sehogyse akart mellőle tágítani. Őt, mint dolgos embert, minden munka,
így a tótok foldozása is felette érdekelték. Neki kellett hát látni a
szomoru munkának. Vitnyédi sohase hitte volna, hogy a drótozás ily
komoly és előtanulmányokat kivánó munka. Verejtékezve övezte körül a
tálakat és forrasztotta össze a bögréket. Félóráig tartott, míg egy
drótot összebogozott a másikkal s hamar körülhálózta az egész fazekat,
egyszerre zsupsz, a háló kicsúszott a kezéből s ott volt, ahol kezdte… A
diák e percben a csillagászattannál is nehezebb tanulmánynak vallotta a
drótozást… Nyögve és fogcsikorgatva haladt tányérról-tányérra. Végre,
délben a háziúr fölment ebédelni s az ifju földhöz vághatta az egész
pereputtyot. Kiszaladt az udvarra; az emeleti folyosón éppen akkor ment
Helén az ebédlő felé. Tehát legalább némi kárpótlás! A fiatalember
balkezét sokat mondólag szorította szívére, jobbjával pedig a rózsák
után nyúlt… Nyúlt, nyúlt, de semmit se talált zsebében… A tehén kiette
őket a kaputjából… Szégyenében félig elsülyedve támolygott ki a házból,
míg Helén keserü könycseppeket ejtett utána… Ő azért mégis szerette a
drótos tótot.
Látni való, hogy ilyeténképpen Judex méltán félthette a leányait.
– Ezek az átkozott diákok, – mondogatta a család matrónáinak, – vajjon
mit találnak rajtuk a leányok? Isznak, énekelnek, korhelykednek, s
együttvéve nem érnek egy fakovát!
Az asszonyok bólintgattak; ők mindenre bólintottak, amit Judex mondott.
– Ideje volna, hogy rendet csináljak, – szólt később a ház ura s az
asszonyok megint bólintottak, – Valóban ideje, – tette hozzá
meggyőződéssel.
Judex, mint a nyugodt véráramlat képviselője, lassan gondolkodott s csak
félóra mulva szólalt meg ismét.
– Különösen ez a Cseróczy, – jegyezte meg. – Ez elinná a Dárius kincsét
s valamennyi bányavárost. Csak már ezt ne látnám itt az ablakom alatt
ólálkodni. Minden komoly embert elriaszt a háztól. Amióta megint
visszajött az akadémiára, Málika ki van cserélve, nem lehet vele bírni.
Ha ezt egyszer relegálnák, egy új csillárt adnék a templomnak.
A diákok tényleg egymásután üzték tova a legkomolyabb kérőket. Knappe
gyászos távozásának okait ismerjük s meg kell említenünk, a lőcsei
Fabricziuszt és az eperjesi Markusovszkit szintén a diákok riasztották
el. Az ifjak nem dolgoztak a nyers erőszak fegyvereivel, ellenkezőleg,
éppen a nyájasságukkal és udvariasságukkal törték ki ellenfeleik nyakát.
Teszem azt: mit csináltak Markusovszkival? Ez a fiatalember
bányatudományokkal foglalkozott, s az akkoriban tért ölelő
gázvilágításnak volt híve. Cseróczy megismerkedett vele s azt mondta,
hogy kitünő, eddig még kellőképpen nem méltányolt világító testeket
ismer. Egy gyönyörü meleg délutánon elvezette Markusovszkit a bélabányai
rétekre s az ott álló ezerjófüvek köré sétáltatta. Cseróczy hanyagul,
cigarettázva ment a furcsa növények körül, amelyek illó ólaja, amint égő
szivarkájával közelükbe ért, lángra lobbant. Markusovszki, aki
úgylátszik, nem volt elég járatos a botanikában, csodálkozva nézte a
tüneményt.
– Hát ez mi? – kérdezte a diáktól. – Sose láttam ilyet!
A diák csodálkozva nézett rá vissza.
– Ezt nem ismeri? Ugyan ne tréfáljon…
Markusovszki tiltakozott.
– Ha mondom… Sejtelmem sincs róla, hogy mi ég itt?
Az ifju magyarázatba kezdett.
