kanyarulatnál az országútra le lehet látni, s itt nagy bámulatukra
szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a
maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.
Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé
Bianofftól:
– Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?
Az ezredes egész biztonsággal felelt.
– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek
nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre
szállítani.
– S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám.
– Nyilt parancsot mutatott, négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt
mondta, hogy a pénzt Szebasztopol helyett Kertsbe kell szállítania a
kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogost a fedezethez, a
mit én nem is tagadhattam meg tőle.
Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusított arczán; az ezredes
által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyanaz volt, a mit
Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.
– S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól.
– Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.
– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza
Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav, a mivel
czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még
ráadásba száz granátost.
Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint
a fal.
– Való ez? kérdé Miriámtól.
– Csalhatatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt,
kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság
nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én
napiparancsom szól.
Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani
lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint
csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.
Miriám megfogta az ezredes kezét.
– Ne csinálj semmi bolondot, pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s
iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás, hanem
Alabinnal majd számolunk. Ez a nyilt parancs eltévedése megfoghatlan.
Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk,
hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a
félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei úttól pedig el van vágva. Most
siess utána gyorsan.
Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai
üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak
várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az út s minden
megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek;
sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt
szekerekből és granátosokból.
Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza
kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon
parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.
A város alá érve, künn találta az őrtüz mellett Alabin csapatjait.
Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de
még nem kapták meg.
Az arany szarvas elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, s
az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt tudá
meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be van
zárva.
– Be kell törni! kiáltá Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely
kettős zárral volt belül ellátva.
Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő
megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendőktől.
Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyzetben.
Alabinnak idő kellett hozzá, míg kötelékeitől megszabadítva magához bírt
térni, s csak nehány óra múlva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt
haditörvényszék előtt megjelenjen.
Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették az esetet. Alabin ajtaja be
volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt
egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni,
vagy onnan kijönni.
Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben
ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt
perczig beszélgetett, a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha
valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett
volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt míg ő oda lenn járt; de
öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s
ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is
voltak nyitva.
– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre
fakadva a haditörvényszék elnöke.
Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek,
mintha mondanák: «az kettőnk közül egyik».
– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel;
midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze
kisujját erősen megharaptam; úgy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja
viselni.
Miriám keserűn mosolygott.
– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; így nem jönnék azon
kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam,
miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.
– Ha való; veté közbe szárazon Alabin.
Miriám e sértő észrevételre hirtelen letépte sebzett ujjáról a köteléket
s újra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, melynek tagjai
elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt újra, hiszen semmi kétségük
felőle, hogy igazat mondott.
Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, míg balját bekötözék.
– A másik kezem szolgálatjára áll önnek.
– Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.
A két fiatal tiszt másnap párbajt akart vívni; azonban közbejött a
kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást, mindkét tisztet
felmenté a vizsgálat alól, megerősíté elébbi rangjaikban s feladatául
tűzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyítsák be, melyikük
hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyúttal oda
utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt
őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon
belőle.
VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.
– Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske?
Igy kérdezte reggelenként szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja
már közel volt.
Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő
üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána
futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak
az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és
kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti
unokájától: «mit álmodtál, szép gyermekem?»
– Álmodtam is, és úgy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt
szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt
és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én
voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal
lábánál pedig fel volt állítva a virágember, a minőt csak menyegzők
alkalmával szokás a lakodalmas házban felállítani: öltözete tiszta
rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja
szép császárszakáll, a haja árva-lány kalász, szemei csillagvirágok,
orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszor szép.
Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már, kicsodák? és
énnekem úgy fájt a szívem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa
és liliom az előttem álló virágemberről s helyette ott állt – Miriám. És
én nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sírjak, a midőn őt magam
előtt állni láttam.
Az öreg jobbra-balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmot
magyarázgatni.
– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát
halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét
siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni.
– Nem térhet ide Miriám vissza soha! sóhajta búsan a leány, s úgy
elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél
egyebet napjában nem evett, a kis arany halaknak szórta, mik szobája
szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy
piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem
gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy
orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.
