ismét fölélénküljön. Nézd, ott ül Helén, eredj és kérd föl egy táncra…
A jégember a „folyékony szénsav“ hatása alatt kicserélődött: ugrált,
táncolt, kurjantott, sőt szerepe méltóságáról teljesen megfeledkezve,
prémes sapkáját is több izben a földhöz vágta. A jó fiu rémes
gyorsasággal keringett végig Helénnel a termen s a nyelve is megeredt.
– Helén kisasszony, – mondta kissé bizonytalanul, de határozottan, – ha
ön meg is vet és gyülöl, de nem tudom tovább magamba fojtani: én önt
szeretem, nagyon szeretem…
A lány – mit tehetett egyebet – elpirúlt.
– Most pedig üssön nyakon szemtelenségemért, – tette hozzá Vitnyédi,
megijedve a bátorságától.
– De Gáspár, – szólt halkan Helén, – vétettem én valaha önnek?
A diák szembe nézett a leánynyal és gyorsan galoppozva át a termen, még
egyszer megkockáztatta a kérdést:
– Szeret, vagy nem szeret? Öljön meg vagy emeljen föl!
Ebben a pillanatban kellemetlen dolog történt. Vitnyédi megbotlott egy
uszályban, a fizika centrifugális törvényénél fogva, hosszu ívben röpült
végig a termen s a zenekar közé gurult. Szerencsére Helénnek nem történt
baja, a diák a döntő pillanatban lovagiasan eleresztette a kezét. A
vigyázatlan táncost hamar lábrasegítették, neki se tört el semmije, csak
az orra vére indult meg. Dr. Blum, – immár ez estén másodszor – gyorsan
kikurálta… Pár perc mulva a tél ismét ott volt Helénnél.
– Igen, – felelt a kis leány a diáknak a bukás előtt hozzá intézett
kérdésére, mert félt, hogy mint már annyiszor, Vitnyédinek ismét elszáll
a bátorsága, – szeretem magát és hogy többé ne legyen kétsége, hát idő
közben föl is irtam magának egy darab papirosra…
Átadott neki egy cédulát, amelyen komoly betükkel ez állott: „Én, Judex
Helén szeretem magát. Judex Helén, saját kezével…“
A mulatság menetét ez az intermezzo nem zavarta meg.
Éjfélkor újabb alakok jelentek meg a teremben, mindenféle tarka álarcok,
óriások, remeték, harcosok, bolondok, cifra dominós dámák, akik nyílván
előre megfontolt szándékkal mind Frundsbergre vetették szemüket. A
szegény vőlegényjelöltnek keserves küzdelmet kellett vívnia, a hölgyek,
– akiknek föltünő, nagy, csizmás lábuk s gyanusan piros kezük volt, –
mind csak vele akartak táncolni s valósággal elárasztották
kedveskedéseikkel. Frundsbergnek tehát táncolni kellett, miközben
egyre-másra megtörtént, hogy táncosnője megbotlott s vele együtt gurult
végig a termen… Szóval, a vőlegénynek oka volt rá, hogy az esttel
sehogyan se legyen megelégedve, amihez hozzájárult, hogy Málika is olyan
volt hozzá, mint rendesen; közömbös, hallgatag, kedveszegett. Éjfél felé
Hertelendi táncolt a leánynyal.
– Tudja-e, mi újság? – kérdezte tőle a diák.
A lány kérdőleg nézett rá.
– Cseróczy nyomtalanul eltűnt, – mondta Hertelendi komoran.
Málika megijedve fordult feléje.
– Tegnapelőtt még velünk volt és most sehol sem találjuk. Selmecen
sincs, s az utolsók, akik látták, a bacsófalvi legények voltak, fönt a
rengetegben.
Málika nem szólt semmit, csak nagyon sápadt lett és önkéntelenül a kis
nyakláncához kapott, amelynek medaillonjában hordta a fiatalember
arcképét. Aztán tovább forgott a báli levegőben, mialatt feje zúgott s a
szíve vadul lüktetett. Mint az árnyék suhant táncosról-táncosra, hogy
elkábuljon, de muzsikán, aranyfüstön, csillárok fényén át ott lebegett
előtte a sötét havason egy vihartépett, szerencsétlen alakja.
