látni, hogyha romba döntötte házamat, tönkretette életemet,
becsületemet, legalább az elégtétel némi látszatával tartozik egy
tisztességes embernek.
A diák meghajtotta fejét.
– Most éjfél van, – folytatta Judex. – A reggel nincs már messze. Akkor
elmegyünk Institóriszhoz és ha ön, – itt fölemelte szempilláit és égő
tekintetét rávetette Hertelendire – és ha ön, mondom, tisztességes
ember, akkor elveszi a leányomat. Ennyivel tartozik a becsületemnek, de
talán az önének is.
A _tisztességes_ szót élesen hangsulyozva mondta, mintha egy kis gúny is
lett volna benne.
A diák keményen viszonozta a tekintetet.
– Ahogy ön kivánja, – mondta férfiasan. – Az én becsületem éppen annyit
ér, mint a Judexéké.
Az apa intett a fejével.
– Jőjjön a lakásomra, – fejezte be szavait. – Reggelig elintézzük az
elvégzendő formalitásokat, azután istenhozzádot mondunk egymásnak
mindörökre.
Málika rémülten nézett az apjára s meg akarta fogni a kezét. De Judex
elhárította magától leányát s megindult az ajtó felé.
Málika utána szaladt és eléje állt:
– Apám! – sikoltotta kétségbeesetten. – Apám! Ez lehetetlen! Ezt nem
kivánhatja!
Judex kiegyenesedett és két arca vérpiros lett.
– Akarom! – kiáltotta és szeme sötéten, vésztjóslóan csillogott. –
Akarom és összezúzlak, ha ellenkezni próbálsz!
A leány még nem látta ilyennek Judexet, egy más, egy új ember állott
előtte, egy szörnyü árnyék, akinek szeme vérben forog, s akin látszik,
hogy beváltja azt, amit igér. Málika reszketve hajtotta le fejét előtte
és nem szólt többet.
Szótlanul mentek végig az üres gyalogjárókon.
A Judex-házon a hajnali szellő meglengette az ünnepi zászlókat és a
virágdíszt.
Az esküvő.
Borús, havas reggel virradt. Amikor hazulról elindultak, még sötét volt,
a kereskedők lámpa mellett tettek-vettek a boltokban. A kocsi
jobbról-balra csúszott a fagyos havon, csak nagysokára ért el
Institórisz uramhoz. A nagy parókia lassan bontakozott ki a homályból. A
tisztelendő úr már dolgozószobájában volt és vasárnapi prédikációján
dolgozott. Judex visszavonult a tiszteletessel, hogy az akadályokat
elhárítsák. A jegyespár egyedül maradt.
– Mi fog most történni? – kérdezte Málika megtörten.
A diák dacosan vetette föl fejét:
– A feleségem lesz. Ennyivel adósok vagyunk a becsületnek. Hogy aztán mi
lesz a folytatása? Egyszerü. Főbelövöm magamat s akkor ön megint szabad
lesz.
– Hertelendi! – kiáltott rá a leány. – Ha ilyet beszél, leugrom az
emeletről. Elég embert tettem már tönkre, nem birom tovább ezt a
nyomorúságot. Ne legyen ön is ellenségem!
A diák megcsóválta a fejét.
– Én más utat nem látok. Különben is, – tette hozzá könnyüvérüen, –
tulajdonképp mi szükség rám a világon? Egy rossz erdészszel több vagy
kevesebb, egészen mindegy. Nem sirat meg senki; sőt legalább helye lesz
a többinek.
– Ne beszéljen! – csattant föl a leány. – Nem tudom mit teszek, ha ilyet
mond. Nem szabad ilyesmire gondolnia… Adja a kezét, hogy lemond erről a
balgaságról.
Megragadta a diák kezét.
– Majd Isten megsegít, hiszen sohasem vétettem ellene, – suttogta
megtörten.
Hertelendi meghajtotta a fejét. Ő csak azt tudta, hogy az ő fejét
előbb-utóbb beverik; tehát inkább előbb, mint utóbb. De ha Málika a
halasztás mellett van, neki nincs kifogása ez ellen sem.
