szeptemberben krumplit, októberben puliszkát, novemberben borsót s
decemberben káposztát, januárban száraz babot ebédelnek, februárban
azonban csörgős négyes fogaton járnak Zborótól Abaujig s még a kutyákat
is feketekávéval traktálják. Február a sárosi Saturnália hónapja. Akkor
tartják a híres megyebálokat, a disznótorokat, az eljegyzéseket, meg
egyéb cécókat, amelyek gyülekezésre szólítják a sárosi szlahcicokat. A
megye egyszerre csodálatosan átváltozik: a cigányok leteszik a vályogot
s hegedüt meg klarinétot ragadnak, a Cincinnatusok elmennek az eke
mellől és kipödörvén bajszukat, berobognak Eperjesre, a lovakat tök
helyett zabra veszik s megnyírják, megvasalják, kicifrázzák, a lakásokba
új függönyök meg butordarabok kerülnek, az asszonyok, akik egész nyáron
gyöngélkedtek, nehogy a tavalyi kalapjukban kelljen járniok, iziben
suhogó selyembe ruházkodva sétálnak végig a főtéren s maga az egész
megye mintha nekifiatalodnék s a Tarca meg a Tapoly közti tér bálterem
volna, ahol még a szalmafedeles viskók kalapja is félre van csapva.
Egész éven át a nehéz sor az úr, februárban következik el a Saturnália s
a röghöz csapott, hétszilvafás nemes Kosciusko gőgjével mulatja el a
gyapju meg a pohánka árát. Itt még van érzék a régi világ előkelő
gyönyörüségei iránt; ócska rudasokon meg nyergeseken hajtóvadászatot
rendeznek farkasra meg rókára s útmestereket, végrehajtókat, megyei
irnokokat, piros frakkban, kezökben hajító dárdával és oly büszkén, mint
lord Durham láthatsz lovagolni; mesés lampiónos, muzsikás
szánkó-kirándulások történnek Ceméthére, majd hatalmas körvadászatok
következnek s ebédnél cigány játszik, tokaji bor folyik; a kaszinóban
híres ferblitársaságok verődnek össze; a táncterem tele van gyönyörü,
királynői megjelenésü lánykákkal.
Mindenütt terített asztal, fűtött kemence: a nagy kürtőkből
kacskaringózó füst az égbe is hírül viszi, hogy van pénz vendégségre. S
ha elmúlt február, egyszerre varázsütésre az éj homályába vész a
látomány, a lovakról leszedik a csipkés szerszámot meg a csörgő
zablákat, a parforce-lovasok hallgatagon másolják a belügyminiszteri
rendeleteket, a híres polonaise-táncosok visszavonulnak apró, fekete
kúriáikba s a drága fa helyett kukoricacsutkával fűtenek, az asszonyok
pedig megint betegeskednek, mert új kalapra csak jövő februárban telik…
De mindez természetes, megszokott és senkisem sajnálja az eltékozlott
garasokat, senki sem kéri vissza a cigánytól a nagy bankót, senki
kétségbe nem esik a sors forgandóságán. S nem a dínom-dánom: ez az igazi
virtus, a mulatság után kiállani a borús következményeket, derűs
megadással viselni a nehéz gazdasági helyzetet s lemondani minden
hívságos költekezésről.
Aranyos vármegye, amely szerényen tud szegény lenni s gőgösen gazdag,
okosságában balga s balgaságában okos.