Kilopózott a teremből s átment a kis utcai szobába, amelynek ablakából
annyiszor leste Cseróczy lépteit. Itt nem volt senki, az apró helyiséget
ruhatárrá alakították át. Málika az ablakhoz lépett s fölhúzta a
függönyt. Az utca néma volt, a lámpásokat eloltották, a havas tájra gyér
holdvilág hintette szomoru sugarait.
A sarok felé nézett: a szél búsan lengette a kopár hárs ágait, a másik
végen egy sovány, kóbor kutya didergett, – talán éppen az, amelyik
Cseróczyt éjjeli sétáján elkisérte. A kis leány levette a keblére tűzött
ibolyacsokrot, egy pár szálat kitépett belőle, hosszan, némán
megcsókolta őket s aztán kinyitva az ablakot a lámpásba tette a
virágokat. Mint régen…
Tudta, hogy senki sem fogja őket elvinni, de szíve mégis megkönnyebbült.
A szél megrázta a fákat s a lámpást, amely tagadólag integetett, ócska
vasával, mintha ezt csikorogta volna: „Soha többé, soha többé.“ Málika
összeborzongott, becsukta az ablakot. Félig elalélva ült le az ódon
karosszékbe s ajkáról kúsza, panaszos ima szállott az Úrhoz, hogy védje
meg Cseróczyt a tévelygésektől, a bűnöktől, a kisértetektől, meg a rossz
gondolatoktól és bírja rá a fiatalembert, hogy hóban járva, jól
begombolja a télikabátját…
Amikor elvégezte fohászát, nyugodtabb lett s megint visszatért a
táncterembe. Leült egy sarokba és várt, várt valamire, maga se tudta,
mire. Talán arra, hogy egyszerre kinyilik az ajtó, a diák belép és
táncra kéri… De nem jött más csak Frundsberg és limonádét hozott neki.
A mulatság magas fokra hágott. A fiatalság magával ragadta az öregeket
is, sőt maga Judex is megpróbálkozott egy polonaise-zel. Saint Germain
gróf pokolba dobta csodaszerszámait és egy sellő szeméből próbálta
kiolvasni jövendőjét, az erdő szelleme kigúnyolva a természetrajzot, egy
struccal lejtette a galoppot, a vízi király pedig a világ minden vizét s
vele együtt szívét ajánlotta föl egy szőke bányatündérnek, aki már egész
estén sok kedvességgel kacérkodott vele. A zenekar is átalakult: a
legtöbb muzsikus kidült, helyöket ambiciózus erdésznövendékek foglalták
el és fazékfedőkkel, kereplőkkel, fakanalakkal próbálták helyettesíteni
a trombitásokat. A levegő forró volt, mint a fiatalság vére. Málikának
eszébe jutott az emlékezetes valéta-bál, amikor az ifjúság szellője
ugyanígy kapta meg. Milyen másnak képzelte akkor az életet, mennyivel
szebbnek a jövendőt és milyen mások voltak a gondolatai. Akkor erős és
fiatal volt, míg lelke most megöregedett, megtört és fázott. Egyszerre
vágy szállta meg, hogy még egyszer fiatal és boldog legyen, még egyszer
kivegye részét az ifjúságból, amely megillette.
Körülötte voltak mind a fiúk, arcukba írva az erő, az élet, a gyönyörü
jókedv, csak Cseróczy hiányzott a sorból. De lélekben talán ő is itt
járt a facsillárok alatt és nézte Málikát. A leánynak fejébe szállt a
vér.
– Fiúk, – mondta a körülötte álló diákoknak, – még egyszer mulassuk ki
magunkat. Aztán úgyis vége mindennek és soha többet nem találkozunk!
Nem kellett még egyszer mondania, a következő percben a zenekar már vad
riadót fújt, s aztán izgató, gyors galoppot játszott. Ijesztő
sebességgel rohantak végig a termen: a táncmester kétségbeesve látta
volna a művészet szabályainak kigúnyolását, de aki az erőt és
fiatalságot a formáknál többre becsüli, gyönyörüséggel nézte ezt a vad,
közvetlen és éppen azért szép, magával ragadó táncot. Málika sorra
táncolta végig minden gavallérját; úgy érezte, mintha kiröpülne a
házból, a világból s a hó koronázta hegyek közé szállana.
