Note: Images of the original pages are available through
HathiTrust Digital Library. See
https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnpvwn
LOVIK KÁROLY
A LEÁNYVÁRI BOSZORKÁNY
Regény
Budapest
Singer és Wolfner kiadása
1904
_Minden jog fentartva._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
Egy különös zálog.
Judex Mátyás – de genere Melius – Selmecbánya szab. kir. város érdemes
zálogosa, egy őszi nap délutánján különös vendéget kapott. A derék
férfiu éppen raktára ódon irodájában dolgozott, amikor az ajtó előtt
patkócsattogás és lónyerítés hallatszott. Judex uram rá se ért, hogy
zöld szemernyőjét félretolván, az ablak felé nézzen, amikor a zálogház
nagy vasajtaja kinyilott s a küszöbön egy ijedten horkanó ló, nyergében
egy barnaképü fiatalemberrel léptetett be. Judex Mátyás, amint az nemes
emberhez még jogos haragjában is illik, egyszerü méltósággal nézett
végig a furcsa vendégen és így szólt:
– Meg tetszett bolondulni, tisztelt uram, hogy korcsmának nézi a munka e
szerény hajlékát? Méltóztassék tudomásul venni, hogy fényes dél van,
hogy nékem elfoglaltságaim vannak s hogy ha uraságod azonnal el nem
hagyja e küszöböt, úgy szolgalegényeimmel tétetem ki az ön és e paripa
szürét.
Ezzel nyugodtan és csöndesen visszaült íróasztalához, visszahúzta
szemére a zöld ernyőt és tovább irogatta az árkusos könyvet.
Az idegenre, aki Hertelendi Tamás akadémiai hallgató volt, e szavak
semmiképp se hatottak. Mosolyogva csúszott le a nyeregből, fölhúzta a
kengyelvasat és a szár végét kezébe véve, így szólott:
– Hogy fényes dél van, hogy önnek dolga van, Judex úr, az tudomásul
szolgál s ellene nincs is kifogásom. De hogy ön házi legényeivel akar
kidobatni bennünket, az ellen tiltakozom: a városi szabályrendelet ama
pontja értelmében, amely önt a zálogvevésre és kölcsönadásra
följogosítja, de egyúttal kötelezi. Ön zálogháztulajdonos, én pedig
zálogot hoztam, amelyet ön visszavethet vagy elfogadhat, ahogy tetszik,
de invisis nincs joga fölötte ítéletet mondani.
– Ez így is van – bólintott ősz fejével Judex uram. – Mindig
szerencsémnek tartom, hogy önt vagy bárkit kiszolgálhatok. De a munka
hajlékában nem szokás, legalább nálunk nem, lóháton járni.
– Ez ellen megint kifogást emelek. Ha nincsen zálog, nincsen kölcsön.
Zálogom pedig éppen ez a derék állat, amelyen ide bejöttem.
Mint látjuk, nem közönséges esettel állunk szemben. Lovat zálogházba
vinni: az még a legkurucabb jogászok agyában sem villant föl, nemhogy
egy selmecbányai erdészhallgatóéban. A lovat, ha az ember meg akar válni
tőle, vagy eladja vagy lebunkózza, de zálogba vinni, ez nem fér össze
azzal a gavallérfölfogással, amely bennünket a lóval összefűz. Judex
Mátyás azonban nem volt ujonc ezen a téren. Selmecbánya víg diákjai az
idők folyamán a legkülönbözőbb értéktárgyakat helyezték el nála. Így
volt már a raktárán: vas-kályha, táncrend-gyüjtemény, mátyásmadár,
középkori vaslovag, cséplőgép, érettségi bizonyítvány, szerelmi napló,
vadászeb, családfa, sőt akadt egy szépen virágzó oleander is, s így mi
föltünő se lehetett benne, hogy valaki egy nap paripával állítson be
hozzá. Azért a zálogháztulajdonos nyugodtan fölállott, megbiccentette
fejét és így szólt:
– Ez esetben bocsássa meg uraságod tévedésemet. Állok rendelkezésére.
