JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XIX. KÖTET
VÉRES KÖNYV
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1894
VÉRES KÖNYV
CSATAKÉPEK A KELETI HÁBORUBÓL
IRTA
JÓKAI MÓR
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1894
A KHÁMOK UTÓDA.
I. TATÁR-PHILOSOPHIA.
Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés
szerinti hosszúságra; az elejére és végére állítanak egy-egy izmos
ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához
kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly- és
ökörbőrrel: ebből áll az építészet. Egyszerű és szép.
Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen
hamar el lehet vele készülni, azon kivül tekintetbe veendő az egész
építkezés olcsósága, nemes egyszerűsége; e mellett a tűzkármentesítés
egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli
félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek
nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.
Semmi sem könnyebb, mint ez építkezési rendszer mellett az évszakok
különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos
gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alakú tetőt, ugyanazt
nyáron ékes földi tökkel s más díszes növényekkel futtatják be; mint az
édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a
midőn minden ember háziúr volt.
Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál,
mert ez csárda; a mit félig-meddig gyanítani enged a madzagra kötött
eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első
és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most
is tömlőben és kobakban hordják az italt.
A csárda belsejébe úgy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba
fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a míg az ember megismeri egymást
abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporít; szokni kell a
szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy
valami élő állatra üljön le az ember ez ismeretlen alakok között;
mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson; ez a
fekete itt valószinűleg komondor, az a fehér amott ürü… biz az nem ürü,
mert az bunda, oda terítették száradni a tűz mellé. De mégsem száradni
terítették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája látszik ki a
szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni. Lassanként
rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők s ez a sok
apró sajt olajtőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a kit csak most
kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba aprít húst és hagymát (be
jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva, paprikázva s feltöltve
rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis háromlábú állványra, mely
egyike az Archimedes előtt feltalált legczélszerűbb mechanicai
eszközöknek.
Egy óravártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok,
bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsíros bőrkabátokban, hegyes
fekete bársonysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a
legfeketébb szeme van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában
nem akad hasonlat.
Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát,
a kinek első dolga pipáját kiverni s újra megtölteni. Azután szó nélkül
körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba; kiki egyet-egyet kavarint
rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól
megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megfordítja subáját, melyen eddig
hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések
előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a
kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból,
odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon,
egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított.
Lassankint eltűnik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső
szem rizskásáig, az ott maradt faggyúömledéket végigkeni a gazda
tenyérrel a subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a
gerendáról egy mosolygó kobak, a mely kézről-kézre adatik, csorogván
belőle kemény természetű pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az
arczok, s midőn az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bír többet
kiszívni a szűktorkú kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor
hallatszik az első emberi szó:
– Mikor lesz már háború, gazda?
– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletű képét még
szabályszerűbbé alakítva az által, hogy gyér-szálas bajuszát egyenesre
söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két
szarvacskát segítene nőni s kettős állán szinte két osztályba rendezte
szakállát.
– Valaminek kell történni előbb-utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén
nem, jövő esztendőre.
– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket így vigasztalsz! szól egy
öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész
völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmúlni nem tudó sebhelyek.
Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit.
Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.
– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert
erre a körülkerített földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok
tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak
higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre;
hanem csak úgy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszú békesség,
hosszú háború. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a
másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak
nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen, öten laktunk egy kunyhóban, most
három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha
sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad
a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaporodtak a sáskák a vidéken,
tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén
ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztították, jövő
esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztítani a sólymokat, hogy
szárnyaikból forgókat készítsünk süvegeink mellé.
– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg
mellett csak hadakozó férfiak viselik. De én mégsem tudom azt hinni. Ki
viselne háborút minálunk? ki viselne háborút a moszkóval Krimiában!
Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk
urai voltunk; ágyúink, váraink voltak, lovas hadseregeink, híres
vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett:
mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s
nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket,
lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?
– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet,
mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket
ölték? Elég azt tudni, hogy az idő itt van és a minek meg kell történni,
az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon nehezen
tudnak halni, tehát a háború szükséges, hogy megkönnyítse azt nekik. Ez
az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen bekövetkezik, ha ma
nem, holnap.
– Már az igaz, erősíté egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett
pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi,
te idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.
– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek
beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik,
egyre építi a várakat, sánczokat hány, ágyúkat önt. De minden sáncz
kifelé van fordítva, minden ágyú a tengerre ásít, benn az országban egy
vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál
hatalmasabb s a ki túl van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog
lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerályon
eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik.
Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel,
szigorúan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.
– Vajha úgy lenne; sóhajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki
vénségemre négy új fogam, hogy újra lesz kit harapni velök.
– Hát a lovak mit csinálnak? kérdé a csapláros az öregtől.
– Értik a szót, felelt ez röviden.
– Szaporodnak-e szépen?
– Nem is fogynak ám.
Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra.
– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz
tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat.
Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta
bélyegeztetni, de a legelső kirúgta két kozáknak egynéhány fogát, a
többit aztán csak úgy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul
három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsarához értek, eléjök
kerültem, tüzet raktam nádkévékből az útfélen, a tűzre egy pár avas
lóbőr-darabot vetettem; a mint a bűzt megérezte a ménes messziről,
szétrúgott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a
tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán
maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.
– Hát úgy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől?
A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét:
– Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem.
Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor
őrtállani maradt künn az útfélen, a míg gazdáik odabenn mulattak; e
szóra az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, míg a
fekete házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan,
kisértetiesen vonítani.
– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne; szólt a fiatalabb
tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset
füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előre rohantak; azzal
visszabújt odujába.
– Feküdjetek le és tegyetek úgy, mintha aludnátok. Nagy csomó dárdát
látok mozogni az úton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire
lesz szükség?
Az étel, ital maradványait hirtelen félretakarították; a férfiak
lefeküdtek a veremfal mentében, a csapláros egy csomó nedves tőzeget
vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még
az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az
emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szűrödött keresztül.
Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan
kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.
Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett.
Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok,
melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.
Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt,
s körülfogta a csárdát.
Az első tíz, a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe.
Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbírja, a mit
meglehet, de ez az atmosphaera nem embernek való.
– Héj, korcsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt az új vendég, a
hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz
itt?
Szinte keresztülbukott a megszólítotton, a kit nem bírt meglátni a sűrű
füst között.
– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna,
hogy jösz, rozmarinnal fűtök és levendulaszárral; de magam számára, csak
a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.
– No hát vesznél is meg tőle. Gyujts gyertyát, mert nem látok.
– Mi légyen az, méltóságos uram?
A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszú valami, a mi
faggyúból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az
addig ég, a míg a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért
fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. Ilyen nem termesztődik
ezen a vidéken.
– Szép ország. Hát ennivaló van-e?
– Parancsolod méltóságos uram, hogy egy ürüt levágjak?
– Úgy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj
innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.
A csapláros odagyűrte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s
kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebbik
hibája volt az, hogy halzsíros bagaria szagú volt. Az érdemes vendégnek
kedve lett volna az egészet a fejéhez vágni, ha utasításul nem lett
volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.
E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem
szétnézett a hosszú kunyhóban.
– Hát azok mik ott a földön?
– Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek aludni.
– Fel kell őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni.
A csapláros megindult a parancsot teljesíteni, a mi nagy munkájába
került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak
mégis.
Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihúzott a ház
oldalából egy pár karót, s azokat tette a tűzre, a mik ismét barátságos
lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette a szomszédját.
A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerűen nevelt
vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet bírt gerjeszteni a gyöngébb
szivűekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel
zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes
egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg
előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a
szemeikbe nézzen.
Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakínálta nekik a kulacsot,
melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték
alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.
«Semmirekellők!» mormogá magában a tiszt. «Mindig nagy bőjtjük van
nekik, valahányszor az orosz kinálja őket baráti pohárral.»
– Jőjjetek közelébb!
Azok elejbe álltak nagy jámborul.
– Melyitek járatos ezen a vidéken?
Mind egytől egyig.
– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia
város?
A korcsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták.
– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot.
Nem ismeritek ezt a nevet?
Azok egymást taszigálták könyökkel:
– Ismered te? Én nem ismerem. Én sem.
A tiszt boszúsan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt
kiterjeszté a tűz előtt.
– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is van mellé festve, s
aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia.
A tatárok belebámultak a kékre, zöldre festett földabroszba, s legalább
is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna
teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A
várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda
festeni.
– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név
alatt: «Mirobieloszláv?»
– Azt ki sem tudjuk mondani, biztosítá őt a csapláros.
