elvitték, a többi félszegen, idegenül álldogált szerteszét. Odalépett
egy almáriom elé s kiszedte azt a sok apróságot, amelyet egykoron
Cseróczytól kapott. Tarkán össze-vissza hevert a sok csip-csup, amelyet
a szerelem manója aranyozott meg: hervadt virágok, szalagok,
lövész-monéták, madártollak, fényképek, táncrendek. Maga elé rakta őket
és sírva nézte végig valamennyit, tanácsot, segítséget, kérve tőlük.
Össze-vissza beszélt a sok régi emlék, egyik panaszosan, a másik
jóakaróan, a harmadik keserü szemrehányást téve. Régi, meghitt barátok
voltak, hű tanui a leányszoba minden örömének és bánatának. Tudták,
hogyan kell a szívhez beszélni s tudták, hogy szerencsétlen kis gazdájuk
nagy bajban van, az egész világ megrendült körülőtte…
S amint a leány hallgatta őket, amint visszahozhatatlan időkről mondtak
bús regét, a különösebbnél különösebb tervek vonultak föl előtte.
Elszökni… zárdába menni… térden állva könyörögni az atyja előtt, akinek
kell, hogy szíve legyen… széjjel marcangolni e csinos arcot, amely
mindennek oka… Avagy: meghalni… eltünni a havas éjszakában mindörökre…
Oh, be jó is lenne a puha, illatos hóba temetkezni…
A nagyteremből víg zene harsogott föl.
– A vánkostánc! Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott egy éles hang.
A bevezető muzsika elvégezvén néhány ütemét, elhallgatott; hallatszott,
amint a vendégek vidám zajban csoszogtak sorba.
– Mindjárt keresni fognak, – riadt föl Málika.
Fölugrott és sietve kapta magára köpönyegét. Nem tudta, hogy mit fog
tenni, csak azt tudta, hogy menekülnie kell e szörnyü házból, amelynek
falai börtönként övezték testét-lelkét.
– Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott még élesebben. – Hol a
menyasszony?
Eloltotta a lámpát, nehogy rája akadjanak. Azután tollat keresett s a
kivülről beszürdő félhomályban pár kúsza sorral tudatta Frundsberggel,
hogy nem lesz az övé. Reggelre majd megtud mindent… Vajjon mi lesz az a
minden, még ő sem sejtette…
Az ámbituson cipőkopogás hallatszott, Frundsberg meg a rendező keresték
a menyasszonyt. Kinyították az ajtót s benéztek a szobába.
– Nincs bent senki, – dörmögött a rendező, látva, hogy sötét a szoba.
Frundsberg tétován állott az ajtóban. Fejének árnyéka az ámbitus falán
olyan volt, mint egy vén asszonyé. Málika önkéntelenül elmosolyodott s e
derü bizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most már nyugodtabban várta,
hogy a keresők odébb menjenek…
Amikor a vőlegény és a vőfély eltüntek a szomszéd folyosón, gyorsan
kisurrant az udvarra és csipkekendőjét arcára szorítva, kiszaladt az
utcára. Nem látta meg senki…
Üde, éles levegő csapta meg arcát: óh, be jól esett a petroleum- és
limonádé-szagu báli levegő után! A város még élénk volt ugyan, de az
emberek csoportokba verődve tárgyalták, mennyi kincscsel terhelve
vonultak föl a hozomány-vivő szekerek s így senkise törődött vele. Azt
hitték, valami korán távozó vendég.
– Bodog fickó! – mondta valaki, a ház felé mutatva pipájával. – Így én
is megházasodnám!
Málika nevetett. Hiszen jól járna, ha így nősülne meg! Még az eljegyzés
napján megszökik a menyasszonya. Egyszerre visszanyerte önuralmát s mint
az élet nagy pillanatai előtt, amikor hirtelen szembe kerülünk a
rettegett eseménynyel s íme, egyszerre csodálatosan természetesnek s
könnyünek látjuk a megoldandó dolgot: ő is szinte magától értetődőnek
tartotta, hogy éj idején egyedül megy végig a városban, valami
titokzatos, de éppen nem ijesztő szakadék: a jövendő felé… Hiszen mindez
egyszerü: akit gyűlölünk, ahhoz nem megyünk feleségül s a szabadságot,
épp úgy, mint a szeretetet az Isten oltotta a szívünkbe. Ez ellen nem
lehet cselekedni… Visszanézett, a Judex-ház párás ablakán fény tódult az
utcára. Az éjjeli világításban szinte rá sem ismert a szülei házra.