– Ami itt ég, az az ezerjófű. A mint hozzáérek a cigarettával, – és
szivarkájától újra lángra lobbant a fű, – úgy meggyullad, mint egy
gyertya vagy egy petroleumlámpás… Sőt a fénye még kellemesebb is… Az
egész pedig fölötte olcsó, mondhatnám, ingyen van. Képzeljen el egy
gyertyát, amelynek tucatja egy krajcárba kerül…
Markusovszki elképzelte s fantáziája rögtön működni kezdett. Micsoda
üzlet volna ezeket a gyertyákat akár csak krajcárjával eladni, városokat
velük megvilágítani, részvénytársaságot alakítani stb. Itt hever a
vagyon a földön, csak föl kell szedni… Hisz ez a magyar Kalifornia! S
ezek a bolond selmeciek nem tudják, milyen kincs fekszik közöttük… Nem
szólt a diáknak semmit, hanem másnap tíz szekér füvet vásárolt össze s
már látta a gyöpöt aranynyá változni. Szegény flótás! csak így jött rá,
hogy száraz állapotban az érdekes növény legföljebb szépítő víznek
használható… Markusovszki szégyennel távozott, mert akivel Selmecen
összeakadt, mindenki csak azt kérdezte tőle, mikor vezeti be már a
városba az ezerjófű-világítást?
Még hamarabb végeztek a diákok Fabricziuszszal, akit vadászatra
csábítottak. Fabricziusz fösvény természetü volt s amikor a hajtások
véget értek, mindig a legnehezebb nyulat választotta ki magának. A
diákok egyszer egy vízbefult vékonypénzü nyulat találtak a patak
partján. Fölvágták a hasát s kövekkel rakták teli. Természetesen az volt
a legsúlyosabb vad. Fabricziusz a vadászat után mérlegeléseket téve,
szerencsésen ezt a példányt választotta ki, nagy diadallal vitte haza s
fölajánlotta Málikának. A leányban volt annyi humor, hogy másnap
vacsorára egy csomó követ tálalt föl Fabricziusznak, aki sietve és
megsemmisülve hagyta el Selmecet.
Mind e tréfák az egész város tetszését megnyerték, de Judexnek éppen nem
voltak inyére. A kiszemelt tizenkét fiatalemberből hat már
kiselejteződött s Málika még mindig nem választott.
Egy szép estén végre az apa elhatározta, hogy komolyan fog beszélni
leányával. Hogy szavának súlyt és ünnepélyességet adjon, magához kérette
a tiszteletes urat, Institórisz Fülöpöt s akkor vonta kérdőre a leányt.
A kihallgatás fölötte szolemnis volt.
– Édes leányom, – kezdte Institorisz Fülöp uram, jól ápolt kezének ujja
végeit mellén összeérintvén, – atyád és lelki nevelőd, aki a konfirmáció
szentségében részesített, akarnak veled beszélni.
Ünnepélyes szünetet tartott, szemét komoly méltósággal jártatta körül a
szobában s aztán tovább folytatta:
– Komoly és életbevágó, jól megfontolandó kérdésről van szó. Atyádnak, a
keresztény gyülekezet egyik előljáró hű sáfárjának akarata, hogy
magadhoz illő párt keressél. Ez az Írás szerint és helyesen vagyon. Én
plántáltam a te lelkedet az Úr szőlejébe s azért bizalmasan szólok
hozzád: érleld meg immáron elhatározásodat s tekints körül azon
tiszteletreméltó ifjak során, akik atyád bizalmával is dicsekedhetnek s
néked is becsületedre válnak. Mert meg vagyon írva: nem jó egyedül
lenni.
Málika köteles tisztelettel hallgatta a szavakat s aztán válaszolt.
– Hogy tudnék köztük választani, főtisztelendő uram? – szólt hasonló
ünnepélyességgel és biblikus szavakkal. – A testnek, – tanítottak az
iskolában, – az Írás szerint a szem a lámpása.
– Úgy van, – bólintotta Institorisz.
– Azért, ha a te szemed homályos leend, az egész tested is homályos
lészen, mondja tovább az Írás. Ha azért a benned való világosság,
homályosság: a homályosság mennyivel nagyobb lészen? Ám az én szememnek
nem tetszenek azok, akiket atyám választott. Senki nem szolgálhat két
úrnak: mert vagy egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez
ragaszkodik, a másikat megutálja. Hogy szolgálhatok hát én egyszerre
szememnek, testem lámpásának és atyám akaratának?
