ellenségei létszámát, hadi állásait, vezéreinek hollétét, titkos
terveiket, miket azok még le sem irtak, csak szíveikben tartogatnak; a
szellem felelt minden kérdésre, s a tábornok tiszttársai bámulatára a
legcsudálatosabb pontossággal tudá előadni a hadi tanácsban, hol vannak
Szilisztriának legkönnyebben ostromolható pontjai, mely helyeken nem
kell tartani az ellenfél tűzaknáitól, hány ágyú van itt és ott
felállítva, Omer pasa hányad magával áll itt vagy amott? S végül, hogy a
győzelem több, mint bizonyos, mert a rés ezen meg ezen a helyen fog
lövetni, s a várba út nyilik rajta, még a napját is megmondá, a melyen
az történni fog.
Oh milyen jó mulatságuk lehet a szelid szellemeknek velünk. Hogy valaki
újra feltalálta a módot, mint lehet emberen kivüli lényekkel
megismerkedni, a mi különben régi dolog.
Hogy mulatják ők magukat rajtunk, apró árnyékokon, kiknek legnagyobb
eszméi olyan semmik, mint a szivárvány támadó színe, kik élünk, küzdünk,
harczolunk és meghalunk oly csodadolgokért, a mikre gondolni nevetség,
kik azt hiszszük, hogy nagy dolgokat követünk el, hogy tetteink
átkisérnek bennünket a síron, és nevetség elnézni onnan felülről, hogy
dúl-fúl, iparkodik ez a kis morzsányi furcsa ázalék, épít nagy
törekedéssel halmot halomra és nevezi azt bekerített várnak, mi nem
egyéb, mint egy-egy hangyafészek, és megteszi egymást nagynak,
hatalmasnak és maga sem egyéb, mint egy picziny féreg, a mi beszélni
tud, és elnevezi magát a világ urának, midőn egész csillagzata alig
látszik el a legközelebbi napig kölcsön kapott fényével és azt kérdi
nagy fennyen: «ki van még a világon rajtam kívül?» miként a sajtpondró,
mely azt hiszi, hogy ez a világ csupán sajtból áll és abban ő a teremtés
remeke.
Óh ti bölcsek, óh ti hatalmasok, óh ti nagy emberek, milyen semmik
vagytok ti mind, és hogy kellene magatokat szégyenlenetek egy csepp víz
előtt, mely tán épen úgy tele van apró lényekkel, a kik századokra
osztják a pillanatot s világtörténetet alkotnak egy reszkető falevél
körületén, a míg onnan az első szélfuvallat a vízcseppet le nem rázza.
A balga nép még azt hiszi, hogy a szellemekkeli érintkezés csak arra
való, hogy a távirdát pótolja, hogy a ki ujságot restell hordatni,
megkérdezhesse őrszellemétől, mi történt most itt és amott, mikor veszik
be Szebasztopolt, mikor harczolnak a Duna mellett; hogy silány érdekeit
előmozdítsa, hogy mondja meg, micsoda számok jönnek ki a lutrin? fog-e
ez és ez a terve sikerülni? hogy fejtsen meg neki találós meséket;
mondja meg, hány éves ez meg amaz, kinek hány garas nyomja a zsebét?
ebből meg amabból a chimærából lesz-e valaha valami? nevezze meg, ki
lopta el a kabátját? s leskelődjék felesége, vagy szeretője után, hol
jár most és kivel enyeleg?
Óh milyen jó mulatság a szellemnek az ilyen kérdezősködőt orránál fogva
belevezetni a sárba, a ki tréfát, mulatságot akar magának szerezni azok
által, a kiknek jelenléte miatt húsos idegzetében minden
rostszálacskának a borzalomtól kellene reszketni, a kikre gondolva el
kellene feledni egy napig tartó eszméit, mik roskatag poralkotmányát
izgásban tartják, s a helyett, hogy gazdagság, szerelem, dicsőség felől
tudakozódik tőlük, gondolna azon világra, a hol nevetnek e földi
gondolatok felett.
Hogy nevethettek akkor a hirhedett tábornok felett, ki őrszellemétől
ellenségei mozdulatait tudakozá!
Kémnek használta az égi tüneményt s szavai után indult.