Az első utcán balra kanyarodott föl. A nagy zaj után egyszerre nagy
némaság fogadta. Itt nem járt senki, léptei ijesztően visszhangoztak s
az utca sötét gádora mintha el akarta volna nyelni karcsu alakját. Nem
félt tőle: sőt érdekesnek találta a furcsa helyzetet. Még sohase járt
ily késő éjszakában gyalog az utcán. Pedig érdekes Selmec ilyenkor is.
Milyen különösek a púpos, fekete házak, nyakukban a hófehér prémmel,
milyen titokzatosak a mélyen lógó, sürü, csillagtalan felhők, akárha itt
gyülnének tanácsra, holnap ki melyik országba vándoroljon, milyen
sajátságosak a kopár fák, amelyek hosszu, bogos ágaikkal, mintha meg
volnának fordítva: a gyökerek állnak ég felé, a lombok pedig télen a
föld alatt virulnak. A város koronájaként szögletes vonalaival ott
emelkedik az Angyal-vár, hófehéren, érintetlenül, mintha cukorból
faragták volna ki. Málika tágra nyílt szemmel nézte, mint a gyerek a
cukrász kirakatába tett édességből csinált házakat.
Jobbra a gyertyamártótól alacsony, sötét ház terpeszkedett: papírral
átragasztott, összetört ablaktábláin és nyitott kapuján meglátszott,
hogy diákkvártély. Minek a kapukulcs ott, ahol éjjel élénkebb a
forgalom, mint nappal s ellopni amúgy se lehet semmitse? Málika tudta,
hogy Hertelendi meg Vitnyédi itt laknak; ha errefelé sétált, a két
fiatalembert mindig az ablakban láthatta. Tudta azt is, hogy egész
Selmecen ezek a leghívebb emberei s azért védelmet keresve, gondolkodás
nélkül fordult be a kapun. Ezek a jó fiúk csak nem hagyják el élete e
nehéz pillanatában? Ha azt kivánná tőlük, menjenek a tűzbe, elmennének,
ha azt, hogy hozzák le a napot az égről, azt is megtennék.
… Az utcán pedig akkor suhant végig a hosszu péklegény árnyéka…
A diáktanyán.
Hertelendi nagy munkában volt: meg kellett erőltetnie minden sejt eszét,
hogy fütőanyagot fedezzen föl. Rossz idők jártak a diákra, az apja
hallani sem akart róla, s a fia legfurfangosabb ötleteinek sem ült föl
többé. Pedig vele sokáig el lehetett bánni, mert az öregnek,
közbevetőleg jegyezve meg, gavalléros hajlamai voltak s ha itt tudta
megfogni, akkor a diáknak nyert ügye volt. De Tamás a húrt a végsőig
feszítette. Ha kifogyott a pénzből, párbajafférekbe ment bele s ezen az
immár nem egész szokatlan úton sarcolta meg az öreget. Orvos, terem,
bepaukolás… Gentleman apa nem térhet ki ily kiadások elől. A valóságban
pedig a diákok az erdőben verekedtek s tiszteletbeli doktornak Blumot
vitték magukkal. Nehogy különben valaki azt gondolja, hogy a lovagias
ügyek egyoldaluak voltak, ennyire naiv nem volt az apa. Tamásnak haza
kellett küldenie a jegyzőkönyveket, sőt amikor az afférok nagyon
elszaporodtak, az öreg úr a hiteles hely bizonylatát kivánta be… Nagyobb
baj volt, hogy végül már nem akadt senki, aki Hertelendivel mérkőzni
akart volna. A fiatalember nem riadt volna vissza attól sem, hogy
proviziót adjon ellenfeleinek, sőt a reverzálistól sem, amelyben
biztosította őket, hogy semmi kárt sem tesz bennük, de az emberek
lemondtak a dicsőségről. Így hát Hertelendi szénája kezdett rosszul
állani. Egy geniális eszme rövid időre fölszínen tartotta még. Apja
gavalléros gondolkozására számítva, fogott egy stróhmannt, akit
bepörölt. Állitólag követelni valója lett volna rajta, egy
szabályszerüer lejárt és óvatolt váltó. Amikor az öreg Hertelendi, egy
gőgös, tizennégy ősös földesúr a pört megtudta, dühösen robogott be
Selmecre. Már a lépcsőn káromkodott.