– Mindez helyes, gyermekem, – szólt Institorisz, akit meglepett e
bibliai tudomány, – látom, jól megtanultad az Írást. De atyád akarata
összeegyeztethető a te akaratoddal. Nem teremthet a jó fa hitvány
gyümölcsöket, mondja ugyancsak Máté apostol, s így a te gondolatod
egyúttal atyád gondolata is és fordítva. Nem értem hát, miért nem
választasz e derék fiatal emberek sorából? Beszélj, gyermekem.
Málika kissé hátrahajtotta fejét, behunyta szemét és sápadtan, de
elhatározottan mondta:
– Én Cseróczyt szeretem.
Judex egyszerre kiesett a bibliai hangulatból és összecsapta kezét.
– Meg vagy bolondulva? – kiáltott föl. – Ezt a korhelyt? Ezt a
léhaságot? Hiszen már egy házat vehetnék azon, amit zálogok kamatján
rajta kerestem! (– Ime, tehát már az is baj, ha valakit gazdaggá
teszünk.)
Maga Institorisz is álmélkodott, s világi hangot ütött meg.
– De leányom, egy diák! Egy csélcsap! Egy senki fia! Honnét tartson el,
honnét adja meg neked azt a kényelmet, nyugalmat, amelyet édes atyád
házában élveztél?
– Tekintsetek az égi madarakra, mert azok nem vetnek, sem aratnak, sem a
csürbe nem takarnak, – vetette ellen egy csep gúnynyal Málika. – Salamon
minden királyi dicsőségében nem öltözött úgy, mint ezek közül egy,
mondja az Írás… Nemde, tiszteletes uram?
– De a madarak nem isznak reggelig Gerstäkkernél, – tiltakozott a
lelkész. – Ugyancsak Máté mondja, hogy a bölcs ember kősziklán építi
házát. Honnét építsen a korhely?
– Ne itéljetek, hogy ti is ne itéltessetek, – fejezte be Málika.
Judex látta, hogy dogmatikus alapon nem halad a dolog s azért két
kezével az asztalra támaszkodva, mint nagy őse, a soltész, amikor
itéletet mondott ki, így szólt:
– Vége legyen a höbörtnek, gyermekem. Még egyszer mondom: nem akarom
elhatározásodat befolyásolni. Ime tizenkét derék fiatal ember van itt:
válassz köztük. Én nem vagyok az _Ármány és szerelem_ apaalakja,
tisztelem a meggyőződést és az érzelmet. De ha e tizenkettő közül nem
tudsz, recte: nem akarsz választani, úgy nem marad egyéb hátra, minthogy
magam szemeljem ki a legérdemesebbet. Sic volo, sic jubeo.
Málika végigsimított homlokán és lassan fölindulva így szólt:
– Én Cseróczyt szeretem. Mi kifogástok van ellene? Rosszabb a szíve,
mint akárkié? Gonoszabb, mint a tizenkettő? Hogy korhely?… Miért ne
legyen az? Mindenkinek olyan szomoru, csöndes az ifjúsága, mint az
enyém, amely lehetne egy oszlopé, egy butordarabé, de nem egy fiatal
lányé? Ezért rójjátok meg? Akkor itéljétek meg a lombot, mert zöld és a
szívet, mert vér van benne.
Dacosan vetette hátra fejét.
– Ha én akarom, akkor nem lesz korhely, – mondta nyugodtan. – Ha én
szólok neki, akkor erkölcsösebb lesz, mint Markusovszki, Knappe és
Heiligenbluth összevéve. Érzem és tudom, mert a szívem mondja.
Judex nem követte erre a térre.
– Látom, hogy ma nem lehet veled okosan beszélni. Zeit bringt Rath. A
kérdésről módunkban lesz nyugodtabban és emelkedettebb álláspontról
szólani. Idővel be fogod látni, hogy igazam van. Köszönöm főtisztelendő
úr szives támogatását és kérem jövőre is. Béke velünk!
Institorisz még egyszer fölemelte jobb keze mutatóujját és
kenet-baritonon szólalt meg.
– Leányom, gondold meg, hogy atyádnak köszönheted életedet, létedet, s
az Úr után ő az első, akinek felelősséggel tartozol. Isten világosítsa
meg az ő orcáját rajtad! Gondolkozzál ez irányban, leányom.
Málika lámpával kezében kísérte le a papot.
– Főtisztelendő úr, szólt szerényen és szendén, – holnap elküldjük a
karácsonyi csirkéket.