Még itt alant is mosolygott rajta a nemhivők serege.
Midőn megtudták, hogy ** tábornok az asztrálszellemektől tudakozódik
leendő hadmozdulatai intézése felől, azt jósolák neki, hogy meg fogja
magát veretni.
Ő pedig annál erősebben hitt a rejtélyes nyilatkozatokban.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«A hatalmas úr, a minden oroszok czárja, azt parancsolá vitézeinek, hogy
be kell venniök Szilisztria várát minden áron. Azért jobb, ha átadjátok
kulcsait szép szerével.»
Ezt izené az orosz tábornok a török várkormányzónak.
Felelt vissza Mussza pasa:
«A hatalmas úr, a minden ozmanok szultánja, pedig azt parancsolá az ő
vitézeinek, hogy meg kell tartaniok Szilisztria várát minden áron. Azért
ha kulcs kell, jőjjetek érte.»
Hejh, drága kulcsok lesznek azok!
Olyan rövid az út az orosz sánczoktól a török várkapuig, mégis milyen
hosszú! Hány jó orosz vitéz látja meg útközben a magas menyországot!
Csak egy jó lövésnyi távolság az egész, szemeivel láthatja mindenki;
mégis a míg odáig érne, letéved róla: ki égbe, ki pokolba.
Pedig a hatalmas úr megparancsolá, hogy ott kell lobogni az orosz
zászlónak a félhold és csillag helyén – minden áron.
Elébb próbálják megvenni aranynyal, ha ez nem sikerül, fizessék ki
vassal. Ha vasért sem olcsó, adjanak érte vért. Vért, a mennyi elég,
hogy szigetként fogja körül az ostromlott várat, s hullákat, a mennyi
elég, betemetni valamennyi sánczát.
Mi az emberélet háború idején? leirt szám, semmi más; a legolcsóbb
minden létszerei között a hadviselésnek. Kard, ágyú, paripa mind sok
pénzbe kerül; ember terem ingyen.
Az aranynyali próbák mind nem sikerültek, a golyókért is tudott a
vitatott vár golyókkal felelni, sáncz ellenébe sánczot hányt a török,
ágyú ellen ágyút állított, vitézség ellenébe vitézséget.
Ne tréfáljatok velök oly sokáig!
Kitűzik a napot, melyen átalános ostromot intéznek. A tábornok
visszavonul a haditanács után magános lakába s ő is tanácsot tart titkos
szellemével.
Az ismét megjelen hivására.
A tábornok oly áhitattal várta válaszait, minővel csak szellemet lehet
várni.
– Fogunk-e győzni Szilisztria ellen? kérdi tőle, ajkait az asztalka
közepére téve, hogy senki más ne hallja a súgást, egyedül a szellem.
– Nem sokára. Ez a válasz.
– Hol kell a támadást intéznünk?
– Az új erősség felől.
– Mitől tarthatunk legjobban?
– Az ellenfél tűzaknáitól.
– Hol vannak azok rejtve?
– Egyik a híddal egy vonalban; másik a sáncz szegletétől indul ki a nagy
platánfáig, harmadik a zegzugos, betemetett kútnál végződik, negyedik
több apró gödrökből áll a sáncz mentében, miket villanytelep sodronya
köt össze.
A tábornok szemei ragyogtak e revelatiókra. Ily könnyű szerrel, minden
fáradságos kutatás, fejtörő mérnöki számítás nélkül megtudá az ellenfél
legveszélyesebb védszereinek hollétét.
Nem állhatá meg, hogy háladatosan meg ne csókolja a kerek asztalkát,
mely őt ily titkokkal ismerteté meg.
Hogy kaczaghattak rajta odafenn!
Törődnek is ott a te aknáiddal és ágyútelepeiddel.
Ha egy vízbe esett hangyát kiszabadítasz a partra, vagy eltévedt
gyermeket haza vezetsz édes anyjához, azt feljegyzik az égben rólad;
nagy tetteid, dicsőséged – vak légy döngése a bezárt ablaküvegen.
A tábornok rögtön hozzáfogott az ellenaknák ásatásához azon irányban,
melyet a szellem feljegyze számára.
