tudok is hozzájuk valamit! no! Mégis azt mondom: rögtön gyere!
– Én megpróbáltam kiengesztelni, – szólt Cseróczy hidegen, – nem
sikerült. Elvágta az érintkezés minden szálát: nem felelt leveleimre s
még akkor se adott hírt, amikor az ajándékait visszaküldtem. Én is
büszke vagyok, érted?
– Barátom, csak annyit mondok – heveskedett a jóbarát, – hogy abból az
esküvőből, Frundsberggel, a második havasi kretinnel, nem lesz és nem
lehet semmi. Én magam fogok az oltárhoz rohanni és völegény meg
menyasszony közé vetem magamat. Majd meglátjátok!
– Ezt bolondul fogod cselekedni. Ha Málika egy csöppet szívlelne, csak
egy szemernyi jelet kellett volna adnia. Most már hiába… Eh, hagyjuk ezt
– intett rosszkedvüen.
– Málika is dacos. Soha ilyen bolond komédiát. Nem foglalkozom nőkkel, –
tette hozzá Vitnyédi, szokás szerint egyszerre megfeledkezve előbb
mondott szavairól, – megvetem az asszonyi dolgokat, nem is igen konyítok
hozzájuk, de ami sok, az sok. Gyere velem és ne bolondozz. Ma este lesz
az eljegyzés.
– Ma este? – rezzent meg Cseróczy.
Szívét végtelen keserűség öntötte el. Egyszerre teljes közvetlenséggel
jelent meg előtte Málika alakja: szép, okos arca, finom vonásai,
amelyeken, mint a hattyu tollán végigperrenő vízcsepp szaladt le egy
könycsepp, puha fehér keze, amelylyel, néhanap végig-végig simogatta a
diák kúsza üstökét. S mindez elvész a téli ködben visszavonhatatlanul,
reménytelenül…
– Megyek, veled megyek! – kiáltotta egyszerre, mintha félne, hogy egy
perc alatt minden semmivé lesz. – Induljunk, azonnal induljunk!
– Csakhogy eszedre tértél, – dörmögött Vitnyédi. – Ezt elébb is
beláthattad volna. Van podgyászod?
– Semmim sincs, – felelt Cseróczy türelmetlenül. – Minek akarsz
tartóztatni? Nem érted, hogy rögtön indulnunk kell? A podgyászom a
kezemben van. Menjünk!
Téli délután volt; a hegyekről már leszállt a sötétség. Cseróczy magára
kapta köpönyegét és a szánkóhoz indult. Itt azonban meglepetés várta. A
lovak előtt állott Radákovics, kezében egy nagy üveg törkölylyel és
jószívüen mosolygott.
– Szegény párák, – sajnálkozott rajtok, – meg vannak gémberedve. Egy kis
pálinkás kenyeret adtam nekik… Hát ti hová akartok menni? – fordult
barátaihoz.
– Selmecre, még pedig rögtön! – türelmetlenkedett Cseróczy.
– Nem oda Buda! – kiáltotta Radákovics. – Az én vendégeim nem állhatnak
csak úgy tovább. Vitnyédi még le sem ült és már menni akar, hogy elvigye
az álmomat? Nix dájcs!
– Ne bolondozz, öreg, – szólt a fiatalember.
– Nagy dologról van szó.
– Ugyan eredj! – nevetett Radákovics. – Talán beszakadt Selmec? A vén
Krestyánszky, az uzsorások ősapja is odaveszett? Akkor még magam is
bemennék.
– Másról van szó, pajtás. Engedj utunkra, pillanatig se vesztegelhetünk.
– Akkor éppen nem engedlek – ellenkezett a fürdővendég. – Meg kell inni
a Szent János áldását, ezt a közjog is előírja.
Azzal pedig, hogy a dolgában egész biztos legyen, gyorsan kivette
bicskáját és elvágta a két ló istrángját.
Vitnyédi fölordított.
– A romlásba döntesz, boldogtalan! Málika eljegyzése lesz ma! Oh, te
javíthatatlan korhely, mit tettél?
A vihnyei remete kezdte érteni a dolgot… Cseróczy szereti a leányt,
máshoz akarják kényszeríteni, ma este lesz a kézfogó és ő
megakadályozta, hogy bajtársai idején ott lehessenek… Teringettét!