– Ilyen szégyent hozol a fejemre, hogy pörlekedel, mint az örmény
pénzváltók!? – kiáltotta fiához betoppanva. – Váltóra adsz ki pénzt? Egy
Hertelendi… Nem szégyeled magad? És még be is pörölöd a szerencsétlent!
Ez gyalázat! Nemes ember nem tesz ilyet!
Tamás azzal védekezett, hogy másképp nem tud megélni, sok az adóssága,
az élet drága, minden fillért értékesíteni kell és végre is azt a pénzt
becsületes úton, kártyán nyerte.
– Mennyi hát az adósságod? – bömbölte az öreg erre a vallomásra.
Hertelendi bevallotta az összeget s az apa… nos, mit tehet egy
becsületében sértett apa: szépen kifizette. Ő, aki soha sem adott egy
fityinget se, ha arról volt szó, hogy a fia váltója lejárt, most, amikor
a fia váltót óvatolt, mint a jómódu bankárok szokták, szó nélkül
fizetett, mert a családi becsület kockán forgott…
– Soha többet meg ne történjék ilyesmi, vagy kitagadlak! – kiáltotta még
távozáskor is.
Dehát ez is régen volt. Hertelendire és Vitnyédire csakhamar újból a hét
sovány esztendő köszöntött be. Színi való csak lett volna, mert a
szárított kukoricaszár apróra vágva s bepaprikázva nem a legrosszabb
dohány s holmi élelmességgel ebédelni is tud az ember, de a hideg, az
átkozott tél nem ismer se hitelt, se részletfizetést. Füteni kell. A két
diák sokáig megbírkózott a válsággal. Példának okáért: mire szükségesek
a szekrények hátsó falai? Ott sem tolvaj hozzájuk nem férkőzik, sem egér
be nem bujhatik. Ez tehát jobb lesz fütőanyagnak. Kiszedték Simonideszné
siffonérjainak hátsó deszkáit s vígan fűtöttek vele. Simonideszné,
akármilyen ravasz némber is lett légyen, arra ugyan soha sem gondolt,
hogy a szekrények hátsó falait megvizsgálja. Ki is gondolna ilyen
csalafintaságra? Amikor ez az anyag is elfogyott, a szalmazsákokra
került a dolog s miután azok is a tűz martalékává lettek, s az ágyak
vékonyak voltak, mint egy héring, a székek és asztalok lábait nyirbálták
meg. Ez is jobb ügyhöz méltó pszihológiára vall, mert ugyan ki venné
észre, hogy az asztal eredetileg három hüvelykkel magasabb volt?… Az a
fő, hogy mind a négy láb a műtét után egyformán hosszu maradjon… De
mindennek egyszer vége szakad s amikor az asztalok alig voltak
nagyobbak, mint egy rattler, a műveletet be kellett szüntetni.
Simonidesznénak különben egyszer föltünt a dolog s meg is kérdezte
Hertelendit, mi az oka, hogy a bútorok mintha összezsugorodnának?
– Ezt a fizika magyarázza meg, – mondta a fiatalember magisteri
ábrázattal, – a meleg ugyanis kinyújtja, a hideg pedig összevonja a
testeket… Adjon kölcsön egy pár zsák fát, fütsünk be jól és meglássa,
hogy az összehúzódás meg fog szünni.
Ám Simonideszné nem volt hajlandó ezen az áron fizikát tanulni s így a
testek még jobban összezsugorodtak.
Hertelendi most is, mint mondottuk, nehéz föladaton törte az eszét.
Vajjon mi lesz a fütéssel? Egy elkeseredett pillanatban már a kitömött
vidrával próbált szerencsét és a tűzbe lökte, de a vidra oly bűzzel
égett, hogy kénytelen volt újra kirántani a kályhából. Kezét lóbálva
sétált föl s alá, s éppen meg akarta magát adni a sorsnak, amikor
egyszerre kopogást hallott ajtaján. A diák kinézett a deszkahasadáson s
egy nőt pillantott meg.
– Ez nem lehet más, mint a mosóné, – gondolta ijedten s pillanat alatt a
szekrénybe ugrott, hogy a kellemetlen vendég senkit se találjon otthon.