– De valamit csak kell tennünk, – jegyezte meg. – Csak nem akar tényleg
a feleségem lenni?
Judex két kaputos ember kiséretében visszatért. Ismét a régi kimért,
komoly ember volt, csak sápadt vonásain látszott meg, hogy valami
kizavarta a nyugalmából.
– Készen vagyunk; ha úgy tetszik, mehetünk, – mondta. – Van szerencsém
bemutatni a tanúkat: Möller, sekrestyés, Marsalkó, vargamester.
A jegyespár kezet szorított velük. Átmentek a templomba. A szentélyben
nem volt senki sem, az oltáron álló két gyertyaszál komor árnyékokat
vetett a falra. A ceremónia gyorsan folyt le. Institórisz uram látható
rosszkedvvel végezte a szertartást.
Öt perc mulva férj és feleség voltak.
Judex kezet szorított Hertelendivel.
– Isten vele! – szólt fagyosan és a kalapja után nyult.
Ezzel elment, Málikához egy szót sem szólt.
A leány egy pillanatig ijedten nézett rá, aztán dacosan szegte meg
fejét.
– Nem cselekedtem rosszat, nem szolgáltam rá megvetésedre, – mondta
keményen. – Béke veled!
Judex nem válaszolt.
A tanúk és az új pár magukra maradtak.
– Parancsoljon velem, – szólt a diák magát meghajtva.
– Azonnal el akarok utazni, – felelt Málika határozottan. – Küldjön el
Eperjesre a nagybátyámhoz. Gyűlölöm Selmecet, a világot, mindenkit!
Marsalkó uram, aki az egész dologból egy szót sem értett, elszaladt a
fuvaroshoz. Nem kellett sokáig várni, újabb öt perc mulva már ott állt
az ócska bárka. A fiatal asszony egy ideig töprengve nézett maga elé,
aztán leoldotta a nyakláncát és a diák felé fordult.
– Tesz nekem egy szívességet? – kérdezte férjétől.
– Rendelkezzék velem.
– Ha valahol… ha találkozik Cseróczyval… – szólt ellágyulva, – akkor
adja át neki ezt a nyakláncot… Ez meg fogja védeni…
Szeme könybe lábadt.
– Meg fogom őt találni, akárhol is, – dörmögte a diák és megszorította
Málika kezét.
– És mondja meg neki… hogy becsülöm, szeretem… Ne keressen föl, nekünk
az életben többet nem szabad találkoznunk… De örökké szeretem… mindig is
szerettem.
– Meg fogom neki mondani.
– Mindhalálig, – emelte föl fejét a leány. – Ön egy derék, becsületes
fiú… – tette hozzá elérzékenyedve, – soha meg nem tudom hálálni azt,
amit érettem tett. Isten vele!…
A két tanu tétovázva nézett egymásra. Különös egy história! A
menyasszony sír és a vőlegénynek is köny csillog a szemében, amikor egy
harmadik úrról beszélnek.
– Te, Möller, – súgta oda társának Marsalkó, – ki az a Cseróczy? Talán a
nagysága valami rokona?
– Cseróczy? – felelt a kérdezett. – Az diák… ezelőtt, úgy emlékszem,
nagyon udvarolt a Judex-kisasszonynak.
– Fura egy dolog! – csóválta fejét a vargamester.
Málika fölszállott a kocsiba. Abban a pillanatban odaszaladt Helén és
sírva borult a nyakába. A kis leány hófehér volt az izgalomtól.
– Málikám, édes Málikám, – zokogott keservesen. – Ne hagyj el, ne hagyd
el a te szegény Helénedet!
A fiatal asszony eleintén vissza akarta hárítani az öleléseket, óh,
miért is szaladt ide ez az ostoba kis gyerek? de csak egy percig bírta
elérzékenyülését visszafojtani, aztán ő is sírva fakadt, kínpadra vont
szíve sűrü könyeket kergetett szemébe.
– Én nem hagylak el, Málika, – zokogta Helén, – én veled megyek!