– Ezt a nevet mi adtuk neki, értesíté őt az orosz. Mi neveztük így el.
– Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk, merre van! felelt a csapláros.
A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az,
lehetetlen, hogy gúnyolódni tudjon.
– Vigyen a manó benneteket, ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a
tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No
segítsetek kimondanom.
Azok olyan szivesen segítettek volna. Látszott ábrázatjukon.
– Valami nagy tatár úr lakik benne; valami utódja a hajdani khámoknak…
Az emberek most is csak a fejüket rázták.
– Hogyne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a
legtöbb ménese neki van.
Mindenki vállait vonogatta rá.
– No hát kié ez a ménes, a mi itt legközelebb legel?
– Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé.
– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem
jutott ez eszetekbe?
– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan úr, a ki maga fűt
be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik.
– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főúrnak mondják, a ki az uralkodó
fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él.
– Régen volt az, uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az, a
mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked
beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta
zsiradékért az örménynek.
Ez a tudósítás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni.
Azt mondják, hogy igen szép unokája van, kérdezgeté tovább kiváncsian.
A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen.
– Kivált, mikor nem kormos, magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy
annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett
úgy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.
– Hát mért futnak?
A csaplár súgva felelt.
– Mert nyavalyatörős szegény.
– Menykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósítások nagyon rossz kedvre
hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az
unokája van, bámulatos szép volt.
– Talán az atyja volt valami ocsmány, veté közbe a csaplár ártatlan
együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.
– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hívják azt a várost, a hol
Mirza Kobul lakik?
– Mezre várnak, uram.
– Úgy, úgy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy úgy elforgattok minden
szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár?
– Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat.
– Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak.
A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem
több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene
utazni.
– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom.
Melyitek ajánlkozik vezetőnek?
– Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az útat.
A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállát, s
biztosítá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a díját befogják
tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre,
künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely
áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belékapaszkodott,
s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsóhajta: – Allah segíts! –
azzal felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon
lefordult a lóról s ismét újra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván
ujolag: – Allah segíts, de ne olyan nagyon!
A kozák úr kaczagott hangosan.
– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.
A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé, mert sebesebben nem
birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte.
Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.
A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át,
mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék
között, akkor kijöttek a csárdából.
– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon
hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te
rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.
– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva
hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt,
kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt
végig a sík rónán, a szakadékos bérczek felé.
II. A MEZREI VÁRKASTÉLY.
A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond
kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát
is adta egyúttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny útra fognak
jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó
kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jőjjön a sötétben s egymást
letaszigálják.
A keskeny lovag-út eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros
süppedék között, melyben csülökig dagasztottak a paripák, azután meg
felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna
valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek
alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után
tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit horzsolá néhol s kényszeríté
féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek
szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant
zugó csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet.
Itt valóban egy pár elszánt ficzkó úgy megállíthatna egy egész
hadsereget, hogy sem előre, sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi
dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a
jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai
közül, ha valakinek szüksége volna azokra.
A hegy gallérjáról megint sűrű rengetegbe vezetett az út, hol igazán
csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem
láthatta a sötétben. Csak úgy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy
kolompolva ment legelől.
– Te ficzkó, szólítá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt,
lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad
ficzkó, tudsz oroszul?
– Nem ragad rám, uram, felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat
utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak
mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják,
hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat,
vagy szaladok.
A hátrább jövő alsóbb rangu tiszt kaczagott rajta.
– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének
oroszul.
– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte
titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik.
– Miért nem? Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta.
– Nagy gyanúm van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta
hordoz alá fel haszontalanul, pedig ha akarná, félóra alatt keresztül
vihetett volna rajta; de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy
megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös
tömkelegből.
– Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá.
– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat.
Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt
egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra
mulattatta; csupa tatár tréfa.
– Honnan gondolod azt Alabin?
– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a
ficzkó leirásától.
– Karvajoff volt itten?
– Igen, még a foglalás első éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a
Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember; mindig azon törte a fejét, hogy
lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni.
Természetesen rajta kapták. Bizonyítványt ugyan nem tudtak ellene
találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s
egy sem vallott rá, hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az
alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A
tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya, a kinek
szépségéről még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a
maga idejében nagy hódító volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt
egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának
élete az ő kezében volt; ilyenformán egy év mulva minden további baj
nélkül ki is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy
személylyel többnek találta, mint egy év előtt.