Ijedtében még azt is elfelejtette, hogy ily késő esti órában a mosónők
már alszanak.
Málika belépett és körülnézett. Miután senkit se látott, szépen leült és
elhatározta, hogy várni fog. Szemeit kiváncsian jártatta körül a
szobában. Ilyet még nem látott, s azért érdeklődéssel vette szemügyre a
berendezést. A szobát rendetlensége ellenére sem találta kellemetlennek,
sőt tetszett neki a diákszállás: az üres üvegekre tűzött
gyertyamaradványok, a csipős dohányszag, a céltábláknak kitűzött ócska
kalapok, az összedrótozott kályha, a beragasztott ablaküvegek, a lámpa,
amelynek eltört ernyőjét egy kézelő helyettesítette s az egész szoba,
amelyben szinte süvöltött a hideg. Mennyivel frissebb, fiatalabb és
szebb ez, mint az ócska Judex-ház hideg pontosságával és szörnyü
rendszeretetével… Hertelendi magához térve rémültéből, óvatosan
kipillantott a szekrényből. Szinte kővé meredt, amikor vendégét
megpillantotta.
– Málika, – hebegte ijedtében kigurulva rejtekéből, – mit keres itt
Málika?
A leány kezet fogott vele és így szólt:
– Ha nem felejtették még el, amit nekem igértek, meg fognak védeni… –
Halkan tette hozzá: – Szerencsétlen, elhagyatott vagyok…
Hertelendi nem értette, mit beszél.
– De éjjel… egyedül… s én is egyedül vagyok, – dadogta.
A leány kissé elsápadt s hátrább lépett.
– És Vitnyédi?… Azt hittem, hogy együtt laknak… nem?
– Vitnyédi már két hete Cseróczyt keresi… Málika, ez nagy könnyelmüség,
végtelen könnyelmüség, – fakadt ki belőle egyszerre. – Ön egy percet sem
maradhat itt.
Málika ránézett.
– Ön egyedül is épp oly jó fiu, mint Vitnyédivel együtt, – mondta
egyszerüen. – Itt maradok, mert szükségem van a védelmére.
Leült a kis székre s maga elé bámult.
– Olyan nagyon boldogtalan vagyok, – sóhajtotta.
Hertelendi hallgatott: soha életében nem volt ily különös helyzetben.
Zavartan húzta le ujjairól a vívókeztyüt, amelyben éjjelente aludni
szokott, hogy a hideg ellen védekezzék.
– Nagyon zord az idő, – mondotta mentegetőzőleg s tüzelő után nézett. –
Nem parancsol teát?
Málika is fázott, tehát ráhagyólag intett.
Hertelendi most már nem sokat habozott, hanem kitéve magát Simonideszné
teljes haragjának, fölkapott egy széket, darabokra törte s aztán
befűtött vele. Pár perc alatt vidám tűz lobogott, fényével és melegével
enyhébbé téve a szoba rideg hangulatát.
A téa elkészült, Málika kitöltötte két ócska pohárba.
A fiatalember tétován ült le mellé. Egy szót sem tudott szólani; bár
máskülönben elég bátor legény volt, most nem jött hang ajkára. Egy ideig
így ültek egymás mellett, végre a leány törte meg a csendet.
– Mit gondol, mit tegyek már most? – szólt.
Minden átmenet nélkül csak büszke fejét hátra szegezve tette hozzá:
– Olyan nagyon, nagyon szeretem Cseróczyt…
Hertelendi a tűzbe bámult.
– De ha valaki megtudja, hogy itt járt… – mondta megborzongva. – Mi lesz
akkor?
– Maga fél? – kérdezte a leány.
– Én megverem az egész várost, – jegyezte meg Hertelendi meggyőződéssel.
– Önért mindenre kész vagyok.
Egy ideig újra csönd volt.
– Mit tehetnénk? – töprengett a diák. – Én Isten ucscse oly ostoba
vagyok: ha kell, sosem jut semmi az eszembe, – tette hozzá dühösen.
A leány látva barátja ügyefogyottságát, önkéntelenül elmosolyodott.
– Akkor hát hallgassa meg, – mondotta, – hogyan gondolkozom én a
helyzetről. Amint pirkad, ön elvisz Gölnicbányára a nagynénémhez, egy
áldottlelkü, okos asszonyhoz, aki bizonynyal nem hágy el a bajban. Ha
keresni is fognak odahaza, senki sem sejti, hogy itt vagyok. Hogy is
gondolhatnának ilyet? Reggel tehát az ön felelőssége megszünik.
