kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna
a gyalogoktól. Ez természetes. Jóbarátok, ismerősök szeretnek egymás
mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek
van lova, a másiknak meg nincs.
Ekkor megjelent a musír egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly,
elhatározott hangon felszólítá őket:
– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek
alávetni?
– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musír,
viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy «úgy van»!
Ekkor mást kérdezett tőlük a musír.
– Akartok-e visszatérni hazátokba és elhagyni ezt a földet békességgel?
– Ne mondd azt, musír! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig
Mohamed hite veszélyben van; és a míg háború van, vissza nem térünk
tűzhelyeinkhez.
A musír arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük
harmadszor, – utolszor:
– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázadó görögök ellen; avagy
Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni
Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?
– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen
sehova.
A musír kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon
pillanatban két belső kapuja megnyílt a kaszárnyának, s nyolcz ágyú
egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.
Azután ismét becsukódtak a kapuk.
Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott,
mely még hörgött nehány perczig.
De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a
harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: «éljen a musír!»
A musír pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.
– Szegény jó fiúk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.
A BAJADÉRE.
I.
Hová lesznek időjártával a hajdani szép költői képei a harczi világnak?
Minden az egyformaság után törekszik, egész Európa fekete frakkban jár
már és emeletes kalapot visel.
Hajdan lehetett miből alakokat festeni: ha megindult fényes török zultán
spahijai, janicsárjai seregével; minden öltözet ragyogott a
fényességtől, kiki viselte a pompás övet, melyet szép kedvese himzett
számára otthon, turbánjába annyi gyöngyöt tekert, a mennyit akart,
kócsagját, vagy paradicsommadarát lebegtette a kardcsapás szele; a
délczeg paripák csojtárja a földet verte, s a hány kopja, annyiféle
szalag lengett rajta. Szembejött reájok magyarok tábora, arany, ezüst
czafrangos vitézek, kettős dolmányokban, skofiummal varrott,
pillangókkal himzett bársony mentéik, farkasbőr, párduczbőr kaczagányaik
csak úgy lobogtak a szélben, ha futtattak, mintha szárnyaik volnának,
ezüst csillagokkal, aczélpikkelyekkel ékes pánczéljaik ragyogtak a
napban, ezerféle nemes czimereiket a fényes pajzsokon ki győzte volna
végig nézni?
Mostan más világ van. Megvarrják a százezer kurta dolmányt Stambulban
mind egy formára, semmi paszománt sincs rajta, sem boglárok, drága
kövek, fel kell azt ölteni a jámbor redifnek: illik-e rá vagy nem? senki
sem kérdi azt tőle. Két ellentábor, két nagy kietlen erdő; az egyik
pálmaerdő, a másik fenyőerdő, egyik fa nem különböző a másiktól.
Tudomány lépett a költészet helyébe; mérnökök intézik a csaták sorsát,
nem a hősök.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mulatságos lehetett az idegen szemnek elnézni a mult években, hogy a
midőn a fojtogatott Izlám egy kissé feljajdult, e rövid jajszóra minő
minden alaku csoportok jöttek elé a próféta védelmére. Csodálatos ódon
fegyverzetü, soha nem sejtett alakok, más világi öltözetekkel, kik
mintha a keresztes háborúk óta el lettek volna téve, megbabonázva valami
ezeregyéjszakai tündér által s valami kimondott bűvös szóra egyszerre
felszabadulva az igézet alól, ismét előjönnének valahonnan a Vák-Vák
sziget rejtélyes berkeiből, ugyanazon bárdokat és buzogányokat hozva
magukkal, mik olyan jók voltak a frank lovagok nehéz vértezetét,
sisakját összetörni.
Sok idő elmult azóta derék Paladinok!
A frankok nem viselnek többé pánczélt, a lőpor óriást és törpét
egyenlővé tett.
Nem is azért vannak a frankok Sztambulban, hogy a szent sirt elvegyék
tőletek, sőt inkább Sztambult jöttek megvédeni uj hatalmas ellenség
ellen, kit még oroszlán szivű Richard idejében népnek sem tartottak.
A derült kedvü auvergnat nem állhatta meg, hogy szemökbe ne nevessen e
furcsa hadaknak, melyek ha összetalálkoztak vele Sztambul temetőin, oly
sötét arczokkal tekintének reá, mintha féltenék jövendő sirjaikat tőle.
