második kiadását.
– A nagybőgő e fényes diadala egy eszmét ád ajkamra, – kiáltotta
Hertelendi. – Verjük a többieket csapra!
Csakugyan: erre nagy szükség volt. A harc hevében kiszáradtak a torkok s
a korcsmák már zárva voltak. Valahonnan előkerítettek egy csapot s
poharakat, a bőgőket rátették a házak előtt álló padokra s egymásután
léket ütöttek beléjük, akárcsak söröshordók lettek volna. Látszott, hogy
e műveletet sok szakértelem vezette, a csap jelesen működött s ha az
italnak némi gyantaíze is volt, azért jól esett és hamar elfogyott.
… Fönt a Judex-házban pedig Málika keservesen sírt és párnájába fojtotta
zokogását.
A leány egész éjjel hallotta, hogy lent mi történik, hallotta az éneket,
a verekedés zaját és Cseróczy hangját, amelynek veszedelmes ingadozásai
elárulták gazdája állapotát. Sírt és eszébe jutott, hogy mire kérte a
diákot délelőtt, s minden nap, hogy tartson mértéket a korhelykedésben,
mit ígért meg neki a fiatalember és mennyi ideig tartotta meg…
Helén se aludt. Könyökére támaszkodva figyelt az éjszakába.
– Milyen kedvesek ezek a fiúk, – mondotta.
Aztán egy idő mulva hozzátette:
– A papa üzlete holnap megint jól fog menni.
A Judex-ház.
Előlről nézve a Judex-ház, magas homloka és bástyaszerü falai ellenére
nem látszott olyan nagynak, amilyen tényleg volt. Mint minden felvidéki
városban, amely hajdan falakkal volt körülvéve, Selmecbányán is a házak
hosszában, keskeny, de messzire futó udvarokkal és melléképületekkel
vannak kiépitve. Az utcára két, legfeljebb három ablak nyilik, s ezek
közül is olykor egy az üvegfülkébe bújtatott Szent Nepomuké vagy Szűz
Máriáé, a tulajdonképpeni lakosztályok befelé vannak. A Judex-ház egyike
volt a legnagyobb selmecbányai házaknak. Régi épület volt, de kitünően
megalkotva, tölgyfapadlókkal, tiszafa-ajtókkal, vassá szögezett kapuval,
széles falakkal s óriási tetővel, amelynek belső szerkezete száz és száz
gerendán nyugodott. Az udvart tulajdonképpen három lakóház foglalta el,
azonban valamennyit folyosók és ódon toronylépcsők egygyé kapcsolták
össze. E házak nemcsak nagyságukra, de alakjukra is különböztek. A
homlokzaton álló főépület úgynevezett Grassalkovich-stilusban, dupla
fedéllel, naiv barokkban készült, az udvarban álló ház apró ablakaival,
fehérre meszelt széles falaival lőportoronyhoz hasonlított, a harmadik,
amely már az alsó utcára nyilott, vaskosaraival, vértezett kapujával és
harcias rézkakasaival vár-maradványnak látszott.
Az egész házban mélységes csönd honolt. Ha a kapu nyilott, ha valaki
végigment a folyosókon, a visszhang felelt rá. Judex a polgári erények
egyik legszebbjének tartotta a nyugalmat s vigyázott, nehogy megszegjék.
Vásári lárma, veszekedés nem zavarta meg a háza békéjét. Az egyetlen élő
lények, amelyeknek hangját nem korlátozták, a méhek voltak. Az udvar
kerti részében takaros, zöld vesszőfonta épületben laktak s mint halk
tremoló kísérték a ház nyugodt életét. Szabad nyári napjait Judex Mátyás
a méhek és virágok közt töltötte el. Egyik öröme volt, hogy Karácsony
napján az Úr oltárán az ő két viaszgyertyája égjen s utána a tisztelendő
nála egye meg az ünnepi mézeskalácsot, amely e napra egy éven át
készült. Ezért tartotta a méheket. Az egyszerü szokásból lassan az idők
folyamán ünnep lett s amikor Judex Mátyás Karácsony előtt megjelent a
lelkészi hivatalban, hogy átadja a két vastag, zöld és piros
virágfestményekkel ellátott gyertyaszálat, az egész presbitérium
összegyült s kellő szolemmitással vette át őket. Másnap ugyancsak az
egész előljáróság megjelent a Judex-házban, illő komolysággal ette meg a
mézeskalácsot s ott maradt ebédre.
