juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza,
visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő
éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett.
Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni,
a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik
egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, mégis
édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.
Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját,
egy becsületes diófaszínű, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult
éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit
mondogatott, hogy biz az úgy van; úgy látszott rajta, hogy a hallott
dolgok épen nem lepik meg.
– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el
bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, míg az adót a
Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság
rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó
borod?
– Nincs.
– Hát kávéd?
– Kávém? úgy hiszem, hogy az sincs.
– Theád csak van?
– De már az volt, hanem elfogyott.
– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven
rubel. Már most lesz, ugy-e?
– Hozatok uram Szimferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható
egyéb, mint toklyóhús.
– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyú
ideig fog tartani, míg Szimferopolból valamit elhoznak.
– Segíthetünk rajta, uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt
oda és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell
megtérítenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.
– Ráállok. Nyilt számvetést adok.
(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha
valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy
nyargaljon egy tatár Szimferopolba. Az pedig mindig belekerült egy
lóba.)
A házigazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a
Mirzát idézzék elé szaporán.
Az öreget már útban találák az érte küldöttek s siettek vele vissza
Alabinhoz.
A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kívül a szobából, s midőn
hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.
– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?
– Nem tudom, uram. Tán csak nem vétettem valamit?
– Igenis hogy vétettél. Tíz esztendő óta nem fizetted az adót.
– Mitől fizessem azt, uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon
hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a
vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a
vizen. A mi ingóbingóm volt, felettem, elfizettem adósságba; jobbágyaim
nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem az, a ki az
útfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész kerület valamennyi
örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, a mennyivel a
cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled, uram, száz dénárt
akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a kulcsaimat, a
házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és ha találsz
bennök valamit, kérlek, adj nekem is belőle.
– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?
– Én is azt hiszem, uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem
is minden újhold éjszakáján, hogy valahol felveti magát a tűz, de még
eddig nem akadtam rá.
Alabin boszús kezdett lenni.
– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?
– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.
– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.
Miriám közbeszólt:
– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az úton, a
melyen ide jöttünk?
Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.
– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám, vezettesd el
magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő
ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell
hajtani lovait, de a parancsnak teljesítve kell lenni; és ha nem volna
egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném
annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek,
kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egyúttal, hogy ha szükséges leend,
én erőhatalmat is használhatok.
E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám
felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda
is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába
a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy
szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül
vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután
ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza, még pedig
minden sántítás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirúgta maga alul
szamarát s a mint szemközt álltak egymással, a kapu be levén zárva hátuk
mögött, elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy
a könyeik csorogtak bele.
És megszorítgaták egymás kezét és újra kezdték a kaczagást. Még azután
is kitört belőlök, a hogy egy hosszú csigalépcsőn felmentek a
malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.
III. SZENDERELI.
A malom előre-hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállították.
Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető
küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett
átbújva, annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából
előrohanó víz járásához vezet?
Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve, az
imént leirt utat követték.
A fáklyafénynél egy hosszú tekervényes út nyilt előttük, melyen csak
egyesével lehetett végig haladni; mindenütt szilárd pallókon jártak, mik
alatt a földalatti víz zuhogott.
– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha a pallókat felszednők, nem igen lehetne
ezen az úton járni senkinek.
– Aligha, szólt Miriám, így is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket
az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.
– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza.
Nem sokára egy nagy tágas amphitheatrum alá értek, melynek roppant
boltozatát a fáklyák fénye be nem érte. Az út itt egy magas sziklai
karzatra vitt fel, melynek száz lábnyi magasából letekintve, az egész
fenék egy nagy vízmedenczének tünt fel, mely keskeny zsilipeken ereszté
alá a vizet a malomra.
– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet
megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot
elrekesztjük, akkor úgy megtölti a víz az egész utat, hogy még
gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?
– Hogyne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van
keresztülvive, nagyon jól.
Az út mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek
nyilásán át, mint valami négyszegletű hold, a sötétben világított le a
távoli ég.
– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám.
– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen
járunk fel s alá.
A feljárás maga is méltó volt a megemlítésre. A magasból lefüggő erős
vassodronyra bivalybőrből készült csónak volt akasztva; a három férfi
beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn
csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tíz
percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.
Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerű feljárást, melyet
lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba, a Mirza
megragadta Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába,
mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!