Amikor a februári nagy cécók megindultak, az öreg úr megpróbálta, hogy
Málikát és Helént is belevigye a kellemes örvénybe. De bizony nem
sikerült a terve. Hiába húzta reggelig a cigány, hiába aprózta előttük a
táncot a legdélcegebb Szinnyei-Merse, hiába szólott ablakuk alatt
reggelig a nóta, a két Judex-leány kedve csak nem akart földerülni, s
piros ajkuk körül nem játszott mosoly. A fantasztikus sárosi mulatságok
nyomtalanul siklottak el mellettük, a nagy jókedvből szemernyi sem
ragadt rájuk és bár szépségüknek ezer bámulója akadt, ők csak hidegek,
némák, bánatosak maradtak. Az öreg úr egy ideig próbálgatta, hogy jobb
kedvre hangolja őket, maga is rendezett egy mulatságot, amelyen ő járta
el az első keringőt, de hiába, a jókedv madara nem akart a háztetőre
szállni… A két Judex-leány csak a Garam felé vonuló nagy felhőket nézte
és odasúgott nekik valamit, hogy vigyék magukkal hosszu égi utjukra… A
lelkük, az vele szállt a felhőkkel, át a hegyeken és ott lebegett a
zeg-zugos Selmec fölött, amelynek tarka házfalai szomorúan gubbaszkodtak
a februári szürkeségben…
Hagyjuk hát magára a két leányt az ablak mellett álmodni és lássunk az
eltűnt Cseróczy után.
Vitnyédi a nagy eset után ismét Cseróczyt ment keresni. Ezúttal
nehezebben akadt nyomra, mint mikor barátja Vihnyén üdült. A
korcsmárosok nem adhattak fölvilágosítást s a vidéki mesterlegények,
akikkel Cseróczy kóborlásai között nagy szeretettel szokott megbirkózni,
sajnálattal vonták meg vállukat: ezúttal senki sem verte be a fejüket.
Sokáig hasztalanul kóborolt így, amikor végre fáradozását egy nap siker
koronázta. Egy üveges tót vezette nyomra: a csöndes felvidéki vándor egy
fiatal úriembert látott az erdőben, aki a favágónak segített fát
dönteni… Ez rávallott a diákra: ha fájdalom érte, mindig testi
megerőltetéssel próbálta szívét legyőzni. A jóbarát rögtön elindult e
nyomon s amint beljebb hatolt az erdőbe, csakugyan rá is akadt
barátjára.
Épp egy csomó favágó közt ült s egy leterített óriás fenyőben
gyönyörködött, kabátja a földön hevert, izzadt üstökét fagyos szél
lóbálta… A munkások csodálkozva nézték hatalmas alakját s fölgyűrt inge
alól elődomborodó izmait.
Amikor megpillantotta Vitnyédit, a diák arca egyszerre borussá vált és
rosszkedvüen lökte félre a baltát.
– Mit akarsz? – förmedt rá barátjára. – Nem akarok semmiről sem tudni.
Hagyjatok engem békében. Én már leszámoltam veletek. Én se kereslek
titeket, mi közötök hát nektek hozzám?!
Vitnyédi egy pillanatig bambán nézett maga elé, aztán egyszerre
pulykapiros lett és botjával a hóba csapott.
– Hogy mi közünk van hozzád? Hogy mi közünk? – bömbölte. – Az a közünk,
hogy nem türjük, hogy bolondságot csinálj. Igen: ez és semmi, egyéb. Én
jó fiú vagyok, de ebben a dologban nem tűrök tréfát! Talán egész
életeden végig fát akarsz vágni?… Őrült vagy, igenis őrült! Ez a közöm a
dologhoz, akár tetszik, akár nem!
Cseróczy egy pillanatra meghökkent, míg Vitnyédi tűzbe jött s
megrészegedve szavától folytatta:
– Velem fogsz jönni! – ordította. – Azonnal velem jösz! Ha pedig nem
akarsz, hát viszlek!
– Viszel? Minő jogon? – pattant föl Cseróczy.
– Milyen jogon? egyszerüen zsebre raklak és viszlek!
– Nohát: nem megyek! – jelentette ki a favágó-diák.
– Nem-e? majd elválik!