Málika újra vissza akarta hárítani ölelését.
– Ne tedd még nehezebbé a szívemet, – mondta könyeit letörölve. – Menj
szépen vissza és gondolj néha rám. Ha el is szakadunk egymástól, azért
szerető jó testvéred maradok…
De a kisleánynyal nem lehetett birni. Görcsösen kapaszkodott nővérébe s
oly keservesen sírt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.
– Te jó, te drága, – símogatta meg haját Málika. – Te csak mindig
szerettél… Te voltál az egyetlen, aki abban a sötét házban szerettél… Ha
elmégy, én leugrom a toronyból, – fakadt ki a kisleányból az
elkeseredés. Aztán összeszedte magát, beugrott a hintóba és odakiáltott
a kocsisnak:
– Hajts! Hajts!
Málika megadta magát.
– Ha Isten is úgy akarja, hát gyere velem… – szólt. – Induljunk, kocsis.
A bárka megindult a két síró leánynyal. Hertelendi levette a kalapját és
szomoruan nézett a kocsi után. A komor téli köd már az első fordulónál
elnyelte a bárkát…
Marsalkó tétován nézett társára. Beletellett egy pár percbe, amíg
magához tért.
– Ugyan Möller, – kérdezte megzavarodva, – miféle furcsa házasság volt
ez?
Möller a sekrestyések öntudatos komolyságával válaszolt:
– Hallottál már valamit a szerelmi házasságokról? Regényekben lehet
olvasni, hogy a gróf máshoz akarja kényszeríteni leányát, de az
megszökik kedvesével s titokban egybekelnek.
– Olvastam ilyenfélét. Nagyon lehet sírni rajta. Azt hiszem, színházban
is láttam már, de a darab címére nem emlékszem.
– Nohát ez szerelmi házasság volt, – bólintott Möller uram és tubákkal
kínálta meg a megdöbbent vargamestert.
A botrány után.
Bezzeg hangos volt eznap Selmecbánya.
A szakácsnék odaégették a pecsenyéket, a toronyőr elfelejtett
harangozni, még a bányászok is kibújtak a Glanzenberg-kapun és csomóba
verődve tárgyalták a leányvári boszorkány esetét. A terasse-on ember
ember hátán állt, elzárva a forgalmat s jelentékeny kárt okozva a
kereskedelemnek. Csak Márkus, a cukrász emlegette meg a délutánt, a kis
bolt tele volt látogatókkal, akik ide jöttek megtudni az újabb
fordulatokat. A hangulat izgatott volt; jóllehet, a kiváncsiság kaján
hívei prédához jutottak, a nagy többség azon a nézeten volt, hogy
Judexnek valami elégtételt kell adni. Hogy milyet, arra nézve eltértek a
vélemények, de mindannyian követelték, hogy a diákságot végre
megfékezzék s a maga sorompói közé szorítsák. Hiszen már a polgárok
személyi, vagyoni biztonságán kívül becsületük is veszedelemnek volt
kitéve. Itt tenni kellene valamit, hallatszott mindenfelől. Oszvald, a
mészáros, a verekedés mellett volt, az okosabbak azonban, okulva a
multakon, amelyekben rendesen a polgárság húzta a rövidebbet, a
törvényesség szigoru terére akartak lépni. Legfőbb ideje, hogy rend
legyen, a városban alig volt ember, akinek a diáksággal ügye nem lett
volna. A kék foltok egyszerre föltámadtak s boszúért kiáltottak.
A dolog vége az lett, hogy deputáció ment föl a tekintetes tanári
testülethez, hogy egész tekintélyét latba vetve, immáron vessen véget a
közbotrányoknak. A küldöttség szónoka azt kívánta, hogy a notórius
skandalumcsinálókat tiltsák ki az akadémiáról, a többit pedig, akik a
főcinkosoknak csupán tehetetlen eszközei, szigoru fenyítékkel büntessék
meg. Immáron a város érdeke az, hogy a nyugalom visszatérjen a szívekbe.