A táborkar mérnökei fejeiket csóválták a munkálatotokon; helyiség,
hadtani nézetek, rég megalapított rendszabályok hibásoknak tanusíták
azokat; a nagy költséggel szerzett kémek tudósításai egészen ellenkeztek
a tábornok tudomásaival. Néha a hadtanácsban figyelmezteték is e felőli
aggodalmaikra. A tábornok csak mosolygott és nem felelt nekik. Hiszen
mit tudtok ti? csak holt könyv és hazug emberi szó után indul
tudomástok. Ám ő szellemekkel beszél. Az ő munkája bizonyos.
Tiszttársai végre abban kezdtek megnyugodni, hogy a tábornok tudja mit
csinál, az eddigi munkálatok csak arra valók, hogy az ellenséget
megcsalja velük s azok által álarczozza valódi tervét.
A tábornok pedig csak szellemével beszélt.
Már közel volt a nap, melyet meghatározott a szellem, hogy akkor fog
vele találkozni s ez lesz diadalának napja.
A tábornok végzetes önfejűséggel e napot tűzé ki az ostrom megkezdésére.
Tisztei értesíték, hogy tűzaknái még nincsenek befejezve s ily félig
kész állapotban megtörténhetik, hogy fellobbanásuk által több kárt
tesznek majd az ostromló, mint az ostromlott seregben.
Megnyugtatá őket, ne legyen semmiről aggodalmuk.
Hisz ő már azt is tudta előre, melyik sáncz fog legelőbb beomlani? hol
támad az első rés? hány órakor fogja a legelső orosz katona a török
sánczon kitűzni a zászlót, még azt is megmondta szelleme, hogy kinek
hívják azt a katonát? Pawloff a neve.
A tábornok el is küldé segédeit, hogy tudják ki a hadseregnél, ki az, a
kit ott Pawloffnak hívnak?
Volt ilyen nevű ember minden ezrednél vagy húsz. A vezér megparancsolá,
hogy mind azokat az első sorokba kell állítani s mindegyik kétszeres
adagot kapjon a raki-ból.
Az ostrom előtti éjszakán ő maga sorba járta az előőrsöket, megvizsgálta
a felfedendő telepek ágyúit, egész az ellenséges várfalakig belovagolt,
az ellenfél előőrseinek tüzelése mellett.
A golyók jobbra-balra fütyöltek mellette. Mit törődött velök? A szellem
tudatta vele, hogy holnap győzni fog.
Késő éjszaka volt, midőn sátorába visszatért, néhány órát pihenni akart
még a véres munka előtt, s ledűlt tábori ágyára.
Mielőtt azonban lehunyta volna szemeit, tekintete tábori lámpájára
vetődött, mely a zárüveg alatt úgy hányta-vetette lángját, mintha a
legerősebb szél lobogtatná künn a szabadban.
– Ah, itt vagy már; sóhajta a tábornok. Jó, nem aluszom; beszéljünk
együtt.
S fölkelt ágyáról, vette a háromlábú asztalkát s értekezett vele.
A szellem ma különösen beszédes volt; gyorsan és apró betűkkel irt,
elmondott messze és távol történő dolgokat, hozott izeneteket rég
meghalt emberektől, melyek mind igen találók voltak. Elmondá, hogy rajta
kívül még jelen vannak a sátorban a hős Diebics, Puskin a költő,
Mazeppa, Byron, a nagy philhellen és maga a czárnő, Katalin; – a
tábornok nem merte kalapját fején tartani, s kezét mellére téve, nagy
tisztelettel hajolt meg e nevek előtt.
A szellem elmondá neki, hogy mindenkinek van egy jó és egy rossz
szelleme; a férfi jó szelleme rendesen nő, rossz szelleme férfi,
hölgyeknél ez megfordítva találtatik.
A tábornok maga is egészen át volt szellemülve, midőn az első ébredőt
megütötték sátora előtt, s midőn hadseregét felállítá, az ünnepélyes
kyrie eleizon zengése közben arra gondolt, hogy a ki ily nagy
szellemektől van körülvéve, annak győzelme bizonyos.
Erős hite volt abban, hogy intézkedései csalhatlanok.