– A gutát!
– Egy szép kis hat hetes sívó rívó csecsemővel; a ki egészen az anyjához
hasonlított, s kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves
hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejű gazember azt állítja,
hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a
tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni
adóbehajtásra engemet küldjön ki.
– Te is elutaznál a Kaf hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből
ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor
született.
– S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka.
A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken,
miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár
e végetlen rengetegen át vezette őket.
– A Mirza rossz fizető lehet, folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb
tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név
lehet.)
– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.
– Hátha valóban úgy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.
– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt
tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből
volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa
magának, csupa drága achat- és karniol-kővel volt kirakva, s egyedül a
pipagyűjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn
kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből
kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.
– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.
– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.
Véget szakíta a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az út az erdőből
kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.
A míg az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt
oldalával, s bevilágította szépen az egész szomorú vidéket.
Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a
holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy
csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén
egy hosszú mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.
Túl a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alakú hegy sűrű
erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi
hasonlított egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kúpokkal,
hegyesen végződő kúptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.
A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:
– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára.
S azzal úgy tett, hogy a míg kezével keletre utalt, a lova fejét
éjszaknak irányozta.
– Megállj! ordítá rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket
egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt út, mely a városon
keresztül egyenesen a kastély felé visz.
– Még sem visz az oda, méltóságos uram.
A főtiszt kihúzott egy pisztolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb
végét a tatárnak.
– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te
tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?
A tatár megfordítá szépen a lova fejét.
– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod.
A főtiszt inte szemével társának: így kell ezekkel a ficzkókkal bánni.
Az út egyenesen vitt keresztül a városon, melynek sárkerítése mindenfelé
beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még kifordult
küszöbbel.
A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt-ott keresztül
villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság
panaszkodik mindenünnen.
Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel
látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni
mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a
hold, világosan el lehetne olvasni.
Itt azonban félre áll a kalauz lovával:
– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az útat.
Alabin ráhúzott egyet tréfás ostorával s sarkantyúba kapva lovát, maga
nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza
egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a
várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz
ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.
– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin visszafaroltatva lovát
a szédítő örvény párkányáról. Nekem úgy tetszik, mintha itt valaha hid
lett volna.
– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig.
Négyszáz lépés volt a hosszúsága, két terhes szekér mehetett el rajta
egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt
esztendeje, hogy valami rossz ember felgyújtotta s a vízszinéig leégett;
láthatod most is a csonka fekete hidlábat ott a víz között. Ez volt a
legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem
hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene
túl marad a vizen.
Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek
által?
– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra
s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vízmederbe, s
ott keresztül gázolunk rajta, úgy felkaphatunk a tulsó meredekre.
Az érdemes vezér úgy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire
haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan fordítá ismét
vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintve a várra.
– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?
– A holdvilág az uram, felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már,
s nem vesztegeti az olajat.
Azzal koczogtak megint a városon keresztül vissza az elébb elhagyott
hegyi útra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak
medréhez vezette le őket. A víz több helyütt a ló szügyéig ért és a
mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt
leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák
és sziklák útmutatása mellett feltalálta a sekély medret, a hol veszély
nélkül át lehete usztatni.
– Ez a Mirza Kobul valóban úgy lakik itt, mint egy bezárt várban, jegyzé
meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.
Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő útra kapaszkodtak fel, mely eléggé
jártnak látszék.
A mint többé nem lehetett eltéveszteni az útat, Alabin visszabocsátá a
tatárt.
– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.
Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mívelt, a míg
lovát innen is túl is felpofozva, visszafelé tudta fordítani. Sok
csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s
fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen
lovagja alatt, ki úgy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a
szügyére rakta.
A kozák urak kaczagtak rajta, a míg csak láthatták. Nincs több ilyen
ostoba lovas.
Mikor azután az út kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor
leszállt az a lováról, egyet szorított lova hevederén, gyorsan
felvetette rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta
serényét, valamit szólt hozzá s azzal büszkén felemelte délczeg nyakát a
mén, egyet nyerített nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét,
repült, mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi úton fel és alá:
a nedves kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-útnál azonban nem tért
arra felé, a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az
imént malomnak hallottunk czímeztetni.
Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem
volt túlzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban
volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a
tulajdonos, hanem a meszet a falról és a fát a kapubálványból s a
zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt
annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan
kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe; az útat körül elrontotta már az
időjárás, de még nem engedte benőni fűvel, hanem kengyelvasig érő sárban
kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy
nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.
Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a
törvényes birtokos és a kisértetes idő.
– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szűk
bejáráson át a tágas, ronda udvarra bejutott.
Valami kellemetlen, visszataszító volt az egész látványon.
Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből
esett marhák bőrei lógnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül
embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt
nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna s
szalmaboglyák s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos
maradványait viseli annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.
– Ki van idehaza? kiálta Alabin még hangosabban.
E szóra egy hosszú vályogépületből, mely a kastély hátulját keresztben
elzárta, előbújt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s
nagy lomhán oda czammogott az úri vendégek elé. Mondott is valamit; de
azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai
közül beszélni.
– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin.
– Odahátul az akolban, dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem
most dolga van; egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s
tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.
– Hát a kisasszony itthon van-e?
– Az odafenn van a kastélyban.
– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jőjjön fel utánunk a kastélyba.
A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára
hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve
maradnak. Te Miriám velem jösz fel.
A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még
épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól
vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.
A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő
deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos
bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s
azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt
majd elhozza maga a kisasszony.
– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.
Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a
látvány felül mulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.
A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya
alól félszemüvegét s alig csíptette azt szemöldöke alá, midőn a megnyiló
ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt kezében
hozta.
– Ventrebleu! sóhajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé.
Ez meglepő alak.
Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére
nyomva összelapította volna az egész alakot; feje szélesebb, mint
hosszú, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid
homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy
magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sandító szemek egyikének
nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr
felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.
Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből
nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek szeles ujju
tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve
egy-egy lószőrből font karikagyűrű, s mely tenyerek, daczára a
kivehetetlen rövidségű deréknak, még sem érnek soha csípőn alul.
A furcsa külsejű alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerű
tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem
bír magától megtagadni.
– Hihi… nevet a kisasszony, beállítva a mécsessel, s megpillantva a két
fiatal férfit. Nem szól nekik, csak nevet, szüntelen feléjök fordítva
orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra
legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes
hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon
leugorni előle.
A kisasszony felakasztá a mécsest a hosszú rézsodronyra, mely a falból
lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.
– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve
hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan
czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.
– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen
mosolyogva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?
Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt fűzve, ki megigézve,
elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése
által.
Az udvariasság tiltá, hogy elutasítsa őt magától, pedig iszonyodott
tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden
hajszála felborzadt.
A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete
történetével s érdekesebb hajlamaival.
– A nagyapám nagyon rossz ember, nem akar engem férjhez adni. Pedig már
tizennyolcz esztendős vagyok.
És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit,
ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a
ki rettegni kezde tőle.
– És aztán hogy járat engem ide haza! Nézze csak, micsoda goromba ruha
ez rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.
Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a
kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat
vélt az által iránta tanusítani, hogy egészen reá dült.
– Oh az én nagyapám igen irígy ember, folytatá a kisasszony. Lássa,
minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig
különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan
puha, mint az öné, szép idegen.
És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel
morzsolgatva azokat ujjai között, míg a tiszt olyasmit érzett, mintha
pókok szaladgálnának végig egész testén.
– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt
nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne
kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?
Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a
csudálatos alak úgy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt
tőle egyik szögletből a másikba mennie.
A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes
pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Vajjon az
anyja nem hasonlított a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a
tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségű
némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de
liaisonba lépni egy ilyen özönvíz előtti szörnyeteggel, az már igazán
kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számítható.
Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A
nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva
felnyitott ajtón belépett a házi gazda.
Valóban maga volt az Mirza Kobul.
Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinű arczczal, melyet rendetlen
szürke szakál és bajusz nőtt be, egész a szeme aljáig. Szemei olyan
sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a
belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rossz
lehet az öreg úrnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta
segíteni s azt abból is gyaníthatni, hogy míg a másikra becsületesen
csizma van húzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével
tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig
egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig
kutyákat kergetne a lábszáraitól.
Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe húzva, a
mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált;
öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén,
hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most
csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.
A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bújt
az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben
szégyenkedjék.
Az öreg egyet bicczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval,
egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.