A beszéd nagyon szép volt, becsületére vált az e célra kiszemelt
Molitórisz uramnak. A rektor nagy figyelemmel is hallgatta s olykor
bólintott egyet fejével. Ő maga is egyetértett a kivánsággal. A tanári
testület azonnal összeült s kellő alapossággal és méltósággal
petraktálta a kellemetlen ügyet. Szerencse, hogy az ilyen üléseken nem
eszik meg a levest olyan forrón, ahogy föltálalják s mielőtt a döntés
bekövetkeznék, pro és contra megforgatják az érveket, különben a diákok
pórul jártak volna. És hogy ez a megfontolás bölcs dolog volt, az
alábbiak mutatják.
A tanári kar első ülésén ugyanis a hangulat igen izgatott volt, mindenki
relegálással dobálózott, s csak a tartózkodva ítélő rektor tudta a
heveskedőket megnyugtatni. „Aludjunk rá egyet“ mondta az öreg úr, akinek
ez volt az élet-regulája. Németül ezt úgy mondják: „Zeit bringt Rath“,
vagyis jó a dolgokat megrágni. Ami ma még fekete, egy éjjelen át fehér
lehet, hogyha hó esik; ami most még meleg, reggelre kihülhet, mint a
pékzsemle. Az ember napról-napra változik: a tegnapi heveskedő holnapra
nyugodt lesz, aki mosolyog rajta, milyen bolondságot akart egy nap előtt
elkövetni. Szóval, a rektor nem hagyott határozatot hozni, hanem
elhalasztotta az ülést huszonnégy órára és nyugodalmas alvást kivánt.
Hiszen fiatal emberek állanak a zöld asztal előtt.
Az ügyhöz természetesen a diákság is hozzája kivánt szólni. Selmecen nem
volt szokásos, hogy az ifjuság csak úgy, sonica, beleegyezzék abba, amit
a professzori kar a nyakába akart varrni. Ohó, kettőn áll a vásár. A
tanároknak éppen olyan szükségük van diákokra, mint a diákoknak tanárra.
Sőt: ha nincs tanár, még mindig van diák, de ha diák nincs, akkor
csakugyan nem létezhetik tanár, vagy ha létezik, az „nem olyan“. E
kétoldaluság tudata fölvilágosította az ifjúságot, hogy nem olyan
könnyen lehet velök elbánni.
Nem is lehetett az adott esetben sem. Gerstakkernél még az éj folyamán
diák-gyülés volt, ahol néhány épületes szónoklat után elhatározták, hogy
azonosítják magukat a relegálandókkal, s ha tényleg többeket akarnának
az akadémiáról eltávolítani, úgy a diákság szépen sztrájkolni fog.
Reggel tényleg a tanári szobában feküdt a határozat, aláírva valamennyi
diák nevével. Az írás vörös volt, vérbe vagy piros borba mártották-e a
tollat, én nem tudom. De akárhogy íródott is a hevesen tiltakozó,
munkabeszüntetéssel fenyegetőző felirat, a professzorokra nem volt
hatással. A tudós szepességi arcok mosolyogtak. „Csak sztrájkoljatok!
Legalább nem kell előadást tartani“, – vélték az opportunus tudósok, –
„s az ember mégis megkapja a járandóságát. Csak sztrájkoljatok, fiaim“,
– gondolták.
Az ifjuság tudomásul vévén e ravasz ellenvetést, meghajlott az érv
előtt; tényleg, ezzel sem érnek el semmit. A tanárok legföljebb még
jobban elhíznak. Hamarosan ujabb gyülést tartottak s itt általános
helyeslés mellett macskazenével egybekötött ablakbedobálást határoztak
el. Ilyesmi úgyis régen nem volt Selmecen; hadd keressenek egyszer az
üvegesek is a diákokon. Ők is emberek, nemcsak a korcsmárosok és a
cukrászok. A rektor, aki az akadémiai épületben lakott, kacagott, amikor
a hírt meghozták neki.