Ez ebédek a régi kor tünedező maradványai voltak.
Az asszony szekrényéből egész éven át nem használt gyönyörü szepesi
damaszt került az asztalra. Ódon, kovácsolt gyertyatartók világították
meg a termet s a késmárki fa-csillárról ez egy napon levették a fátyolt.
Tizenkét karosszék, amelynek magas támláira hajdan a város szenátusa
támaszkodott, állott az asztal mellett, s a díszhelyen, régi német
szokás szerint, nem az asszony, hanem a háziúr ült. Az ételek mind nagy
ezüst tálakban kerültek az asztalra s hogy némelyik milyen terjedelmü
volt, mutatja, hogy ugyancsak tradiciók szerint, mindannyiszor egy őz
került az asztalra, amelyet Judex Mátyás kellő méltósággal ott a hely
szinén szeldelt darabokra. Az ételek is mind a multéi voltak: vajas
levesek, kürtös kalácsok, besózott halak, gyömbérbe főzött husok,
szagosított italok, remekművü cukros tészták.
Az ebéd imával kezdődött s végig fölötte komolyan folyt le. Javarészt
egyházi ügyekről s az iskoláról folyt a szó, csak olykor vetődött föl
egy-egy társadalmi kérdés, teszem azt, hová építik az árvaházat s a
polgármester hol tölti a nyarat?
Ebéd után Judex Mátyás meghúzta a zenélő óra szalagját, s a zörgő
szerkezet eljátszotta Telemach búcsúdalát, vagy a _Kőszobor, mint
vendég_ cavatináját. Ujabb ima után az urak átmentek Judex szobájába s
minden esztendőben híven végignézték könyvtárát s növénygyüjteményét. Ez
volt a háziúr másik kedves tartózkodási helye. Köröskörül a falon
zöldfüggönyös könyvespolcok sorakoztak, tele egyformán barna bőrbe
kötött munkákkal. Kitünőbb látványosság volt az Elzevirek első _Orbis
pictusa_, az Eulenspiegel legjobb kiadása, a _Messiás_ egy kézirata s
egy rézkarcokkal ékesített ódon Luther-biblia. A polcok fölött képek
lógtak, részben portrait-k, részben tájképek. Az utóbbiak kevés
változatossággal dicsekedhettek, többé-kevésbbé dombos mezőket
ábrázoltak tehenekkel s egy komoly arccal tilinkózó pásztorral vagy
vadászszal, hozzájuk képest egy csendélet, amely két fölszelt dinnyét s
egy halat egyesített, valósággal élet és levegő volt. Az arcképek a
család régi tagjait mutatták. Jobbra az urak képei lógtak, balra az
asszonyoké. Az urak fabábként álltak üvegzöld frakkjaikban, magas
nyakkendővel, csipkés ingmellükkel; kezükben papírtekercset tartottak,
ujjukon négyszögletü, nagy pecsétgyűrű volt. Valamennyi bajusza le volt
borotválva, olyiknak azonban kecskeszakálla akadt. Hogy itt is
megemlítsem a legkiválóbbat: feltünt egy fehér parókás, rózsaszínü arcu,
piroskabátos öreg úr, aki kalpagját a hóna alatt tartotta, míg
pecsétgyűrűs keze hosszu ébenfapálcára támaszkodott. Ez volt Judex
Mátyás I., Selmec egykori soltésza.
Az asszonyok arcképei a másik oldalon lógtak. Széles szoknyáju, vuklis
asszonyságok valának, kezökben néhány szál rózsa vagy viola, amelyek épp
oly merevek voltak, mint a hölgyek arca és tekintete. Ezen a helyen,
mint mondtuk, érezte magát Judex télen a legjobban. A széles falak, a
hármas ablakok fölfogták az utca zaját, a templomcsendü helyiség
alkalmatos volt a gondolatok zsongására. Itt üldögélt esténkint, nagyító
üvegjével a könyveket olvasgatva, s közben el-elgondolkozva az élet
csöndes folyásán, amely évekn át egyforma volt, mint a lombok közé
rejtett, szerény pataké.
