhe, az orosz sorhajók
háromszáz ágyúval adtak sortüzet a tömegbe szorított török fregattokra,
egész hajóoldalok egyszerre villantak fel a köd homolyában, irtózatos
halált okádva elleneikre, kik a kétségbeesés dühével feleltek nekik
vissza. Száz meg száz ágyú beszélt egyszerre; a parti ütegek a török
hajókon keresztül szórták az oroszokra bombáikat, míg ezek tüzes
golyókkal üdvözlék elleneiket.
Ah, ez rút, egyenetlen harcz volt! Óriások küzdelme hősök ellen. Az
oroszoknak hat sorhajójuk volt, a törököknek egy sem.
Egy óra alatt vége a harcznak; három török fregatt lángokban áll, ég az
admirálhajó is, maga Ozman basa, a kapudán, ellőtt lábbal viteti magát
más hajóra, a fedélzetről a hullámok közé ugrálnak a rémült tengerészek,
a láng a nyilt ablakokon süvölt elé s egyszer-egyszer eldurrant egy
töltve maradt ágyút; sülyedő járművek hanyatlanak a víz alá, miknek
árboczait menekvő csoportok tartják elfoglalva, s egymás után merülnek
el vele; az egész tenger, mint a lávaözön, ragyog az égéstől, s a fényes
hullámban egész tömkelege úszkál az elkárhozottaknak.
Csak a Sárkány áll még pusztulatlan. Nem úgy ellenfele. Bejáz Hasszán
mindig jól ki tudta választani az időt, melyben ágyúival reá lőjjön, s
midőn arra került a lövés, hajóját hirtelen élével fordítá ellene; a
Sárkánynak még csak a második árbocza hiányzik, de az orosz sorhajó már
féloldalt merült s többé megfordulni sem bír, kormányát elvesztve,
esetlen oldalát védtelenül hagyja a Sárkány tüzének, s árboczai
jobbra-balra csüggnek, mint szárnyaszegzett csüllőnek tollai.
Ah, ha még egy hajósvezér lett volna ily szerencsés, az orosz
tengerésznek volna mit panaszolni oda haza; de ím köröskörül minden
veszendőben van már; a többi fregattok égve uszkálnak a vízen, vagy
roncsoltan elmerülve a víz alatt, s a merész Sárkány felé két újabb
sorhajó közelít; vagy megadja magát, vagy úgy összelövik, hogy
gyermekjátékot sem farag senki dirib-darabjaiból többet.
Az ellenséges hajókról jelvényezik Hasszánnak, hogy adja meg magát. Szép
volna a derék fregattot elvinni diadaljelül Szebasztopolba.
Hasszán e jeleket látva, hirtelen eltünt a fedélzetről, s megragadta
ismert jó buvárát, Barifot, levitte őt magával a középfödélzet alá s ott
midőn magukra voltak, azt mondá neki, hogy siessen szobájába, a hol neje
és gyermeke vannak s hozza el őket magával.
Barif két percz mulva visszatért; csak a gyermeket hozta.
– Hát a nő? kérdé Hasszán.
– Az alélva fekszik.
– Úgy Allah legyen neki kegyelmes, sóhajta a fehér Hasszán. Azzal kivevé
erszényét és iratait kebléből s azt mondá neki:
– Ezeket kösd turbánodba. Azután e gyermeket szorítsd övednél fogva
kebledhez. Most eredj a hajó ablakához, oda, a hol a vizet szokták
kiszivattyúzni. Midőn odaérsz, kezd el magadban mondani az esteli
ramazát imáját, midőn odajutsz, hogy «nagy az Isten és hatalmas», akkor
fogd be kezeddel a gyermek száját, orrát s ereszkedjél le vele a vízbe,
le mélyen egész a tengerfenékig; folyvást mondjad magadban az imát. A
míg másodszor jő elő a szózat: «nagy az Isten és hatalmas», addig
folyvást maradj a víz alatt, azután ismét jőjj fel a vízszinre, ne
tekints sem jobbra, sem balra, engedj lélekzetet venni a gyermeknek s
ismét alámerülve, úszszál ki a partra; a mit azután tégy, megtudod
magadtól.
A búvár úgy tett, a mint ura parancsolá; Bejáz Hasszán pedig sietett a
lőpor teremébe.
Odaérve ő is elkezdé imádkozni a ramazát esti könyörgését, midőn először
ért oda, hogy Allah nagy és hatalmas! felsóhajta, gondolván aléltan
fekvő szép bűbájos nejére, midőn pedig másodszor ért Allah nevéhez,
akkor kihúzta pisztolyát övéből s a lőporos hordóba lőtt vele.
A búvár a víz alatt azon perczben oly rendületes zúgó hangot hallott,
mintha az egész tenger egy csengő ércztömeg volna, melybe a villám
csapott le, s a másik perczben erőszakosan meglódítá a hullám, forgatva
magával, mint egy tehetetlen alakot, s akarata ellen majd felhajítva a
magasba, majd levágva a vízfenékre.