– Aláírom. Bárcsak már hajnalodna, – tette hozzá önkéntelenül
Hertelendi.
– Ugyan szívesen látja a vendégeit, – biggyesztette föl ajkát Málika. –
Hány óra most?
– Tizenegy.
– Álmos?
– Egy időre kiment szememből az álom.
– Hát mulattasson egy kicsit. Nekem majd leragadnak a pilláim.
Képzelheti, hogy nem nagyon sokat aludtam az utolsó napokban… Még
eltalálok aludni ezen a széken.
Hertelendi szolgálatkészen ugrott föl. Egyéb hijján bemutatta a
szállásukat.
– Íme, itt van lakásunk minden dísze, – szólt körüljárva a lakást, – egy
havasi kürt, egy pár puska, kardok, plasztronok, vívóálarcok… Érdeklik
ezek a dolgok?
Málika biccentett a fejével.
– Fujjak bele a havasi kürtbe? Nagyon szép hangja van. Ha úgy
parancsolja…
Belefújt a hosszu tölcsérbe, amely panaszos, nyikorgó hangot adott, mint
egy kenetlen szekér, azután vaktöltéssel ellövöldözgette egy gyertya
lángját, majd bemutatta a vívóálarcot, mint teaszűrőt. Szabadalmat
lehetett volna rá kérni: a sodronyháló kitünően fogta föl a tea
leveleit. Még az ébresztésre berendezett fali órát kellett
megmagyarázni. Ez is pátens volt. Úgy volt konstruálva, hogy amint a
láncra fűzött súly bizonyos mélységig leereszkedett, feldöntött egy
polcra állított korsót, amelynek tartalma az alvó ábrázatára fordult.
Málika megitta téáját, amelynek kellemes melege elbágyasztotta. Csak
most érezte a nap fáradalmait és izgalmait, amelyek emléke ott
zúgott-búgott a fülében. Úgy rémlett, mintha egy nagy fekete madár
repdesne előtte és hol a szeméhez, hol a füléhez csapdosná nagy, sötét
szárnyait… Hess, csunya madár!… A teaforraló lassan zsongott, mint az
jól nevelt regényekben szokásos… Amint a leány szemét félig lehúnyva
Hertelendire figyelt, feje egyszerre csak lecsuklott s a következő
pillanatban a vendég elaludt… A diák ijedten nézte az újabb fordulatot.
Málika már mosolygott is álmában.
– Nohát, ez gyönyörü helyzet. Most már egyenesen meg kell őrülni! –
állapította meg a fiatalember és nagyot fújt.
Hozzálépett és gyöngéden megérintette a leány vállát.
– De amikor oly nagyon szeretem, – sóhajtott Málika álmában. – Olyan
nagyon…
Nem volt szíve, hogy fölébreszsze: szegény gyermek, hadd álmodjék
szépet, úgyis ki tudja mi lesz holnap?
Lábujjhegyen a fogashoz lépett és minden eshetőséggel számítva,
megtöltötte a fegyvert. Úgy sejtette, hogy ma még lesz valami. Azután
nyakába terítette köpönyegét és kiment a folyosóra. Leült a földre és a
csillagtalan éjbe bámult.
– Vajjon mi lesz mindebből? – kérdezte magától.
Szerencsére nem volt képzelődő lélek, hanem mindent úgy vett át, ahogy
az élet adta. A holnappal nem szokott törődni, az messze volt tőle, mint
az ifjúkor a hófehér öregségtől. Nos, majd csak eligazodik hát ez a
dolog is; nagyobb esetek is előfordulnak s azért a városháza meg az
akadémia mégis csak áll, s ha az Úristen úgy akarja, évszázadokon át sem
omlik össze…
Csöndesen pipázott a folyosón, nehogy ő is elaludjon.
Jó félóra mulott így el, aztán egyszerre csöndes zsongás hallatszott a
piac felől, mintha méhraj szabadult volna el. Aztán megint néma lett
minden. De pár perc mulva újra zaj hallatszott, most már közelebbről.
Lépések kopogtak, egy-egy hang kitörtetett a többi közül és elrepült a
Simonidesz-házig.