A szürkület első világánál megnyitották a tűztelepek tüzeléseiket a
török erőd ellen. A nagy ostromágyúk munkájától reszketett a föld
köröskörül. Járta az izenet az egyik sáncztól a másikig süvöltő golyó
képében; a ki egy ily izenetet kapott, többet tanult attól egy percz
alatt, mint az előtt egész életében.
Az ágyúzás alatt szép csendesen haladnak a futóárkok védelme alatt az
ostromsereg válogatott csapatjai, köztük akárhány Pawloff. Önbizalmuk,
lelkesülésük a vezérével határos, ki győzelmén nem tud kétkedni.
Hiszen előre tudja, hogy e nap lesz megdicsőülése napja.
Csak a tűzakna fellobbanását kell még bevárni: az egy részét a sáncznak
majd beontja s akkor rajta vitézek, elő az árkokból neki a támadt
résnek.
A tábornok jelt adott az akna fellobbantására.
Egy perczig valami rövid reszketés érzett a földön, azután mintha tompa
menydörgés gördülne végig ott alant, mely irtóztató csattanással végzi s
a földet ketté hasító láng egész felleget hajt az ég magasáig.
A csattanást egy rémséges halálordítás követte és azután elkezdtek a
göröngyök, a mázsányi kövek hullani a vezér táborkara körül.
A hogy előre megmondák: az akna visszafelé tört ki, s a helyett, hogy a
török sánczot vetette volna fel, a futóárokba gyűjtött ostromcsapatot
temeté be, zászlóival, ágyúival, s valamennyi Pawloffjával együtt.
Egy rémkiáltás hangzott végig az egész ostromló táboron. Az ozmanok
egyszerre megnyiták aknáikat; az ostromló sereg azt vette észre, hogy
egy élő pokol fölé van állítva; az orosz minák mindenütt kikerülték a
törököket s együtt repültek azokkal a légbe. A víárkokat ledöntötte a
földrengés, az ágyútelepeket eltemették saját sánczkosaraik, minden
visszásan ütött ki.
E rémületes riadal közepett megnyiltak az ostromlott erőd kapui s
vágtató hadcsoportok rohantak mindenünnen elő a megzilált orosz seregre,
mely vitézsége, számereje daczára meg volt verve, mielőtt elleneinek
süvegeit láthatta volna.
A tábornok – még mindig bízott szellemében.
Kirántá kardját, előre lovagolt s egy tömött csoport élén szembe szállt
a kitörő ellenfél csapatjaival.
– Ne féljetek, kiálta; a nap dicsősége a mienk lesz!
Azon pillanatban egy golyó úgy találta, hogy lefordult lováról.
Csak azt látták még, hogy félig fölemelkedett a földről, jobb kezét
kinyújtá, mintha egy senkitől nem látott alakkal szorítna kezet, egy
érthetlen nevet suttogott, s azután lerogyott és meghalt.
Az ostrom végkép vissza volt verve, a muszkák elhagyták sánczaikat,
víárkaikat és azokat, a kik ott vesztek bennük; és ott veszett azokban a
hadi dicsőség is.
S** tábornoknak ilyen diadalnapot jósolt tréfás szelleme.
Hogy kaczaghattak ez eseten a többi szellemek, hogy kaczaghatott ő maga
is, ha visszatekintett saját véres hullájára, és azokra a többi bohó
emberekre, a kik úgy küzdenek, úgy harczolnak oda alant.
És miért?
Semmiért…
SZINOPE.
Bejáz Hasszán volt a legkedvesebb vitéze az egyiptomi alkirálynak.
Bejáz (fehér) Hasszánnak hívták fehér orczájáért, melyet nem látott
elpirulni soha senki, sem a haragtól, sem a szégyentől, sem a
szerelemtől.
Pedig volt mind a háromra alkalma elég.
Első bash-ráj (hajóskapitány) volt ő felsége szép vitorlás hajóján, a
«Sárkányon»; elég csatája volt kalózokkal és viharral, egyszer három nap
vívott martalóczokkal egy sziklaszigete mellett az archipelagusnak,
negyed nap saját tengerészei lázadtak fel ellene. Elébb meghódítá lázadó
katonáit, azután legyőzte a martalóczokat, azután felakasztá őket
árboczaikra sorban, és azután megtizedelteté zendülő alattvalóit, mind
ezt ama változatlan fehér arczczal, melyet a harag és viadal meg nem
pirosít.