Vitnyédi nem vette tréfára a dolgot, ledobta bundáját, kalapját s ökölre
ment barátjával. Tudja Isten: a nagy elhatározás vagy a harag adott neki
erőt, annyi bizonyos, hogy pokoli tűzzel támadt rá Cseróczyra. A széles
Vitnyédi életében most birkózott először, arra sose volt szíve, hogy az
ellenségeit bántsa. De jóbarátokkal szemben kötelességeink vannak:
Cseróczyt le kellett gyűrni. Gyönyörü küzdelem támadt tehát, lábuk alatt
porzott a hó, karjukon megroppant az izom. Az összegyüjtött erő ugyacsak
működött s miután különben sem volt gyönge legény, Vitnyédi néhány perc
mulva legyőzte a félelmetes Cseróczyt. Az ellenfél válla a havat
érintette.
Cseróczyval ez még nem esett meg, csodálkozva, hitetlenül nézett maga
elé.
– Nohát jösz?! – bőgte Vitnyédi.
Cseróczy terrorizálva volt.
– Látom, hogy nagyon szeretsz, – dörmögte maga elé, – majd, majd…
beszélünk a dologról.
A bukás egészen összezavarta az eszét. Kishitü lett.
– Az embernek vannak kötelességei önmaga s a társadalom iránt, –
parancsolt rá Vitnyédi az erősebb intoleranciájával, – s ez megköveteli,
hogy velem gyere. (A logika gyönge volt, de szívből fakadó.) Mit akarsz
itt csinálni? Kóborolni? Fát aprítani? Akkor, barátom, inkább lődd magad
főbe… Mindenekelőtt azonban vedd föl a kabátodat, mert meghülsz és aztán
induljunk!
– No jó, hát veled megyek, – dünnyögte Cseróczy, – de mi hasznod belőle?
– Az majd elválik; valahogy csak lesz. Az volna szép, ha az ilyen
bikaerejü fiatalemberekre Magyarországon nem volna szükség. Gyere már! –
kiáltott rá, – vagy viszlek! Még minden jóra fordulhat. A tanári kar is
ezt tartja. Induljunk!
Nekivágtak a hegynek Selmec felé. A leányvár lassan bontakozott ki a
távol ködéből. A birkózás után tele tüdővel szítták magukba az erős
levegőt.
Cseróczy ajka többször megmozdúlt, de aztán megint csak elhallgatott.
Végre összeszedte magát s megkérdezte barátjától:
– És Málika…
Vitnyédi intett a kezével.
– Úgy történt, ahogy kellett, – mondta komoran. – Hertelendi feleségül
vette.
A diák megállt és fölordított.
– Nőül vette?! Hát mit akarsz tőlem, ember? És ezek után tovább menjek
veled?! Kivánhatod, hogy tovább menjek?!
Vitnyédi ránézett.
– Hát természetesen, – mondta, mintha a legegyszerübb dologról volna
szó. – Tehetett volna Hertelendi egyebet?
– De…
– Semmi de. Válaszolj őszintén. Másként cselekedhetett volna
tisztességes ember létére az adott helyzetben?
– Igaz, – sóhajtotta Cseróczy megadással.
– És mersz-e talán azért rosszat gondolni Málikáról? – ordított rá
ökölbe szorított kézzel a jó barát. – No, beszélj!
A fiatalembernek köny gyült a szemébe.
– Hogyan gondolhatnék ilyet róla… De minek is van az embernek esze meg
szeme… S a világ oly rossz… Azt a pillanatot soha el nem feledem, amikor
Vihnyéről hazatértem… de hidd meg, csak a gondolkozásom hitvány, a
szívem egy percig sem kételkedhetett…
– De mit tehetett mást Málika? Védelmet keresett nálunk s a helyett
éppen vesztébe rohant. Csak lettem volna én otthon, minden rendben lett
volna. De nekem, – tette hozzá dühösen – utánad kellett csavarognom! Te
okoztad az egész bajt s most még őt vádolnád!
– Igaz, igaz, – bólintott szomorúan Cseróczy. – Én vagyok a világ
leghaszontalanabb embere!