Helyén valónak tartom, hogy a Judex-családról itt egyet s mást
elmondjak.
Judex Mátyás nem tartozott, amint az már eddig is látható, a
zálogháztulajdonosok közismert tipusához. Nemes ember volt, mint annak
idején Selmecbánya minden érdemesebb kereskedője, akiket még Mária
Terézia ruházott föl előnevekkel és címerekkel. A bölcs királynő ebben
is nagy leleményességet fejtett ki: a kereskedők címerei a mellett, hogy
a heraldikába derüt öntöttek, fontos közgazdasági célt szolgáltak. Így
teszem: a gyógyszerész családi jelvényül kék és vörös mezőben pompázó
piócát nyert, a zálogházas pedig ugyanolyan színből kiemelkedő
halálfejet, mint annak szimbólumát, hogy a sok összegyüjtött kincs
hívságos és mulandó. A királynő ezzel azt akarta elérni, hogy a
kereskedők házai állandóan egy ugyanazon, már jól kipróbált család
kezében maradjanak. Ezt a célját el is érte: a zálogos fiai nem
vágyódtak gyógyszerészeknek, mert hogy festett volna patika-cégérnek a
halálfej? A gyógyszerész gyermekei pedig még úgyse akartak zálogosok
lenni, mert a kifüggesztett pióca valóban nem csábító egy
lombard-kölcsönnel foglalkozó család üzlete előtt. Így a Judexek
évtizedek hosszu során át megmaradtak ősük foglalkozásánál: minden fiu a
Mátyás nevet és az üzletet nyerte, ha pedig netalán több erősebb nemü
magzat lett volna, azoknak más szepesi városban kerestek helyet.
Nemes Judex Mátyás (IV.) uram – történetünkben ő a hős, – leszármazóinál
azonban, sajnos, ez az eset nem következhetett be. Az ég Rössler
Magdolnával való házasságát csak két leánygyermekkel ajándékozta meg s
bármennyire járt is Magda asszony a kegyhelyekre, nem tudta Szent
Antaltól a fiut kikönyörögni. Ilyenformán Judex a címerfordítás szomoru
eseménye előtt állott. Amily mértékben őszültek hajfürtei, olyan
arányban keseredett el szíve. Ha reggel az üzlet nagy vasajtaját
kinyította, az ódon, I. Mátyástól származó, egérszínü cégtábla bánatosan
köszöntött felé:
– Két évszázad dicső harcai után lekerülök innét. Zálogot venni tudtál,
de jövőm zálogát nem adtad meg.
Ha pedig az üzletbe lépett, a kék és vörös halálfej szólította meg:
– Oh, jaj nekem, helyemet a zöld oroszlán, avagy talán éppen a pióca
foglalja el… Isten veletek zsebórák, Isten veletek télikabátok, mostohát
fogtok kapni…
És Mátyás uramnak úgy rémlett, mintha az üres szemgolyókból kék és piros
könycseppek peregnének alá.
Amint mondám, a derék férfiúnak két leánya volt: Helén és Málika. Helén
volt az idősebbik, de Málika az ügyesebbik. Helén álmodozásra hajló,
gyönge violaszál volt, Málika erélyes, okos és vidám, mintha a családi
halálfő itt önmagát tagadta volna meg. Mi több, Málika annyira élénk és
pajkos volt, hogy a selmecbányai fiatalság, – tekintettel a város
hagyományára, – a leányvári boszorkány nevével ruházta őt föl. Az égben
tehát, amint látszik, eredetileg meg volt a hajlandóság, hogy Judexéknek
fiut adjon, de fájdalom, útközben az Úr meggondolta magát és leánynyá
változtatta az oly kíváló fiútulajdonságokkal fölruházott Málikát.
Mátyás uram különben egyik gyermekével sem volt megelégedve, s
gyakrabban így nyilatkozott:
– Helén, te olyan együgyü vagy, hogy két hónap mulva a sírba viszel, te
meg Máli, olyan szeles, hogy fél év alatt tébolydába kergetsz…
Hogy a halottaknak van-e tébolydájuk, arra Judex uram, úgy látszik,
hirtelenében nem gondolt.