Gyorsan másik istrángot!
Nem volt másik hám s így egyéb segítség után kellet nézni. Fölvetették
az egész házat, de szíj nem volt sehol; végre is úgy segítettek a bajon,
hogy levágták a csillár zsinórját, a csöngetyük szalagpántjait s a
hózentrágereiket. Nagy nehezen mégis csak befogták a lovakat s
elindultak.
A Vihnyén maradottak illő módon búcsúztak vendégeiktől. Radákovics
elsütötte a pisztolyait, Höllenbach pedig régi lakodalmi szokás szerint
utánuk öntött egy veder bort; így indulnak el a felvidéken a kézfogóra…
A szánkó eltűnt az alkonyatban.
Amikor a toronyőr tizenegy órát jelzett, a diákok befordultak Selmec
első utcájába. A két lóról szakadt a hab, amikor Vitnyédi megállította
őket térdre estek s nem bírtak fölkelni.
Cseróczy leugrott a bakról.
– Megvolt az eljegyzés? – kérdezte elfuló hangon, azt se tudva, kihez
beszél. – Hogy meg volt-e az eljegyzés, kérdeztem! – kiáltotta
nyomatékosabban.
A rendőrök eleintén bámultak, aztán vihogni kezdtek.
– Mit röhögtök?! – kiáltott az akadémikus. – Beszéljetek, ha jót
akartok! Meg volt-e már az eljegyzés?!
Senkise válaszolt; látva kipirult arcát, az emberek elhallgattak s
tanácsosabbnak látták valamivel odébb vonulni. Ebben a percben
Frundsberg jelent meg a kapuban. Nagyon föl volt izgatva, szeme kidőlt,
szakálla remegett.
– Hol van Málika és mi történt?! – ugrott eléje rosszat sejtve Cseróczy.
– Valami baja történt? beszéljen!
Frundsberg bárgyu ijedtséggel nézett rá, aztán dadogva válaszolt:
– Málika? Nem tudom. Megszökött… vagy eltünt… nincs itt… nem tudom…
– Hová lett?! – ragadta meg a fiatalember torkánál a vőlegényt. – Önt
teszem felelőssé, hová lett?! Mondja, mit csináltak Málikával?!…
Frundsberg végre összeszedte magát.
– Hagyjon engem az úr békében! – kiáltotta. – Ez hallatlan injuria, amit
velem tettek! Mi vagyok én, ki vagyok én, hogy így rám törjenek?! Az a
kisasszony, ha éppen tudni akarja, egy fiatalemberrel megszökött. Itt a
levele, amit nekem hátra hagyott. Azt írja benne, hogy reggelre majd
mindent megtudok! Tessék elolvasni, tisztelt úr!
Kipirult és a magas vékony hangja fisztulába csapott át. Pillanat alatt
megvénült, megráncosodott és ha lehet, még csúnyább lett.
– Reggelre! reggelre! – kacagott reszkető hangon. – És én talán aztán
vegyem el! Nem rossz! Én, aki egész életemben becsületes és tisztességes
ember voltam! Hát hol fogja tölteni a kisasszony az éjszakát?! Nem
mondaná ezt meg, tisztelt úr?
Cseróczy mintha lázban hallotta volna e szavakat. Eleintén elkábult,
aztán kiverte a hideg verejték s amikor Frundsberg mondata végére ért, a
fiatalember fölordított, vércseként lecsapott a vőlegényre, a hóba
tiporta s irgalmatlanul elpáholta. A rendőrök és cselédek alig tudták az
akadémikus körméből kiszabadítani Frundsberget, aki krákogva, prüszkölve
köpködte a havat és folyton ezt az egy szót kiabálta: – Mordio! Mordio!
Körülöttük ezalatt összecsődült az egész város, az emberek föl voltak
izgatva, hadonászva kiabáltak és javarészt Frundsbergnek fogták pártját.
– Igazat beszélt… Mi is láttuk a levelet… Hallatlan, hogy így bánnak
becsületes polgárokkal… Meg kell verni a diákokat, ki kell űzni a
magyarokat… – ezek a szavak hallatszottak ki az egyre fokozódó morajból.