– Istenem, – szólt, – bár így volna! Legalább a kormány új ablakokat
csináltatna. A régi táblákon már úgy fúj be a szél, mintha hegyek közt
járna az ember!
Ennek az embernek is igaza volt. Ezzel újra csak a professzoroknak
segítenének. Ezt a tervet is föl kellett áldozni. A harmadik ifjúsági
ülés is összeült. De mit lehetett volna még csinálni: a sztrájkkal, meg
a macskazenével az ifjúság leleményessége kifogyott. Nincs több eszköz.
A munició elfogyott. A diákok tétován nézték egymást és tehetetlenül
vonogatták a vállaikat. A gyülés elnöke hiába várta a szónokokat, senki
sem jelentkezett.
– Akkor hát le kell tenni a fegyvert, – lóbálta meg a praeses szomoruan
a csengőt. – Fuimus Troaes!
Már éppen föl akart állani, hogy a csúfos határozatot kihirdesse, amikor
a háttérből fölemelkedett Simonkai, egy piros szepesi fiú, akit az egész
akadémián a legravaszabb rókának ismertek. Mindig valami csalafintaságon
törte a fejét, hol azon, hogyan lehetne a sédákat meghamisítani, hol
azon, hogyan lehet a fekete tábla sarkára ceruzával írni föl egy
matematikai bevezetést, amit a professzor nem láthat meg s amit csak le
kell írni krétával, meg több effélén. Most is a tizenkettedik órában
volt egy terve s a diákok ismerve észjárását, feszült figyelemmel
hallgattak rá.
– Kedves polgártársak, – kezdte a piros Simonkai beszédét, amelyet
érdekessége miatt egész terjedelmében közlök, – kedves polgártársak;
órákhosszat törjük a fejünket a szőnyegen levő kérdésen, jóllehet, a
megoldás fölötte egyszerü, mondhatnám, kézen fekvő. Csodálom, hogy
senkinek se jutott az eszébe, pedig ez a Kolumbus második tojása.
Itt megköszörülte a torkát és a tudós fölényével nézett végig társain,
akik közül néhányan a kezére néztek, csakugyan ott fekszik-e a megoldás?
s látván, hogy nincs ott, „halljuk, halljuk“-ot kiáltottak.
– Tehát halljátok, – folytatta Simonkai nyugodtan. – A tétel az, hogy a
professzorok relegálni akarnak, mi pedig a szolidaritás mezejére lépünk.
Ez szép, szükséges azonban, hogy módunk legyen a t. tanári kart
hatalmunkban tartani. Ha látják, hogy semmik vagyunk, nem hederítenek
ránk, ha látják, hogy a sarkunkra tudunk állani, akkor kalapot fognak
előttünk emelni. Nos, mi ezt szimplán kivánjuk bebizonyítani. Mi nem
fogunk sem ablakot betörni, sem sztrájkolni, sem macskazenélni, hanem…
nos, kedves polgártársaim, hanem: egyszerűen – tanulni fogunk. Igenis:
tanulni. Értsetek jól meg: tanulni.
A gyülekezet álla egyszerre leesett. No, ez megadta; talán a
professzorok vesztegették meg, hogy ilyen tervvel huzakodik elő? Micsoda
bosszu az, ha tanulnak, hiszen ez a megadás, a gyászos leszerelés. A kis
diákot büntetik meg úgy, hogy verset vagy egyebet magoltatnak be vele.
Sokan kacagtak, néhányan fütyültek is. De Simonkai nem zavartatta magát.
– Nem hagytok kibeszélni, – mondta csöndesen, – következtetni pedig nem
tudtok. Mert aki következtetni tud, az már most levonta volna a helyes
konzekvenciákat. (Halljuk! halljuk!) Nos, tehát. A tanulás igérete csak
első pillanatban látszik értelmetlen elhatározásnak, de közelebbről
tekintve, ott látjátok benne, kedves polgártársaim, a fullánkot, amely
halálra fogja sebezni a tanári kar bosszúra fölemelt karját. (Tetszés.)
Azt mondom: tanuljunk jól, olyan jól, hogy senki meg ne bukjék
(Ellentmondások.) Mert mit jelent ez? Azt, hogy ha nem bukik meg senki,
nincs pótvizsga. És mit jelent az, hogyha nincs pótvizsga? Azt, kedves
elégedetlenkedő polgártársak, hogy nincs pótvizsgapénz! És mit jelent e
szó: pótvizsgapénz? A t. tanári kar legkedvesebb, legkellemesebb
mellékjövedelmi forrását! (Halljuk! halljuk!) Miből vett Werther
professzor úr nyaralót a Hodruson? A szépen összegyüjtött
pótvizsgapénzekből! (Zajos helyeslés.) Miből báloztatja Berzencén a
leányait Schultze professzor úr? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.)
És miből telik Götz professzor úrnak két lóra meg bricskára? A
pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) De, uraim, – tette hozzá emelt
hangon, – ha egyszer tanulni fogunk, ha senki meg nem bukik, akkor
Schultze uram soha férjhez nem adja a leányait, Werther úr szépen
Selmecen nyaral és Götz úr gyalogszerrel mehet, ha csak az ördög hátára
nem ül! (Óriási tetszés.) Tehát mondjuk ki a határozatot, hogy ezentúl
tanulni fogunk, meg nem bukunk s ezzel együtt legérzékenyebb pontján
támadjuk meg az igen tisztelt professzorokat, akiket az Úristen
egyébként sokáig éltessen. (Zajos éljenzés, szónokot számosan üdvözlik.)
Az ifjúság megértvén a bölcs beszédet, vállain hordozta körül a ravasz
Simonkait, s még aznap tudtára adta a tanári karnak elhatározását. A
professzorok a fejüket vakarták. Teringettét! ezek a ravasz rókák megint
kifogtak rajtuk. És még csak a miniszterhez se lehet fordulni
jogorvoslásért, kormánybiztosért, akadémia bezárásért, mert hiszen az
ifjúság, csak a kötelességét teljesíti, amikor tanul, sőt dicséretet is
érdemel érte. A tanári kar ujabb értekezletre gyült össze, s itt a
hangulat már korántsem volt oly izgatott, mint első napon. A relegálás
szó elszállott a hegyek fölé, csak arról folyt a vita, hogyan lehetne a
tanárikar tekintélyének sérelme nélkül az ügyet elintézni. Hosszu
tanácskozás után végre meghozták az ítéletet, amely jóval enyhébb volt,
mint a milyennek az utolsó hirek jelezték. A tekintetes tanári kar
megelégedett azzal, hogy az ifjúság fejét általánosságban keményen
megmosta, a három főbűnöst: Cseróczyt, Hertelendit és Vitnyédit pedig
félévre eltiltotta az aulától. Ellenben kimondotta, hogy ha a félévet,
mint az erdőrendezés nehéz műveletének dijtalan segédei, hasznos
munkával töltik el, úgy a tanárok szíve irgalmat fog ismerni s
elvesztett szemeszteröket javukra tudja be. Immár rajtok áll, hogy
bűnüket jóvá tegyék. Ebbe az ifjúság belenyugodhatott.
Az erdőrendezés az alkotmányos éra kezdetével akkor folyt országszerte.
A szabadságharcot követő időkben a felvidéki tót és német lakosság
ugyanis rajta volt, hogy a zavarost mentől jobban meghalászsza. Az egyes
emberek és községek határai ugyancsak kibővültek, az állami erdők pedig
szemmelláthatólag összezsugorodtak. Ilyenformán uj felmérésre volt
szükség s a nagy munka az egész erdészeti kart mobilizálta. Hogy nem
volt könnyü föladat, följebb is jeleztem; elképzelhetjük, hogy az
alacsonyabb néposztály nem szívesen egyezett bele néhány év óta
kellemesen élvezett határai helyesbítésébe s így a véres összeütközések
napirenden voltak. Az erdőrendezésnél szolgálni annyi volt, mint
háboruba menni. Nos, erre a munkára jelölték ki a három jóbarátot.