Hát még mikor a hires amazon Kara-Gűz vezénylé lovas csapatját, a félig
rongyos, félig aranyos kurdokat végig a Tsiragán palota előtt; ez a
tisztes ránczos agg szűz, a milyenek otthon Frankhonban legfeljebb
harisnyát kötnek, vagy fiatal unokahúgákat kisérgetnek dalidókba,
hangversenyekbe; ez pedig űl a lovon és vezeti a szakállas férfiakat a
csatába, az a hosszú dárda az oldala mellett csakugyan úgy néz ki,
mintha egy szokatlanul nagy horgácsoló tűt hozott volna el magával.
Olyan sokat lehetett nevetni rajta…
II.
– Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt ezen
a véres mezőn? Fehér virág – piros magból?
– Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen lesüté
szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. – Én vagyok a
pusztai virág, a ki termett esőből és napsugárból s nem ismer atyát és
anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn első álmodból
felébredsz; éneklek arról, a mi neked kedves: szerelemről és csatákról.
Én vagyok az, a ki előtted tánczol a csengős nakarával, midőn mulatni
vágyol, s parancsodra virágot köt homloka körül. Én vagyok az, a ki
kávédat megfőzi, lovadat felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót önt
pisztolyaidba s fehér ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik
sátorod nyilatánál, lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró
könyet ejt rá, ha felé nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted űl
gyors paripán, a midőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett,
kettőzteti csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a
csapásnak, a mely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt… Én
vagyok a bajadére… Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig:
mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én
fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd, azt
szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak izenetet hordok tőled; ha nincs
sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot adsz, mosolyt
találsz arczomon utána; ha ütést adsz, akkor sem találsz mást, mint
mosolyt. Fogadd el a bajadérét…
Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába, leültette
kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér virág is
terem ezen a véres mezőn.
III.
A kürtök riadása szól, a harcz ördögei beleszabadultak az élő népbe;
ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a harczot
még, mint a rajta ülő lovag, s a kik legdühödtebbek a harczban, azok a
lobogó szövétnekes golyók, a mik úgy süvöltenek az emberek közé; pedig
az ő életük csak egy rövid karéj útja, a hol leesnek, ott szétszakadnak.
Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn a kürtök
kiáltását, a kardok csattogását hallja?
Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a
dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik apródonként
háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le. Amott torló
porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek látszanak ki belőle, s a kardok
élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög ellen.
Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a patkó,
szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.
A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei ragyognak; a
hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.
A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik
gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő
bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban: ugy-e
együtt maradjunk mindig?
– Ha te harczolsz, én is harczolok; ha te győzesz, én is győzök; ha te
meghalsz, én is meghalok.
A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet adnak,
hármas öldöklő roppanást.
Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék hős
elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a csatatérről.
Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök és
paripáik.
Az első lövésnél azt kiáltá Szaif:
– Allah veled, te szép dicsőség!
A másiknál:
– Allah veled, te szép bajadére!
A harmadiknál:
– Allah veled, te szép élet!
Élet és dicsőség egy percz alatt elhagyták őt, csak a bajadére maradt
ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta kezével, hült
ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy az utána rohanó
paripák el ne gázolják az elesett hőst.
A harcz robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült tömegek
vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja vissza a
tért. Nyomorú sebesültek csonka kézzel, tátongó sebekkel hiába
rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő szuronydöfésért, nyomorú
haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után, hiába néznek az égre, hiába
csókolják a földet: nincs rájok gondja sem égnek sem földnek.
Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel. Csak a
bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba; csodálatos
erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét nehezebbnek, mint az
alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta el, míg a golyózápor közül,
a csatatombolás közül ki nem szabadítá őt.
Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs
vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű
vigasztalással.
Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt merevség
elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn felnyitá szemeit s egy
szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy kezével orczáját
simogatta.
Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább vonult régen,
őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették bizonyosan.
A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek hatására
bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge ételekkel; volt
a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz felfűzve fonálra: az
egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán kellett hozatni a beteg
számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó pénz is elfogyott: akkor
eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak pajtáiba, ott tánczolt,
énekelt, koldult – egy sebesült hős számára, kiről elfelejtkezett
mindenki, kinek nincs senkije, csak ő.
Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha örömöd órája
van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol; siratód, ha meghalsz.
IV.
– Szép bajadére! szólt a lovag egy reggelen, midőn lábára állhatott s ép
erőben érzé magát, hol van kardom? hol paripám? hol vannak harczoló
seregeink?
– Kardod? felelt a bajadére, hajh! az kihullott kezedből a csatatéren; –
paripád? hajh! azt golyók ölték meg alattad; – harczoló seregeink? hajh!
azok elmentek messzire.
A lovag elbúsulta magát e szóra; három nap nem szólt a bajadéréhez,
három nap nem ízlett szájának sem étel, sem ital.