Institorisz szeme fölragyogott. Minden karácsonykor egy tucat csirkét
szokott kapni Judextól.
– Szépek, Málika húgom, szépek? – kérdezte egyszerre világi tenoron,
mert maga is szerette s meg tudta becsülni az ízléses falatokat. –
Vajjon mifélék?
– Van kendermagos és van plymouth.
– Plymouth? – lelkesedett Institorisz, ajkait összecsűcsösítve. –
Plymouth? Gyönyörü!
– De a plymouthból nem küldhetek tisztelendő úrnak… Bizonynyal nem
szereti…
– Én? Ne szeretném? Honnét gondolod Málika? Ez bizonynyal tévedés.
– Mert édesapám a kendermagosokat választotta a tisztelendő úrnak.
Institórisz egy pillanatra megállt a lépcsőn. (Nézze meg az ember a vén
fukarját, – gondolta magában. – Lelkiatyját ilyen aprópénzzel akarja
kifizetni?)
– Azért csak küld a plymouthokat, leányom, – mondta. – Én jobban
szeretem s végre is: én eszem meg őket.
– Értem, – felelt Málika. – Pedig édesatyám tud választani…
– Ugyan hagyd el, – felelte Institórisz kezével legyintve, – a plymouth
csak többet ér, nem? Hogy tudna atyád jót választani? Ő már öreg és
elfogult…
A tisztelendő úr nyugodtan ment haza, de amikor a lakása kapuja elé ért,
megállt és megdörzsölte a homlokát.
– Terringettét, – mondta, mert lassan szeretett gondolkozni, – ez a kis
fruska mintha rám olvasott volna a tyúkokkal. Hiszen, nemcsak a
csirkéket, de a férjet is ő választotta ki…
A bor.
– Cseróczy, – szólt Málika, amikor pár nap mulva az ifjúsági bálon vad
táncban robogtak végig a termen, – ígérjen meg nekem valamit.
– Mindent megígérek, – szólt Cseróczy meggyőződéssel. – Törjem be a
nagytükröt?
– Nem. Ellenkezőleg; arra akarom birni, tegyen le ezekről a rossz
szokásokról. Lássa: az egész világ azt mondja, hogy korhely, csélcsap,
soha semmi se lesz belőle.
– Az nem fáj nekem.
– Nekem fáj. Beszéljünk okosan, Cseróczy, hallgasson rám egyszer. Tegye
meg a kedvemért, hogy ne igyék és ne korhelykedjék.
Cseróczy mosolygott. Málika egy ideig hallgatott, aztán látva, hogy a
diák nem felel, kiegyenesedett és így szólt:
– Nem tűröm, hogy korhelykedjék.
– Az más, – felelte a fiatalember fejét meghajtva. – És miért nem tűri?
A legnagyobb forgatagban táncoltak, a notabilitások páholya előtt.
Málika tudta, hogy mindenki szeme rajta csüng, s ezért nyugodtan,
komolyan nézett Cseróczy szemébe.
– Mert szeretem, nagyon szeretem magát, – suttogta halkan.
Ez a pár szó, amely egyszerűen volt mondva, hogy senki észre ne vegye,
miről van szó, lángba borította a fiatalembert. Málika bájos volt e
percben, amint okossága, nyugodtsága lassan szerelmes tekintetbe olvadt
és arca lassankint biborszínüvé változott. Egy ideig kiállta a
fiatalember tekintetét, aztán mikor a forgatagból kiértek s egy
pillanatra a déli növények eltakarták őket, feje Cseróczy vállára
hanyatlott.
– Ígérem, szentül ígérem, – mondta a fiatalember és gyöngéden magához
szorította a leányt.