Málikával az öreg úrnak egyébként tervei voltak: fiúsítani szerette
volna. Csöndes téli estéken, amikor a Judex-házban a Harang és Kalapács
honolt, a családfő azon gondolkodott, hogy elmegy a felséges úrhoz és
kieszközli a fiúsítást. Tervezgetéseit azonban a leány minduntalan
semmivé tette, olyan pajkos és meggondolatlan volt, hogy Judexnek egy
időre elment a kedve Málika vállaira helyezni a kék-vörös halálfőt. Ami
a másik leányát, Helént illette, annak éppen semmi fogékonysága se volt
az üzlet iránt. Az öreg úr ugyanis megpróbálta és hosszabb-rövidebb
időre leányaira bízta az üzlet vezetését. Helént ilyenkor az erdészek
tökéletesen kifosztották. Ismervén gyenge szívét, dugóhúzókat,
csizmakeféket, kilőtt patronokat hoztak a zálogházba és szívszaggatóan
mondták el, hogy nagynénjük végső óráit éli s nekik váltott lovakkal
kellene a temetésre sietni. Helén ellágyult s kiutalványozta a szükséges
összeget, mialatt a prózai zálogjegyet könnyei nedvesítették meg.
Jószívüségének nagy sikere volt: az összes nagynénik meggyógyultak. Mint
afféle érzelgős kisleány, a virágokat és madarakat természetesen fölötte
kedvelte. Mialatt a boltban ült, azzal foglalkozott, hogy mindenféle
cserepeket rakjon el s egy hónap mulva a zord vaslovag fejéből viruló
lonc szaladt a becsapott kályha felé. Egy mátyás-madarat, amely szintén
lombard-úton jutott a boltba, Helén különböző szép mondásokra tanított,
így erre: „Jó reggelt, jó reggelt“, meg arra, hogy: „Mátyás nagy kópé,
Mátyás nagy zsivány“ stb., a mire már ilyen madarakat szokás. Kedves
olvasó, elképzelheted-e, mi történt akkor, amidőn egy ízben Judex úr
(akit mint megírtam, szintén Mátyásnak hívtak), üzletében ült, egy
idegen zálogával bejött, a madár pedig rákezdte:
– Jó reggelt! Jó reggelt! Mátyás nagy kópé! Mátyás nagy zsivány!
Helén azóta nem mutatkozott a boltban.
Málikáról azonban el kell ismerni, hogy pajkosságától eltekintve,
kitünően értett az üzlethez. Nincs az a vén uzsorás, aki hirtelenében
úgy meg tudta volna különböztetni az anker- és cilinder-órákat, a nyolc-
és tizennégy karátos aranyat, a régi és az új erdészuniformisokat, mint
ő. Amikor tehát oly ritka zálog, mint egy eleven ló, került az üzletbe,
érthető, hogy Judex uram kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót és
elkiáltotta magát:
– Gyere le, Málika, egy lovat hoztak!
A szó nyolcszor visszhangzott, mert tudni kell, hogy Selmecbányán a
házaknak fölötte sok zeg-zúgos folyosója van; sőt vannak házak, amelyek,
– nem tudom miért, – csak folyosókból állanak.
A vendég, valljuk be, meg volt döbbenve.
– A leányát hívja? Minek hívja a leányát? – kérdezte zavartan, mert
végre is nem kellemes, ha egy fiatalember efféle bizalmi üzletek
elintézésénél ifju és szép hölgyekkel találkozik.
– Málika mindenhez ért, – világosította föl Judex. – Addig is tessék
helyet foglalni.
Tamás úrfi zavara csak pillanatig tartott, azután megoldotta magában a
csomót s nyugodtan várta a fejleményeket. Málika léptei már
hallatszottak. Elsőbb a legfelső folyosón zörrentek, halkan, mint az
esti szél, aztán jobbról jött a hang, majd megerősödve, balról, végül
egész közelről, hogy aztán ismét eltompuljon, aminek magyarázatát az
akusztikában találhatja meg az olvasó. Végre betoppant a szobába.