Mialatt a diákok útjokra indultak, lássuk, mit csinálnak a Judex-lányok
az emlékezetes esküvő óta?
Helén és Málika ezalatt elérkeztek Eperjesre. A családnak volt egy
javithatatlan bácsija, aki itt töltötte öreg korát. Javithatatlanság
alatt azt kell érteni, hogy egykoron katona volt, – a familia ama
bizonyos, úgynevezett rossz útra tért sarja, – aztán megunta a
verekedést és mellében egy golyóval, rajta egy érdemjellel, visszatért a
porosz gránicról. Kis kuriájában szítta a pipákat és nem rosszakaratból,
sem lelki szükségből, hanem szórakozásból nagyokat mondogatott. Hajdan
szép asszonyoknak hazudott, most, öregkorában nem volt oly válogatós s
bárkit megtisztelt kalandos fantáziájával. Soha szebb környezetet nem
találhatott volna, mint a magyar Gascogne-t: itt megértették és
méltányolták, mert a szívével és nem az eszével hazudott, s erről lehet
a sárosi embert megismerni. Amint tehát az öreg úr ott üldögél
pipatóriumában és nézi, hogy szállnak át Lengyelországból a havas
felhők, egyszerre csak betoppan hozzá két unokahuga, s kijelenti, hogy
most már itt fognak nála lakni.
Az öreg szó nélkül fölugrott.
– Fényesen lesztek itt, – szólt. – Tudtam én, hogy ez lesz a vége,
megmondtam apátoknak már negyvennyolcban (akkor még egyik lány sem élt)
nem való nektek az a vén bagolyles!
S ezzel az ügy el volt intézve, többet sor rá nem került. A két testvér
visszavonultan, csöndesen élt a szomorúan szép felvidéki városkában.
Egyik nap követte a másikat anélkül, hogy az idő tengeréből kagylót
vetett volna föl. Eperjes csöndesebb, mint Selmec s a síkon fekvő
városok néma hangulata még jobban megtompítja a színeit. Az ember itt
messzire követheti a felhők járását s a szíve tovább fáj, ha
elgondolkozik, hová repül a boldog égi vándor. Látnivaló nincs sok a
városon, a kopár, törmelékké vedlő torony egy csomó egyforma, hosszu
udvaru házba néz, az utcák szerények és hallgatagok, a tótok szomorúak s
megdermedtek. Ha pedig kimégy a városból, a világ csupa cirokkerítés,
agyagos vacak és juhkosár; a hegyi legelőkön nagy szikladarabok
hevernek, mintha nyomtatéknak lennének a füvön, nehogy a szél az egész
mindenséget elhordja. Mert a szél a legnagyobb úr errefelé. Végigsívit a
Branyickótól a messze fenyves erdőkig és sehol semmi sincsen, ami neki
ellentálljon: földig hajlanak előtte a vékony nyárfák, a borókás bokrok,
a szegénység virága: a mák meg a napraforgó s maguk a tótok is, akiknek
még szentelt gyertyára se telik, ami az alföldi magyart az ilyen
istentelen időjárástól megvédi…
A két lány egyetlen szórakozása az volt, hogy kisétálgattak a távoli
hegyekhez, a sóvári bányák, vagy a borkút felé s azután visszatérve
oltárterítőket himeztek, meg a furcsaalaku, alacsonyan járó sárosi
felhőket nézték. Málikát a viszontagságok komolylyá és hallgataggá
tették, Helén pedig egyre sírt, anélkül, hogy lelke közelről is annyit
szenvedett volna, mint nénjéé. Sírt, ha aludt, sírt, ha sétált, sírt,
amikor puliszkát evett, sírt, amikor csinosította magát és sírva-ríva
egyre jobban hízott s olyan pirospozsgás lett, mint az alma. Az öreg úr
nem szerette ezt a szomorúságot, s hogy megvigasztalja a két bánatos
virágszálat, próbálta őket társaságba, emberek közé vinni. Hiszen a
magyar Gascogneban, tessék csak rám hallgatni, lehet ám mulatni is!