– Bizonyosan a mesterlegények, – gondolta Hertelendi és visszaemlékezett
az utolsó nevezetes csatára, amikor Sepinek a nagybőgőt a fejéhez
vágták. – Nyilván Gerstakkerhez mennek, – tette hozzá az associatio
idearum nyomán.
De a hangok egyre jobban közeledtek; most a szomszéd sarkon dörmögtek,
most már az utcában vannak, s egyszerre olyan vadul harsognak, mintha
egy hegyi patak szabadult volna Selmec közepére. Itt valami baj van, az
bizonyos. Sokan lehettek az utcában, a lábak kopogásán hallatszott. Mind
egyszerre beszéltek, úgy, hogy egy szót sem lehetett érteni, csak azt,
mikor egy öblös torok ezt kiáltotta:
– Ez az a ház!
A következő percben már száz ököl kezdte döngetni a rozoga kaput.
– No, ez szép dolog, – gondolta a diák és szépen letette a pipát az
ablakpárkányra, maga pedig fölkelt. – Úgy látszik, tudják már, hová lett
Málika!
Lent Simonideszné vijjogása hallatszott.
– Mordio! – kiabálta szünet nélkül. – Mordio! mordio! (A felvidéken úgy
látszik ez a legnagyobb rémület szava.)
A tömeg kivülről rákontrázott.
– Nyisd ki! – ordította az előbbi öblös hang, – vagy beverjük a kaput!
A háziasszonynak se kellett több, úgy megijedt, hogy fogvacogva
leszaladt a pincébe és egy hordó mögé bújt. Meg volt róla győződve, hogy
a hussziták, a felvidék rémei, amelyekről annyit hallott nagyapjától,
betörtek a városba s mindenkit megölnek, fölperzselnek, a házakat, a
kerteket, az embereket, a tyukokat, még a kanári madarakat is…
A tömeg látva, hogy belülről nem mutatkozik senki, nem sokat
teketóriázott, hanem egy-kettő, nekifeszült a kapunak, s nagy recsegés,
ropogás közt kilökte sarkaiból. Pillanat alatt az udvar tele lett
izgatott, hadonászó, kiabáló polgárokkal, rendőrökkel, bányászokkal,
fehércselédekkel. Ott volt, halálsápadtan, esti díszruhájában Judex is,
mellette Frundsberg, aki reszketett, mint a nyárfalevél s az egész
vendégkoszoru, némelyiknek még a szalvéta is a nyakában fityegett… A
furcsa képre néhány hirtelenében előszedett istállólámpa vetett halvány
fényt… Az eljegyzés ugyan furcsán végződött.
Az udvarra jutva, egy pillanatra megállott a helyi viszonyokkal
ismeretlen tömeg, de csakhamar egy szabó, aki sokat járt pénzért a
diákokhoz, kijelentette, hogy Hertelendi az emeleten lakik. Mindnyájan
iziben nekiugrottak a lépcsőnek, s kettesével, tizesével rohantak föl a
lépcsőn.
Amint az első csoport a folyosóra ért s jobbra akart kanyarodni, a
sötétből valaki rájuk szólt:
– Megálljatok, egy tapodtat se tovább!
Hertelendi volt, aki egy kissé elsápadva, de mindenre eltökélve várta a
történendőket. A fegyver a kezében volt.
– Puska van nála! – rémült halálra Frundsberg, aki csaknem belészaladt a
csőbe. – Meg akarnak ölni! Segítsetek!
Gyorsan visszaugrott a lépcsőház bolthajtásának védelme alá, s példáját
többen követték. A selmeci filiszterekben nem sok bátorság lakott. Ám
egy ember nem ijedt meg, kibontakozott a tömegből és a diák elé állt…
Judex volt.
– Csak lőjjön keresztül, uracskám! – kiáltotta magából kikelve. – Csak
bátran, hiszen csupán az apja vagyok! Ez legalább méltó befejezése lesz
a komédiának!
Hertelendi látta, hogy kétségbeesett emberrel van dolga. Leeresztette a
fegyver csövét.
– Ez az én lakásom, – szólt határozottan, – ide belépni senkinek sincs
joga. Nem is értem, hogy mit akarnak itt éjnek idején?
Judex közbe vágott.
– A leányomat! a leányomat akarom! – kiáltotta, de hangja egyszerre
megcsuklott, erőtlenné lett. – Uram, – tette hozzá szinte könyörögve,
hogy tagadó választ kapjon, – csakugyan itt van a leányom?