– Fiúk, rajta… gyorsabban, – tüzelte táncosait. – Ki tudja, mi lesz
holnap?
Nem kellett őket bátorítani: döngött a padló, a vén csillár gyertyái
ijedten lobogtak, a zene alig bírta a kiséretet. Málika arcán látszott,
hogy nem a tánc szelleme, a szíve érzése, hanem a keserűség és a feledés
vágya hajtják. A vendégek lassan oszlani is kezdtek már, de a leány még
egyre táncolt. Csak az akadémikusok bírták, a többi fiatalság kimerülten
nézte a vad hajszát.
– A reggeli! – kiáltotta a teremben Judex. – Elég lesz már,
fiatalemberek!
Az ebédlőben frissen terített asztalon párolgott a kávé meg a bivalytej.
A vendégek átmentek a szomszéd terembe, a tánchelyiségben csak az
akadémikusok meg Málika maradtak és fáradhatatlanul táncoltak tovább.
Már alig bírták lábukat, de azért a világért se hagyták volna abba.
– Nem jön át? – kérdezte a leánytól a velencei emberke, akinek az ügy
sehogy sem tetszett.
– Csak menjen, – nyugtatta meg Málika, – mindjárt ott leszek. Elbúcsúzom
az ifjúságtól, az én szomoru ifjúságomtól… – tette hozzá. – Aztán örökre
a magáé leszek úgyis…
Frundsberg meghajtotta magát, kiment a szobából, de az ajtónál elfogta a
féltékenység s az oleanderek mögül nézte a búcsúzást. Senki sem törődött
vele.
A diákok körülfogták Málikát.
A leány intett a zenekarnak, hogy hallgasson el. A kimerült zenészek
letették agyonhajszolt szerszámaikat. Málika visszasimította homlokán a
haját és így szólt:
– Énekeljetek valamit…
Mély csönd támadt, aztán a diákok kezdetben halkan, majd egyre jobban
belemelegedve kezdtek énekelni.
Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus;
Post jucundam juventutem, post molestam senectutem
Nos habetit humus.
Málika hangja is belévegyült az énekbe. Elég éjszakán hallotta ezt a
nótát, betéve ismerte mindenik sorát.
Ubi sunt, qui ante nos in mundo fuere?
Vadite ad superos, transite ad inferos!
Ubi jam, fuere!
– Mi van ezen sírni való? – elmélkedett magában a velencei emberke. –
Mind sírnak… Mégis csak nevetséges…
A kar tovább dalolt:
Vita nostra brevis est, brevi finietur,
Venit mors velociter, rapit nos atrociter,
Nemini parcetur.
– Ezek jól beittak, – jegyezte meg Frundsberg mosolyogva. – Bizonyos,
hogy az élet rövid s a halál nem kegyelmez, de azt Institorisz uram a
szószéken is ki szokta fejtegetni s ilyenkor ezek a fiatal urak inkább
arra kiváncsiak, miféle szép lányok ülnek az első padban…
Az ének tovább zengett:
Vivat academia, vivant professores,
Vivat membrum quodlibet, vivant membra quaelibet.
Semper sint in flore!
Málika abbahagyta az éneket. Feje lehanyatlott mellére, a néma fájdalom
elfojtotta hangját.
– Ha még a diákok sírnak, azt értem, – dörmögött a velencei emberke, –
de Málika még csak latinul sem tud… Furcsa társaság, s mindenesetre
különös viselkedés…
A nóta tovább folyt s Frundsberg egyre idegesebb lett. Amikor az utolsó
strófa következett, lassan odament a daloló csoporthoz. Akár ott se lett
volna, senki se vette figyelembe. Mintha zsolozsmát énekelnének, olyan
áhítattal rebegték a könnyüvérü sorokat:
Pereat tristitia, pereant osores,
Pereat diabolus, qui vis antiburschius,
Atque irrisores!
Lassan halt el az utolsó hang.
– Isten veletek, fiúk! – zokogott Málika. – Isten veletek és gondoljatok
rám… Szerettelek mindnyájatokat…
A fiúk lehajtott fővel álltak előtte. A lány kezet szorított mindegyik
könnyüvérü, de becsületes érzésü gyerekkel s amikor az utolsóra került a
sor, egyszerre hangosan sírva fakadt s ráborúlt a mellette álló diák
vállára.