A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de
magában elgondolá, hogy az mégis lehetetlen, a mit az emberek beszélnek.
Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.
A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja
el ezt a szenvedő hazáját egy gyűlölt idegen kegyéért; a kire annyi
dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy
szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégített; és a kit úgy
szeretett a nő, oly híven, oly igazán, nem lehet az árulója a menybéli
szerelemnek.
Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget
számára, az ő szívéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.
És ha minden élő jel ellene tesz tanúbizonyságot, akkor álmodik felőle,
és ébren is felőle álmodik, és jól tudja, hogy az csak álom, mégis
ragaszkodik hozzá.
VIII. TATÁR HARCZ.
Miriám két egész ezredet egyesíte Marzia városban; lovasait, gyalogságát
úgy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem
tudott meg elébb jöveteléről.
Minden elől-utól találkozót összefogdostak előőrsei s Hajbakut örmény a
legőszintébb csodálkozással látta a fényes tábornok urakat leszállani
kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek csókoljon kezet a sok közül
elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.
Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából.
– Fiam! mondá a tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress
magadnak más szállást, mert ezentúl én fogok itt időzni. Ismerlek, ki
vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme
lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s
félni nem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válassz lakást ettől
a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd
lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.
A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a
moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog,
ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik.
Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb óvatossággal, hogy az
átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg
volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek
egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.
Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz
visszatért, nagy meglepetés várt reá: a vitéz Karvajoff tábornok
érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani
rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott
időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson túl.
Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét
megszoríthatták.
A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a
kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja
elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult
megtámadni szándékozik.
Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a
mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható
helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készítette azokat,
bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de
eszével is meglehetősen bírni.
– Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az
első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán
leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától,
a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni, mint kinek hasonló
esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az
elősánczok elfoglalása a hegymagaslaton; ezt rábízhatom bármelyik
vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint
személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is
eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig
behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem,
hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Míg a
gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék
bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne jöhessenek
neki. A ki e feladatot pontosan teljesíti, az meglehet, legkevesebb
dicsőséget fog haza vinni e hadjáratból, mert azon esetben tán munkája
sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt
koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de
ha sikerül a kóborló tatárok közül még néhány százat magához vonhatnia,
soha sem bírunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s
ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi
fortélyait, ravasz, rendkívüli hadakozásmódját, s hiszem, hogy ha
megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghúzzák magukat mocsáraik
között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.
Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután
egy másik zárt levelet vont elő kebléből.
– Ez is önnek szól, monda, átnyújtva azt Miriámnak.
Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő
hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak, minélfogva
annak mindenekben engedelmeskedjék.
Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni
kardbojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit
a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás
is.
Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt s tudatá vele, hogy
parancsát várja.
– Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi
kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak
megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg, a
Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam
itt a középpontból intézem a megszállást.
Miriám arcza legkisebb változást nem mutatott.
– Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de újolag
figyelmeztetem Alabin ezredes urat, hogy a tatárok ravaszságától jobban
lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé óvatos lenni nem tud,
nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve,
mint egymagában a Jura szakadékai között.
Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali
esetére figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám
annál halaványabb.
Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint
okos ember, úgy számította ki magában a dolgot, hogy nagy áldozatokkal
oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti; és íme most
látja, hogy ő maga van legelső áldozatul szánva; hogy elhatároztatott,
miszerint ő veszszen legelébb is kárba; hogy ő legyen, a kit
elhasználnak, és nem az, a ki a hasznot aratja.
A legközelebbi éjszakán kellett a malom elleni támadást végrehajtania.
E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága
alá.
Saját kiváló öltözékeikről megismeré a katonákat Miriám.
A szibériai zászlóaljak egyike volt az, a mik úgy erednek, hogy a hol
nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tízezer vesszőt ki
bírták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik
előtt kibeszélni; kik tán itt-amott katonai forradalmak részesei voltak,
vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos
jacobinusok, veszélyes társulatok czinkosai: az ilyenekből saját
ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott
fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők
rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sánczárkokat, s azt a
kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az
ellenségtől és saját maguktól.