– Takarodol innen, te vizi borjú te! kiáltott rekedt hangon; jó estét
uraim. Pusztulsz innen, te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz
innen mindjárt. Oh, oh, méltóságos uram, csípj egyet a karján és
taszítsd el magadtól.
A kisasszony ordított mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott
a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha
hírbe jött vele.
– Pusztulsz onnan, ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza!
ordítá az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod,
hogy a kutyákat hozzam elő? No, eleresszem a kutyákat?
Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag
nyakából.
– Ne, ne, ne a kutyákat, hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne
hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.
Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra-balra tekintgetve, elhagyta a
szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a míg lement; egyik fokán el
is botlott s azután úgy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok
ideig, a hogy megütötte magát.
– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy
végre kezet szorítottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen,
hogy melyikkel szorítsa meg az eléje nyújtott kezet: a mankóval-e vagy a
korbácscsal?
– Nincs más mód, uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem
elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon felül őrült is. Úgy
kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja
az embereket. Mikor rájön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a kit
megkap. Nem rég egy öszvérhajtsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy
másiknak pedig leharapta az orrát.
– Teringettét! mormogá Alabin magában; ő sokat tartott az orrára.
– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai
helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig
kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem bírok már
vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen
vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet, uraim.
– Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba
jutottam, a hol a kisasszony leharapja az emberek orrát s a nagyapa
kutyákat uszít az unokájára.
A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő
visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem bírt jönni. Ilyen kiadásban még
nem olvasta kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben
feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban
ijesztgetik a halandó embert.
Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakíttatlanul mindenféle
nyomorúságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart.
A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy
midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég
két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját
szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott,
csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott
a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és
ereje.
Alabin gondolta magában, hogy a ki így elhálálkodik egy szivarért, kevés
kilátás lehet annál nehány ezer rubelnyi adó behajtására.
Véget szakított a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször
beszéltünk, s ki most egy széles kétfülű fatálat hozott nagy czipelve,
mely tele volt párolgó pörkölt hússal. Elég lett volna az húsz éhes
kozáknak.
Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is,
miket megtörült szépen a szűre ujjában.
– Tessék uraim; kinálkozék az öreg úr. Üljünk vacsorához. Nagyon jó,
finom toklyóhús, paprikás lében.
– Toklyóhús ugy-e? kérdé Alabin.
– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apríttattam fel
nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.
– Köszönöm, monda Alabin, nem vagyok éhes.
Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem
nálad toklyóhúst pörkölve a héten.
Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával
együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak,
melyet kupában állítának mellé, s részvevő tanúja volt azon
pusztításnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron,
hogy használni akarja az alkalmat, melyben saját házánál kedvére
jóllakhatik.
Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre
elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni
kezd, hogy irtózik a víztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.
– Már most nyugodjatok békével, uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből.
Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat,
abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én
magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd
ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó
szivarért.
Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a míg a rozzant
lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára
danolt.
Alabin furcsán csóválta fejét.
– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, mondá Miriámnak. Ez a
szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott
állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt
a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűztük a khámokat.
– Úgy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen
jól vagy lakva.
– Egyébbel úgy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy
Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a mezrevári
lakomára tartogatom.
– Csitt! megint jön valaki.
Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat.
A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készítenek. Volt miért dicsekedni
vele az öregnek.
– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve
pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.
Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan
fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő
szobában irtózatos ordítozás támadt, a mitől ha tetszhalott lett volna
is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte
az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a
minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani; az öreg
szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az
öreg nem bírt vele, el is rekedt már az ordításban, a leány megfogta a
kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: «nem ereszted el? nem
ereszted el?»
A vendégek szobája közvetlen fölöttök volt, úgy hogy minden hangját e
rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.
Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony
kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony
ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy
asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt-vetett volna
odabenn mindent halomra.
Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kívülről. Az öreg jön
vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek ordítását a
szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlító
süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad
erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg
fejszével döngeti az ajtót kívülről; a kutyák csaholnak, vonítanak s
dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány úgy
sikoltoz!
– Miriám! ordít végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess
rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már
eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak.
Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban
a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobában, mint ebben a
kastélyban.
Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint
rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni,
hanem sietett ki a szobából nyakra-főre.
– Inkább bekerített sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében,
inkább kereszttűzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három
esztendőt Szibériában, mint hogy itt várjam be a reggelt.