Itt-ott már egy-egy fütykös is fölemelkedett.
– Hozzám ne nyúljon, akinek kedves az élete! – bömbölte Cseróczy. – Ki
merészeli meggyanúsítani Málikát? Beszéljen, ha bátorsága van! Tessék
felelni, majd számolok vele!
Egy pillanatra csönd lett, aztán látszott, hogy valaki hátulról
széjjellöki az embereket és utat csinál magának. Mindenki arra fordult.
Egy hórihorgas alak törtetett előre. A hosszu Sepi volt; egyik kezében
fütykös, a másikban félelmetes papucsa. Hosszu szája vigyorgott;
szemtelenül nézett a két diákra. Egészen hozzájuk ment és így szólt:
– Nohát, én láttam a kisasszonyt, ezelőtt másfél órával. Ha az urak oly
rettenetesen kiváncsiak, tudják meg: Hertelendi úr lakására ment. Ez az
igazság!
Cseróczy egy lökéssel a hóba terítette. Még ilyen vadnak és erősnek nem
érezte magát. Az izmos péklegény, mint a pléhkatona görbült meg kezében,
de ha ötször olyan erős lett volna, akkor is pozdorjává kellett volna
törnie. Sepi messzire elvágódott a hóban s fektében védelmezve emelte
föl a kezét. De Cseróczy nem ütött feléje.
– Állj föl! – ordított rá. – Csak állj föl, himpellér és védjed magadat,
ahogy tudod. Ki a fütykössel! Urral van dolgod!
Sepi egy pillantás alatt fölkelt és fütykösével nekiszaladt a diáknak. A
bot nagyot puffant Cseróczy fején. Kemény koponya volt, nem érezte meg,
csak a süvege hullott a hóba. Most ő következett. Két kezével megkapta a
legény torkát s pillanat alatt megint a hóba lökte. A hosszu Sepi, mint
a lisztes zsák, puffant a földre.
– Csak állj föl! – ordította vadul a diák. – Csak állj föl!
De Sepinek elég volt a két zuhanás. Fölugrott ugyan, de nem támadott
többet, hanem vinyogva menekült el. Amikor már ötven lépére volt,
megállt, megtörölte az ábrázatát és gúnyosan ordított Cseróczy felé.
– Azért a kisasszony mégis a Hertelendi úr szeretője. Én láttam! ezt nem
lehet pofonnal elintézni. Alászolgája!
A két diák rémülten, eltorzult arccal bámult egymásra. A polgárok
zajongani kezdtek.
– Az egész városra szégyent hoznak… Mindenkit megtámadnak… Ezt nem
tűrjük! – elégedetlenkedtek. – Menjünk a tanári karhoz!
– Hallgassatok! – ordította Cseróczy. – Csőcselék vagytok!
megértettétek?! Fogjátok be a szájatokat!
Fekete szeme félelmesen forgott. Mintha ólomgolyó ugrálna körül a
fejeken – mindenki egy csöppet megbiccentette koponyáját a diák
pillantása alatt.
– Aki egy rossz szót szól, azt elpáholom, – tette hozzá vadul Cseróczy
és senki sem mert neki ellentmondani. Az emberek meghuzták magukat, mint
az elvert öleb. A diák egy ideig várt, hogy talán valaki még szól egyet,
de rémes csönd maradt, senkinek se volt kedve az akadémikussal kikötni.
Cseróczy lassan megindult Vitnyédivel Herteleni lakása felé.
A nép sokáig maradt csomóban és föllélekezve, hogy Cseróczy alakja
eltünt, megbeszélték a történteket. Elhatározták, hogy nem türik tovább
a zsarnokságot, s ha nem kapnak jogorvoslást a tanári kartól vagy a
rendőrségtől, a miniszterhez fordulnak, hogy vessen véget e szörnyü
selmeci állapotoknak.
Az eljegyzés.
Hadd mondjam el az előbbi csattanó előzményeit. Térjünk tehát vissza
néhány nappal.