És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán,
melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.
Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn síma
rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a
legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott
kövér búzatermés hullámzott, körül hosszú kazalokban állt már a
begyűjtött széna, s gyönyörű gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát
változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült
kastély, olaszos tetőzetén körül lehetett járni, s mindenütt nagy keleti
virágok ékesíték az oszlopokat és korlátok díszvedreit.
A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra
alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a
szétárasztott víz a hegy oldalain csurgott alá.
A hegy oldalait fedő roppant bükk-erdőség láthatlanná tevé minden
oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben úgy virult, úgy
bujálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi
meredek sziklafalon végződik, mely a Jura-hegyek felé mindinkább
magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket
ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van
megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s
keresztülfolyik az egész hegy alatt.
– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a
mit azóta véghezvittél rajta.
– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke,
terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni
rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta
szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az
elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló
guanót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák,
a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és
millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete
anyagot, szétteríttetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett
utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz
semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második
évben újra bevetettem. Nézd, milyen búza terem itt most.
Az öreg Mirza gyönyörűséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt: milyen
piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás
markába töltögette azt bámulva.
– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi
fecskendőké; mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az
egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tizenkét esztendős.
Woronzoff herczeg három milliót költött híres kertjére s még nem evett
belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a fölösleggel s
egész szeszgyárt foglalkoztat a hulladék. Egy szóval, édes fiam Miriám,
azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább is
körülkerítve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki soha s
odaállíthatná ágyúit és várait, még sem nevezhetne bennünket magáénak.
A három férfi megszorítá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a
hárman értik egymást.
– Oh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat
minden nemzetnek, de ez a hely, az egyik bükkfától a másikig soha sem
lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében
keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe
növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről
mindig megérezze, mikor következik rossz idő és mit soha ki ne vághasson
onnan.
– Oh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de
olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig
újra kezdhetjük.
– Hogyne esnék az jól, mondá az örmény, összeérő szemöldeit még összébb
húzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről
elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! A hol a régi
templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét és a
római hitű a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.
Shahin nevére mind a három férfi elkomorult, mintha ketté vágták volna
kedvét; hallgatva mentek egymás után, későre szólalt meg a Mirza:
– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns?
– Való. Angol nőt vett el s leányát is e hiten neveli, titokban.
– Különös; monda az öreg. A Giráj család utolsó fejedelmének leánya
protestáns.
Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.
– Jövő évre e helyen csillagos templomot építtetek. Legyen hol imádkozni
Giráj leányának.
Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak.
Kívül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld
márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt
kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek!
az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek
karcsú derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó
szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal,
miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bújkáltak. A természet és a
művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló
keleti növény egymással versenyez gyönyörű szinekkel, a lépcsőket fedő
nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a
szines ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros
kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres
kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő
vérpiros fürteivel összetéveszteni.
A virágok terméből cizelirozott arany lapozatú ajtón át nyílik a
szökőkút terme. Középen alabástrom medenczéből, zománczos tengeri csigák
halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a teremben
száz meg száz szelid madár repked szabadon, s le-leszáll csevegni,
énekelni a jázminbokrok közé.
A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollú
énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára s ott mindenféle kedves
bohósággal tanusítá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha
fülébe akarna sugdosni.
– Látod, megismert! szólt a Mirza és úgy örült neki.
– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához
nyúlva, mire az ujja hegyére repült s úgy ugrált egyik ujjáról a
másikra.
A teremben két férfi volt jelen, a kik Mirzához lépve, annak kezét
sziveikhez, ajkaikhoz érteték.
A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s
azután hátrább vonulva az örménynyel szorítának kezet.
Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a
fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg
nemzeti öltözetet visel, hosszú, alól hasított virágos selyem kabátot,
apró zsinórzattal, azon felül kurta derekú posztó dolmányt, mely
szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől
két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira
göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van így.
– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza.
– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.
– Itt van már Dzsula?
– Előttetek egy órával érkezett meg.
A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek
okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.
– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul.
– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket
ebéd felett.
– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám.
– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy
már harmadszor öltözteti kisasszonyát újra, ki ma nagyon szép akar
lenni. Ez aligha te érted nincsen.
– Köszönöm, súgá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának
neveztek.