– Ide akartam kilyukadni én is, – hagyta helyben Vitnyédi. – Sőt én
tovább megyek, haszontalan vagyok én is, Hertelendi is, valamennyien! Mi
volt a mi életünk? Korhelykedés, verekedés, bakafántoskodás, naplopás,
semmi más. Amint egyedül baktattam végig az erdőkön, ezt a kérdést
vetettem föl magam elé: „Minek is éltünk tulajdonképpen a világon? Mi
szükség van reánk? Hogy a vendéglősöket gazdagítsuk, hogy a csavargók
számát szaporítsuk, hogy a levegőt rontsuk? Kinek a kedvéért létezünk és
kinek van öröme az exisztálásunkban?“ És arra a következtetésre
jutottam, hogy senkinek. Még a férgekre is szükség van e világon, – mert
miből táplálkoznának a fecskék, meg a fülemülék? – még a vadembernek is
hasznát látjuk, csak mi nem nyomunk semmit a latban, mi nem érdemeljük
meg, hogy az Úristen napja ránk süssön, mert nálunk nélkül ez a világ
épp úgy elforogna, mint így. Cél, tartalom nélkül élünk napról-napra,
mint az élősdiek, s ha egyszer a lelkünk mélyébe néznénk, meg kellene
tőle undorodnunk. Fiatalság, erő, egészség – ez a te életed? Csak annyit
érsz, hogy ablakokat tudsz bezúzni, csak arra vagy jó, hogy a bor erejét
kibírd? Pfúj, – tette hozzá megvetéssel, – nyakon tudnám magamat ütni,
ha elmult korhelyexisztenciámra gondolok.
Cseróczy szomorúan bólintgatva hallgatta barátját.
– Igazad van, – szólott megvetéssel, – csapni való naplopók vagyunk. Nem
érdemeljük meg, hogy a nap ránk süssön.
Vitnyédi nem zavartatta magát.
– A bánkódás nem ér semmit, – folytatta tovább elmélkedve. – Azzal nem
megyünk előbbre, ha azt mondjuk: mea culpa, és a mellünket verjük. Itt
tenni kell valamit, itt meg kell mérni magunkat, tulajdonképp mennyit is
érünk. Ha azt látjuk, hogy csakugyan haszontalanok vagyunk, akkor akár
vissza se menjünk a világba! Ha pedig érezzük, hogy mégis van bennünk
valami nemesebb tartalom, akkor ki kell fejteni lelkünkből a salakot és
mindenek előtt: ki kell váltani a nemes fémet.
– A zálogházból? – kérdezte Cseróczy ártatlanul.
– A lelkünkből! – ordított rá Vitnyédi megzavartatva logikájában. – Azt
akarom mondani, hogy meg kell vizsgálnunk magunkat és meg kell kisérelni
végre, hasznára tudnánk-e lenni a világnak vagy csakugyan csiszlikek
vagyunk?
– De hogyan? – vetette föl a kérdést Cseróczy.
– Hogyan?… Elég sokat haszontalankodtunk, most próbáljunk meg egyszer
komolyan élni, ahogy a többi tisztességes emberek… Próbáljunk dolgozni,
próbáljunk nemesebb tartalomra szert tenni… Legfőbb ideje, hogy a fejünk
lágya benőjjön.
Cseróczy ránézett barátjára.
– Dolgozni? – mondta. – De hol? Kinek a számára?
Vitnyédi előadta tervét.
– Az akadémia félévre eltiltott az aulától, te ezt persze még nem tudod.