Málika fásultan, csüggedten várta az eljegyzést. Feje tele volt bús
gondolatokkal. Cseróczy nem jött vissza: Cseróczy szívtelen, rossz,
hűtlen ember! Ha csak valami fűzné hozzá, megérezné, hogy vissza kell
térnie, bocsánatot kell kérni és mindent jóvá tenni. De nem jött, nem
jön, talán végigkószálja az ország valamennyi korcsmáját, talán utána
szaladt a szép Meluzinának és tovább éli vele csunya világát… Talán már
azt se tudja, ki az a Judex Málika, akinek egykor örök hűséget igért. S
ebben talán igaza is van, hiszen az egykori Judex Málika eltünt: aki itt
a karosszékben szomorkodik, az egy másik nő, egy elcsüggedt, kifáradt,
megvénült leány, akinek már nincs az életben semmi öröme, semmi vígasza,
akinek csak egy vágya van: felejteni, mindent felejteni… Avagy talán
megalázkodjék, utána üzenjen – ő, akit úgy megbántott, akinek kérő
szavára korhelykedésekkel válaszolt?… Nem, soha: ő is megmutatja, hogy
büszke tud lenni, ha mindjárt ketté is hasad a szíve. Nem is szereti őt
Cseróczy, ha térden állva nem jön bocsánatot kérni s nem érdemeli meg
azt a szeretetet, amely szívében iránta lobogott s még most is ég a hamu
alatt…
De a diák nem jött. S az eljegyzés napja egy reggelen tényleg
fölvirradt. Milyen szép ünnepség volt ez és mégis mily szomoru! A tarka
színeket mintha az ősz dere csípte volna meg.
A Judex-ház tehát egy napon újra vendégeket látott: az eljegyzésre
eljött az egész presbytérium, valamennyi céh küldötte, a tanács, sőt a
rendőrség és a tűzoltóság is. Ünnepi dísz várta a vendégeket; az ódon
tornyon zászló lengett, a vaskosaras ablakból virágfüzérek és szőnyegek
lógta le. A kapuban állott Judex, a polgárt ékesítő egyszerü fekete
kabátban, kibontott inggallérral, hajadon fővel, ahogy egykoron a
jobbágy fogadta várurát. Fönt az emeleten a ház asszonya várakozott – ő
már brokátban, arany főkötőben, nehéz bársonyban és csipkében, régi
Brenner-klenódiumokkal – és kenyeret meg sót kínált az érkezőknek. A
barátság és bizalom jele ez. Köröskörül asztalokon, padokon, székeken
kirakva a ház minden ékessége: régi selymek, ezüstök, jelvények,
zászlók, kardok, kalapácsok, közepén Mária Terézia adományozó-levele. A
háttérben temérdek cseléd, mind fehérbe öltözve, homlokukon fejkendővel,
övükben kulcscsal, tollseprővel, fakanállal, a helyes gazdálkodás
szimbólumaival.
Estére harangoztak, amikor mindenki elhelyezkedett s német szokás
szerint végre a vőlegény is a házba lépett. A kapunál álló Judex karon
fogta s végigvezette a ház valamennyi szobáján, udvarán, sőt még
istállóin is, ahova Frundsberg cselédsége ősi szokás szerint már
előzetesen egy fölpántlikázott borjut állított. Elvégezvén útjukat,
amely annak bizonyságául szolgált, hogy a házban minden rendes és jó
módra valló. Frundsberg átadta a maga ajándékát: egy szép aranyművü
nyakláncot, amelyet Málika egy szál rozmaringgal viszonozott.
Most átmentek a főterembe, ahol ünnepélyes csöndben, kört alkotva,
álltak a vendégek. Frundsberget négy ifju leány vezette, a szoba
közepére, Málikát négy bányász. Az urak és hölgyek most szemügyre vették
az ifju párt és helybenhagyólag bólintottak. A vőlegény ugyan nem volt
valami híres legény, de a férjnél nem is ezt kell megkivánni. Annak
legyen jó esze, jó szíve és jó karja, a ház díszét az asszony adja meg.