Nagyon csinos leány volt: fiatal, szőke és egy csöppet fölényes
tekintetü. Fehér ruha volt rajta, az övében egy pár szál jázmin, a
nyakán kis fekete kereszt, amelyben egy szem topáz csillogott. Amikor
meglátta az előkelősdit játszó Hertelendit, egy pillanatra csodálkozva
nézett rá, aztán az üzlethez mérten elkomolyodott és száraz hangon
kérdezte:
– Mit parancsol, atyám?
Ama rövid idő alatt, amelyet Hertelendi, mint leendő erdész, Selmecen
töltött, utcán, színházban, már gyakran találkozott a leánynyal,
miközben Tamásnak mindig akadt egy barátja, a széles Vitnyédi, akit
olyan hangosan, hogy Málikának is hallani kellett, fölvilágosítani
szokott, hogy: „Nagyon csinos leány“. Ez a kisérő, úgy látszik, kissé
nehéz értelmü fiatalember volt, mert Tamás egy hónap alatt legalább
húszszor mondta el neki ezt az arany igazságot…
Judex átment a raktárba, hogy helyet keressen a lónak.
Hertelendi megragadta a kedvező alkalmat, hogy kivágja magát a csávából.
– Csak azért tettem e lépést, – mondta nonchalance-szal, – hogy önnel
megismerkedhessem. Cseróczy sok szépet mesélt önről.
A leányvári boszorkányt a Cseróczy név mintha eltalálta volna. Piros
lett, de aztán gúnyosan vetette a fiatalemberre tekintetét.
– Csodálatos, – szólt, – hogy minden erdész első ízben ezt mondja. De
ennek dacára szükségesnek tartják, hogy tízszer-húszszor is
megismerkedjenek velem… Itt vannak, – tette hozzá a zálogok halmazára
mutatva, – a bizonyítékok. Nem sokat érnek.
Hertelendi mosolygott, jóllehet, alapjában egy kicsit boszankodott.
– Nem tudtam, hogy a selmecbányai fiatalság többi tagja is ilyen elmés,
– jegyezte meg egyszerüen.
Judex visszatért és a lóhoz ment, amelyet Málikával együtt vizsgálgatni
kezdtek. Miután a pej csikónak rendben volt a lába, a szeme, a tüdeje,
megkockáztattak rá kétszáz forintot. Málika megírta a rózsaszínü
cédulát.
– Itt a pénz, – számolta ki Mátyás uram az összeget.
A fiatalember könnyed mozdulattal gyűrte zsebre a lány írását.
– Legyen máskor is szerencsém, – emelte meg Judex a sapkáját.
Hertelendi szórakozottan vette át a bankókat. A rácsos iroda falán egy
persely lógott ezzel a fölirattal: _Selmecbánya siketnémáinak_. A
fiatalember összehajtogatta a gyürött pénzt és beledobta a perselybe,
azzal ajánlotta magát és távozott. Meg volt róla győződve, hogy lefőzte
a leányvári boszorkányt.
– Ez az úr, úgy látszik, imponálni akar – kockáztatta meg, ajkát
bigyesztve, Málika.
– Ez a fiatalember szamár – volt Judex véleménye. Ezzel kantáron fogta a
paripát és átvezette a raktár ama részébe, ahol a már föntebb említett
vizsla volt elhelyezve. A vizsla, négy hónapi társtalan élet után,
kitörő csaholással üdvözölte az új lakótársát, amely némi
megilletődéssel helyezkedett el jászola előtt.
Egy pár csirke.
A kövér Vitnyédi, akivel már föntebb volt szerencsénk futólagosan
megismerkedni, e műtét alatt a kapu előtt állott és az erkélyre bámult.
Az erkélyen ült Judex Helén és a galambokat etette.