– Isten áldjon, jó barátok… – rebegte és megcsókolta a fiút. Talán azt
se tudta, hogy kicsoda az illető: a búcsúcsók valamennyiöknek, a
jóbarátoknak, az elszállt ifjúságnak szólott…
A napsugár fénykoszorut vont homloka köré. Frundsberg káprázó szemmel
nézte a búcsúzás e furcsa módját. A vére forrt, fölébredt benne jogainak
tudata, Málikához lépett és a karját nyújtotta.
– A kisasszony látszik, nem tudja, hogy mit cselekszik, – mondta
hidegen. – Ezért nem is veszem komolyan e különös jelenetet.
Kötelességem azonban lépései fölött őrt állani s fölkérem, kövessen édes
apjához. Ő majd elintézi kegyeddel a dolgot.
A leány végignézett rajta, aztán közömbösen nyujtotta neki karját s
átment vele a szomszéd terembe.
Így ért véget az ünnepély.
A vendégek hazamentek s mialatt lépteik csöndesen kopogtak végig a néma
utcákon, fejöket csóválták és így szóltak:
– A leányvári boszorkány… igen ez a második leányvári boszorkány. Hogy
tehet úrileány ilyet?
Hol van Cseróczy?
Reggel Judex maga elé hívta a leányát és így szólt hozzá:
– Torkig vagyok a könnyelmüségeddel. Röviden beszélek: jövő héten
megüljük az eljegyzést, két hétre rá lesz a lakodalom. Legfőbb ideje,
hogy a fejedet bekössék. Törődjön a férjed a hóbortjaiddal, nekem elég
volt.
Málika nem válaszolt. Ő már mindenbe beletörődött. Amióta nem látta
Cseróczyt, szíve elfásúlt s lelke ólmos szürkeségben bolyongott.
Az eljegyzés előkészületei gyorsan haladtak előre. A házat ellepték a
munkások, varrónők, messzi földről jövő rokonok, díszitők, cselédek.
Haladt minden a maga rendes útján. Lássuk, hova lett ezalatt Cseróczy?
A fiatal ember csak pár napig maradt öreg barátjánál, aztán a vándorlás
vágya ébredt föl szívében. Összeszedte cók-mókját és diák módjára
gyalogosan járta be az Érchegységet. Hó borította a hatalmas erdőket, a
befagyott tavakat; köztük a régi fekete tárnák olyanok voltak, mintha
őskori szörnyetegek kiátott szájai lennének s a gyanútlan idegent
lesnék. Néma tél uralkodott a hegyek között, a szelet elzárták a
gránit-bástyák, úgy hogy a tölgyek levelei még azon sárgán lógtak a
komor óriásokon. Fájó szíveknek balzsamos írja ez az éles hegi levegő, a
farkasok bőgése, a fagynak engedő fák és kövek pattogása. Cseróczy
céltalanúl bolyongott köztük. Napközben magasan a völgyek fölött járt,
estére leereszkedett egy-egy falucskába, szalmán aludt, parasztokkal
beszélgetett s azután folytatta kóborlását. A tarka perspektivákban
innét is, onnét is föl-fölbukkant Selmec képe; ilyenkor beljebb vonúlt a
hegyek közé, hogy ne lássa a tarka fedeleket, a fekete tornyokat,
amelyek sajgóvá tették fájó szívét. Így ment végig a hegységeken, amikor
egy nap Vihnye vidékére vetődött.
Cseróczy azt gondolta, hogy a fürdőhely bizonynyal üres lesz s azért
bemerészkedett az apró villák közé. Annál nagyobb volt csodálkozása,
amikor a korcsma épületéből füstöt látott kacskaringózni az ég felé s a
tisztára sepert utak azt hirdették, hogy emberek közelébe juott.
Kiváncsi lett, vajjon ki járhat ilyenkor itt és beljebb került.
Amit látott, tényleg furcsa dolog volt: Vihnyének fürdővendége volt. Nem
fürdővendégei, hanem singularis fürdővendége s miután ez – bár hazai
viszonyok szerint éppen nem ritka, – de a mi szempontunkból bizonyos
tekintetben érdekes, pár szóval meg kell róla emlékeznünk.