Egyben azonban fölszólított, hogy vegyünk részt az erdőrendezésben… Ha
jól viseljük magunkat, akkor megbocsátják vétkeinket, ha nem, akkor
mehetünk a pokolba. Nekem ez tetszik. Akkor legalább vége mindennek, be
lesz bizonyítva, hogy megértünk a kötélre… De én azt hiszem, vagy
legalább próbálom hinni, hogy nem ez a sors van a mi életünk lapjára
írva, én azt hiszem, hogy mi, igenis, tudunk dolgozni, tudunk
tisztességes, rendes emberek lenni s reánk, igenis, szüksége van a
világnak… Legalább ami engem illet, és azt hiszem, ez áll rólad és
Hertelendiről is… Én ismerlek benneteket és tudom, hogy alapjában
jóravaló fiúk vagytok, csak a körülmények rontottak el, úgy mint
jómagamat is. És éppen azért, mert tudom, hogy a lelketek tiszta,
hiszem, hogy sikerrel fogjátok megállani e próbákat és félév mulva mint
becsületes, megkomolyodott, derék emberek fogtok visszatérni.
– És te hiszel benne? – kérdezte Cseróczy fölcsillanó szemmel. –
Gondolod, hogy még jóra is fordulhat minden?
– A világon már nagyobb csodák is megestek, – jegyezte meg Vitnyédi
áhitatosan. – E hat hónapra ki vagyunk küldve a rendezőséghez. Ha
tudtunk bálokat és verekedéseket rendezni, talán az erdővel is tisztába
jövünk.
Lassan tovább haladtak. A leányvár nyájasan, biztatóan mosolygott
feléjük. Az öreg harangok lassu kongással üdvözölték a megtért
vándorokat…
Estére beérkeztek Selmecre s még aznap jelentkeztek a tanári karnál s
tudomásul vették az itéletet. Azután útra csomagoltak: egy vadászzsákba
belefért minden holmijuk: egy pokróc, fehérnemü, egy teaforraló, egypár
könyv, meg egypár pisztoly. Ennyi éppen elég a kéthónapi csavargásra.
Amint összekészültek, megjelent Hertelendi is. Csak egy pillanatra
néztek össze s aztán szemök megértette egymást, Cseróczy megölelte
barátját, az viszonozta ölelését s kezet szorított vele.
Amint Cseróczy kinyitotta kezét, ott találta benne Málika nyakláncát…
Szeme egyszerre megtelt könynyel s a kemény legény zokogott, mint a
gyermek.
Az erdőkben.
A februárius dermesztő hideggel illeszkedett a tél havas keretébe.
Amikor a hónap végén a diákok útra keltek, még olyan fehér volt a világ,
mint karácsonykor. Az égbolt kék volt, éjjel gyönyörűen csillagos,
mintha kedvére volna a pattogó hideg, amely határozott, kemény vonásokat
adott a vidéknek. Úgy látszott, mintha a tél ezúttal nem könyörülne a
természeten és jogarát harcba akarná vinni a messziről közeledő
tavaszszal, amikor egy nap egy lanyha fuvallat ereszkedett s a Tátra
„könyezni kezdett“.
A gyertyánfák csodálkozva rázkódtak össze és a hó lecsúszott róluk a
földre. „Lehetséges-e?“ A nagy fenyők kiemelkedtek társaik sorából és
zöld fejükkel kémkedve tekintettek a völgybe, látják-e már a tavaszt? S
azután visszailleszkedtek a zöld sorba és lassan azt mondták, hogy igen,
jön már, nemsokára itt is lesz… Kora tavasz az erdőben, sejtéseiddel,
halk leheleteiddel, titokzatos hangjaiddal be szép vagy! Milyen nehéz
lesz a szív, ha estere elborul az égbolt, csak nehezen mondva búcsút az
ébredésnek, s a párás fehér hótakarók fölött könnyü lehelet száll
északnak. Milyen mohón szívod magadba a friss föld szagát, amelynek
illata átnyomul a hó szagán! A fülednek mily bájos zene, amikor, engedve
a langyos szellőknek, a jég, a hó, a fák, a kövek pattogva, hosszan
zúgva törik szét a tél bilincseit s a zajtól megriadva, messziről egy
fácán karattyol vagy egy róka ugat…
Az ifjaknak azonban nem lehetett a természetben gyönyörködni, amint az
idő enyhült, elkezdődött a mérési munka.