A Judex-ház az elősorolt helyiségeken kivül még egy csomó szobából
állott. A középső traktusban laktak a leányok, hátul pedig az asszonyok,
mert a két lánynak nemcsak anyja, hanem nagyanyja, sőt dédanyja is élt.
Csodálatosan egyforma három asszonyság volt ez: az öregség oly
hasonlatossá tette őket, mintha testvérek volnának: mindhármuknak
egyenes, határozott arcéle volt, akár egy öreg római katonának s
valamennyi nagyot hallott. Szobáik olyan tiszták voltak, mint a kápolna:
az öreg asszonyságok egyebet se tettek, mint törölgettek, lerakták a
polcokat s aztán megint visszatették rájuk a holmit. Ezzel telt el
napjuk, mert a pletykázást Judex szigoruan eltiltotta. Az öregek
egyébként egész héten nem mozdultak ki szobáikból, csak vasárnap
csináltak vuklis frizurát, föltették a gyöngyszemü főkötőt, selyembe
öltöztek és parazolt meg keszkenőt véve kezökbe, templomba mentek. A
templomban állandóan keservesen sírtak a prédikációnak. Hogy miért, nem
tudnám megmondani; hiszen egy kukkot sem hallottak belőle s a
tiszteletes úr javarészt arról beszélt, hogyan lett Saulusból Paulus és
mint űzte ki Urunk a templomból a galamb- és pénzkufárokat…
A vasárnap egyébként békés ünnepe volt az egész háznak. Ezen a napon egy
szál cérnát sem volt szabad befűzni s szép német szokás szerint a
cselédek is az asztalnál ebédeltek. Mindenki a legujabb s a legfeszesebb
ruháját vette föl, kinézett az ablakon, végigsétált a fősoron s aztán
egész ebéd alatt szorgosan ügyelt rá, nehogy foltot ejtsen az új
asztalkendőn. Délután, ha szép idő volt, elküldtek Vietoriszhoz, a
fuvaroshoz, egy pár kölcsön-lóért. Hintaja tudniillik volt a háznak, egy
ódon bárka, amely a kapu alatt állott s csöndesen küzködött a rája
telepedő porral. Bakjában békés tücsök lakott s vígan hegedült egész
nap, a pincetok helyén tyukok költöttek.
Alkonyat felé kikocsiztak Hodrusra vagy a tóhoz, amelyhez csodálatos
babonák fűződnek, avagy Vihnyére, s fölvirágozva tértek haza. Mindenki
meg volt elégedve a gyönyörü délutánnal s az estét Harang és Kalapács
játékkal vagy tépéscsinálással töltötték el. Néha elvetődött hozzájuk
egy pár komolyabb fiatal ember: Hrehus, a gyógyszerész vagy
Heiligenbluth, a postamester fia. A két fiatalember hegedült és
fuvolázott, amíg a pulpitus gyertyái le nem égtek s a kakukóra nyolcat
nem jelentett…
A család hétköznapokon az ambituson találkozott. Ambitus alatt nem kell
folyosót érteni: ez egy terasz féle, tágas, üvegfalu helyiség, amely a
széjjel fekvő szobák közt kapcsolatot létesít s amellett minden
házimunkára alkalmatos. Budapesten télikertnek neveznék, a felvidéki
szerénység beéri a folyosó cimmel. Itt készitik a nőiruhákat, amelyek
szabási lim-lomjainak tág tere van, itt pipázhat legkényelmesebben a ház
ura, itt rendezik a befőtteket, a lányok itt vagdossák ki cifra papirból
a lámpa- és ablakdíszeket, szóval, mindenki napi tevékenységének alkalom
és hely nyilik. Itt hányják-vetik meg a hétköznapi dolgokat: mit főznek
holnapra, melyik malac kerül kés alá, mikor kell fölrakni a téli
ablaktáblákat, hány zsák krumplit hoz a hodrusi föld? Itt lüktet a ház
szíve, mellette van a gyomra: a konyha.