A vendég Radákovics, a jól ismert selmeci őshallgató volt. Ott sétált
bundában, prémes sapkával, a zenekar emelvénye előtt s nagy nyugalommal
nézegette a felhők járását. Kövér, jól táplált alak volt, látszott, hogy
munkával nem nagyon erőlteti magát.
Radákovics tudniillik nyaralt, jóllehet, csikorgó tél volt.
Julius elején vetődött Vihnyére s eredetileg szeptember végéig akart
szórakozni. Gazdag bácskai fiu volt, de az apját rendkívül fukar
természetünek ismerték, akinek semmi kedve sem volt, hogy a fia által
összezúzott tükrök s megnyúzott billiárdasztalok árát megfizesse. Téved,
aki azt hiszi, hogy az ifju Radákovicsot ez kizökkentette a rendes
kerékvágásból: ő a türelem embere volt. Hitel tekintetében kitünően
állott, Höllenbach, a korcsmáros ismerte az öreg úr tehermentes földeit,
óriás gulyáit s egyéb ingó meg ingatlanját, minek következtében soha
számlával elő nem állott. Radákovics viszont nem kérte a számlát s nagy
nyugalommal várta, hogy apja végre is kiváltja Vihnyéről. E dualizmusnak
az volt a következménye, hogy amikor a fürdővendégek már mind
hazautaztak, Radákovics zálognak továbbra is Vihnyén maradt és használta
a kúrát… Így múlt el a szeptember, október s december is, a nélkül, hogy
az öreg úr a füle botját megmozdította volna s a különös fürdővendég nem
távozott Vihnyéről.
– Rajtam ki nem fogsz, – gondolta Radákovics nagy nyugalommal és egyre
tovább nyaralt.
Kivüle még egy pincér, meg a korcsmáros időztek a fürdőhelyen, egyéb
személyzetre nem volt szükség. Lustán és nyugodtan éltek, csak olykor
frissült föl vérök, amikor egy farkas vagy medve vetődött az
eszplanádra… Akkor puskát fogtak s lelőtték a hivatlan vendéget.
Egyébként pedig ledöntötték a társadalmi kaszinok köztük álló falait s
egész nap preferance-ot játszottak.
– Radákovics! – kiáltott föl Cseróczy, amikor barátja széles alakját
megpillantotta. – Azt hittem, hogy elvégezted az akadémiát s régen
hazautaztál… Mit keresel e kietlen helyen?
– Nyaralok, pajtás, – szólt, – üdülök, julius elseje óta itt üdülök.
Tizennégy kilót híztam s ha Isten megsegít, husvétra elérem a száz
kilót… Ez a világ legjobb fürdőhelye…
Elmesélte kalandos nyaralása hosszu történetét Cseróczynak, akinek
bánata dacára is hangosan föl kellett nevetnie.
– Remélem, velem tartasz? – tette hozzá elbeszélése végén. – Az élet itt
igen kellemes: majd rendezünk krumplisütést, kirándulásokat, sőt ha
valamivel korábban jössz, még táncmulatságban is lehetett volna részed.
Múlt héten engedtük el a cigánybandát. Hanem e helyett krampampulit
főzhetünk és eljárjuk a kállai kettőst.
– Barátom, elment nekem az afféléktől a kedvem, – intett kezével a diák.
– Két hete kószálok már a hegyek között, céltalanul, kétségbeesve.
– Mi baj, öreg? – dörmögte Radákovics jóindulatuan.
Cseróczy a szívére mutatott.
– Annál inkább maradj hát itt, – erősködött a fürdővendég, – ez a biztos
feledés helye. Nem hiszed? Nos, hallgasd csak. Huzamos itt tartózkodásom
alatt megfeledkeztem a világról, az emberekről s főként összes
hitelezőimről. Egyikre se gondolok és sejtelmem sincs már, kinek
tartozom Selmecen… Gyöngyéletünk lesz, Cseróczy, annyit mondok. Hej,
Höllenbach!
A korcsmáros megjelent s megemelte sipkáját.
– Vihnye klimatikus gyógyfürdő lesz, – mondott Radákovics. – Ime, már a
második vendég is megérkezett.