Midőn az orosz czár ő felségének követe megjelent a török szultán ő
felsége udvaránál s korbácscsal kezében, téli kaputban adá elő a
nagyvezérnek ura követeléseit, miknek minden szava halálnál keserűbb
gyalázat volt az ozman népre, s a nagyúr vezérei még tanácskoztak rajta,
hogy elfogadják-e e kérkedő kivánatokat? hogy a török birodalom minden
igazhivőjében fellázadt a lélek; ez a hír is megpróbálta Bejáz Hasszán
arczát. Nem, még a szégyen sem tette azt pirossá, de halaványabbá.
És midőn végre az Omár család utolsó ivadéka is kivonta a próféta
kardját párnája alól, melyen hosszú-türése álmait aludta, midőn a három
világrészben lakó ozmanok egy harczkiáltásban törtek elő, midőn minden
mohamedán félreveté egymás elleni gyűlöletét, hogy a közös ellenségnek
forduljon, mint egykor a nagy Ali idejében, a midőn még sem a Si, sem a
Szunna nem adott belharczokra okot, az egyiptomi uralkodó is elküldé
segédseregeit a moszkók elleni harczba, s a karcsú «Sárkány» megmutatá
magát a Bosporus csendes tükrén, tarka vitorláival, fehér lemezzel
körülvert oldalaival, két sor ragyogó ágyúval födélzete alatt; gyönyörű
volt elnézni, hogy tudott megfordulni sebesen s hogy keresztülbújkálni a
többi hajók között, még csak meg sem hajlott bele, csak a hosszú kétágú
zászló hányta a bókokat feléjük.
Az első napokban mindjárt fontos és veszélyes küldetése akadt. Fegyveres
csapatokat kellett átszállítania a kis-ázsiai partokra, s lőport a
cserkeszek számára.
Ez bátor férfira számított feladat volt: az orosz hajóhad roppant
járművei minden irányban keresztül kasul szeldelék a Fekete-tengert s
egész rajokban czirkáltak a partok előtt, miken a Sárkánynak ki kellett
kötni.
Bejáz Hasszán okosan teljesíté a rábizott parancsokat. Kétszer is kitért
ügyesen övéinél sokkal erősebb orosz hajók elől, harmadszor két vele
egyenlő gálya támadta meg: azoknak helyt állt s visszafelelt; az első
lövések után szépen menni hagyták.
Csefketil várada előtt partra tevé a török csapatokat, s azután
vitorlázott fölfelé a cserkesz partokon.
Mindenütt közel kellett magát tartania a parti váradokhoz, hogy a
cserkeszek telepítvényeit az oroszokétól megkülömböztethesse, sziklák,
zátonyok között szépen keresztül sikamlott, néha egész órákig
elhalimbázott (lavirozott) a parti ütegek kereszttüzében, míg a helyet
megnyugtatólag kikémlelte.
Végre megtalálta, a kiket keresett; egy erdős part mentében négyszögű
sáncz volt felhányva, annak a közepén gömbölyű sövényházak.
Innen csak egyes ágyúval kezdtek el rá lövöldözni, nem egész
tűztelepekkel, mint a többi váradokból; hanem annál közelebb jártak a
golyók hajójához, egy pár az oldalába is furódott szépen.
– Ezek cserkeszek, monda Bejáz Hasszán örvendve; nem vesztegetik a
lőport s hiába nem lőnek az emberre.
Azzal felhuzatta a török lobogókat a félholddal és csillaggal árboczaira
s sietett a kikötő felé.
A mint az erősségből meglátták ismert lobogóit, rögtön abba hagyták az
ágyúzást, hanem egy üdvözlő röppentyűt bocsátottak fel egyenesen, fogadj
Isten nevében.
A hajóról elbocsátották a dereglyéket s maga Bejáz Hasszán volt az első,
ki belőlök a cserkesz földre ugrott.
Ah, nem a földre; a férfiak karjaiba, kik lábaihoz omoltak, kik
vállaikra emelték, kik lerohantak a víz közé s úgy hordták ki karjaikon
társait, a hős nemzet hős szabadítóit.