E szó fölött nem lehet ily gyorsan tovasiklani, ez a főzőhelyiség a
komolyság és ünnepiesség. Tág, világos terület, akár egy fegyverterem;
falain lógnak az asszonyok félelmetes szerszámai: hegyes, hosszu
nyársak, rézvörös vedrek és edények, különböző alaku sütők és fazekak,
olyan fedelekkel, mint egy-egy pajzs. Hatalmas tölgyfaszekrény rejti a
konyha gyógyszertárát: a gyömbért, szegfüszeget, vaniliát, borsot,
babérlevelet s egyéb ingredienciákat, amelyek hervadt szaga kicsap a
fiókokból s jelentős részt követel a konyha vegyes illatából. Mert
különböző szaggal van tele a helyiség: emitt a fenyőfa parázsának
kellemes füstje kavarog, odébb a pecsenye egészséges, erős illata
száldogál, egy kondérból az égetett cukor édeskés szaga árad, míg arrébb
a nyers hus hirdeti jelenlétét, s velök összevegyül, terjed a friss
káposzta, a fokhagyma, a sült kenyér, a meleg bor, a fagyott burgonya, a
frissen párolt gyümölcs szaga. Két helyről indul szét az illat: a kis
tűzhelyből, amelyen a napi ételek készülnek s a nagy, bástyaszerü
kemencéből, amelynek belseje olyan, mint a tűzokádó hegy krátere. Ebben
készülnek a nagy ebédek, az egydarabban sült őzek és disznók, a hatalmas
kenyerek, amelyeknek elkészítése mindig huszonnégy órás munkával járt, a
régi német szilvás és gesztenyés kalácsok, amelyek heteken át
süstörögnek a gádorban. A leghatalmasabb eféle tészta karácsonyra
készült, még pedig nyolc nappal az ünnep előtt. A tésztába
pénzdarabokat, apró ékszert dobtak, s aki mit magának leszelt, azt
megtartotta… Természetes, hogy a konyhának az illatokhoz meg volt a maga
zenéje is: itt egy huspároló fazék pöfögött csöndes méltósággal, emitt a
saját zsirjában sülő hal sziszegett, ott, mint nyári záporeső pattogott
a frissen sülő husszelet, itt lassu sercegéssel készült az ünnepi
tészta, ott a nagy kemence vadul lobogó lángjának zihálása hallatszott.
Csupa élet volt a nagy konyha, telve színnel és asszonyos tudománynyal,
méltó a Brillat Savarin, s nem az én tollamra.
A Judexék konyhája hires, nevezetes volt az egész felvidéken. Ha valaki
leányát férjhez adni akarta, nem mulasztotta el, hogy tiszteletét ne
tegye Judexnénál, meginstálván őt, hogy leányát néhány heti oktatásra
vegye föl. Judexnének hizelgett a megtiszteltetés és hat hét alatt
megtanította az ifju lánykát ama művészetre, amelynek felvidéki konyha a
neve. Recipéit messze földre vitték el s még a székely menyecskék is
megcsodálták.
Egy-egy főztjének híre, – akár ma egy párbajé – országszerint
tovaszállt. S ha hozzájuk ment vendégségbe, a bányagróf is tizenkét órát
éhezett, hogy annál nagyobb ájtatossággal kezelje a nagykanalat. A
konyha mellett volt az éléskamra: méltó a szomszédjához. A hosszu polcok
görnyedésig rakva befőttekkel, konzervekkel, rizikével, gombákkal, még
egy hordó kolozsvári káposzta is akadt, amelyből minden héten egyszer
levettek egy réteget, a többit pedig gondosan eltették. Itt lógtak a
hatalmas sódarok, az oldalasok, odébb csillogó zsiros bödönök
sorakoztak, mellettük gyönyörü tégla vajak és turók, friss gyümölcsök,
hideg pecsenyék, aztán téli főzelékek takaros zsákokban, utánuk óriás
ecetes üvegek, amelyeknek peremén teleszítt szivacsként áll az anyaecet.
Ki tudná felsorolni mindazt a gazdagságot, amely e két teremben
összetalálkozott s földolgoztatását várta?