Már pedig ez a rózsabimbó gyönyörü lesz, ha kelyhe kinyílik. Sápadtsága
dacára Málika bájos volt e percben. Régi, rókatorku német ruha volt
rajta, barna selyemből, telirakva színes gyöngygyel; a fején
kócsag-bóbita, a nyakán nehéz, multszázadbeli aranylánc, haja régi
módira fölfelé simítva… Olyan volt, mint amikor a kis unoka belebujik
nagyanyja ruhájába, az ódon keretből rózsásan világított ki ifjúsága,
amelyet az öltözet ellentéte még szebbé tett. Aki ránézett, az
ünnepélyes jelenet ellenére is jóindulatuan mosolygott, mint májusi
reggelen, amikor a harmatos rózsafán az első bimbót vesszük észre.
Most a főtisztelendő, Institórisz lépett elő. Ceremóniája rövid volt,
miután az egyház hivatalosan nem segédkezik az eljegyzésnél, de a rövid
aktus ellenére, a pap sok méltóságot tudott kifejteni. Lassan a terem
közepére lépett, megállott, szünetet tartott, – szünetet tartani fölötte
szeretett, – s aztán csöndes imát mormolt. Ujabb pauza után, amely
közben a legyek röptét is meglehetett hallani, a főtisztelendő úr
megfogta a mátkák kezét, összetette azokat és egy régimívü serlegből
bort öntött rájuk… A leány megrázkódott egész testében… Mintha tüzes
harapófogó érintette volna ujjait, amint keze a Frundsbergéhez ért s a
bor nem volt nedü, hanem izzó zsarátnok, amely fájó sebet égetett rajta…
Szédülve emelte föl eddig lesütött szemét, mintha keresne valakit, aki
kimentse e szörnyü helyzetből. De senki sem akadt, ellenkezőleg, a
vendégek természetesnek találták az egész jelenetet és helybenhagyólag
bólintottak fejükkel… A leány ismét visszasülyedt letargiájába és
megadta magát. Fátyol mögül látta a világot, a papot, szüleit, a
kifésült vendégeket és vőlegényét, aki most gyöngéden fogta karon és a
szomszéd terem felé vezette. Itt ültek le a gazdag vacsorához, amely nem
kevesebb ceremóniával járt.
Beszéden, ábrázaton, viselkedésen, mintha a mult támadt volna föl: régi
szövetek zizegtek-susogtak, az emberek köröskörül mind fakók, öregek és
hallgatagok voltak a mondókákban és szokásokban eltűnt idők emlékei
elevenedtek meg. A mult szelleme járt az asztal fölött, az oltotta el
egyszerre a terem valamennyi gyertyáit is. Mert az ebéd nem kezdődött
levessel meg jóétvágy kínálással, hanem az ételek hódolatával, amihez
sötétség kell. Ki emlékszik ma még erre a ceremóniára? Hogy is volt hát?
Harminc cselédleány állott föl sorjába a konyhában, harminc étel került
az asztalra: főként vadak, halak, (mert ez jellemzi a nemesembert),
továbbá kalácsok, mult századbeli pástétomok, fánkok, pecsenyék,
tészták, cukrostornyok s a többi, s a többi. Valamennyi hosszu
ezüstedényeken állott, amelyek peremén kis viaszgyertya lobogott. A
sötét terem ettől a fénytől lett világos. A szolgálók sorjában Málika
elé járultak, mindegyikük mondott egy-két jó szót a pecsenyéről s aztán
mélyen meghajolva a menyasszony elé tette. A disznókról, őzekről és
borjufejekről kisérteties fény áradt a nézőre, úgy látszott, mintha nem
a polgárok ennék meg őket, hanem e tátott száju fenevadak akarnák
fölfalni a vendégeket. Azután ismét kivilágosodott a terem s a vendégek
jóétvágyat kivánva egymásnak, nekiláttak a tálaknak, amelyeknek súlya
alatt a nehéz tölgyasztal meg-megremegett.
A vacsora soha véget nem ért volna, ha egyszerre az ablakok alatt meg
nem riannak a régi városi kürtök. A vendégek fölkeltek székeikről s az
erkélyre tólultak. A lejtőről kígyóvonalban hosszu menet közeledett,
élén, fáklyásoktól kisérve, a bányazenekarral, végén a kiváncsi nép
fekete tömegével. Hozták a menyasszony ajándékait. Ki tudná elszámlálni
azt a tömérdek bútort, holmit, jószágot, amely kocsira rakodva az
ablak alatt elvonult? Knappe, az asztalos, valóban kitett magáért,
ilyen szép hozománya leánynak még nem volt Selmecen. Elől a nehéz
tiszafa-szekrények, karosszékek, asztalok, fiókos ládák, ruhásszekrények
és egyéb bútorok, mind művészi gonddal, kézzel kifaragva, nehéz
pántokkal ékesítve.