– Micsoda asszony! – suttogta Vitnyédi magában, mert mint minden sörivó,
ő is a poétikusabb női fejekhez huzódott. Hogy miért nevezte őt
asszonynak, Vitnyédi pszikológiájában rejlik. Vitnyédi Sárosból, a
magyar Gascogne-ból származott s gyermekkorától fogva minden dolgot,
hogy óvatosan fejezzük ki magunkat, túlozott. Ha két fürjet látott, azt
mondta: egy egész falka fogoly repült föl előttem; ha két pohár sört
ivott meg, egy akót kebelezett be; ha három hatost vesztett a
piramidlin, megesküdött, hogy az egész vagyona ezen a hitvány játékon
pusztul el; ha egy lány rámosolygott, meg volt győződve, hogy egész
Selmecbánya bomlik utána; ha valaki ferdén nézett rá, kétségbeesett,
hogy széles e világ mindenki összeesküdött ellene.
– Barátom – mondta az üzletből kilejtő Hertelendinek – két órája várom
már, hogy elvégezd a dolgodat. Ám ezuttal megbocsájtok, mert ezen az
erkélyen ül a világ legszebb asszonya!
– Ugyan eredj, – tekintett föl Tamás az emeletre, – hisz ez leány, a
Málika nővére.
– Leány? Lehetetlen! De ha te mondod… Szóval csodálatos leány; én még
ilyet nem láttam.
– Dehogy nem láttad. Minden második nap találkozunk vele.
– Igen? Mindegy. Ilyen szépnek még nem láttam. Isteni!
– Szerelmes vagy?
– Mit, szerelmes?! Meg vagyok bolondulva. Barátom, én még ilyesmit nem
éreztem. Micsoda bájos fej, micsoda két szem, micsoda termet! Isteni!…
De térjünk a dologra. Mennyi pénzt hoztál?
– No, találd ki.
– Tízezer forintot.
– Sok.
– Sok? Ezért a lóért? Potomság! Nincs még egy ilyen paripa a világon. De
tekintsünk a pénzpiac kedvezőtlen helyzetére és mondjunk háromezeret.
– Nem teszem próbára türelmedet, – nevetett Hertelendi. – Szóval kétszáz
forintot kaptam…
– Hallatlan! – tört ki Vitnyédi. – Ez a világ legnagyobb
igazságtalansága; esküszöm, hogy az!
– De egy fityinget se hoztam ki, – tette hozzá nyugodtan a diák.
– Hogy mondtad? – hebegte Vitnyédi. – Egy fityinget se? És miért?
– Csak. Büszkeségből. Az üzletben volt Málika is le akart főzni. Le
akart fújni. Erre én kivágtam az ősi virtust és a siketnémák perselyébe
dobtam a kétszáz forintot.
– Őrült vagy, – mondta Vitnyédi lesújtva. – Mit fogunk most csinálni?
– Mit? Egyelőre hazamegyünk, gondolkozunk és koplalunk. Tudod, ez az
úgynevezett gavallérság. Noblesse oblige.
Szomorúan indultak meg a Steingruben felé. A paripa elzálogosításának
eszméjét hosszu, sívár napok előzték meg. Hazulról sehogyan sem akart
pénz érkezni, a helyi hitel is kimerült s így végső konzekvenciaként
kellett a szegény pejkóra, Hertelendi szemefényére gondolni. És
Hertelendi egy könnyelmü pillanatban ezt is ellökte magától…
Lehorgasztott fejjel érkeztek meg szállásukra. Palkó, az inas, akit jobb
idők tanujaként fogadtak föl, s aki együtt érzett velük, szomorúan
nyitott kaput.
Csüggedten lépkedtek végig a hosszu folyosókon, aztán levetették magukat
a karosszékbe és gondolkoztak. Az őszi verőfény gúnyosan világított
szobájukba, künt hivogatólag zizegtek az ákácok: milyen szép volna most
Hodrusra kocsizni. Közben a gyomor is megkövetelte a magáét: éhesek
voltak, de rögtön rá eszükbe jutott, hogy a vendéglősnek mára igértek
pénzt, tehát oda se mehetnek. Mit csináljanak? Szemügyre vették
ingóságaikat: a fölszerelés egy kitömött vidrából, három tucat
inggallérból, egy bambusz-horgászbotból és egy csomó keresztüllőtt
céltáblából állott.
– Hogy volna, ha Palkót zálogosítanók el? – villant meg egyszerre
Vitnyédi fejében.