Még meg kell emlékeznem egy sajátos szobáról, amely ma már szintén a
multé. Ez a lomkamra, telve évszázadok elnyűtt, régi portékáival,
molyokkal és békén nyugvó emlékekkel. A Judex-házban nem dobták félre az
elhasznált holmikat, mert ki tudja, mit mire lehet még fölhasználni? Itt
van például az óriás, évszázados foltzsák, amelyről a mai kor emberei
már alig tudnak. Mint a mult hiénája fogyasztja el mindazt, amit az idő
a csatatéren hagyott. Van benne velencei selyem, török rongy, rácvászon,
spanyol, virágos rokokó és sok tarka fátyol, foszlány, szövet meg
szepesi posztó, sőt még egy bőrköpönyeg romjai is itt lesték
metamorfózisukat. A kortörténet ismerője visszamehetett volna a
tizenhatodik századig. Vele rokon egy másik, kisebb zsák, amely a
gombokat őrizte. Ez is tarka begyü volt: kezdve az empire pillangós
bronz csattocskáin, a tizenhetedik század polgármesteri gombjáig,
amelylyel törököt lehetett volna agyonütni, a mándli-pitykétől a
karneólig, megtalálhattad itt minden divat maradványait. A fakult
aranypaszomántok, prémek és zsinegek ott hevertek mellettük. Oldalt a
falakon s fennt a padmalyon ócska függönyök, madárkalitok, foszlott
esernyők, kézi lámpák, gyerekbölcsők, összecsuklott, zöldülni kezdő
csizmák, paradicsomkarók, régi újságok, szakadozott kosarak, rozsdás
egérfogók és – egy finom, virágokkal ékesített, kék és piros színekkel
váltakozó selyemnapernyő álltak tarka sorban. Hát ez hogy került ide?
A napernyő egykor Málikáé volt, de, amint Judex a „maskarát“
megpillantotta, apai szigorát latba vetette s a cifraságot kiküszöbölte
a házából. Ilyen napernyőt csak színésznők viselnek, – mondotta a
családfő, aki ennél szigorúbb ítéletet nem tudott. Ez tehát nyakát
szegte a tarka jószágnak. A szegény napernyő most egy drótozott fazék s
egy molyette vadászmellény közt várta megújhodását…
Málika kérői.
Amint a két leány eladó sorba jutott, a házhoz szállingózni kezdtek a
kérők.
A Judex-családnak a felvidéken mindenütt voltak ismerősei. Már tizenhat
esztendő óta, ha a ház ura kimozdult Selmecbányáról vagy valamelyik
ismerőse keresztülutazott a bányavároson, Judex szóba hozta a _leányt_ s
a vendég a _fiut_, aki akkor még gimnáziumba, vagy elemibe járt. Akit
Judex ezzel a bizalommal megtisztelt, jó emberének kellett lennie, de
így is voltak vagy tizenketten, akikkel valamelyes hallgatólagos
egyezségre lépett. Eperjesen, Gölnicbányán, Szomolnokhután, Iglón,
Lőcsén, Körmöcbányán, de sőt még Brassóban is volt egy-egy barátja, akit
évszázados hospitális viszony fűzött a családhoz. Amikor az idő haladt,
a régi barátok sorban visszaemlékeztek a rég elmult téli esték bizalmas
beszélgetéseire s egy-egy napon megjelentek Judexnél. A háziúr régi
szeretettel fogadta őket, megcsókolta az apát s a fiút, aki illemtudó
szerénységgel egész nap egy szót sem szólt, hanem figyelmesen hallgatta
az öregek beszélgetését, s nem mert Málikára nézni. A vendégek egy hétig
voltak ott, átadták ajándékaikat: egy-egy darab szepesi vásznat vagy
dobsinai hímes tojást, szomolnoki fenyőfákból faragott asztalkendőgyürüt
s effélét egyebet, aztán továbbmentek, jövő esztendőben visszatértek s
folytatták a barátkozást.
Amikor az első háztűznéző megérkezett, Judex családi tanácsot tartott.
