benne? ki birná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett
kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most
is vonaglik itt-amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.
Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az
oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A
közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól,
mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.
A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a
tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora
után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett;
mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a
folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté, boszankodva szólt: hát
vörös bort adtok nekem?
Nem vörös bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek
vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett
elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.
A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény
Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen, az elkezdett énekelni
a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüstpénzeket adtak neki
viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék
Mirianoff emlékére márványoszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a
piaczot az ő nevéről hivatja.
Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét
hozta urának a fővezérhez és a vállalat eredményérőli tudósítást.
A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alagúton menekült tatárok a
győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet; maga Miriám csak az
által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a
tatárokat üldözé az alagúton. Megbizatását végrehajtá, s most kér
segítséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.
E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő
rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül
nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.
A tiszt urak sajnálni kezdék a pópának adott ezüst pénzeiket.
Karvajoff hidegvérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám
hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára
erősítést.
Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai
órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bizva.
A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető úton Miriám azon
javítást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett,
ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb túlpartra volt az út
áttéve, melyet a tatárok úgy látszik készakarva hanyagoltak el.
Ez ösvényen haladva, Alabin két óra alatt tette meg azt az egész útat,
melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár.
Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.
A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás
régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.
Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik;
ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól
aludni.
Nehány nap alatt annyi visszás dolog történt vele, hogy nem bir
kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását új diadallal kecsegteti a
mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve, látni azt a csodálatos
rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb úrnőjét s talán jutalmul nyerni az
egész tündéri tanyát, tündéri úrnőjével együtt. Boszút állni gyűlölt
vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt
saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon díjhoz, a
mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró
képzeletei közé: az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével bir,
mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud
állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyűlöli a tatár is,
az orosz is és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak
e rendkívüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a
csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés
kalandjára talált gondolni, tökéletesen indokolva lehetett azon
aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté
háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát,
mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.
Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami
világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd
terjedni s mindinkább közeledik.
– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét
hajtja felénk a szél; vigasztalá magát Alabin.
A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág mégis egyre
közeledett.
Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak
előre s szerezzenek róla tudomást, mi az?
Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyúkat elhelyezték, s az
egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi
alakban jőjjön is az.
Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött
kozákok.
«Az ördögök jönnek!» kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó
nyelvvel birta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet
okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem
látott ilyen ellenséget senki.
Milyen őrült lárma ez!
Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak
bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a
tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely
vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély
az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról.
Gyorsan az ágyúhoz, gyorsan a lovakra jó muszka vitézek! késő volna
sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz
leend.
Rémes, rendkívüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány
könyveiben, hogy a bölcs vezérek óvakodhassanak tőle, a hol nem segít
sem az ágyú, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a kézben;
csak egy segítene, a futás; de az kinek jutna eszébe?
Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik ez ördöngös harczra
vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb
embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az
ismeretlen lovast.
Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták
őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag
kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották.
Azzal hajrá!
A horogvégű ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng
neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő
szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az
orosz dandárra.
Alabin négy ágyúja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a
fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.
Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyúval
közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszú folt támadt a közelgő
lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét
összefolyt az s jött robogva és üvöltve.
Még egy lövés és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az
oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.
Az égő, izzó homlokú fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete
alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a
tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a
pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok
szívbeli bátorságát megpróbálni.
Valóban sápadtak voltak.
A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima
elmondására sem volt többé idő.
Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez
volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek kétfelül
hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyúgolyók, egyik még sántikálva rohant
mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült
állat úgy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha
nem is érezné, hogy vele vannak.
– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor
előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé.
Mintha csak buzakalászok lettek volna!
A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak
semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a
kozákok lovai alatt voltak, s jól esett nekik, hogy égő homlokaikat
valami enyhítő nedv érhette: a legázolt lovak és lovagok vére.
Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot.
A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan
futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve,
a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast
egymás vérébe taposva!
Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; úgy bukott le, hogy meg nem
birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a
két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint
átugrálni feje fölött; némelyik nagyot döfött szarvaival a holt
paripába, melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen
mellette, a fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, míg a többiek
agyon nem taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek,
a feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a
csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre
hullt vitézeket, kik még életjelt adtak.
Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott,
s nem tudott magának számot adni róla, hogy miért nem veszi most annak
hasznát? Későbbre tartogatta.
Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak
után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos
kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet-kettőt
felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai
csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a
lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje
fölött pörgetve hosszú dárdáját, mint egy könnyű pálczát.
Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a
mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült
hosszú serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta,
melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszú karikás
ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen
arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélylyel
szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletű feje
körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér
fagyott meg.
E gyűlöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az
orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent
el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani,
talán valami átkot, de ez a kiáltás nem birta elhagyni ajkát. A pisztoly
talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.
– Halál reád!
A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s
csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát
rásütötte. Szája zárva volt és karja ketté törve, a látás még az
ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.
A vad lárma, a duló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés
mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a
föld megszünt reszketni, a táj elsötétült újra s egy óra mulva ismét
néma és csendes lett a környék.
Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak
a Miriámnak mégis csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának
választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette,
ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely
vérétől nedves, ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva
lehelli ki lelkét.
* * *
Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyúzás hangjai
nem törhettek idáig, s az őrt álló vadászok, kik a város véghelyein
voltak felállítva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi
folyam partján végig egy hosszú csapat lovasság: hosszú dárdáikról
könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami
rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani,
hogy Miriám veszélyben van, tán segítségére kellene menni.
Karvajoff azt mondta, hogy «majd reggel!»
Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni,
ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt helyen. A kiket
a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett;
csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan.
Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel
diszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől
elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor,
melynek feje nincs.
Haza szállinkozó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat
beszéltek el a tábornoknak az éjszakai rohamról, az ördögök ezredeiről,
mely ellenkező tudósításokból olyan zűrzavaros gombolyag keletkezett,
hogy kevésbé jártas vezér, mint Karvajoff, el nem igazodott volna rajta.
Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő összefüggést
találni s azt a kormányzónak Szebasztopolba megküldeni, remek mintájául
minden későbbi haditudósításoknak:
«Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor
tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek
nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim és
seregünk bátor figyelme meghiusítá az alattomos kisérletet, s az egész
gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba
vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött
szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot
elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárnokon kívül,
ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harczban
(igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell
azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszavetése alkalmával
hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott, s még sebesülten is
folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség
veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a
tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak,
se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden perczben várom,
hogy a lázadó Mirza életre-halálra megadja magát stb.
Ezt a tudósítást aztán rábizta egy kozákra; a kozákot még az nap délben
lelőtték a belbeki nádasok között s a haditudósítás még azon este
szerencsésen megérkezett – Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak
magának.
IX. A MENYEGZŐ.
Kinek volna gondja Mezrevár paradicsomában arra: minő haditerveket főz
Karvajoff táborkara? Hogy készíti hadi tudósításait, hogy állítja fel
ezredeit?
A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász
most is úgy hullámzik, a szelid galambok most is úgy turbékolnak, mint
az előtt, Oroszország egész tüzérserege nem szomoríthatja meg őket.
A várkastély tornáczában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron
fiatal tánczos leányok játszanak hosszú rózsafüzérekkel tüneményes
játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyűlve, fényes
ó-nemzeti öltözeteikben.
A körterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a palló nem a
selyemszőnyegektől és az asztalok a drága edényektől.
Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó
kedve, csak a menyasszonynak nincs.
Senki sem tudja még, hogy ki lesz a vőlegény?
Választani ugyan könnyű annyi derék férfi közül, de kinek volna
bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halvány,
mert gyűlöli azt, a kit szeret?
Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más,
hallgatnak és mosolyognak.
Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát
kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tüzött
hosszú handzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép
szemekkel, alabástrom fehér arczczal; kis énekes madárkája szomorúan
meghúzta magát úrnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem
szabad őt onnan elhajtani, Szendereli nem szeret már e világon semmit,
csak e kis énekes madárkát.
Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó
maga, s olyan jókedvűen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna
arczának e torzképre, hogy még furcsább legyen.
A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan
üdvözölve őket, mond:
– Kedves rokonaim; örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy
új ünneppel szaporítsa Mezre vár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát
akarom eljegyzeni nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e
czímet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok.