Egyhangu és sívár föladat volt ez, egész nap nem láttak egyebet, mint a
mérőpóznát s a piszkossárga sárba olvadó havat, este tűz köré ültek s
rosszkedvüen szárították átázott ruháikat, éjjel pedig nyirkos, jéghideg
sátrakban háltak. Magasan a városok és falvak fölött jártak, élelmiszert
hétszámra kellett magukkal vinni, az is elposhadt, megromlott, tiszta és
szép, csak az istenadta víz volt, amely csillogó patakokban,
szivárványszínü port hintve a nyomorúságos, elrothadt levelekre, s egyéb
tavalyi avatagra szaladt úton, útfélen.
Haladtak, lassan haladtak az Alacsony-Tátra gránitpadozatán, a Polyána
trachitján át a messze Hernád-völgy felé. Már hetek óta végezték a
robotot. Egyik nap olyan volt, mint a másik, tele munkával,
fáradtsággal, nyomorúsággal. A természet lassan elvesztette előttük
varázsát, a hatalmas tölgyek összezsugorodtak, a szakadások eltűntek,
mintha mindig ebben a környezetben forogtak volna… Semmi ujság, semmi
változás: mindig csak kövek, bundapálinka, nyirkos fák, piszkos bárányok
és kormos szénégetők. Még a felhők is bárány- meg szénégető alakot
öltöttek, a folyókban is ez tükröződött vissza, az álomban is az
kisértett. Mikor találkoznak már legalább egyszer egy kecskével?
Egy nap aztán lecsapott rá a válasz; elkezdődtek a villongások. A tótok
nem engedték talpuk alól a földet kihúzni s az unalmat csatazaj váltotta
föl.
A nép, amely télen vacakjaiban aludta medveálmát, arra a hírre, hogy a
mérések megkezdődtek, egyszerre talpra állt s nyomon követte a csapatot.
Akármerre jártak, mindenütt megjelent a község bírája, egy hatalmas tót
s a nyomában járó tömeg nevében tiltakozott a közigazgatás ellen. Ez már
nem volt tréfa. A nép még emlékezett a szabadságharci véres időkre s
kaszával, villával fölfegyverkezve erősítgette jogait. A tót máskülönben
jámbor, isten- és emberfélő, de ha a földről van szó, amelyet véres
verejtékével táplál, nem ismer sem Istent, sem embert s legkevésbbé
félti a maga szegény bőrét. Nem volt nap, hogy kisebb-nagyobb
összeütközések elő ne fordultak volna s a kirendeltség háborus életre
rendezkedett be. Eleintén próbáltak szép szóval, rábeszéléssel, aztán
szigorúsággal meggyőzni az embereket, de egyik eszközzel se boldogultak.
Akkor nem maradt más hátra, mint a puskatus. Bizony, ha nem tudták
másként a bírónak megmagyarázni az enyémet meg a tiédet, előkapták a
karabélyt s azzal diktálták bele a törvénytiszteletet. Azt megértette,
de persze, ez nem ment olyan símán.
Akárhányszor megesett, hogy egy-egy diák munkájánál az erdő sűrűjéből
puskadörrenés hallatszott s a mérő-készülék darabokra zúzódott. Egy-két
szem sörét a mérnököt is érte. A sebesültnek ilyenkor nem volt szabad
teketóriázni, beléfújt havasi kürtjébe, amely bajtársainak a veszedelmet
jelentette, s aztán uccu! rohant neki a lesipuskásnak. Ha elcsípte, jól
elnadrágolta, de megtörtént az is, hogy egész csomó vad ábrázatu tótra
akadt s akkor a golyónak is dolga akadt. Heves, hosszu csaták
következtek, a mérnököknek minden erejüket kellett megfeszíteniük, hogy
megállják helyüket. Ha csak egyszer is engednek, elvesztek volna, de
látva elhatározottságukat s erejüket, a tótok az utolsó pillanatban
mindig meggondolták a dolgot s apróbb-nagyobb sebek árán visszavonultak.