A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a
vén Mirza, éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.
A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne s a
mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva a
Mirzához, kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a kik
nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.
Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:
– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?
– No csak hagyj békét, hadnagyocskám, szabódék a kecses alak, ne
ölelgess még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a
bűvös vizet, a mivel, ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint
a hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.
Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta
magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.
– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza és a
többiek azt mondták, hogy igaza van.
Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava:
– Jöhettek. Elébb csak te jőjj, Miriám.
Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szíve dobogása
miatt.
A nehéz virágos függöny félrevonult s ott állt előtte – Szendereli.
Gyönyörű szép tünemény ebből a világból!
Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke
beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét
feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak úgy nézheted, ha nem mosolyog,
mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél;
ki húz ki belőle? Ha csak az ő fehér kezei nem. Pedig ha a fehér kezét
megszorítod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el
nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és
odatemetkezni pihegő keblére.
– Hol jártál oly régen, Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb
hangon a szép földi tündér s úgy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz
közelebb lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.
A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge
bársonykezecskét ajkaihoz szoríthatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly
kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja
eléd.
A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az
ifju szeretőkre s kaczagva szól Miriámhoz:
– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el
éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?
Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó
pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy
jőjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!
A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló
Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja
elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is úgy tudna örülni,
mint ő.
– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a
miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek,
csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak,
milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.
– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod,
hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal
embert, a ki tégedet bizony szeret s midőn kisasszonyod férjhez megy, te
másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged óhajt.
– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te,
Kuván?
Azzal megtaszítá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi
csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon és komoly arczot
csinált.
– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már
én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.
– Az nem igaz, szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb
látlak, mint száz meg száz embert.
– Úgy van, úgy, állíták a jelenlevők mind, bizonyítva ki ezt, ki amazt,
hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó
izűen kaczagott.
– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosz tiszt, majd megmondaná
az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült,
mikor így a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint
ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy
a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le az arczképemet számára.
– Mást vélt helyetted találni, szólt Miriám. Nekem az egész úton kellett
hallanom ábrándjait Mezre vár csodaszép úrnőjéről. Ha tudta volna, hogy
ilyenkor milyen közel áll egy egy késdöféshez!
A csodaszép úrnő hálateljesen szorítá meg Miriám kezét s megengedé neki,
hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.
A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi
tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük,
mint egy királyné.
A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé,
gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany
serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a
gyönyörű keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarkú sült madarakat-e,
vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép úrnőt, a ki
azokkal kinálkozik?
Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s míg a többiek vendégeskedtek,
elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti
faj vére úgy felháborodik, úgy kivánkozik vissza a multba; a nagy
poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé
arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki,
melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzdító
tatárdalt:
«Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben
Egyik a sír alatt, másik a sír felett.
Egyik azt álmodja: jó volna meghalni;
Másik azt álmodja: jó volna fölkelni.»
A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám
nem állhatta meg, hogy ne segítsen neki; Szendereli is biztosabban
énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nemsokára az egész
társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat
fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett
jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik
lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett
tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A
másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a
legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor
nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva
kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza
jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos
szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos,
minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint
valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt
kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban azokat a mély
zúgó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata
végsóhajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sírtak
keservesen.
Ez a vége náluk minden táncznak.
Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb,
hogy már este van, haza is kellene menni; Miriám akár reggelig ott
maradt volna s kész volt újra kezdeni éneket és tánczot.
Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna
okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba
verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték újra rongyos öltözeteiket.
Miriám azalatt százszor elbúcsúzott a szép Szenderelitől, meg is
kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a
leányka felelt is neki mindig.
Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból,
mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s
meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.
– Oh én vadlúd, elfeledtem elbúcsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s
kiragadva magát társai közül, mint a szélvész rohan vissza árkon-bokron
keresztül Szendereli felé s odaérve térdreborul előtte s megragadva
kezét, kérdi:
– Szendereli, szeretsz-e engem?
A leányka mond, hogy «igen», melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan
csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik
meg a halvány liliomon. Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen
társaihoz. Azok mondogatják magukban: «ez aztán a jó vér!»
IV. MIRIÁM.
A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve
számukra egy csoport hosszú szőrű csikó, négyesével egymáshoz pányvázva,
azokat átverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek
velök szerencsésen a városba.