Cseróczynak e pillanat óta tehát nem lett volna szabad korhelykednie,
ott kellett hagynia a bort és a víg társaságot. De a bor nem az a barát,
amelyen, ha nincs szükségünk rá, szó nélkül tovább lehet adni. Mert,
Istenem, hányszor az életben volt már nekünk szükségünk ő rá? Ha baj ér,
ha a leány megcsal, ha az élet sivárnak tetszik, ha fiatalságunk meg
akar szökni, ha bizalmunk az emberekben megdől, mindig a bor az, amely
híven kitart mellettünk. Csak annyit kell érte fáradnunk, amennyi
munkába kerül, hogy a poharat a szájunkig vigyük s már ott van
mellettünk, fölfrissíti vérünket, megedzi szívünket. Ezt a hű társat nem
lehet egyszerűen a pokolba kergetni, ez a barátság kötelez. Meg kell
gondolnunk, hányszor éltünk vissza a szívességével, hányszor riasztottuk
föl éjnek idején, hóban, fagyban, rekkenő hőségben, porban, zivatarban,
s volt-e rá eset, hogy cserben hagyott volna? Odaült mellénk és mint a
jó anya, aki minden percben, éjjel-nappal ott van gügyögő gyermeke
mellett, ölébe vett és mesélt, mesélt csodálatos emberekről, káprázatos
vidékekről, kábulatos érzésekről. S mi nyomon követtük az ő sajátos
országába, ahol az utcák aranyból vannak, és az arany sárból, ahol a
gondolatok cikázva, sziporkázva suhannak jobbra-balra, ahol isteni
következetlenség, bűbájos fejetlenség és csillogó haszontalanság
hullámai ringatnak édes álomra. S amikor egy este a ragaszkodó Eckehardt
oda akar mellénk ülni, hogy elbeszélgessen velünk multról meg
jövendőről, ridegen vetjük oda neki:
– Takarodjál, korhely vagy, haszontalan vagy, borissza vagy… Nem kellesz
többé!
– Bántottalak valaha? – kérdi erre szomorúan a bor. – Rád tukmáltam
magamat? Megcsaltalak? Elárultalak? Odaadtam neked mindenemet: erőmet,
tüzemet, bátorságomat, s te most, íme, cserben hagysz?
– Most cserben hagysz? – Igen, Cseróczy tisztán hallotta, amint a bor
szelleme ezt súgta feléje. Legrégibb kenyeres pajtásától kellett
megválnia, suttyomban, baráti kézszorítás nélkül. Hát lehet ez? Amikor a
táncteremből kiment, az ebédlő minden sarkából, minden szemből
rámosolygott az öreg barát. Kiszaladt a friss levegőre, ott se volt
nyugta: a máskor csillogó, színekkel telt éjszaka ma üres és fekete
volt, mint a pincegádor. Milyen más volt azelőtt: jobbra is, balra is
tőle incselkedő szellemek cikáztak el, a fülébe súgtak valamit s
megkápráztatták a szemét; ma olyan szaga volt a levegőnek, mint a sült
töknek. Megint visszament a terembe és a diákok közé ült.
– Hadd szorítsak veled hát utóljára kezet, – dörmögte maga elé s
hatalmas serleget rakott az asztalra. – Búcsúzzunk a bortól.
Belenézett a csillogó folyadékba, a fölületén mosolygott az öreg barát
ábrázata.
– Málikáról fogok mesélni, – dörmögte feléje. – Jer velem, cimbora!
Cseróczy megragadta a poharat és fenékig üritette. Hiszen utoljára
történik ez… Az első poharat követte a második, a harmadik, a tizedik s
a fiatalemberrel forogni kezdett a világ. Szörnyen komoly és kimért
lett: nála ez volt a becsípés biztos jele; arca tiszteletet parancsoló
vonásokba burkolódzott, hangja mélyen és ünnepélyesen csengett,
jóllehet, a feje zúgott, mint az ördögmotola. A szék, amelyen ült,
nagyokat ugrott vele, de ő fölséges gőggel ült rajta, mint a régi
püspökök, amikor háborúba vezették seregeiket. Néha fölemelte kezét,
mint a királyok, amikor megnyitják az országgyűlést…
Amikor Málika arra ment, azonnal tisztában volt a helyzettel, s a torka
összeszorult.
– Judex de genere Melius Amália úrhölgy, – állott föl előtte a
fiatalember, – kitűntet azzal a bizalommal, hogy velem egy táncot
ellejt?
A leánynak először köny szökött a szemébe, azután összeszorította ajkát
és nem válaszolt.
– Úgy, – mondta Cseróczy egy szeptemvir komolyságával és homlokát
összeráncolta, – ön, kisasszony, tehát nem hajlandó, hogy e kegyet velem
szemben gyakorolja. Tudomásul vétetik: tiszteletteljesen és változatlan
indulattal.
Ezzel, mint egy dölyfös grand, ismét leült és olympusi nyugalommal
öntött sót, paprikát és gyufafejeket italába, amelyet egy hörpintésre
eltűntetett a világból…
Málikának ökölbe szorultak az újjai. Szeme a haragtól könybe lábadt, de
aztán összeszedte magát és odalépett a diákok asztalához.