E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virágkoszorúk egy
harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyűltek előtt állott – az
arany álarcz…
A meglepetés hangja hallatszott minden ajkról.
Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul
megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta
volna őt bátran harczolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a
legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett,
soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tünt el,
mint megjelent.
De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte
ez álarcz alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délczeg,
telt termetre, mely a Mirza csontos testalkatával alig volt
összeegyeztethető.
– Elismeritek-e, kérdé Mirza Kobul, hogy ő nemzetünk legderekabb hőse?
Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az
arany álarczos előtt.
Ekkor unokájához fordult Mirza Kobul s gyöngéd szeretettel kérdé tőle:
– És te elismered-e, hogy ő nemzetünk legdélczegebb,
legszeretetreméltóbb fia?
Szendereli hallgatott, nem felelt; de a míg ő hallgatott, egyszerre a
kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni
jobbra-balra, s mintha ő akarna úrnője helyett felelni, énekelni kezde,
vígan csattogva repesve.
Mirza Kobul inte az arany álarczosnak, hogy nyujtsa kezét Szenderelinek.
Az álarczos kinyujtá jobbját és azon a kezén csak négy ujj volt, a
legkisebb hiányzott.
Szendereli mélán bámult maga elé s alig látszott valamit tudni arról, a
mi körüle történik.
De a kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki bámulatára
odarepült a lovag kinyujtott kezére, egyik ujjról a másikra szökve s
szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve reá vissza, mintha kérdené,
hát az ötödik ujj hová lett?
Ekkor lassan leemelé képéről az álarczot a rejtélyes alak s azon
pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg:
«Miriám!»
Valóban ő volt az. Az annyira gyűlölt, annyira szeretett ifju, kiről azt
mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, míg
szivével menteni törekedett.
Néhány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyűlölt
alaknak rohant, a midőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan
odaveté magát az ifju keblére s gyönge testével készült őt
megvédelmezni; míg a Mirza nyájas komolysággal csillapítá le a
dühöngőket.
– Ő az én legkedvesebb hősöm.
– Nem árult-e el mindnyájunkat ellenségeinknek?
– A mit tett, parancsomra tevé; felelt a Mirza. A mit kimondott,
akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat
ellenségeinkkel? azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük
megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy
soha el ne távozzanak innen!
Azzal megszorítá az ifju kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a
túlboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája
erkélyére, bemutatá az egybegyűlt harczosoknak, mint ezentúli vezérüket
az oroszok elleni harczban.
Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről
aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg
menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a
legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes
suttogásokat hallhatta volna, miket a tauriai föld legszebb leánya
váltott örömittas vőlegényével! hátha még azokat a titkos beszédeket
hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik
megrontására Miriámmal!
A míg a hold fenn az égen, addig az ifju vőlegény menyasszonyáé leend és
a menyországé, a mint az lemenend, a csatáké és véres öldöklésé.
Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott
bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; a ki pedig
nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel
Miriám köntösébe öltöztettek.
Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harczosai rá
ismerjenek róla és rá ne lőjjenek.
X. SZÁMADÁS.
Miriám a boldogság rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel
betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek
álmaikban.
Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül
kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik
terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan
vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett
rajta.
– Miriám! szólítá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a
szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most úgy figyelj szavainkra,
hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott
Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán
Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát
árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e
nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?
– Meghajtom magamat előttetek, válaszolt Miriám.
– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is
hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e
mindig?
– Hű és okos voltam.
– Mered bizonyságait adni ennek?
– Életem rajta.
– Tehát felelj: miért fedezted fel az oroszok előtt erős rejtekünket?
– Hogy kényszerítsem őket a harczot velünk megkezdeni.
– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e
rejtekből?
– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesítém a veszély felől,
ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre útat nyitottam.
– Te foglalád el a malomerődöt, éjjel ravaszul rohanva meg azt?
– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elfordítva a csak
általam ismert villanytelep billentyűjét az alagúti üldözés alatt.
– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá
nekünk, hogy személyed sérthetetlen és sem orozva, sem csatában téged
bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna
tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a
Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősítse hozzád való
bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsúlyosabb
kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan
lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e
rejtekhelyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk
életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy
terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot?
Miért állítottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy
vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a
jövendőn.