A harmadikon azt mondá a leánynak:
– Gyere velem a bazárra.
A leány szót fogadott szépen. A lovag ment elől; ő kisérte, megfogva
karját, mert még gyönge volt az és ingadozott.
Künn a bazáron ültek sorban a vén kereskedők, pipáikat térdeik közt
tartva, s a mint Szaif végig ment közöttük a bajadérével, mondogaták
egymás között: – szép leány, ugyan szép leány.
Szaif visszafordult e szavakra.
– Szép ugy-e? ugy-e szép leány? – – Ki ád többet érte? – –
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok odasereglettek e szóra
s megnézegették a leányt közelebbről, megtapogatták haját: nem hamis-e?
megdörzsölték arcza színét: nincs-e festve? megkérdezék tőle, mit tud?
A bajadére felelt szépen: tud tánczolni, énekelni, férfiakat mulattatni,
asszonyoknak rabszolgálója lenni.
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok igértek érte ötszáz, –
hatszáz – ezer dinárt; ekkor odajött egy nagy, izmos szerecsen férfi,
jobbra-balra taszigálta őket s azt mondta:
– Háromezer dinár érte!
A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok szaladtak szélylyel és
ültek helyeikre vissza; a nagy fekete férfi pedig átvevé a bajadére
kezét a lovag kezéből, tett helyébe egy erszény pénzt és elvitte őt
magával.
És a bajadére olyan jó volt, hogy midőn utoljára ránézett Szaifra, még
csak nem is könyezett…
Szaif pedig ment – fegyvert és lovat venni a kezében maradt pénzen, s ha
utána nézett a leánynak, sírt ő helyette eleget.
– Mit siratod? vigasztalák a kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és
szatócsok. Elég jó drágán eladtad, háromezer dinárért.
– Lett volna csak kardom és paripám, sóhajta fel Szaif, nem adtam volna
őt nem háromezer dinárért, de háromezer csillagért sem; sem háromezer
húri szemeiért odafenn a hetedik menyországban!
V.
Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami gazdag
kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák háremének? tán valami
csunya, piszkos dervis, ki magával hordja városról-városra s pénzt keres
vele? vagy tán valami bélpoklos nagy úr, kinek lehelletétől elszárad a
virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja tudni, minő kincset bir ő benne?
Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy északnak?
Csak erről gondolkodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de nem
birta elűzni szivéből a szép bajadére képét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a kurd
amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harczosaival.
Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából fellegeket
fú az égre.
Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: sütheti a nap
bátran orczáját, nincs a mit elrontson rajta, hatvan év rajzolt már
azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták nyara, azért
hívják Kara-Gűznek: barna szűznek.
Az ő ülése egy emelkedettebb domb a síkon, körüle tanyáznak bátor
vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.
A derék harczi szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s tekintete
végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó vitézeihez, miket
azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem tudnak irni.
– Látjátok ez erdőket itt köröskörül, a mik olyan sötétek a láthatáron,
a mik árnyékot vetnek a földre és az én szívembe? Ezek a fák itt a mi
ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják azt, hogy idáig van az
ozmán.
– Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, a hol pusztaság
van, s a hol a puszták szegélyezetén hajladoznak a pálmák a szélben. A
hivők országa csak addig tart, a meddig a pálma és az olajfa megterem.
Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák a hitetlenség átkai; a hol
ezek kezdődnek, ott az ő átkozott birodalmuk határa van.
– Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá, minden
rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a kurdisztáni
fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah örök ifjuságot
adott, mint örök életet az izlám népének; minden esztendőben meghalást a
hitlenek földének.
A puszták fiai híven jegyzék emlékükbe e bölcs mondásokat.
Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő
ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve
nyergében ül Nahálim, a bajadére.
Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a
bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.
Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó úrnőnek s
elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója lehet.
– Enyim leendesz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az amazon, enyim
vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet vissza, hiába is jönne
aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak többet vissza. Mert aranyat ér
az a hölgy, a ki egészen férfi ellenségével szemben, s egészen nő
kedvese oldalánál és átkozott az, a ki az ilyen nőt eladja.
– Oh ne átkozd, rebegé a bajadére, nem volt kardja és paripája.
– Mellettem fogsz harczolni mindig, szólt odavonva maga mellé Nahálimot
az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon a harczban, de
fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül engemet el nem hagysz,
sem félelem, sem szerelem miatt, sem semmi csábító szóra, ha én azt
mondom «itt maradj!» Erre esküdjél meg nekem.
A bajadére leborult arczczal a földre, s kezét az amazon köntöse
szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért, senkiért!