Midőn egy ily ezred bizatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár
reá?
Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, a mi Oroszországban el van
törülve.
Miriám ha különben nem tudta volna is ezt, eléggé sejtheté abból, hogy
tiszttársai oly szívesen búcsúztak el tőle ez este, mint a kit nem
fognak többé látni; maga Karvajoff is részesíté annyi kegyelemben, hogy
titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona köpenyt
fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát.
Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos
övét, felrakta rendjeleit; gömbölyű prémes cserkesz süvege mellé akkora
kócsagot tűzött, hogy ágyúval is rá lehetett czélozni, s még az egész
tetejébe felkeríté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy a ki csak hírét
hallotta is, rá ismerjen róla.
A mint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólítá meg minden
ember: ez még is vakmerőség, ez Istenkisértés; hisz így mindenki ő reá
fog czélozni.
– Hadd czélozzanak, felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e
rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől
Miriám eltagadja magát.
És úgy ment fényes lobogó köntösben, arany boglárokkal, gyémántos
rendjelekkel abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza.
Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná
ott, hogy oda lőjjenek.
Egy-két fegyvertársa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen útjában nem
volt, de hogy ezek közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az több
mint valószínű.
E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanús
jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az
árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanús göcs
legjobban meg lesz oldva így: ha hű volt Miriám, akkor elesik
Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően
vész el, de mégis csak elvész.
A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki
feltalálta.
A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a
várost, hogy azon ismert útra fordúljon, mely a malom tájára vezet.
A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat
itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatatlan okok miatt
úgy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivóvizet.
Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka; némely helyütt alig ért
bokáig a kövek között csergedező víz, s egy-egy külön szakadt gödörben
kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz
katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot,
némelyik itt-ott skorpiót is fogott rák helyett; megfőzte azt is, semmi
baja sem lett tőle.
Az utolsó előörsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt
folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a
folyam mentében.
Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem
látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.
A völgyön mély köd feküdt, melyen alig bírt keresztülderengeni az újhold
sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még
bevárni, míg a hold is lemegy, azután a köd és a sötétség két jó barát
lesz.
Addig ott kell időzniök a vízmederben; ha egy hang elárulja ottlétöket,
végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre
megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő
tud, hogy fagyna meg szívökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi
folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen túl óriási gátakat
zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger
zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel
volna is tele, úgy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné
szétszórt csontjaikat össze.
Az igazi út, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy
perczben úgy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük
fölött. Mindenki lehúzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem
látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek
eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a
víz itt-amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit,
elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből
lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a
hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat
gyújtanak meg, s kivilágítják az egész vidéket.
Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: a lőpor úgy is
átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség csak a szurony ad még
vigasztalást.
Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van;
itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni
tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon
mindenki, hogy beléjök ne akadjon; a ki megsebesíti magát bennök, el ne
jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja
fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az
úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni
egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a
malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a
párkányra.
Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe
kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s
a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felfordított hombár előtt,
koczkázva, odaütött közéjük öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:
– Adjátok meg magatokat!
A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik
használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott
közülök, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai
rárohantak volna, ő is eltűnt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt
rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.
Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva, a malomgép
termében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az
első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha
negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a
padlásig sehol.
– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a
malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.
Helyesen gondolá; a mint a fáklyával az üreg nyílásához lépett, rögtön
tíz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra-balra, a kik mellette
álltak, holtan hullottak le.
– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld
életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add
legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.
– Nem félek, biztosítá Miriám a vitézt. Ereklyém van; s azzal elővonta
kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki ime nyilaktól volt
átlövöldözve Diocletian császár parancsára.
Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát
azontúl Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és
tűznek oszlopában.
Miriám sebesen nyomult előre a szűk alagúton; gyorsaságtól függött
minden siker; egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan
talizmánjának kell lenni.
Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató
csattanás hallatszott kívülről, melynek dörgése, mint valami óriás
harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy
összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a
rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával
végződnék.
– Mi volt ez? kérdi egymástól a rémület.
A válasz borzasztó.