A bash-ráj átadá a szultán becses küldeményét a cserkeszek emírjének,
drága óhajtott küldeményt; ágyúkat, puskacsöveket és lőport. A cserkesz
sorba csókolta az ajándékokat: nincs nemesebb ércz a vasnál!
Hasszánt ott tartá az emír magánál egy napig.
A cserkeszek emírje gazdag ember volt, százhúz négyszög mérföldből
állott birtoka, és azon gulyái, ménesei; két ezer lovas ült fel
parancsára, három kastélya is volt a belföldön, s az egész halászat az
övé volt az Ara folyamban.
Csupán egy dolog nem volt nála a gazdagsághoz, a mit pedig a mi európai
fogalmaink szükségesnek találnak a gazdagság kiegészítéséhez: csak pénze
nem volt a jó emírnek.
De hát mire lett volna neki a pénz! Mire használhatta volna azt? Élelme,
öltözete egész seregének kitelt saját emberségéből, paripa is termett
minden ifju alá, palotájához nem kellett egyéb, mint a mit az ősi hegyek
ingyen adnak, fát, követ és vakolatot; fegyvert pedig szerzett
fegyverrel, s ha drágán vette, véren vette…
Ám ha jutalmazni kellett valakit fejedelmi módon, valami derék daliát,
ki magát kitüntette harczban, nem volt-e neki hat szép leánya, egyik oly
bájos, mint a másik? A kiknek az ő kezeiket ajándékozá, nem mondhaták-e,
hogy királyi jutalmat kaptak?
Kincs, nemesség, díszjelek jöhetnek-e mértékbe egy ily adománynyal,
midőn a jutalmazott minden drágakőnél ragyogóbb szépséget, gazdagabb
szívet, nemesebb lelket érdemelt ki?
Öt leányát kiosztotta már az emir derék, csataviselt férfiaknak; azok
már mind boldog nők, büszke anyák voltak; csak a hatodik, csak a
legkisebbik leány volt még otthon.
Hol talált volna érdemesebb vitézt az utolsó ajándékra, mint Bejáz
Hasszánt, az özönvíztől hánytvetett cserkesz nép Nóé galambját, ki jött
– nem a béke olajlevelével, hanem a harczok véres hírével közéjük s
hozott fegyvert s tanácsadó férfiakat hozzájuk, és hozott édes biztatást
s boldogító reményeket.
Bejáz Hasszán elfogadá a hölgy kezét, s midőn kezében remegett az, midőn
bűbájos kék szemeit az éjfekete szempillákkal felemelé hozzá a leány, –
a hős fehér arcza akkor sem lett pirosabbá, miként szokott: halovány,
sápadt maradt az; pedig szíve ép oly forró volt a szerelemben, mint
bátor és elszánt a harczban.
Ezért nevezték őt Bejáz-Hasszánnak, a fehér ozmánnak, holott tudva van,
hogy a mozleminek mind barnák s a legkisebb indulat mindjárt arczaikba
kergeti a vért, s kivált ifju éveikben arczuk olyan, mint a piros rózsa.
* * *
Kétszer tette még meg Bejáz Hasszán e veszélyes útat, mind kétszer
szerencsésen. A harmadik látogatásnál a cserkesz partokon már nem ketten
tisztelegtek az emír apánál, hanem hárman, a szerető férj és nő s a
szerelem áldása, egy szép kis csecsemő.
Ott született a tengeren, mint valódi tengerész fiához illik, legnagyobb
vihar idején; a mi jó jel volt a hullámoktól hányatott hajóra. Hiszen ha
Isten annyi éltet ki akart volna oltani azon órában, nem gyujtotta volna
meg egy új élet szövétnekét.
A tengerészek egészen bolondjai voltak a gyermeknek, azt hitték, hogy az
ő nevetése jó időt hoz, sírása tengervészt jelent s ha megkaphatták,
eljátszogattak vele, szép napos időben hátukra vették s beúsztak vele a
tengerre, az apa követte őket csónakon.
Különösen volt egy híres buvár a tengerészek között, a kit Barifnak
híttak, ez sokszor megtette azt a tréfát, hogy mikor a gyermek
nyűgösködött, nem akart aludni dajkája kezében, azt mondta: «no várj,
majd mindjárt hozok én teneked valami szépet!» s azzal leugrott a
tengerbe s rendesen hozott is annak fenekéről valami czifra kagylót,
vagy csecse klárist a kis fiúnak, a mitől azután ez megengesztelődött.