Höllenbach meghajtotta magát.
– Jó szobát a nemzetes úrnak, – intézkedett az ősnyaraló. – Semmiben
hiány ne legyen!
A korcsmáros fönhangon gondolkozott a szobák felől.
– Az egyesbe beesik a hó, a kettesben denevérek húzták meg magukat, a
hármasnak úgy befagyott ajtaja, ablaka, hogy majd csak a tavaszszal
nyílik ki. A négyes is kellemetlen, éjjel épp ott ordít a farkas. Volna
tehát az ötös: gyönyörü kilátás a hegyekre és jó stand vaddisznókra. Az
ne alterálja, ha reggelre befagy a mosdóban a víz. A szolga majd másikat
hoz… Tetszik ismerni a preferánsz-játékot? – tette hozzá magára is
gondolva.
– Persze, hogy ismeri, – intett Radákovics. – Azért diák. Nagy
szükségünk van ugyanis egy jó harmadikra. Jancsi már nagyon
szemérmetlenül csal… Maradj hát itt, öreg és temetkezz a magányba, az
ösmeretlenségbe, a mindent meggyógyító unalomba.
Cseróczynak megtetszett a terv: fölcsapott…
Bealkonyodott; beljebb kerültek. A korcsmáros szobájában nagy hasábokban
égett a tűz, mellette a krampampuli terjesztett kisérteties fényt. A
helyzet barátságos volt… A korcsmáros négy furcsa alaku mécsest gyújtott
meg, amelyek kisérteties fényt árasztottak. Cseróczy kérdőleg nézett az
alkoholszagu kandeláberekre.
– Kár, hogy annyira el vagyunk zárva a világtól, – mentegetőzött
Höllenbach, – semmi érintkezésünk sincs Selmeccel, az útakat befújta a
hó… Igy hát némely dologban úgy kell segíteni magunkon, ahogy tudunk. A
gyertyánk és petroleumunk például egészen elfogyott s így rummal
világítunk. Kissé költséges, de nagyon szép fény… Poharas mécsbe tesszük
s aztán meggyújtjuk, akár a gázt.
A pincér ezalatt nekilátott a vacsorának. Vaddisznózsírral főzött, cukor
helyett lépesmézet használt s ecetet úgy készített, hogy sót öntött a
borba. Az ételek egyszerüek voltak: medvetalp, nyúlpecsenye, s egyéb
vad. Nem nagy művészettel készült, de miután sokat voltak a szabad
levegőn: az étel jól izlett. Vacsora után megkezdődött a
preferánsz-partie. A játékosoknak kissé elnézőknek kellett lenniök. A
kártyacsomag ugyanis hiányos volt: a zöld királyt egy névjegy
helyettesítette, a piros hetest egy pezsgősvignetta. Sörétbe játszottak,
a nagy téteket golyók helyettesítették. Éjfélig mulattak így. Höllenbach
egy afrikai vadász-expedicióra való munciót nyert össze, aztán kiki
kezébe véve rumos mécsesét és lefeküdt aludni.
Az éjszaka is víg volt: az erdőben bőgtek az állatok, vijogtak a
fölriasztott ragadozómadarak, olykor a kuvik az ablakhoz verődött s
vésztjóslóan rikkantott. A vad hangverseny tetszett Cseróczynak, odaállt
az ablakba s egész éjjel nézte, hogy iramodnak a gyáva nyulak s hogy
indul portyázásra egy-egy róka. Néha hatalmas szélroham támadt s úgy
megrázta a rozoga nyaralót, mint a vércse a fiókfoglyot. A diák bánatos
szívének jól esett ez a rémes éj, amely mintha az egész világot el
akarta volna pusztítani.
Másnap előlről kezdődött a história. Kedélyesen telt el a nap és zajosan
az éjszaka. Harmadnap azonban elemi csapás érte őket, amint javában
preferánszoznak, egyszerre feldől a rumos mécses, a tűz végig szalad az
asztalon s minden tiszteletet félretéve, megemészti a királyokat,
tizeseket, disznókat. Maga Tell Vilmos is odaveszett, nemkülönben
jóbarátai: Stauffacher Werner és Harras Rudolf… Pokoli bűz maradt
utánuk; ez is bizonyítja, hogy a kártyában ördög lakik.