Kara-Gűz köntöse tele volt irva a szent Alkorán verseivel.
– És most jól nézd meg arczomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz. Negyven
évvel ezelőtt az én orczáimat is liliomhoz és rózsához hasonlíták,
vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete gyümölcse, mely megszúrja
azt, a ki kezét nyujtja érte, megöli azt, a ki szájával ér hozzá.
Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.
A bajadére felsóhajtott.
– Bár jönne az idő hamarább.
VI.
– Szaleikum Unallah! derék amazon! áldjanak meg Allah minden angyalai s
tegyen a próféta miattad kivételt a természeti rendből s holtod után
vigye fel lelkedet a hetedik égbe.
Így köszöntött be Szaif egy napon a Kara-Gűzhöz, a fekete amazonhoz,
ülvén ugyanazon a lovon, melyet szeretője árából vett, s viselvén azon
köntöst, melyet a szép Nahálim varrt számára, most már rongyokkal s
harcztépte szakadásokkal ékesen.
– Üdvözlégy, felelt neki minden nyájasság nélkül a hadakozó leány. Mit
kivánsz? Ha bérért szolgálni jöttél, azt nálam kevesebbet kapsz, mint
másutt, ha bajra van szükséged, abból többet találsz, mint egyébütt, ha
pedig csak bámulni jöttél, rajtam ugyan nem sok csodálni valót látsz.
– Nem jöttem én zsoldba állni hozzád; van nekem aranyam, ezüstöm elég,
felelt neki a török ifju, bajt sem kérek kölcsön, találok azt a magam
útján is, a mennyi kell; nem is téged nézni jöttelek, derék hölgy; hanem
jöttem egy szelid leányzót visszaváltani tőled, a kit egykor megvettél
tőlem háromezer dinárért, mert ha az egyik kezemet kellett volna is
eladnom, vagy a szivemet keblemből, mégis árúba bocsátottam volna én
azt, fegyverre levén szükségem. Jó karom visszaszerze mindent, a mit
elveszíték; lovam két oldalán függ alá a tömött zsák, pénzzel megverve
szörnyen, és én megesküvém, hogy átkozott legyek, ha egy új dolmánt
veszek magamnak, avagy egy gyöngyös nyeregtakarót, a míg Nahálimot
vissza nem váltottam, s járok addig azon rongyosban, a mit ő himzett
számomra, s melyen goromba muszka kard, s kopja sok helyt felfejtette a
varrást. Azért határozd meg kegyelmed szerint, hogy mennyiért adjad őt
nekem vissza; én nem alkuszom, készen fizetek. Ha kell arany, fizetek
érte aranyat; ha kell ezüst, fizetek ezüstöt, s ha az egyik szemem
világát kéred, odaadom érte még azt is.
Felelt neki Kara-Gűz mogorván:
– Köszönöm azt az óhajtásodat, miszerint megengeded, hogy a némberek is
feljuthassanak haláluk után az égbe, a honnan őket ti csúf férfiak
kizárva óhajtjátok, valamint hogy kizártátok őket ezen a földön is
minden jóból, adjátok, veszitek, mint a lovat, vagy a czifra köntöst,
melynek nincsen lelke. A bajadérét azonban, a kit keressz, vissza nem
adom. Te tudod jól, hogy ő milyen szép, ez sokat ér, tudod mily bátor,
ez még többet ér, tudod mily hűséges, ez mindennél többet ér, és én
jobban meg tudom őt becsülni, hogysem ma megvegyem, holnap eladjam,
pedig én nem vagyok férfi, ki benne gyönyörködöm; azért csak kösd be
újra erszényed száját, a bajadére nem eladó sem aranyért, sem ezüstért,
sem a te két szép szemeid világáért; őtet többé birni nem fogod soha.
A bajadére pedig ott ült Kara-Gűz lábai előtt és arczát annak kezére
nyugtatá és szemeit nem merte Szaifra felvetni.
Az ifju lovag elfordult a haragos amazontól s nagyokat sóhajtva borult
le lova nyakára.
Az amazon pedig érzé, hogy Nahálim szemeiből két forró könycsepp hull
kezére. Még most is szereti az ifjut.
Kara-Gűz szivében új gondolat támadt.
– Megállj; monda a lovagnak. Még van egy út, melyen czélhoz juthatsz. A
mit mondtam, az mondva van. Sem aranyért, sem ezüstért vissza nem adom
hölgyedet; de ha fizetsz nekem olyan árt, a milyet én kivánok tőled,
azért vissza válthatod őt. Én háromezer dinárért vettem meg a bajadért
tetőled, a mennyit bizonnyal meg is ért. Nem teszek nagy tisztességet a
moszkóval, ha azt mondom, hogy minden moszkó feje megér ezüstben száz
dinárt. Ha tehát énnekem harmincz moszkó fejet sisakostól, szakállastól
ide lábaim elé raksz, akár egyszerre, akár egymásután: ezért a díjért
vissza adom neked a leányt.