Az öreg emír érzékenyen megáldotta kis unokáját, tán azon bűnbe is
keveredett, hogy annak szüléit kevesebb áldásban részesíté; úgy bocsátá
őket vissza hajójukra.
A cserkeszek figyelmeztették Hasszánt, hogy a mult napokon nagy orosz
hajók halimbáztak a látkörön sok ideig, őrizze magát tőlük.
Bejáz Hasszán újra egyesült az al-kapudánbasa, Ozmán hajórajával, ott is
legszebb volt valamennyi fregatt között a «Sárkány», a délczeg, tarka
vitorlás jármű. Eddig ez volt Hasszánnak felesége, gyermeke, mindene a
világon, és ime most is mindene rajta van: felesége és gyermeke.
A kapudánnak sietnie kellett vissza Stambulba, Batumnál hadsereget
szállított a partra, s még ez évben újra kellett neki egyet fordulnia.
A mint a trapezunti magaslatokra értek, a tenger elkezdett dagadni, a
kedvező szél elfordult s nem sokára a legerőszakosabb északnyugoti szél
támadt ellenük, mely délutánra valódi viharrá fajult, nehány nagyobb
hajó elveszté közép árboczait, valamennyi behúzta fölösleges vitorláit,
az ágyú-csappantyúkat lezárták s valamennyi tengerész örült, midőn a
kapudán hajójáról azt jelvényezték, hogy vegye minden hajó a szinopei
kikötő felé az irányt.
Csak Bejáz Hasszánnak nem tetszett e parancs, a ráietterik (hajóvezetők)
előtt kimondá, hogy jó katonának, jó tengerésznek, jó muzulmánnak mindig
az első gondolatnál kell maradni, mert az első gondolat mindig Istentől
jő, férfi szívből; a második ördögtől jön, gyermekszívből.
Késő éjszakán pillanták meg a szinopei fénytorony csillámát s reggel
volt, mire bevergődtek a kikötőbe.
A következett nap a vihar okozta roncsolatok kitatarozásával telt le, a
szél este felé elcsendesült s éjszaka mély, sűrű köd szállt le a
tengerre.
– Minden dzsinei és rossz szellemei között a pokolnak legjobban utálom a
ködöt, monda Hasszán, pilotáihoz fordulva. A köd a gyávák védszelleme és
a bátrak megejtője; segít a vaknak és elvakítja a látót.
Már korán hajnalban a födözeten volt; nem gyönyörködteték sem a szép
czirkász nő szerelmes hizelgései, sem gyermeke ártatlan csevegése.
Nyugtalanul járt, kelt a födözeten alá s fel, látcsővel kezében,
melylyel pedig épen semmit sem láthatott.
A lezárt ágyúcsappantyúkat felnyittatá, kormányost, hajóslegényeket
kergetett állomásaikra, a függő ágyakat kirakatta a mellvédre, s nézte
időközönként hosszasan a szürke alaktalan homályt, melybe a köd burkolá
az egész tájékot.
– Barif! szólt a buvárhoz, nézz oda, te a víz alatt is látsz, tán jobb
szemeid vannak, mint nekem: mit látsz ott a ködben? Nem látod, mintha
nagy, kiváló alakok mozognának előre-hátra?
A buvár sokáig erőtette szemeit.
– Csak a köd maga az, uram, a mint nagy gombolyagokban tódul a lomha
szél előtt.
Hasszán türelmetlenül csóválta fejét, s csak nézett tovább maga elé.
Egyszerre felordíta dühödt hangon:
– Talpra mindenki! Az ágyúkhoz tüzérek!
A felriadt tengerészek odatekintének, a hová Hasszán mutatott kezével s
íme a köd szürke fátyola alól három roppant sorhajó kisértetes alakja
kezd előmerülni, oldalaikkal a kikötőnek fordulva, alig nehány száz
lépésnyi távolban tőlük.
Nehány percz mulva még közelebb jönnek, az ágyúsorokat meg lehet
számlálni rajtok s mögöttük a nyilt közökben ismét három nagy sorhajó
árboczai bontakoznak elő a köd homályából.