hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá
neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat
összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a
javát válogatta.
Még azután egy hétig mindennap átjárt Miriám lovakat válogatni, s a mit
ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett
elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt
költségek fejében este kifizetgeté az örménynek.
Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a
Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a «jöttünk-mentünk,
ettünk-ittunk»-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt
több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.
Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a
kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az
asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.
Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá
Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle
ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba
becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált;
hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán
nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben
stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék
elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje
gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok
mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának.
Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen
készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:
– Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a
bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám.
Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábízni
a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt
azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az
alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden
falat kenyérért Szimferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem
késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő
hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.
Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bűn
terhe Miriámra volt szépen áthárítva, a ki naturalizált tatár levén, egy
Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre
képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle
inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire
méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt
viseljenek.
Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat
elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül
mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék
elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet
sokáig.
Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal
tekinte Alabinra.
– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat
kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyügyűbb embernek tartom az
ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár
tulajdonosa, Mirza Kobul, egyike a leggazdagabb embereknek, s íme társam
nem tud rajta néhány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett
hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a
legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verst-nyi
távolra az ő szövetségében áll, úgy hogy ő mindent elébb megtud, hogy
sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant
kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a
kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek.
A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások
minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant
kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet
tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszít unokájára, a ki egy
valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde, így adta ezt elő ti néktek
társam, Alabin őrnagy. Mindebből egy betű sem igaz. Én azt az egész
környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza
Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét
nekem igérte. Az, a ki éjjelenként a vendégeket ijesztgeti, nem az ő
unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem
nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére,
kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a
kastélyban; pedig az csak színjáték gyöngébb szivűek megpróbálására.
A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s
kezdte őket rendkívül érdekelni a fölfedezés.
Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre.
– Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor?
– Kérem őrnagy úr, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én
nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe
emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is
titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz
fegyveres embere van, s ha neki úgy tetszék, minket minden kozákjainkkal
együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva
sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s így minden fortélyait jól
ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében,
tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vertpénz van
birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek
között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem
lehetetlen. Ha a tábornok úr kegyeskedik e felőli felfedezéseimet
tekintetbe venni, kérek néhány órai magános kihallgattatást.
Karvajoff rendkívül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi
törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az
ebéddel, s elzárkózott Miriámmal.
– Tehát te azt állítod, hogy a Mirza unokája nem azon rút alak, a kit én
előttem Alabin leirt?
Ez volt legelső kérdése Miriámhoz.
– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van
tanítva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.
– Szenderelinek hívják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És
szereted te azt a leányt?
– Szeretem uram.
– Tehát miért árulod el akkor a Mirzát?
– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt
hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól és akkor
nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig úgy nyerhetném
el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között;
hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll előttem
és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit egyedül
én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem ismeri.
– Hogyan lehet az?
– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül
elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi
termésével a reászorított nehány száz embert világ végéig eltáplálhatja,
úgy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szorítani. A hegy két szűk
hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód
azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el,
melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van építve, a mi
meglehetősen malomnak látszik, de pincze-ablakai ágyúkkal vannak
ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az útról. Ez a
malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen túl van a hegynek egy
lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható,
gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy
párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a
rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a
farkasvermek oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a
legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még
a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló
elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az
oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenként elfoglalni a Mirza
sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyúk
ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, míg az ostromlók ágyúikat oda
nem vihetik.
A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté
Miriámot.
– Ez nagyszerű veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a
Mirzát elfoghatni? Csellel vagy erővel?
– Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és sok ereje
van.
– Tanácsoljál!
– Oroszul beszélek, uram; egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e
felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy
kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges czártól érdemrendeket,
előmozdításokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek.
Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is
győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat
egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy
dandárnok vezetheti.
– Az sok neked, Miriám.
– Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk.
– Mikor van az?
– Ezt sem tudhatja rajtam kívül senki. A Mirza fegyveresei úgy vannak
elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban
a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál,
harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei
munkát és kézműveket folytat s így megy váltogatva valamennyin végig,
úgy hogy a ki az ágyúkhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető
és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovasszolgálatot
tenni.
– Ez nevezetes belrendezés.
– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép
négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt
az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a
hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába
hozatalára.
– S mikor jő ilyen alkalom?
– Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt a dandár parancsnoka leszek.
A tábornok megszorítá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül
meg ne kérdezze tőle:
– És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját?
Miriám meghajtá magát és okosan felelt.
– Föltéve, hogy a felséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand
meg.
És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét,
mintegy áldásképen.
Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a
csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az
elébbi kiegyenlítettnek tekintendő.
A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett.
Senki sem bírta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után,
miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól,
bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem
jött.
Miriám pedig haza ment, s egy czitrom levével e szókat irta egy
ötrubeles bankjegy szegélyére:
«Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.»
Ezt a bankjegyet a láthatlan betűkkel egy borítékba takarta, melyet
Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet irván mellé, melyben
köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s azt egy tatárnyargoncznak
adta át, ki ott a postai közlekedés fenntartója.
Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a
dandárparancsnoki kinevezést.
V. AZ ÁRULÓ.
Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott
Szent-Pétervárra, ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff
érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt
meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy
a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott
kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: «Én
elárullak téged, hogy te ne árulj el engem;» a főtisztek tudósítást
adnak alárendeltjeik felől és az altisztek előljáróikról: egyik a
másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas
tűzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset,
hogy az édes anya elárulja tulajdon gyermekét.
Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy
a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert
a törvények szerint a czár elsőszülötte a trónörökös; már pedig K.
herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a
czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós
trónra lépte után született s így ő a valódi trónörökös.
Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a
kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer:
szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert
akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen
szépen haladt mellette előre.
Az már köztudomású dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját
és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos
iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki
sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.
Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Miriánoff több főtiszttel
együtt egy csoportban lovagolt, egyszerre a szabályszerű sortüzelés után
összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek
segélyére, akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van
sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujjnyival
odább talál, épen Miriám mellén megy keresztül.
A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s
akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puskavessző körömvasa, melybe
összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: «az áruló
Miriámnak».
A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek
megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de
Miriám maga közbejárult s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet
említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.
Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még
jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt,
hogy amuletje van, mely félre fújja a golyót, mint a repülő szunyogot.
Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép
mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy
évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház
oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:
«Emlékül Miriámnak, az árulónak».
Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól
járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép
volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak
felnyitása bizatott.
Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait
ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár
paradicsomán kívül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt,
hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mindezt nem késett a
kormányzóval tudatni.
A titkos értekezleten elhatározták, hogy Mirza Kobul meg van érve arra,
hogy fájáról lerázassék.
Miriám bemutatá tervét.
E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállítmánynak jönni
Moszkauból. Már több ízben megtörtént, hogy az orosz kormány által
küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti úton elvesztek. A kisérő
csoportokat az ördögtorkolata nevű mély völgyben háromszorta számosabb
rablósereg támadta meg, s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az
ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.
E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt.
Ez álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.
Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebasztopolba,
és azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a
legnagyobb vakmerőséggel megrohanni, s mielőtt magához térne első
zavarából a megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni
tartalmaikkal.
Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.
Azonban ezúttal kelepczébe kell kerülnie.
Jőjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s
két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg
éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jőjjön rájuk
szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyilt parancsa a küldeményt
átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az
ördögtorkolatot, elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül
Mezrevárba juthatni, s ilyenformán ezúttal ki nem kerülheti az arany
álarcz a tőrbejutást, a miből ezúttal ki nem szabadul.
Mezrevárral azután könnyű lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre
önkényt feladják azt.
Míg Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy
terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya
varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a
legpompásabb mintákra készíte pálmás szöveteket, miken keleti fantazia
remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három
szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.
A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha
valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet
égetnek ott sokat, meg szenet, jó uram.
– Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes
munkát Szendereli a Mirzától, ráfonódva öregapja vén vállára símuló szép
termetével. Ki megyen itten férjhez, hogy úgy készültök a lakodalomhoz?
Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza oly
halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló; meg is
csipkedte az arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan
felelt neki.
– Hát te magad.
A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.
Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s
varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.
Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény.
VI. AZ ARANY ÁLARCZ.
Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb
városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az
utazó a legjobb külsejű házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még
megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.
Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg tűrhető hotelét; ide
szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.
Egy este négy fiatal tiszt ült együtt az arany szarvas étkező termében.
Vacsora után voltak már és punch előtt, időtöltésből kártyázgattak
együtt.
Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak
segédeik.
Alabin volt kiküldve a nyilt parancscsal, hogy az alatta álló fedezettel
átvegye a Perekopból jövő szállítmányt. Az átgondolt terv szerint minden
előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a
külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok;
parancsnokaiknak pedig az arany szarvasból korán reggel három órakor
utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az
előkészületekről.
A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám
figyelmezteté őket, hogy jó lesz lefeküdni menniök, mert ki tudja, mikor
fognak ismét alváshoz juthatni?
Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát
kivánva, betértek hálószobáikba.
A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve
tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.
Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres
őr volt felállítva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?
A vendéglő úgy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két
osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a
másikat Alabin. A külső szobában segédtiszteik telepedtek le.
Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal
elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal és nyert
iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában
szeretett volna álmodni, midőn fölébreszték. Valaki végighúzta jéghideg
kezét orczáján.
– Ah, már reggel van, Nikoláj? ásíta fel álmában Alabin, azt vélve, hogy
segédje költögeti, s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy
mind a két keze erősen le van szorítva, s a mint ijedten fel akart
kiáltani, egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.
Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős
ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő
palástja alól, s egy futó fényvonalt engedett végigvillanni a szobán.
Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany
álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő, hosszú ujjú burnuszban,
melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede
láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban
különbözött szokott bálias lárváinktól, hogy rajta száj, orr és szemek
számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel
volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.
A másik kettő arcza fekete fátyollal volt borítva.
Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve, akkor
az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt, mély hangon, melyet az
álarcz is tompított, mondá neki francziául:
– Monsieur Alabin, máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni,
egyik szemét se hunyja le.
Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette
belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez
nem nyúlt; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.
– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany
álarczos, s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem
hallani nem volt képes, merre távoztak el?
Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit,
fegyvereit rendbe hozatta, s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk
felkelt-e már?
Azok azt felelték, hogy még nem izent le.
Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk, monda Miriám; azzal
lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait a
városon kívül útban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat rögtön
a mély vízomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. Dél
lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait az
alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak
nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kikből egy lélek sem fog
onnan megszabadulhatni.
E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát
megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen
elszakította.
Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s
miután azt jól, rosszul bekötözte, még csak karját sem engedte felkötni;
csak úgy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy ujj annyi, mint
semmi az embernek.
Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este
felé saját maga, segédeit és egy pár lovast magához véve, megindult
kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak
messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.
– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek, hogy az öreg
róka neszt kapott előkészületeinkről s ezúttal hegyei között maradt.