Hertelendi lemondólag intett kezével.
– Lóra kölcsönöz Judex, de szamárra nem…
– De én éhes vagyok, – ellenkezett a lakótárs, – mi több: meghalok az
éhségtől és enni akarok! Ki kell eszelnünk valamit. Én éhes vagyok!
Hertelendi fölállott s az ablakhoz ment. Az udvarban szemtelenül
csipogott a háztulajdonos, Simonideszné asszony csirketenyésztése.
– Hogy élnek a gazemberek! – förmedt föl Tamás. – Ingyen isszák a vizet
és ingyen eszik a gyöpöt! Csak nekünk kell a kosztért fizetni.
– Mi volna, ha elvinnénk belőlük egyet? – ébredt föl Vitnyédiben a
sátán.
– Ugyan eredj, – nyugtatta meg Hertelendi. – Csak nem vagyunk
csirkefogók? És különben is, – tette hozzá, mert úgy érezte, hogy gyomra
apellál e szigoru ítélet ellen, – Simonideszné egész nap az ablakban
kuksol. Okvetetlenül meglátná, ha valaki az udvarra menne.
Az éhes lakótárs egy ideig föl s alájárt, aztán egyszerre homlokára
csapva, izgatottan így szólt:
– Hát nem kell éppen lemenni… Az ablakból is elvégezhetjük…
Arca valami nagy eszmét árult el: így bámulhatott Newton, mikor az
emlékezetes almafáról egy gyümölcs az orrára esett s ő fölfedezte a
nehézkedés törvényét.
– Nem értem, – mondta Tamás, a ki nem bízott lakótársa logikájában. –
Fejezd ki magadat érthetőbben.
– Itt a horgászó-bot, – suttogta a diák titokzatosan. – A világ legjobb
horgászó-botja!
Tamás szeme fölragyogott.
– Hah! – kiáltotta. – Azt akarod mondani, hogy horgászszunk csirkékre?!…
Pokoli eszme, pokoli!… Végre is horgászni még csak nem is tilos dolog, –
nyugtatta meg lelkiismeretét, – hiszen van halászjegyünk… nemde, Palkó?
A becsületbírónak felhivott Palkó feltétlenül igazat adott neki. Ő is
éhes volt.
Előszedték a bambuszpálcát, a melyet annak idején pisztrángászás
céljából vásároltak és a zsineg végére óvatosan függesztettek egy kis
kenyérbelet. Most lebocsátották a horgot a kertbe és izgatottan lesték
az eredményt. Vajon sikerül-e?
A csirkék nem egykönnyen adták meg magukat. Gyanakodva kerülgették a
furcsa gilisztát, majd óvatosan csippentettek belőle egy morzsányit,
hogy megint odébb szaladjanak. Egy fiatal kakast aztán hirtelen elfogott
az irigység, el akarta kapni a belet társai elől és – hopp! – lenyelte a
horgot.
– Hal! hal! – örvendezett Palkó, Tamás pedig fölrántotta a zsineget,
amelyen kétségbeesetten ficánkodott a préda. Pillanatba se telt és a
kakas már Palkó kegyetlen körmei közé került.
– Vivat sequens, – mondta Vitnyédi s most ő vetette ki a horgot. Az
előbbi jelenet ismétlődött. A csirkék egy ideig gyanakolva nézték a
horgot, de megint akadt egy bolond, a melyik beléje kapott. A lakótárs
diadalmasan húzta föl a „halat“.
– Micsoda óriási állat, – lelkesedett Vitnyédi, – valóságos cápa! Isten
fölruházta a mezők liliomait!
– Már most az a kérdés, hogy főzzük meg ezt a zsákmányt? – kérdezte
továbbgondolkodva a körültekintőbb Tamás. – Van-e zsír?
– Az nincs, – rázta fejét Palkó. – Legföljebb, ha a pántlikás kalapomat
kifőzném…
De Vitnyédi már vérszemet kapott. A magyar Newton szabályosan tovább
fejtette az egyenletet. Kihajolt az ablakból és torkaszakadtából
kiabált:
– Simonideszné! Simonideszné!