Kínos volt nézni az erős, kemény ember vergődését. Az arca halotthalvány
volt, az ajka bizonytalanul ejtette ki a szavakat. Apró szeme körül
sötét, idegesen rángatózó ráncok feküdtek. Tíz évvel öregebbnek
látszott, magasan hordott kemény feje előrehajlott.
– Nincs itt, – szólt Hertelendi halkan, de nem tudott Judex szemébe
nézni, félre kellett fordítani a fejét.
– De itt van! – kiáltotta Frundsberg a lépcsőház oltalma alól. – A
péklegény is látta, hogy idejött s ha nem volna itt, akkor ön beengedne
a szobába.
Az udvaron álló emberek belevegyültek a lármába: – Nem engedjük, hogy
tisztes polgárokkal így bánjanak, – pattantak föl. – Majd megmutatjuk,
ki parancsol Selmecen? Mi, akik adót fizetünk, s teljesítjük polgári
kötelességünket, vagy azok a naplopó ficsurak?! Ki kell őket söprüzni a
városból!
Föltüzelve e szavaktól, a tömeg újra nekirohant a lépcsőnek s egymást
buzdítva, ugrált föl a fokokon.
A helyzet aggályossá vált. Hertelendi dacosan hátraszegezte a fejét,
fölemelte fegyverét és mindenre elkészülve, ezt kiáltotta:
– Jaj annak, aki egy ujjal hozzám nyúl! Keresztüllőlek, hitványok!
Ebben a pillanatban megnyilt a szoba ajtaja és Málika lépett ki.
– Itt vagyok, – mondotta halkan és lehajtotta a fejét.
Judex visszahökkent s a rohanó tömeg egyszerre megállt. Halálos csönd
támadt. De az apa megdöbbenése csak egy pillanatig tartott, aztán Judex
kiegyenesedett, szeme szikrázott s kétségbeesett ordítással vetette
magát a leányra.
– Most meghalsz! – kiáltotta és fölemelte nehéz öklét. – Most véged van!
De a szülői ököl nem tudott lezuhanni. Hertelendi közéjük vetette magát
s megragadva Judex kezét, félrelökte az apát.
– Még ön se fog hozzányúlni! – kiáltotta rá Judexre. – És ha darabokra
téptek, sem juttok a közelébe! – Hangja félelmetesen csengett a
visszhangzó házban. Az emberek, akikben elsősorban a csúnya kiváncsiság
működött, nem óhajtották próbára tenni fegyverét. Végre is, nem érdemes
golyót kapni egy leányért, aki diákok szállására megy… Ők megvédeni
jöttek Judexet, de segíteni itt úgy látszik már nem lehet. Végezzék el
egymás közt a többit. Az éjjeli alakok egyenkint haza kezdtek
szállingózni.
Judex egy pár lépést hátra tántorodott a lökéstől, amely kijózanította.
Leeresztette öklét, nem kiabált, fásultan nézett maga elé. A nagy
izgalom után egyszerre mintha minden idege megtompult volna, gyöngeség
fogta el. Letörölte verejtékező homlokát és sóhajtott.
– Menj el, – fordult Frundsberghez. – Mindnyájan menjetek el… Hadd
maradjunk egyedül…
A nép engedett akaratának. Az udvar lassan kiürült, az emberek zaja
egyre messzebbről hallatszott.
Judex tétován állt egy ideig a folyosón. Hertelendi az ajkát harapta.
– Menjünk a szobába, – szólott egy idő mulva az apa a diákhoz és a
márványszoborként álló Málikához.
Bementek a diákszállásba. Judex lehanyatlott egy székbe s becsukta a
szemét. A melle zihált, a keze remegett. Hertelendi szólni akart, hogy
megmagyarázza az előzményeket, de nem találta a megfelelő szavakat.
Végre aztán belefogott.
– Ön félreismeri a helyzetet, Judex úr. A mi itt történt, az…
Judex fáradtan intett kezével.
– Hagyja el, – felelte, – itt nem lehet magyarázni. Majd én próbálok
beszélni, ha kicsit összeszedtem magamat…
Csönd támadt. A lámpa halovány fénye szomorúan világította meg a három
embert, a kályhából kiváncsi szemek, – pislákoló parázs – lesték a
történendőket.
Végre az apa sóhajtott egyet és megszólalt: