fölgyújtották s a zenekar víg nótába kezdett. A kép most más. A terem
telis-tele csupa féktelen táncossal, akik úgy robognak végig az ócska
fenyőpadlón, mintha rohamra mennének. A cigány nem bírja a muzsikálást,
szüntelenül húznia kell, de a táncos párok fáradhatatlanul nyargaltak
föl s alá. Egy-egy sarokban éveken át egymáshoz nőtt s most mindörökre
elváló diákok csókolóznak össze, az étteremből, mintha szüntelenül
csilingelnének, poharak összeütése hallatszik. Málika körül tömött
sorokban állottak a fiatalemberek, boldog volt, aki egy percre
körültáncolhatott vele; mindannyian megállapodtak benne, hogy ő az est
dicsősége. Málika nevetett, tréfált és valamennyivel egy csöppet
kacérkodott is. Bűn-e a kacérság? Hogyan volna, hisz az egész ifjúság
kacérság: az élettel, a jövővel, a szerencsével, a boldogsággal; csalóka
ígéretek szószólója, dőre remények ébresztője, tarka lonc eltakarta
sötét szakadék. Széles jókedvvel élte hát világát a fiatal leány is.
Málikára még ez éjen ráragadt a leányvári boszorkány neve.
A nap már magasan járt az égen, amikor a mulatság véget ért s Judexék
hazatértek. Mikor az ódon ház hűvös levegője megcsapta, a leány úgy
érezte, mintha börtönbe menne s minden csöpp vére visszakívánkozott oda,
ahonnét megtért, a fiatalság, az élet közé. Félrehajtotta csipkés
fátylát s még egyszer visszamosolygott a kocsi mellett álló Cseróczyra,
azután fölszaladt szobájába, a párnák közé rejtette arcát és sírt,
könyzáporban zokogott.
Helén fölébredt és ijedten gyújtott gyertyát.
– Mi bajod van, Málika? – kérdezte ijedten. – Megbántott valaki?
– Olyan boldog vagyok, Helén – felelt a leány és kipirult arcáról
patakban folytak a könyek – oly végtelenül boldog…
Helén csodálkozva nézett rá, aztán neki is könybe lábadt a szeme és
együtt sírtak tovább.
Így szeretett Málika Cseróczyba.
Ezen az éjszakán az ifju leány megnőtt, megszépült, kicserélődött.
Történetünk mai pontjáig az emlékezetes első báltól félesztendő mult el
s ez idő alatt a lány hamarosan rászolgált a neki adományozott névre. A
fiatalabb diákság, amelynek szíve még szabad volt, Judex Málikára
esküdött, nagy szomorúságára a selmeci kisasszonyoknak, akik mint minden
kisvárosi fiatal hölgyek irígységökben sárgaságba estek. Ha Málika
valahol megjelent, a hangulat egyszerre magasabbra szökött s az ifjúság
hajlandó volt a legképtelenebb erőpróbákra. Természetes, hogy ennek
számtalan lovagias következménye lett, mert Málika köré nemcsak diákok,
hanem egyébb fiatalság: lateinerek, hivatalnokok, keresedők sorakoztak.
A párbajok, mióta Málika fölbukkant, ijesztően elszaporodtak, jóllehet a
tanári kar mindig kellő erélylyel üldözte a „középkori furort“, amint
ezt számos edictuma bizonyítja. Tényleg: Selmecen ez időben megverekedni
nehéz dolog is volt: amelyik diákra rábizonyult, hogy lovagias utakon
jár, könyörtelenül relegálták. Ezért az ifjúság nagy elővigyázattal
intézte aféle ügyeit, magánlakásokban vívott meg s a résztvevők
becsületszavukkal fogadták, hogy se eleven, se holt nem tudja meg
harcukat. De a professzori kar is éber volt: a pedellusok szüntelen
kifürkészték a viaskodási helyeket; amelyik ifjú pedig összekarcolt
arccal, felkötött karral jelent meg az előadáson, minden ellentmondás
dacára a párbajt sujtó paragrafusoknak esett áldozatul. Miután azonban
verekedni muszáj, az ifjúság bűne leplezésére a következő utat találta
ki.
Ebben az esztendőben ugyanis a korcsolyázási szezón sok balesettel járt.
A dolog következőképp állott. A korcsolyahelyen egész Selmec s az egész
tanári kar megfordult. Vegyük most már ezt az esetet: egy diák
párbajozott s a bicepsén vitte haza a lovagiasság útlevelét. A seb elég
mély volt, de lefeküdni nem volt szabad, mert akkor a professzorok _ex
offo_ küldöttek orvost, aki könyörtelenül leplezte le a bűnt. De a kezet
legalább is föl kellett kötni, máskülönben az egész jobb kar az ördögé
lett volna. Ilyenkor a diák úgy segített magán, hogy elment a
jégpályára, kinézte magának, hol iringál a direktor s aztán fájó kezével
óvatosan, éppen előtte esett orra.
– Jaj, jaj – nyögte – oda a karom! oda a karom! Direktor ur, eltörött a
kezem…
Véletlenül ott korcsolyázott persze doktor Blum is, aki gyorsan ápolás
alá vette a diákot s a megijedt rektornak szomorúan jelentette be, hogy
a „kartörés esete, kisebb folytonossági hiányokkal forog fenn.“ A diák
másnap felkötött karral jelenhetett meg az előadáson, s nem is
relegálták, mert az sehol sincs megírva, hogy aki nem tud korcsolyázni,
azt ki kell csapni. Amikor Judex Málika virágában állott, a tudós
direktor egyebet se látott a jégpályán, mint csupa szerencsétlenséget.
Jobbra is, balra is folyton orra estek előtte a diákok s az akadémia
lassan kórházzá alakult.
– Soha ilyen ügyefogyott fiatalságot – dörmögte az öreg úr, aki nem
győzött csodálkozni, hogy neki magas kora dacára még sose esett a jégen
baja.
A korcsolyapálya átkozott helylyé lett s az óvatosabb családok lassan
abba is hagyták a veszedelmes sportot.
Mindezzel azt akarom mondani, hogy Málika töviről-hegyire fölforgatta
Selmecet. Az öreg Judexnek ez nem volt inyére; az eladó leányt nem
ilyennek képzelte. A leánya körül sürgő-forgó fiatalemberek éppen nem
tetszettek neki: javarészt, mint tudjuk, igen közelről ismerte őket. Az
ő üzletének szelleme minden más prakszissal ellenkezett. Ha az ember jó
szobrász akar lenni, járjon sokat akadémiákba, ha jó zenész,
hangversenyekre, ha jó orvos, a klinikára, de aki jó zálogos akar lenni,
maga lehetőleg mentől kevesebbet forgolódjék ilyen üzletekben.
Akinek e téren nagy gyakorlata van, az nem jó kereskedő, hanem csapni
való korhely. Micsoda vő telne ebből a társaságból, akik állandó
törzsvendégei az ő üzletének?
Málika hospitalis jellegü kérőinek sem tetszett a dolog. Ők jól nevelt,
kitünő gazdasszonyt, egyszerü leányt kerestek s a szépségtől részben
eltekintettek volna, ahelyett azonban egy bájos, okos és éles nyelvü
kisasszonyt találtak, akinek modern hajlamai és fölfogásai voltak. Ez
természetesen csalódásokra vezetett. Hogy járt például a gölnicbányai
gazdag kaszacsináló: Knappe Farkas? Német polgár volt, még fiatal, de
megállapodott és jeles üzleti ember, akinek kaszái elárasztották az
Alföldet. Mint a Judex család ugyancsak hospitalis barátja, egy nap ő is
megjelent apjával, akinél szebb kecskeszakálla az egész felvidéken
senkinek sem volt, s átnyujtván ajándékcikkét: egy kovácsolt vasból
készült rózsacsokrot, egyúttal átadta hódolatát is Málikának. Este
valami kirándúlás féle volt Kis-Iblyére s tánc kerekedett. A diákok
furcsa nótát húzattak: a szövege csak ennyi volt: „Alsó Weisz – Felső
Weisz“, de a zene elkacskaringózott félóráig s a diákok ki nem fogyó
lelkesedéssel folyton ezt énekelték: „Alsó Weisz – Felső Weisz.“ Úgy
mulattak rajta, mintha a szöveg a világ összes szellemességeit fogta
volna együvé. Knappe, aki nem értett magyarul, csak nézte, nézte a
jókedvü arcokat, hallgatta a minden sor végén feltörő kacagást s végül
megkért valakit, ugyan fordítaná le neki németre ezt a mulatságos
poemát, amely Málika tetszését oly nagy mértékben nyerte meg. A
fölszólított engedett a kivánságnak és átültette a költeményt: „Oberer
Weiss, unterer Weisz.“
– No és tovább? – tudakolta Knappe.
– Tovább? Nincs tovább. A sor folyton ismétlődik: „Oberer Weiss, unterer
Weiss.“
Knappe azt hitte, hogy meg akarják tréfálni s mint alapos emberhez
illik, még egy urat kért meg, hogy fordítsa le neki a sajátos verset. Az
ugyanezt tolmácsolta, mint elődje. Erre Knappe apjával egyetemben még az
este összecsomagolt és gyorsan hazautazott Gölnicbányára…
Mind e dolgok az öreg Judexet egyre komorabbá tették. Hozzájárult ehhez,
hogy háza éjjeli nyugalma is megzavarodott. Alig mult nap, hogy
éjféltájt zene és énekszó nem csendült volna meg ablakai alatt s amikor
egy ízben egy korsó vizet öntött a csendháborgatókra, a diákok nagy
nyugalommal nyitották föl esernyőjüket s úgy énekeltek tovább… A
mérgesedő ügyet betetőzte, amikor egy éjjel komoly cégtábláját a
szomszéd bundakereskedőével fölcserélték s reggel a zálogház kapuja
előtt ilyen fölirat fityegett: „Itt mindenféle bőrök nyúzatnak,
kifordíttatnak és átalakíttatnak.“ Most már erélyesen követelte
Málikától, hogy hagyjon föl a diákokkal kötött barátsággal és térjen
végre észre.
De ez már nehéz volt. A jókedv a szívben gyökeredzik, az észből nem
fakadnak tréfák, s a Málika jókedvének szálai is a szívéig futottak…
Amikor az akadémiai esztendő véget ért s a diákság elszéledt, a leány
gondolatai a Garam gyors habjai felé szálltak, oda, amerre egy könnyelmü
vérü, de jószívü fiu eltünt. Amikor pedig Selmecre csönd borult s a
tanulók nélkül való város visszasülyedt a maga ódonságába, a Málika
jókedve is alább hagyott. A leányvári boszorkány hallgatag, ábrándozó
leány lett, szeme a nyugatra szálló felhőket nézte, dehogy volt kedve
tréfálózni, dehogy ültette föl a hospitális kérőket… Az öreg Judex már
megnyugodott, hogy immáron rendben van.
Téli esték.
Annyit tudunk már, hogy ezen az őszön az akadémia hallgatósága néhány
becsesebb erővel szaporodott meg, így Hertelendivel és a kövér
Vitnyédivel, akik csakhamar jelesen illeszkedtek be az ifjúság
aranygyürüjébe. Hertelendi hivatva volt rá, hogy majdan népszerüség
dolgában átvegye Cseróczy örökét. Tréfákat kieszelni, végrehajtani,
professzorok orra alá borsot törni, táncolni, inni s mulatni csakúgy
tudott, mint Cseróczy s amellett alapjában szintoly jó fiu volt, mint
barátja. Vitnyédi nem sokkal maradt mögötte, de az ő temperamentuma
csöndesebb volt s ennek következtében inkább passziv szerepet játszott,
hátteret alkotott, s a sörivók kényelmes álláspontjáról nézte a világot.
Hertelendinek úri passziói voltak: amikor Selmecre jött, lovat tartott
(szomoru végét ismerjük), Vitnyédi ellenben mindig a takarékosságot
tartotta szem előtt. Ez a jellemzés az előzmények után paradokszonnak
tetszik s tényleg Vitnyédi takarékosséga kissé furcsa jellegü volt.
Tudjuk róla, hogyan számította ki, hogy sokkal több pénzt keres, ha nem
vállal hivatalt s ez értesülésünket még a következő adatokkal lehet
kiegészíteni. Vitnyédi elvből későn feküdt le, mert ilyenformán későn is
kelt s megtakarította a reggelit; ha a hónap vége közeledett, nem
engedte, hogy tűzifára költsenek, hanem a tankönyveivel fütött be; egy
egész esztendőt erdészkedett Leobenben, kiszámítva, hogy ott a sör
literenkint hat krajcárral olcsóbb, következésképp neki, aki egy nap
nyolc-tíz kancsó árpalét elfogyaszt, meg kell gazdagodnia és így tovább.
Bajban, örömben e temperamentumbéli különbségek ellenére egyformán
elválhatatlan jóbarátok voltak s Cseróczyval együtt azt a bizonyos
társaságot alkották, amelyet a világ összes professzorai minden
iskolában trifólium pratense cím alatt gúnyos diadallal szoktak
felfedezni.
Barátságuk még erősebb lett, amikor észrevették, hogy Judex felösmerte
bennük az ellenséget, akik a leányára pályáznak. Judex régen nem jó
szemmel nézte Cseróczyt s lehetőleg távoltartani iparkodott tőle a
leányát. A fiatalemberrel azonban nem lehetett olyan könnyen végezni,
szívósan védelmezte pozicióját s minden alkalmat megragadott, hogy
úton-útfélen vele találkozhassék. A szerelmeseknek postájuk is volt, még
pedig furfangos. Cseróczy néhány házzal magasabban lakott, mint Judexék,
de mindkét épület udvarát egy, a völgybe szaladó patak érintette. Amikor
ebédre harangoztak, a patakon egy kis papiroshajócska indult el s Vénusz
kedvezéséből zavartalanul ért a Judex-udvarba, ahol Málika már várta s
óvatosan kihalászta. A csónak hozta az üzeneteket, meg egy szál
aranyvirágot. De jött a tél s a patak befagyott; ekkor sajátos
galambposta lépett életbe. Mint minden jóravaló családnak, Judexéknak is
volt egy tehenük, amely nap-nap után még zord időben is kiment a
csordára legelni. Cseróczy volt olyan élelmes, hogy kisétáljon a
tehénpázstra és a riska kolompjába rejtse mondanivalóit. „Kis galambom
merre szállsz, arra száll a szívem“, énekelte, amikor a postás-barom
útnak indult s gyanutlanul kocogott haza, nem sejtve, hogy gazdáját
árulta el. De ha nagy hó volt, a tehén otthon maradt s ekkor ismét más
úton kellett érintkezni. Hát ez hogy volt? Anno dazumal Selmecen még nem
volt a mai gázvilágítás s a fényt ódon lámpások árasztották.
A lámpák vasszegen lógtak s láncra jártak; ha az alkonyat beállott, a
lámpagyujtogató leeresztette a rozzant készüléket, meggyújtotta kanócát
s ismét fölhúzta az első emeletig. Csak meg kellett várni, amikor az
utca egy pillanatra üres, aztán Cseróczy követte a lámpagyújtogató
példáját, lebocsátotta a világító szerszámot, beletette a levélkéjét s
fölszállította a magasba. Ha Málika kinyújtotta kezét az ablakon, éppen
elérte a lámpást. Ime, a szerelem találékonysága.
Ilyen körülmények között persze bajos volt Málikát a választottak közül
valamelyikhez férjhez adni. Arról nem is kell szólanom, hogy Cseróczy
esetleges jelöltsége leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Egy világ állt
közte és Judex Mátyás közt; gondolkozásban, tettben, indulatban,
érzésben és nyelvben oly messze voltak egymástól, mint a porosz gránicok
a tiszai révektől. Judex testestől-lelkestől régi német polgár volt, aki
a multban élt, annak szentesített tradicióit követte és semmiféle előnyt
se talált egy korhely diákban, akinek tanulmányai oly lassan haladtak,
mint az Al-Duna az Oderához képest. Ilyen tervről tehát szó sem
lehetett.
Hogy a baj ne járjon egyedül, még Helén is galibát okozott.
Vitnyédi, ama emlékezetes délután óta, amikor Hertelendi oly méltósággal
mutatkozott félelem és gáncs nélküli lovagnak, folyton az ablakok alatt
kószált. Ha Hertelendi tagadhatatlan genialitással és kitartással tudta
szerelmét örök életben tartani, Vitnyédi maga a szerencsétlenség
szelleme volt. Mint egy ügyetlen satyr forgolódott dryadja körül,
esetlenül s nevetségesen, egyre-másra fizetve meg szíve érzéseit. Látva,
hogy Hertelendi mily sikerrel használ föl minden alkalmat, hogy
Málikával érintkezhessék, hosszas lelki tusa után, – mert Vitnyédi
szörnyü testi ereje dacára bátortalan és ügyefogyott volt világéletében,
– ő is megpróbálta egyszer, hogy a lámpáson át juttassa Helénhez
nagyrabecsülése csekély jelét.
Itt azonban valamit előre kell bocsájtanom.
Hogyha az egész világ nevetségesnek is látta Vitnyédit, amint félénken,
akadozva és esetlenül küzdött Helén rokonszenvéért, a fiatalabbik
Judex-leány, aki tele volt bizonyos könyv-poézissel, meghatónak és
gyönyörűnek tartotta gavallérja nemes és félénk harcát. Helén nagy
mértékben fogékony volt minden romantika iránt s ha Vitnyédi kövérsége
teljes gyámoltalanságában megjelent az utcasarkon s búsan sóhajtott az
ablakok felé, a leány maga előtt látta Rómeót, amint Julia után eped s
meg volt róla győződve, hogy a szegény fiu tüdősorvadásban fog elhunyni.
Tekintettel Vitnyédi kétszázhúsz bécsi fontjára, ez mégse volt
valószínü.
Helén mindig mélyen volt meghatva, ha a fiatalember vele szóba állott s
túláradó boldogsággal válaszolt minden kérdésére. Ennek dacára Vitnyédi
folyton rémeket látott, kétségbe volt esve, hogy őt senki se szereti a
világon s az egész női nem csak gúnyt és megvetést tartogat számára. De
ne veszítsem el a fonalat. Egy téli estén, amikor Helén és Vitnyédi
együtt korcsolyáztak s a fiatalember egész délután egy szót sem szólt,
míg Helén úgy csacsogott, mint a fogságból kiszabadult kis tengelic,
Vitnyédi végül komoran és akadozva így szólalt meg:
– Helén kisasszony… szabad… szabad valamit kérdezni?
Helén mélyen elpirult és félrefordítva fejét, ezt suttogta:
– Szabad…
Vitnyédi kétségbeesve nézett körül és így gondolkozott:
– Mily rideg hozzám, mily végtelenül rideg; íme, alig válaszolt! Oh,
hogy megvet az egész világ!…
Aztán összeszedte magát és nagynehezen ennyit mondott:
– Megengedi, hogy önnek egy csekélységet… egy kis emléket… úgy mint
Tamás… (nagyot nyelt s a torka megkottyant) küldjek… A lámpán át… ha meg
nem veti…
Helén boldogan intett fejével és szívdobogva leste a folytatást.
Vitnyédinek azonban éppen elég volt ennyi, szörnyen megijedt a saját
bátorságától s erről a tárgyról dehogy mert volna egy szót is többet
szólani. Az arca égett és a szíve hevesen dobogott… Egész délután az
állami csemete-kertekről beszélgetett Helénnel, aki sóhajtva hallgatta
az erdőkultura magvas tételeit…
Korcsolyázás után a diák hazament, a tükör elé ült és előszedvén a
papírvágó ollót, legszebb hajfürtjét, – titokban már egy hónap óta
nevelte erre a célra, – levágta és zsebébe rejtette. Amikor már egészen
besötétedett és szép Selmecre csöndes havas felhő borult, Vitnyédi
Fiescoként beburkolózott köpenyegébe és elindult rejtelmes útjára. Az
idő kedvezett: sehol egy lélek sem volt. Amikor a lámpát leeresztette,
az ég is kedvezett szándékának s egyszerre sürü havas záport bocsájtott
az utcára. Vitnyédi elhelyezte a hajfürtöt s gyorsan fölhúzta a lámpást,
maga pedig vacogó foggal a sarokról leste a hatást. A hatás tényleg nagy
volt. A lámpa meggyujtotta a fürtöket, aminek következtében az ódon
üvegtáblák széjjelpattantak, az utcára pokoli bűz áradt. Az üveg
csörömpölésére Judex kinyította az ablakokat és méltó haraggal kiabált
rendőr és tüzoltó után. Vitnyédi menekült, de siettében még hallotta,
amint Judex szigoru hangon konstatálta, hogy valaki kutya szőrével tömte
meg a lámpáját, s hogy sikerültebb élcet is látott már életében… A diák
kétségbeesve sompolygott odébb; ily szomoru véget udvariasság még nem
ért. Csak Helén méltányolta törekvését, ő látta a szándék tisztaságát és
a fiatalember meleg érzését. Amikor a házilegények letépték az égő
lámpát, lopva kiment az utcára és összeszedte az elégett fürtök
maradványait. Olyan szaguk volt, mint a füsfaragó cirokseprőjének, de
Helénnek úgy rémlett, mintha rezedaillatot érezne…
A szerencsétlen kisérlet után Vitnyédi egy ideig nem mert mutatkozni.
Sötéten, meghasonolva járt-kelt a világban, készen arra, hogy bármely
pillanatban gyufaoldatot igyék. Amint így komoran, magába vonulva
morzsolta napjait, egy délután a posta levelet hozott neki. Az írás
rövid volt; gyöngyvirágos, rózsaszínü papírlapon ez állott: „Igaz
szívből köszöni az emléket Tusnelda.“ Mellékelve egy hajfürt s egy
csinos kis matric, amilyet iskolás gyerekek szoktak gyüjteni, s amely
egy nyíl által keresztüllőtt szívet ábrázolt. A levélkében, bár rövid
volt, körülbelül benne rejlett Helén egész jelleme. A matric volt a
naivitás, a hajfürt a ragaszkodás, a Tusnelda álnév a poézis.
Vitnyédi nem tudta, mire vélni a levelet. In camera caritatis megmutatta
Hertelendinek, megjegyezvén, hogy ez bizonynyal ama kiméletlen gúny,
amelyet Helén részéről már több ízben volt alkalma tapasztalni.
Hertelendi kacagott.
– Soha ne légy szerelmesebb, mint Helén tebeléd, – mondta. – Mit tegyen
még egyebet? A szívét csak nem teheti postára? Hátha a levélhordó nem
kézbesíti, hanem magának tartja meg?
– Te is csak gúnyolsz, Tamás, – szólt Vitnyédi zordonan. – Az útszéli
ebet nem rugdalják meg úgy, mint engem…
Hertelendit fojtogatta a kacagás. Elmagyarázta barátjának az egész
esetet: mily nagy dolog az, ha egy szép leány valakinek levelet, hát még
hajfürtöt küld, ha megengedi, hogy ez emléktárgyakat viszonozzuk, ha
mindig ott van az ablakban, amikor arrafelé sétálunk, ha pirulva
fordítja félre fejét, amikor azt mondjuk: – Szabad öntől valamit
kérdezni, Helén kisasszony? – s ha végül Tusnelda név alatt érintkezik
velünk. Igen: a Tusnelda szó a legfőbb bizonyíték, az a költészet, a
bizalom, a szerelem!
Vitnyédit, aki mint szeretettel mondogatta: a hangulatok embere volt,
végre is meggyőzték az érvelések. Balsejtelmei elszálltak. Szokása
szerint egyszerre a másik szélsőségbe esett.
– Mit gondolsz, mit tegyek ezután? – kérdezte élénken barátjától. –
Kérjem meg a kezét? Szöktessem meg?
– Természetesen viszonoznod kell a figyelmet, – vélte Hertelendi. – A te
helyedben mindenekelőtt egy szép rózsacsokrot rendelnék.
– Meg fogom venni az egész selmeci kertészetet, – ébredt föl Vitnyédiben
a magyar Gascogne. De rögtön előbújt belőle a takarékosság szelleme és
eszébe juttatta, hogy tél van, a rózsák pedig méregdrágák. – Tönkre
fogok menni, – sóhajtotta, – de nem bánom. Három rózsaszálat fogok venni
Glatznál. De hogy jutassam el?