Nahálim forrón szorítá kebléhez az amazon kérges kezét, Szaif pedig
délczegen veté magát nyergébe s ragyogó orczával kiálta vissza, tova
robogtában:
– Két nap alatt a váltságdíj lábaid előtt van!
VII.
Olcsóbb váltságdíj nem létezhet a világon, mint a moszkók fejei, gondolá
magában Szaif, midőn visszalovagolt Kara-Gűztől vezére táborába.
A legelső ütközetben, a legkisebb előörs harczban is elesik harmincz,
negyven orosz, a közlegények örömest elhozzák fejeiket egy aranyért;
Kara-Gűz ki van fizetve.
Hosszu haj, rövid ész. Az asszonyok tudatlanok. Ezt Kara-Gűz előre
láthatta volna, ha Allah csakugyan rendelt volna a némberekbe lelket.
Háborúban az emberek fejei annyit érnek, mint vadászatban a fajdtyúkoké;
levágják, hogy elvessék. Ki venné számba egy kanpulyka, egy gyöngytyúk,
egy pézsmakacsa fejét, melyet elmetszenek, hogy húsokat el ne rontsa?
A mint azonban a tábor széléhez ér, épen akkor léptet végig két
trombitás és egy csausz a tanyázó hadak előtt s nagy érthető hangon,
riadó trombitajel után felolvassa a vezér parancsát, mely szerint
megtiltatik mindenkinek, hogy a csatában elesett ellenségek fejeit
levagdalja; mert igaz katonához nem illik, hogy megholt ellenségét
megcsufolja és mert a ki ellensége fejét le akarja vágni, annak az előre
rohanók sorából hátra kell maradni, a ki pedig hátramarad, az gyáva és a
ki gyáva, az megérdemli, hogy főbe lövessék; ezért, a ki az ütközetből
levágott ellenség fejével tér vissza, minden személyválogatás nélkül
főbe fog lövetni. Ezt izeni Omer basa és a mit ő mond, azt ő meg szokta
tartani.
Szaif lovag tetőtől talpig meghülni érzé magában a vért erre a
parancsolatra.
Oh bizonyára ama némber boszorkány lehet, hogy előre látott a
jövendőben; vénségükre a némberek gonosz szellemeknek adnak helyet
sziveikben; másként hogyan tudhatta volna előre, hogy olyan váltságdíjat
szabjon a bajadéreért, melyet semmi pénz és ajándék a világon meg nem
szerezhet.
Ime az, mi egy óra előtt olcsóbb volt a folyampartokon heverő kavicsnál,
egy óra mulva drágább lett mint a turbánokban forgó gyémánt!
VIII.
Gyurgyevónál az orosz táborban különös mondák kezdtek terjengeni a
katonák között.
Éjszakának idején, mikor a hold lemegy, megjelen a földből Omár szultán
szelleme, lóháton, ősi jelmezében, körüllovagolja egy puskalövésnyi
távolban az orosz vonalokat nesztelenül; látják, de nem hallják lova
dobogását. Néha oly közel lovagol az utolsó őrszemekhez, hogy
pisztolylyal lelőhetnék; de jaj annak, a melyik rá mer lőni; azt a lövés
után nem találják többé helyén, úgy eltünik. A gonosz szellem, a legelső
szultán hazajáró lelke elviszi őt magával pokolbeli lova hátán.
Világosabb fejű emberek pedig azt beszélték, hogy igen is megjelen
éjjelenként a táborvonalak alatt egy rejtélyes lovag a túlpartról, ki
lovával átúsztatva a folyamot, lova patkói alá rongyokat kötöz, hogy
dobogása ne hallassék s példátlan vakmerőséggel végig üget az előörsök
előtt, néha olyan közel hozzájuk, hogy rálőhetnek; a lövés soha sem
találja s másodikat már nem lőhet az őrszem; a lovag megfoghatlan
felsőbbséggel nehány pillanat alatt megöli azt, hulláikat elhurczolja s
a nádasban elhagyogatja fő nélkül. A hullákon rendesen csak egy seb
találtatik, a mell közepén, a minek okozó eszközét nem lehet kitalálni,
nem golyó az, se nem dárda, belül össze van tépve a seb, mintha az indu
ágbogas lándzsa ejtette volna, melyet visszakaptak a döfésből.