Aztán két szekér a fehérneművel, ami len a Garam völgyében egy éven át
termett mind itt találkozott össze. Utána következtek a ház fényűzési
fölszerelései: gyönyörü máramarosi üvegcsillárok, káprázatos fényü
arany- és ezüstevőeszközök, gyertyatartók, ékszeres ládák, tükrök,
csipkék, selymek, úgy helyezve el nagy gonddal, hogy mindenki
megcsodálhassa őket. Az utána döcögő kocsin a gazdag konyha jelvényei
sorakoztak, rengeteg üstök és csebrek, sárgaréz kondérok, fazekak,
tepsik, nyársak, közöttük a faedények sárga halmaza. Nyomon követte őket
az éléskamra fölszerelése: nehéz zsákok töltve kávéval, babbal,
borsóval, gyömbérrel, ánizszsal, gesztenyével, köménynyel, majd a zsiros
bödönök páncélos csoportja villogott, mellettük boros, káposztás,
pálinkás hordók sorakoztak. A menyasszony fehér tehene csöndesen
léptetett utánuk.
Málika szomorúan nézte a fölvonulást s egy könycsepp hullott szűzi
ruhájára.
– Síró menyasszony, nevető asszony, – bólogattak helybenhagyólag a
vendégek.
A hordók kocsija után egy nagy szekér következett, megrakva mindenféle
édességgel, kalácsokkal, lepényekkel, fánkokkal, meg perecekkel, a
melyeket egy markos fehércseléd osztott szét az utca lármás népének.
Utána forgácscsal földíszített sörös kocsi haladt, egy csapos
derűre-borúra mérte az árpalét, ezen a napon Selmecen még a kutyák is
sört ihattak, ha akartak. A menyasszony végigjártatta tekintetét a két
elemózsiás szekéren, s aztán a következő alkalmatosságra pillantott… S
ekkor a szíve verése egyszerre elállott s a torka összeszorult. A szeme
előtt az ünnepély kezdete óta lebegő fátyol még sötétebb lett s a feje
elszédült. Azután egyszerre a szíve hevesen kezdett dobogni s ki akart
ugrani a testéből…
Mi volt az, ami Málikát ennyire indulatba hozta? Ártatlan, régi német
szokás okozta. Mult századbeli germán családok azzal akarták a
házasságba vetett bizalmukat kifejezni, hogy a hozomány ajándékai közé
egy selyemmel, bársonynyal ékesített bölcsőt is tettek…
S ez a szimbólum az összes eddigi képeknél, az eljegyzésnél, a jelképes
vacsoránál, a pap szavainál erősebben, közvetlenebbül mutatta a leánynak
jövendőjét, életét, egész nyomorúságát. Nem tudta tovább kiállani az
ablaknál, félt, hogy a háztető rája szakad.
Fölugrott és átszaladt az apjához, aki egy percre visszavonult a
szobájába, hogy a tűzijátékot rendezgesse.
Málika pihegve rogyott le előtte és megragadta Judex kezét. El akarta
mondani összes szenvedéseit, föl akarta tárni szíve szörnyü csatáját és
soha meg nem szűnő szeretetét a selmeci diák iránt, de görcsösen vonagló
ajka mást nem tudott mondani, mint ezt:
– Sohasem, édes jó atyám, soha, sohasem!…
Judex letette a kezében levő görögtüzet és ránézett a sápadt gyermekre.
– Hogy értsem ezt? – kérdezte hidegen. – Magyarázd meg a szavaidat.
A leány ki akart egyenesedni s újra megkísérlette, hogy elmondja azt,
ami a szívét nyomja. De csak kúszált mondatokban tudta magát kifejezni.