Az udvarban egy vizsgaszemü, szigoruarcu asszony jelent meg, a házigazda
felesége.
– Öreganyám, lelkem, – kiáltott rá Vitnyédi. – Jöjjön csak föl!
– Megőrültél? – esett kétségbe Hertelendi. – Meglátja a tollakat!
A lakótárs legyintett a kezével. Ő már a helyzet magaslatán állott. A
nehézkedés törvénye mindjárt föl lesz fedezve.
Simonideszné belépett s gyanakodva nézte a fiatalembereket. Tudta, hogy
ilyen eseteknél valami merénylet készül ellene: vagy bort vagy vacsorát
akarnak tőle kicsalni. Már útközben elhatározta, hogy ezúttal nem áll
kötélnek s a hitelt végleg beszüntetettnek jelenti ki.
– Simonideszné, – kezdte Vitnyédi, – kitünő üzletet kinálok önnek.
Tessék leülni és rám figyelni.
A gazdasszony gúnyosan mosolygott. Ismerte ezeket a bevezetéseket,
amelyek azzal végződtek, hogy valamit a nyakára akartak sózni. Egy ízben
a két diák nyulat adott el neki. Délután vadászni voltak s egy kis üregi
nyúl a puskájuk csövébe szaladt. Odakinálták Simonidesznénak. Az kezébe
vette s megnyugtatóan súlyosnak érezte. Miután a nyúl olyan fiatalnak
bizonyult, hogy füle egy tépésre papirlapként szakadt össze s mégis
tekintélyes nehézségü volt: jó üzlet reményében megvette. Később derült
ki, hogy a füles gyomrába Vitnyédi egy sulyzót varrt bele.
– Nézzen ide öreganyám, lelkem, – mondta Newton, – az édesanyám egy pár
csirkét küldött nekem.
– Szép, szép, – jegyezte meg az asszony tartózkodó hűvösséggel.
– Amennyiben ön nekünk e csirkéket megsütné, az egyiket
nagyrabecsülésünk jeléül önnek engednők át. Nos, mit szól hozzá?
Simonideszné alapjában fukar természetü volt, s így az ajánlatra
fölvillant a szeme.
– De nincs-e megint súlyzó belevarrva? – kérdezte szigoruan.
– Tessék megvizsgálni, – felelt Vitnyédi méltatlankodva.
Az asszony töviről-hegyire végignézte a csirkéket, főleg a gyomrukat
tapogatta ki, aztán helybenhagyólag bólintott. Az üzlet meg volt kötve.
Simonideszné mosolyogva ment lefelé: milyen jó vásárt csinált. A nyúl
csorbája ki van köszörülve. Boldogan vitte le kötényében a saját
kakasát…
Egy óra mulva asztalon állott a vacsora. Bor az volt. Mert az emberek
nem kölcsönöznek se pénzt, se búzát, se értéktárgyakat, hanem bort
mindig lehet hitelbe kapni. A borban lakik az ördög s amikor az ember
lelkiüdvössége forog szóban, az emberek is ördögökké lesznek s hitelt
adnak az egymás lelkére.
Vitnyédi és Hertelendi két szál gyertyafénynél nekiláttak az evésnek.
Derék munka volt. Hosszu ideig egyebet se lehetett hallani, mint a
csontok ropogását és a munkától kissé elszokott fogak csattogását.
Amikor végre a dőre csirke feje is eltünt, a két jóbarát elkezdett
beszélgetni.
– Nem megy ki a fejemből az a lány, – szólalt meg Vitnyédi és rágyujtott
debreceni pipájára. (Ez már így van. Kassán prágai sódart esznek az
emberek, Tordán kolozsvári pogácsát és Selmecen debreceni pipából
szívnak.) – Azt hiszem, ez életem legnagyobb szerelme.
És sejtvén, hogy szavai kételkedést ébresztenek, így folytatta:
– Esküszöm rá, hogy az. De az eskü is kevés. Hirtelenében nem is tudom
mivel bizonyitani.