– Cseróczy, – szólt izgatottságával küzködve, – maga megint be van
csipve… Maga… maga el van ázva…
A megtisztelt újra fölállott és szemét az ég felé fordította. Most
körmondatokban szónokolt:
– Mely méltatlan és rút visszavonás tolmácsolta ezt önnek? – szólt
csodálkozva. – Megállapíthatom, hogy a józanság jegyében állok és nem
szolgálok rá e, mindenesetre igen tisztelt oldalról, amelynek
jóindulatát kétségbe nem vonom, de mégis igaztalanul jövő inszinuációra…
Mindezt nyugodtan, a parlamenti rétorok ösmert modorában mondotta el. Ha
józan volt, nem tudott két összetett mondatot egymás mellé állítani. A
diákok kacagtak.
– Ne nevessenek, – szólt Málika kipirulva, – inkább szégyeljék magukat s
vigyék el a barátjukat aludni!
Cseróczy megnyugtató mozdulatot tett.
– Erre semmi szükség sincs. Gyertyaszál nem lehet egyenesebb, kőszikla
biztosabb, mint én. Szólítsam tán föl táncra az öreg Judexet s
bizonyítsam be rajta, mily szabályosan tudok ugrálni is?
– Cseróczy! – felelt Málika most már haragosan, – ha azonnal el nem
takarodik, többet nem beszélek vele. Menjen, – tette hozzá és egyszerre
eszébe jutott az apjával és a tiszteletessel való jelenete s hangja
megcsuklott, ajkai megremegtek. – Menjen… – ismételte halkabban.
A diákok hirtelen elcsöndesedtek, megérezték a leány szaván a rejtett
bánatot és lesütötték szemüket. Málika szeméből könycsep csordult ki.
Cseróczy ránézett s egyszerre lehorgasztotta a fejét.
– Üssön nyakon, Málika, – szólt akadozva, amiből látszott, hogy hirtelen
kijózanodott, – üssön nyakon, ha egy kissé becsül…
A leány nem tette meg neki ezt a szívességet s faképnél hagyta;
szótlanul visszament szüleihez a terembe. Nagyon el volt keseredve, úgy
érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a kebléből. Nem sírt, de arca
sápadtsága és ajka rángatódzása elárulta izgatottságát. Ennyire becsüli
hát Cseróczy, ennyit ér adott szava? És csak ennyi hatalma van fölötte?…
A diák egyedül maradva, kétségbeesetten kiabált:
– Hát nincs senki a világon, aki nyakon üt? Üssetek már nyakon, ha
valamire becsültök!
Nem akadt senki. A diák megivott egy óriás kancsó bort.
– Hány embernek tettem meg ezt a szívességet, – panaszkodott
szomorkodva, – s most senki se viszonozza. Gyalázat, hálátlanság! Hej,
pedig de megérdemelném! Azt a jégen kopogóját, de megérdemelném!
Judexék hazamentek. Vitnyédi is kétségbe volt esve.
– Épp ebben a pillanatban akartam Helénnek szólani, – mondta, – s épp
most viszik el.
Ez az „éppen ebben a pillanatban“ már hetek óta tartott. Ha Helénnel
találkozott, mindig föltette magában, hogy érzelmeit leleplezi, de
amikor együtt voltak, folyton halasztgatta a nyilatkozatot, amelynek
visszautasításáról különben szentül volt meggyőződve. Csak azért akart
neki „szólani“, hogy lelkén könnyítsen. Nehogy valaki szemrehányást
tehessen magának. Hiszen az ember dőre, még a lehetetlenben is hisz…
Vitnyédi elszontyolodva vetődött Cseróczy asztalához.
– Barátom, – kiáltott föl Cseróczy, akit az újabb ital megint komolylyá
tett, Vitnyédit megpillantva, – itt az idő, hogy újra nagyot s nemeset
alkossunk! Itt az idő! Átkozott bor, tönkretesz, elpusztít
valamennyiünket. Igen, igen, cimbora. Ime, például mit csinált belőlem?
Szószegő, hitvány frátert, aki méltó a közmegvetésre. Azt bizony. Ez már
szörnyűség s nekünk: a haza reményének ezt tovább tűrnünk nem lehet.
Igazam van-e fiúk?