Szobájába hítta az asszonyokat meg Málikát, s midőn elhelyezkedtek s egy
percnyi mély csönd keletkezett, kifejtette a házasságról való nézeteit.
Az öreg asszonyok mindjárt az első szónál sírni kezdtek s végig sírták a
fejtegetést, jóllehet, amint tudjuk, az egészből édes keveset hallottak.
Judex okos ember volt s szépen beszélt. Egyszerü színekkel festette meg
a kor romlottságát, amely immáron a legnemesebb intézményeket is aláásta
s a házasság egykori szent bástyáit is lerombolja. Hitszerü kötelessége
azoknak, akik magukat becsületes embereknek gondolják, e sáncokat
megvédeni. Azt is kifejtette, hogy nem barátja az egyéni szabadság
korlátozásának; a leány akaratát figyelembe kell venni. Éppen azért
tetszésére bízza, hogy ama válogatott tizenkét fiatalember közül,
akiknek családját a Judex-házhoz évszázadok kipróbált barátsága
csatolja, annak nyújtsa kezét, akit leginkább megkedvelt. Ne hamarkodja
el a dolgot, fejtegette tovább, Jákob is évek hosszu során át várt
Sárára, s ő maga is hat évig járt jegyben feleségével. Idő nélkül az
érzelem gyökér nélküli virág… Miután mindezeket puritán méltósággal
elmondotta volna, közölte Málikával annak a tizenkét fiatalembernek a
nevét, akiket méltónak tartott arra, hogy valamelyikét vejéül fogadja.
A következő esztendők tehát a házasság előkészületeinek szóltak. Az
ambituson már készültek a Málika fehérnemüi s ruhái, Judex pedig
elutazott a Garamra s egy régi kipróbált asztalosnál, a híres Bischofnál
rendelte meg a tiszafa-butorokat. Málika tehát válogathatott, s egyúttal
a világba is lépett. A téli hangversenyekre elvitték, sőt részt vettek
egy valéta-bálon is. Itt ismerkedett meg Málika Cseróczyval…
A szíves olvasó, akit kitéréseim eddig is bizonynyal kifárasztottak,
engedje meg, hogy még egyszer visszaéljek türelmével és egy valéta-bál
rövid leirásával próbálkozzam meg.
Valétának hívják Selmecen, mint fentebb is jeleztem, az akadémiát
végzett tanulót, aki a régi dal szerint így távozik: „az út hazámba
visszaint, filiszter leszek ott megint“. Elvégezvén tanulmányait,
fenékig ürítve a diákélet serlegét, megy vissza a maga csöndes kis
városkájába erdőt őrizni, fát eladni, deszkát fürészelni s a szép
diákéletnek menthetetlenül vége. Természetes, hogy ez alkalom bizonyos
ünnepélyességgel van egybekötve, rendesen pedig táncvigalom keretében
zajlik le. A táncolók közt könnyü a távozó ifjakat észrevenni. A valéták
között ugyanis egy sincs, akinek váll-szalagja ne volna; tanulói
pályájának ez a legszebb trofeája. Hosszú, széles selyemöv ez, amelyet a
jobb váltól a bal csípőig keresztbe húzva viselnek.
A zöld vagy kék színü pántot egy-egy selmeci szép leány olykor egész
esztendőn át hímezte s adta örök emlékül… Ha megfordulsz valamelyik öreg
erdész házában, a fegyverek közt elfakult, régi időkről beszélő szalagot
fogsz látni. Ha megkérdezed gazdájától, mit jelentsen e különös
selyemhímzés, az öreg vadász szeme talán könybe fog lábadni.
Zászlómaradvány az: az ifjúság, a boldogság, a szerelem egykor diadalmas
lobogójának foszlánya…
A valéták utolsó mulatságára egész Selmec, élén a bányagróffal és a
tanári testülettel, megjelent. Ez nem a rendes vad táncestély volt, ahol
az ifjúság tűze szertecsapkod s lángba borítja az egész termet: a
kedélyeket a jövő ismeretlensége, az emlékek varázsa és az élet
változandóságának érzése tartotta bilincsben, a fiatalság lángja csak
megötvözte a hangulatokat.