Barif e meglepő helyzetben sem veszté el a kezére bízott gyermeket, s a
ramazát imának fonalát; az ima végezete felé kezdett a víz felszinére
törekedni. Csak az ijeszté meg később, midőn egyszerre a vízből
felszállása közben mindennemű ismert tárgyat látott maga mellett a vízbe
alásuhanni, előbb a legsúlyosabbak haladtak el mellette, a roppant
rézágyúk, némelyik meghajolva középen, később csonka emberi testek, mik
lomhán, csendesen szálltak alá a vízfenékre. A légberöpített Sárkány
szétszórt rommaradványai voltak azok.
Midőn a víz szinére följutott, már vége volt a harcznak, csak egy-egy
roncs égett még a tengerszinen rémvilágot vetve maga körül.
A levegőre érve, a gyermek sírni kezdett; a búvár megcsókolgatva
elcsitította s kiúszott vele a partra.
A tengeren az orosz volt az úr.
De a történet feljegyzé lapjaira az eseményt s azt irta utána, hogy a
harcz dicsősége nem a győzteseké, hanem a legyőzötteké volt.
Az oroszok kezébe egy hajó sem jutott a török armadából; légberöpíték,
vagy elsülyeszték azokat vezéreik, magukat és seregeiket odatemetve.
És ez volt azon esemény, mely minden hüvelyében nyugvó kardot kivont
Oroszország ellen.
A BASI-BOZUK.
Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a
híres heverő.
Azért nevezték híres heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó
puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan,
a míg abban tartott.
Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott
egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere,
gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni
helyéből, vagy egy kicsinyt odább csúszni, hogy ez áldott gyümölcsök
közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanemha oda
esett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: «íme Khaleb
Rizlán, fogj és egyél»; máskülönben ott éhezett a derék férfiu a
bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap,
miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a
szomjuság miatt, nem hogy vízért ment volna a forrásra, hanem reggelig
imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő
angyalaival ezt az üres tömlőt azzal a tejédességű nedvvel, a mi a
Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor
látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak
elfoglalva.
Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát
két tenyerébe téve, s bámulá az Istenalkotta porszemeket, mily
csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei
Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem nyolczszegletűre
van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály. Éjszaka pedig
megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a csillagokban, melyek nem
oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák az egész világot, egyik
végétől a másikig.
Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek
sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és
mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számította magát ez
utóbbiak közé.
Egy napon jöttek hozzá ismerői és mondák neki: «Khaleb Rizlán, feleséged
haldoklik, téged óhajtana még egyszer látni.»
Rizlán meg sem mozdítá állát tenyeréről.
– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz, hűséges nő volt, meg fog látni a
paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint
voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?
Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondák:
– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most
meg a tevédet?
– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd feltalálja ő a forrást
magának s ha igaz állat, vissza talál ismét jászolához; ha pedig nem
igaz állat, akkor minek vesződjem én a háládatlannal?
Harmadnap megint új hírrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.
– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak
a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?
Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd
imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyű legyen az, midőn az alsiráth
hídján átcsuszamlik, de helyéből meg nem mozdul érte.
Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlánnak a szomszédok:
– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat
menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kívül talál. Siess hajlék alá.
Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket.
– Majd a fejemre terítem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem
esik bennem semmi kár.
Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az
irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy
ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.
Még tán hetednap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem
jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott
fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.
– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert
ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a
hitetlenek Stambul ellen, le akarják verni a félholdat a mecsetek
tetejéről!…
… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott
volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem
robbant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől-utól talál,
veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?
A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség
sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán
nekik rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a
szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.
– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a míg csak
oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton; a kinek nincs: gyalog sorban.
Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.
Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben,
miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat
előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt
ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik
falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az
ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segített köszörülni
kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt
beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a
prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a
lázításba, míg egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül,
kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Stambul
felé, vitte arra a nagy útra, melyet lóháton és könnyű szerrel is egy
hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.
A dühöngő csoport faluról-falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik
fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsú gyermekek mellett,
kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája
végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd
tanulja meg az is jó korán, minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen
karú földészek, öszvérhajcsárok lógatták meztelen lábaikat kétfelé
öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszú
kantusaik végét karjaikra vetve, kik közt fényes, czafrangos lovagok
ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú
ruházat-keveréket segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos
puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni; régi idők, keresztes
háborúk emlékei, hosszúnyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú
kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszúrva, gerezdes
buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával,
mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek
találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg
kést dugni az övébe, úgy menni a harczba.
E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig
öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni. Csak a turbánja elég
nagy: az hét singnyi patyolat; az a halotti lepedő, melyet minden igaz
muzulmán a feje körül tekerve visel.