A diákok egyhangulag igazat adtak neki.
– Fogat fogért: meg kell boszulnunk magunkat, rajta. Megboszulni; e szó
nem menti bűneit; egyszerűen kipusztítjuk a világból a bort, a világ
legnagyobb bűnét. Akkor békesség lészen.
– Ez az emberiség legszebb eszméje, – lelkesedett Vitnyédi. – Csak a
kivitellel nem vagyok tisztában. Le akarod szúrni, mint egy kutyát?
– A kivitel? Egyszerü. A föladat az: a bort kiirtani a földről, akkor
nem lesz módja bennünket romlásba dönteni. Ez csak világos. Ime,
nézzétek, így kell cselekedni!
Hatalmas karjával fölemelte a boros üvegekkel telirakott asztalt,
meglóbálta a levegőben s aztán földhöz csapta. Az ital a padmalyig
fecskendezett, üvegcserepek és asztaldarabok röpültek szét, a lámpa
leszakadt és tüzes esőt borított a teremre. A selmeci polgárok rémülten
menekültek ki a szobából. Vége a a bálnak, következik a verekedés!
Gyorsan haza!
– Utánam! – vezényelte Cseróczy és sipkáját szemére vágva elindult a
hideg éjszakába. – Föl Gerstakkerhez! Boszunk szörnyü lesz! A bor ma meg
fog halni! Igenis, meg fog halni, uraim!
Dalolva vonultak végig a holdvilágos utcákon Gerstakkerhez.
A korcsmáros már aludt; a selmeci csaplárosok egyébként is mintaszerü
emberek voltak. Este hét órakor, ha a polgárság megitta a maga kancsó
étvágycsináló sörét, bezárták az ajtót s lefeküdtek. Ha valakinek éjjel
volt kedve mulatni, az az ablak deszkáin dörömbölt. A korcsmáros
ilyenkor fölkelt, lámpát gyújtott, s megkérdezte, mivel szolgálhat.
– Gerstäkker Ármin, – szólt Cseróczy zordonan, – lilientháli Gerstäkker
Ármin, van önnek kedve egy szép munkához kezet nyújtani?
A korcsmáros illemtudóan emelte meg taplósipkáját.
– Hogyne, Cseróczy uram, – felelte, – állok rendelkezésére.
– Helyes, – folytatta a vezér. – Nos hát, hány hordó bora van a
pincéjében? Tudja pontosan?
– Szót sem érdemel. Van egy tízakós, meg tán két ötakós hordóm, no meg
egy-kettő apró.
– Im, ezek a bűn tartályai, – szólt Cseróczy komoran. – Conburantur ex
sententia. Mit szól hozzá Gerstäkker uram?
– Res convenit inter nos, – felelt Gerstäkker. – Usu venit. Önök
megvásárolják a hordókat?
– Sequitur. Megvásároltatnak. A többi az én dolgom.
Gerstäkker többet nem szólt, hanem egy ódon, óriási tölgyfaszekrényhez
lépett s kinyitotta. Ez volt az ő Wertheim-szekrénye, még pedig
följegyzésre ugyancsak érdemes pénztára. Nem volt abban ugyanis egy
krajcár sem, hanem – egy nagy szobaajtó, telerajzolva kréta-vonásokkal.
Ezt így kell érteni: nappal az ajtó az ivószobát választotta el
Gerstakker lakásától s ha valaki hitelbe ivott, úgy a korcsmáros rája
írta a követelését. Éjjelre azonban, mint jó üzletemberhez illik, el
kellett csukni a főkönyvet s ekkor Gerstakker kiemelte sarkából az ajtót
s a tölgyfaszekrénybe zárta… Egyébként évtizedek hosszu ideje alatt soha
sem esett meg, hogy bárkivel is differenciája lett volna. A diák elment
Selmecről, erdőhivatalnok vagy bányász lett s pontosan fizette a maga
részleteit. Az akadémia becsületébe nyílt ez az ajtó, – mindenki
respektálta. Gerstakker tehát elővette a főkönyvet s bejegyezte a
tartozást.
Most a pincekulcsokra került a sor.
A lakatokat a ház asszony kezeli, a korcsmáros tehát fölkeltette a
feleségét.
Pár perc mulva, rendes fekete ruhájában, főkötővel, övén a kulcsokkal
megjelent Gerstakkerné és a pincébe vezette a társaságot.