– Nem tudok a lelkem ellen cselekedni, – zokogta, – nem birom tovább…
Olyan szerencsétlen, olyan nagyon szerencsétlen vagyok…
Feje lehanyatlott gyorsan emelkedő keblére. Judex kelletlenül símogatta
szakállát, mint amikor haragudni szokott.
– Kérlek, ne beszélj félre, – mondta szárazon. – Mire jó újból zavart
csinálni? Már minden, ahogy illett, rendben volt, és most újra kezded?
Nem szeretem az ilyen színpadi jeleneteket, torkig vagyok velük.
Rosszkedvűen, összeráncolt homlokkal járt föl és alá a könyvespolcok
között, aztán megállt Málika előtt.
– Nem hogy megköszönnéd szüleid jóindulatát, amely kedvezővé tette
jövődet, most újra össze akarod bogozni a csomót. Azt hiszed, örökké
rabszolgái leszünk szeszélyeidnek? Hogy tréfát űzhetsz emberrel,
becsülettel, Istennel? Nagyon tévedsz, nem tűröm házamban az ilyen
dolgokat!
Élete legnagyobb büszkesége volt az a három szó: „az én házamban“. A
mintaszerűség, tökéletesség és a legfőbb erények jelvényét látta bennök.
Az „ő házában“ élni gyönyörűség és kitüntetés lehetett földön, mennyben
egyaránt. Ott soha helytelen dolog nem történhetik, ott senkinek oka
nincs a sorsa ellen tiltakozni s ott minden úgy van jól, ahogy a
családfő akarja. Ilyen az ő háza; boldog, aki falai közt élhet,
békességben, tiszta polgári becsületben és boldogságban… Nincs több
ilyen ház az egész világon… Nem csoda, ha megrészegedett e kedves
szavától. Az asztal elé állt s így kiáltott:
– Nem tűröm, hogy tréfát űzzél belőlem, hogy pellengérre állítsd e
becsületes falakat és botránynyal szennyezd be e mocsoktalan házat!
Megértetted?! Eddig van!
Málika fölemelte sápadt arcát.
– Nem akarok semmit sem hallani! – rázta dühösen fejét Judex. – Most már
az én becsületemről, adott szavamról és személyemről van szó! És ha a
Paradicsom-hegy megindúl is, a Frundsberg felesége leszel! Punktum!
Soha még ilyennek nem látta atyját: a kis emberke arca mintha óriásivá
nőtt volna, szeme akkora volt, mint egy ágyúgolyó, szája, mint a barlang
torka. Málika megrázkódott. Látta, hogy hiába volna ellenmondani, apja
szigoru, hideg arcán tükröződött a szilárd elhatározás, amelynek most
már minden áron érvényt szerzett volna… Ez volt hát az élet, amelynek
borzalmairól iskolában és könyvekben annyit olvasott, ez a jövendő!
Lelkében egyre nagyobb lett az undor, mintha keze, arca, szája, minden
porcikája útálatos sárral érintkezne s neki bele kellene fúlnia. A lány
egy ideig tétován nézte, lassankint hogy sülyed belé a mocsárba és hogy
nő szívében a gyűlölet mindenki, minden, első sorban önmaga ellen.
Azután fölébredt benne az önvédelem, galambnak érezte magát,
amelyet kegyetlen vércse üldöz s kétségbeesve tekintett, amibe
belékapaszkodhatnék mentőkar után. De sehol semmi. Az ódon óra nyugodtan
percegett, a vén butorok és képek közönyösen néztek rá, ők már
bizonynyal láttak ilyen jeleneteket a Judex-házban… Az apa
összeszorított ököllel állott a sarokban, az utcáról fölvilágító piros
fáklyafény még zordabbá tette ábrázatát… Lentről egyre jobban
hallatszott a bányász-zenekar muzsikája s a vendégek zsivaja…
A leány összeszedte magát s föltápászkodott. Szíve nyugtalanul vert,
fülében két szó zúgott: „nem lehet, nem szabad!“ Nem lehet, hogy élete
ily üresen, rettenetesen végződjék, nem szabad, hogy lelke megadja
magát. És ha megindul a Paradicsom-hegy, temesse őt el, de soha sem lesz
a Frundsberg felesége… Lehajtotta fejét s magára hagyta apját.
Kitámolygott az ajtón s kis szobájába ment.