Hertelendi egy ideig gondolkozott, aztán így szólt:
– Kitünő eszmém van, méltó arra, hogy egy hölgyért epedő lovag
megvalósítsa.
Vitnyédi most már lánggal égett.
– Beszélj: menjek a tűzbe, vagy hozzam le a göncölszekerét? Öljek vagy
raboljak? Menjek az oroszlánketrecbe?
– Az bizonyos, – fejtegette nyugodtan a lakótárs, – hogy postán nem
küldheted ajándékodat. Hordár még úgy se viheti; mind a két út Judexen
át vezet. Tehát elszállítod magad!
Vitnyédi összeborzadt. Ő maga merészkedjék be az oroszlán barlangjába?
– Judex agyon fog verni, föl fog nyársalni s aztán ki fog dobni, –
ellenkezett szerényen.
– Álruhában mégy! – pattantotta ki a nagy eszmét Hertelendi. – Mily
gyönyörü eszme: álruhában, mint a középkori dalnokok… Már van is hozzá
gondolatom: mint drótos tót mégy be. Te úgyis sárosi vagy, az arcod is
tótos, beszélni is tudsz tótul, csak be kell öltöznöd. Zsebedbe teszed a
rózsákat, aztán bekiáltasz a házba: drótozni, fótozni – s ha szerencséd
van, ott lesz az udvaron Helén is. Vagy inkább a lámpással próbálsz
szerencsét?
– Nem, nem, – tiltakozott Vitnyédi, aki még nem felejtkezett meg a
hajfürtök szomoru sorsáról. – Meg fogom kisérelni eszmédet, mert valóban
gyönyörü és szerelmes szívhez illő. A tűzbe ugyan szívesebben mennék
Helénért, de végre is, az igaz érzelem minden áldozatra kész.
Drótostót pillanat alatt akadt, a felvidéken minden második ember
drótostót. Egy pohár pálinkáért az atyafi átengedte gúnyáját. Vitnyédi
szívdobogva szaladt el Glatzhoz, három darab rózsáért s aztán felöltötte
a bocskort, meg a darócujjast.
Félóra mulva már ott járt Judexék háza előtt és vacogó fogakkal
támolygott be az udvarba.
– Drótozni, fótozni! – kiáltotta szomorúan, mialatt a ház vadul forgott
körülötte. A kerítés olyanokat ugrott, mint egy bakkecske, s a méhes
szilaj keringőt járt. Az udvar köveit mintha jobbra-balra rángatták
volna a lába alatt…
Széjjelnézett az udvaron. Helén nem volt ott, helyette Judex sétálgatott
a kert dermedt rózsafácskái között.
– Drótozni, fótozni! – ismételte Vitnyédi még egyszer s kalapját mélyen
szemére húzta.
Judex visszafordult.
– Várjon csak, barátocskám, – szólt jóakaratulag, mert látta, hogy a
szegény tótlegény nagyon didereg, – talán van itt egy pár rossz lábas.
Anna! – kiáltott föl az ambitusra a cselédnek. – Hozzátok le az
összetört tálakat…
Vitnyédi fogai hangosan vacogtak. Mi lesz itt? Csak nem drótoztatnak
vele? Az udvar most már nem forgott vele, hanem repült, repült a
végtelen ürbe, a sötétségbe, a megsemmisülésbe. Úgy reszketett, hogy a
bocskorai csoszogni kezdtek, akárha jégen járna, pedig tapodtat se
mozdult.
– Szegény pernehajder, – esett meg Judex jó szíve, – ülj ide az
istállóba, itt melegebb van, jobban dolgozhatsz. Annyi munkát kapsz,
hogy estig se készülsz el vele. Ne félj, lesz kenyérre.
– Zekujem, – nyögte az akadémikus megtörve.
A fiatalember belépett az ólba; a tehén – Cseróczy postillion d’
amourja, – bizalmas bőgéssel fogadta s kaputjához dörzsölte széles
orrát.
– No én szép csávába kerültem, – konstatálta magában a gavallér és
teljesen megtörve leült a szalmára.