Hanem azért a legkisebb férfiu vállai emelik a zászlót; ez a sovány,
vézna alak szinte összetörni látszik a nagy súlyos lobogó terhe alatt,
melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A
vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden
kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót;
ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák
pálmaszilva egész úti készülete, – s maga mellé fekteti, mikor aludni
megy.
Húsz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a
száma, a második tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen,
nyomorultul elmaradozott itt, amott, egyesével, párosával a lelkesült
népnek fele, ott az útfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek
odább.
Huszad napra megérkezének Stambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az
örömtől, midőn a padisáhok szent városát érinték lábai. Levetette volna
saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem szakadtak volna
lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve magát a földre,
melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.
De hát mi ő neki Stambul és mi ő Stambulnak, hogy úgy örül annak
láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra
idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?
Nincs ő neki semmije Stambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a
próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt
kivánja ő, és egyebet semmit.
És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.
Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely
részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá s megy
utána, a hová az vezeti, és meghal és boldog.
A szent hit harczosai megismerék a világhírű szerályt aranyos
kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khor-khori szökőkút
előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent
lélekkel.
Sokáig várhattak, míg valaki hozzájuk szólt, s nagy fejcsóválgatva
nézték, mint járnak a tisztátalan giaurok a szerály kapuin ki s be, a
honnan ők ki vannak zárva.
Ekkor egy csomó softa elegyedett közéjük; fiatal alkorán tudósok, kik
egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt
hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik
valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.
A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.
Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is
szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva
nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott
hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezúttal látni nem
fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit
elől-utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van
verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére
Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?
A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Stambulban,
hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták
Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésök szerint az úton.
Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musírnak, a ki épen akkor rossz
kedvében volt.
Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott.
Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól:
– Honnan jöttök?
– Kiki a maga tűzhelye mellől, felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk
mindnyájan, a hol jó dolgunk volt és boldogságban éltünk, onnan jöttünk
ide.
– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.
– Köszöntünk musír, mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is
félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak
ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a
moszkókkal.
A musír vállat vont s azt mondá hangosan a mellette állóknak:
– Valóságos «basi-bozuk» (őrült fejű).
Rajtuk maradt a «basi-bozuk».
Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy
rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.
Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák
között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért
olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fa tetejébe is, de
a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.
Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész
kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólítá őket, hogy
csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak
tán valamit.
Csak egy intés kellett a zavart fejüknek; hiszen ezért jöttek ők oly
messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy
magával vitte őket.
Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a
basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn: egyszerre két oldalról előtörnek
az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.
A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb
oldalának s keresztül törték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had
ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába
kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy
hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem
értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég
utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafánti
sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor
basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.
Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok
felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők
fogtak el húsz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább
állt.
Az elfogott lovakon ülve, úgy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a
táborig s odaküldték őket ajándékba a musírnak, a ki olyan lenézve bánt
velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.
A musír rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s
meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentúl éhezni nem szabad.
E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb
Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a
legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban
minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden
tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három-négy ujja, pofája
összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén
van. Ruhája is erre-arra lóg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert
a legközelebbi alkalommal megint úgy összetépeti magát, mintha sasokkal
enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták
emlékéből; úgy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.
A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi
basi-bozuk. Elébb ágyúval lövöldöztek egymásra az emberek, azután
puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra
jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi
harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével
megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem
néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent
talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak
azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig míg más ő
rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de
mégis ő kelt fel s a muszka maradt halva, lovakkal elgázolták a földön,
föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem
eresztette élve.
Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet
leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a
megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, úgy akasztá azt
nyakába, mint valami drága lánczot; úgy lépett a musír elé, ajándékba
adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.
A musír pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára
adván eképen, hogy az nem illik katonához, ellensége holttestét
szabdalni; vágja addig, a míg él; a halottaknak hagyjon békét.
A basi-bozuk átlátta, hogy a musírnak igaza van, s azután még jobban
ragaszkodott hozzá.
Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is
basi-bozuk volt: minden új rendeletre duzzogott, nem lehetett vele
parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta
parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.
Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállítá seregeit a
musír; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok
ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a
musír parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az
ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek
vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől
megverje a moszkót, mert mind egyetértenek vele.
Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.
Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a
katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musír: egyszer
csak útját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját,
kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.
– Nem arra, musír, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta
országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad
mögött a gyalázat, és te hátra felé mégy-e? Hogy ha előretörsz, nincs
olyan muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs
olyan, a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket
az ellenség már neved előtt is, s hogy ha árulók ülnek hátad mögött a
padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan
ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.
A musír megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak
menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg
van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.
A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s
elkezdé lázítani a harczosokat, úgy, hogy egyszer a vezér azt hallja,
miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdik hangoztatni,
hogy le a miniszterekkel! éljen a musír.
Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musír rögtön kiküldé
altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.
Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött:
elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.
Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló
nyele alatt, melyről a lobogót úgy lelövöldözték már, hogy csak egy
foszlány fityegett még rajta.