A szórakozásnak ilyenformán vége szakadt, mély sajnálatára
Höllenbachnak, aki épp aznap összes seréteit, sőt patkószögeit is
elvesztette s revanchera nem számíthatott.
Valamivel szomorúbb napok köszöntöttek most be, a társaság dologtalanul
ült egymás mellett, csak olykor akadt egy meggondolatlan róka, amely
munkát adott nekik. Egy este Radákovics unalmában a legvégsőre határozta
el magát, olvasni valót keresett s a szobájában csomó könyvre akadt.
Tankönyvek voltak: római jog, közigazgatás, egyházjog, valami nyaraló
diák feledhette ott. Bizony, ez nem mulatságos dolog, egy sem. De ha
jobb nincs, ez is valami. Szétosztották maguk között s miután sürü
havazás állott be, végigolvasták a nyomtatványok minden betüjét.
Jancsinak jutott a matézis, Radákovicsnak a növénytan, Cseróczynak a
váltójog, míg Höllenbach nem tagadhatta meg korcsmárosi lelkét s őszinte
vonzalommal a vegytant választotta…
Amikor esténkint összeültek, az olvasmányokról folyt a szó, s kiki
előadta a maga tanulmányait. Miután mindegyik átböngészte volt a maga
könyvét, kicserélték a tudomány forrását s most Jancsinak jutott a
vegytan, Radákovicsnak a matézis, Höllenbachnak a váltójog… A magyar
tanulóifjúság szégyenére föl kell jegyeznem, hogy a legszebb előmenetelt
az utóbbi tette: két nap mulva annyira tisztába jött a fogalmakkal, s a
hitel jelentőségével, hogy Radákovicscsal váltót állíttatott ki
tartozásáról…
Miután pedig pokoli unalmukban állandóan a könyveket forgatták,
egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy jelesen készültek el az
említett tantárgyakból, miután pedig a Selmeccel való összeköttetés még
egyre szünetelt, sorra vették a többi tankönyvet is, s néhány hét alatt
kitünően készültek el minden tantárgyból a vendéglős is, a pincér is…
Ime, mivé vedlik egy preferansz-partie kártya nélkül s hogyan keletkezik
a tudományosság Magyarországon…
A dolog eddig tehát rendben lett volna, egy nap azonban betoppant
Vitnyédi, aki már napok óta mindenfelé kereste bajtársát. A jó barát nem
nézhette szótlanul az ügyek veszedelmesre fordulását. Amikor látta, hogy
Málika tényleg megmarad elhatározásánál és bajt akar csinálni,
fölszedelőzött s végigkószálta a hegyvidéket. A pragmatikus rendszer
híve volt s ezért a korcsmákat kereste föl.
– Fogyott-e az utóbbi időben sok bor? – kérdezte a gazdától.
Ha a vendéglős tagadólag intett, a diák tovább vágtatott szánkójával,
meg lehetett róla győződve, hogy arra nem járt a barátja… Igy került el
Vihnyéig s miután mindenben rendet akart tartani, itt is beköszöntött a
söntésbe. Éppen meg akarta kérdezni, fogyott-e sok bor, amikor
megpillantotta pajtását.
– Vége a világnak! – kiáltotta minden bevezetés nélkül, amint Cseróczyt
meglátta. – Málika férjhez megy!
A fiu elsápadt, de nem válaszolt.
– Azonnal gyere be Selmecre, ha jót akarsz, – lenkedezett tovább a véres
kard körülhordozója, – ennek nem szabad megtörténnie! Egy-kettő, vedd a
bundádat!
Cseróczy vállat vont.
– Málika üzeni ezt? – kérdezte nyugodtan.
– Micsoda beszéd! – csapott az asztalra Vitnyédi. – Minek ezt kérdezni?
Ez nem tartozik a tárgyhoz. Szeretitek egymást s bolond fejjel
széjjelválnátok! Esküszöm, hogy egész életemben nem láttam ilyesmit!
Esküszöm, hogy nem láttam! Kérlek, ne taníts meg az ellenkezőre! Vedd
már a kabátodat és hagyd itt ezt a korhelyt!
– Az a leány, aki szeret, nem igéri oda másnak a kezét.