Akkor az erdőrendezőségnek volt egy percnyi ideje pihenni, kiszedni a
bicskát és kikaparni a bőr alól a sörétet, aztán megint hosszu
rajvonalra bomlottak föl s mintha mi sem történt volna, folytatták
munkájukat. Az emlékezésre s elmélázásra nem sok idő maradt.
A három diák méltóan állotta meg a helyét, most látszott csak, hogy
Selmec minden ízében tudományos város, még a verekedésre is jól
kioktatta őket. Vitnyédinek és Hertelendinek is akadt egy-két szép
munkája, de mindenek előtt járt Cseróczy. Ez neki való hivatás volt.
Goromba és könyörtelen volt a tótokkal, az állam jogát nem hagyta
megcsorbulni s ha a legkisebb morgást hallotta, már fölkapta Vojteket
vagy Velikit, a bírót s vele páholta el a többit. Elszántsága lassan a
vakmerőségbe csapott át, a legmegbízhatatlanabb munkással járt, dacos
megvetéssel mindig hátat fordított a veszedelmet rejtő erdőnek, s ha úgy
tetszett, még puskát sem vitt magával. Amíg társai kétes esetekben
inkább engedtek egyet-mást a népnek, Cseróczynak hiába jött ki a falu
apraja-nagyja a pappal az élén, egy paraszthajszálnyit sem tágított az
állam területéről. S ez az elszántság hatott, a nép nem mert a diákkal
kikezdeni s ha esett is rá a rejtekből egy-két lövés, látva, hogy
Cseróczyt ez éppen nem alterálja, csak arra a meggyőződésre lyukadtak,
hogy az ördöggel cimborál s bőre sebezhetetlen. A három jóbarát példája
egyébként lassan az egész rendezőségre átragadt: mindenki szégyelte
volna, ha elmarad mellőlük, valamennyien az ő bátor rendszerük szerint
dolgoztak s a munka haladt is, mint a karikacsapás.
Ünnep volt, ha város közelébe értek, kettős ünnep, ha legalább pár napig
benne lakhattak. Már hosszu ideje kószáltak hegyről-völgyre, – a tavaszi
erdőben szalonkák berregtek, – amikor elvetődtek Lőcsére. A tótokat
cipszerek váltották föl, kevésbbé elszántak, de ravaszabbak amazoknál.
Ezekkel már nehezebb elbánni. A cipszer mindjárt egy macskaugrással az
örmény után következik. Ők már tudták, hogy a régi határokat cserepek
jelzik s azért nem vasvillát, sem dorongot nem ragadtak, hanem szépen
meghamisították a jelző-dombocskákat, megsemmisítették a régieket és
újakat építettek, persze a saját tetszésük szerint, a saját imitált
cserepeikkel megtöltve.
– Most légy okos Domokos! – szólt Osztropszki, a rendezőség vezetője,
amikor az első hamisított határjelzőre bukkantak. – Itt a világ vége. Az
örményt tíz zsidóból főzik, a cipszert pedig tíz örményből. Most
visszatérhetünk Selmecre, mert ezeken nem fogunk ki.
A rendezőség lehorgasztott fejjel tanakodott, mitévők legyenek? A régi
térképek elpusztultak a szabadságharcban, a községi följegyzések pedig
valószínüleg éppen olyan hamisak, mint a földbe dugott cserepek.
Osztropszki esze megállt, fogta hát magát, leült és hosszu jelentést
küldött a minisztériumnak, hogy mitévők legyenek? Míg a válasz
megérkezett, a társaság kiülhetett a Poprád partjára pipázni és lapos
kavicsokkal kacsázni. Két napig szórakoztak ilyen módon, amikor egy
délután Cseróczy, aki valami nagy dolgon törhette az eszét, mert egész
nap föl és alá járt és nagyokat fújt, diadalmas arccal állott
Osztropszki elé.