Judex Málikának ez volt az első bálja: a családi otthon csöndes, örökké
változatlan s multban, jövőben egyforma képe után egy új világ sajátos
színei jelentek meg előtte. Összeakadt egy csomó emberrel, akik eleintén
furcsák, nevetségesek, aztán őszinteségük s közvetlenségük révén
érdekesek, majd kedvesek lettek előtte. Nyugtalanságuk, lelkesedésük és
csüggedésük, erejük, szilajságuk az ifjúságot hirdette, a gyors
fergeteget, amely telve izgalommal, rejtelemmel és ismeretlen érzéssel.
Amikor a leány először indult táncba, idegenkedve símult a fiatalemberek
karjához: így férfi őt még nem érintette, ily különös, szinte lázba
borító levegőt nem ismert. De csakhamar fölébredt ő benne is a
fiatalság, lelkéből egy csomó idegen, szilaj és meleg érzés fakadt;
érezte, hogy az ifjúság összekapcsolja őket s gyönyörrel engedte át
magát az új világ rejtelmes lázának, amely fölvillanyozta s minden
gondolatát mint egy csapásra megváltoztatta. Alig fordult meg párszor a
teremben s már úgy látta, hogy csupa régi ismerős közt jár s amikor
táncosa karjához símulva szemét félig lehunyta, a hideg, komoly szülői
ház messze, ködös távolban maradt mögötte… Furcsának, lehetetlennek
látszott a rendes esti családi kör, a békén világító lámpa, az ódon
falak, a néma környezet… Milyen más világ ez! Hogy is lehet, hogy eddig
nem tudott róla?
A fiatalság csakhamar megérezte, hogy új szövetségesre akadt; Málika a
bál királynője lett, körülötte hemzsegett a táncos had, őt ünnepelték
valamennyien s ő is oly kedvesnek, oly ragaszkodónak s hozzája
tartozónak látta valamennyit. Amikor éjfél beköszöntött, a terem zajos
hangulata kissé leszűrődött. Most következett a valéták búcsúzója.
A táncosok hosszu félkörben állottak föl s lassu sétára indultak. A
teremben csak a gyertyák sercegése hallatszott, mindenkin ünnepies
hangulat vett erőt. Elől ment az akadémia akkori büszkesége: Ocsovai,
egy deres haju, élete delén levő férfi, aki nemrég szabadult ki
Kufsteinból s azóta látott neki a tanulmányoknak. Utána a többi
valetáns, míg a fiatalabb diákok oldalt sorakozva, tiszteletteljes
csöndben nézték végig a fölvonulást. Málika Cseróczyval állt a terem egy
sarkában.
A menet egyszer megkerülte a termet, aztán hirtelen minden lámpa kialudt
s a széles helyiséget egy szál gyertya világította meg. Csöndesen
zendült meg a régi diáknóta:
Ballag már a vén diák tovább.
Isten hozzátok cimborák – tovább!
Az ut hazánkba visszaint,
Filiszter leszek ott megint,
Tovább! tovább! tovább!
Fel bucsucsókra cimborák!
Isten tudja, ennek a nótának a szövegében nincs semmi rendkívüli
gondolat s a melódiája se szárnyal magasan, mégis a mint kísérteties
világításban, őszintén, a szívből, mintegy az elmult fiatalság panaszos
sóhajaként fölhangzott, szem nem maradt szárazon a teremben. Málika azt
érezte, hogy Cseróczy erősebben fogja meg a karját s félig
elérzékenyülve, félig elkábulva az ösmeretlen, nem sejtett képtől, a
diákélet allegóriájától, amelyben a saját lelke visszfényét látta,
önkéntelen odasímult a fiatalemberhez, az ifjúsághoz, az élethez. Azután
fokozatosan lassu zsongással véget ért a dal s a terem megint
kivilágosodott.
Málika végighúzta kezét homlokán s a fiatalember szemébe nézett. Vére
lüktetett, feje egy cseppet szédült s édes láz rázkódtatta meg testét.
Behúnyta szemét s átengedte magát új gondolatok és hangulatok
hullámainak, Cseróczy pedig érezte, hogy a leány repkényként símul
hozzá, amint végigröpülnek a termen…