– Mester uram, – szólt büszkén. – A cipszerek meg vannak fogva.
Tekintetén látszott, hogy valami különös dologra bukkant, ezért a parton
kacsázó társaság egyszerre talpra ugrott és kiváncsian fogta körül.
A diák egy ideig gyönyörködött az általános izgalomban, aztán néhány
torokköszörüléssel még jobban feszítette meg a kiváncsiság amúgy se laza
húrját s végül így szólt:
– Tisztelt uraim! Aki foglalkozott valaha pincészettel, – s én
foglalkoztam vele, – az tudhatja, hogy a földbe dugott borospalackok
üvege, aszerint, hogy rövidebb-hosszabb ideig a homokban fekszik,
színben lassan átváltozik. Látom csalódott ábrázatukról, hogy ezt
mindenki tudja. A kérdés azonban azon fordul meg, milyen módon változik
meg a palackok színe? A legtöbben azt hiszik, hogy az üveg a homokban
megtompul. No, ez nem áll. A frissen elásott palack ugyanis, uraim,
csillogni fog, mert a homok ahelyett, hogy megtompítaná, az ásás
súrlódása révén még fényesebbé teszi az üveget. Két-három év kell hozzá,
míg a palackok színe tompulni kezd, egy évtized míg színe elborul. De a
pincészetnek egy másik titka, a rája boruló homok után ítélni meg az
elásott palack korát. A frissen elföldelt üvegről, uraim, a homok
magától pereg le, amint a palackot kiássuk. De az évek során át elásott
üvegen a homok már úgy tapad, hogy kezünkkel két-háromszor kell rajta
végigsimítani, hogy a por elváljék tőle… Ezt jól megtanultam
Gerstakkernél s most az uraknak rendelkezésére bocsájtom, ama megjegyzés
kiséretében, hogy Selmecen még a korcsmákban is tudományon táplálkozik
az ember.
Osztropszki a homlokára ütött. Hogy az neki nem jutott eszébe!
Természetes, hogy így van, nem is lehet másképen, a Columbus tojása nem
volt egyszerűbb. Azonnal kimentek a határba és megvizsgálták az
üvegcserepeket. Bizony azok csillogtak, mint a jég a napon s a homok
pergett róluk, mintha fizetnék… Osztropszki arca ragyogott az örömtől,
egyszerre azonban elborult. Megvakarta a fejét.
– Mindez nagyon szép, – szólt nyájasan, – de mit érünk vele, ha a
cipszerek tagadnak? Mit tehetünk, ha kétségbevonják a fizika törvényeit?
Hátha azt állítják, hogy a szepességi üvegcserepek mások, mint a
hontiak?
Cseróczyt ez se hozta zavarba.
– Erre is gondoltam, – felelt homlokára mutatva. – Adjatok egy üveg
mohos rajnai bort s holnapra a kérdés másik része is meg lesz oldva.
Osztropszki ránézett. Egy üveg rajnai bor? Hát az mire jó? Talán a diák
be akar csípni, hogy aztán megálmodja a megoldást? Avagy talán meg
akarja tréfálni a főnökét?… Tagadólag intett fejével.
Cseróczy vállat vont.
– Nekem úgy is jó, – mondta és rágyújtva pipájára, elindult sétálni. –
Alászolgája.
Az erdőrendező gondolkodóba esett. Hátha tényleg tud valamit az a
fiatalember? Az előbbi bevezetése is teljesen logikus volt s végre is,
Cseróczy annyi időt töltött a különböző pincékben, hogy bizonyára
gyakorlata van e téren…
– Megálljon, – szólt Osztropszky hirtelen. – Az üveg rajnai bor
rendelkezésére áll, de ha felültet, akkor fegyelmi jogomnál fogva három
annyira itélem… Megértette?