– Akkor, barátom, rossz helyen vesztetted el a fejedet, – válaszolt
Hertelendi. – Ismered te az öreg Judexet? Én ismerem; legalább a
gondolkozását. Az ő leánya egy sókereskedőhöz, mondjuk, legjobb esetben
egy kaszakereskedőhöz fog férjhezmenni.
– Hát akkor beállok sókereskedőnek vagy lőporegyedárusnak. Nekem egészen
mindegy; sőt: voltam én már jogász, katona, technikus és medikus, miért
ne fordulnék egyszer a praktikus élethez? Ez a legszebb dolog a világon,
szavamra: az.
– És apád?
– Az apám? Az mindent helybenhagy, csak már valami foglalkozásban
lásson. Tudod, hogy hány szemeszterem van már?
– Nem foglalkozom felsőbb matézissel.
– Ezt okosan teszed. Azt akarom mondani: az apám, aki már igen megunta
selmeci halhatatlanságomat, egyszer már kieszközölt nekem valami állást
a bányájánál. Mi több meg is próbálkoztam vele. Ez igen érdekes ügy…
Reggel nyolckor kellett volna hivatalba mennem. Amikor a cseléd hétkor
fölkeltett, azt mondtam: „Adnék öt forintot, ha tizig alhatnám“. S
miután véletlenül volt pénzem, tényleg tizig aludtam… Másnap
megismétlődött a dolog. Megint hétkor kellett volna kelnem s megint
adtam volna öt forintot, ha tovább alhatom. És tovább aludtam. Barátom:
egy hónapban harminc nap van; harmincszor öt, az, ugyebár, százötven. A
fizetésem pedig csak száz forint lett volna. Tehát ráfizetnék ötvenet…
Érdemes hát szolgálni?
– Elég, elég. Belőled már megint a bor beszél, – tiltakozott Hertelendi
a rémes logika ellen.
– Nem, csak el vagyok kábulva. Micsoda leány! Tamás! van egy eszmém.
Gyerünk az ablaka alá és rendezzünk szerenádot.
– De megiszunk még egy pohár bort, – kötötte ki.
– Itt? – nézett Vitnyédi az üres palackokra.
– Dehogy… Majd csak akad valami dezentor. Minek a hitel húrjait a
végsőig feszegetni?
Mialatt két barátunk beburkolózik ódon felleghajtójába, mondjuk el, ki
az a rejtélyesen megemlitett dezentor és hogy lehet Selmecen ingyen bort
inni?
Vitnyédi és Hertelendi, mint föntebb láttuk, a Steingrubenben laktak. Ez
afféle Quartier Latin, ahol a selmeci diákok testületté állnak össze;
van zenekaruk, olvasókörük, bírót választanak, éjjeli őrt tartanak. Az
intézmény szelleme: az ifjuságot jó erkölcsökre oktatni és a
korhelykedéstől távol tartani. Ennek – hogy a feleslegesét ne említsem –
egyik pontja az, hogy esti kilenc óra után kimaradni csak a „bíró“
engedelmével szabad. Takarodó után az éjjeli őr – maga is akadémikus –
kellőképp fölalabárdozva, végigjárja Selmec összes korcsmáit és
kávéházait. Ha valahol steingrubeni diákra talál, azt igazolásra
szólítja föl. Ha van kimaradási engedélye, mulathat, ha nincs, úgy
büntetést fizet. A büntetés persze kissé különös: hat liter bor, ami ott
nyomban meg is ivódik…
Ennek az intézménynek nem az a konzekvenciája, hogy a diákok jobb
erkölcsöket tanulnak, hanem a következő. Amikor az éjjeli őr körútjára
indul, egy csomó diák abban a reményben, hogy dezentorokra találnak,
vele tart. Amint engedelemnélküli mulatóra bukkanak, a bakter suite-je
berohan a korcsmába és elfogyasztja a büntetésül stante pede lefizetett
hat liter bort.
Mihi est propositum in taberna mori.
A Scharff-kertből hervadt levelek szaga áradt az alvó városra. Vitnyédi
és Hertelendi kilépve az utcára, egy percre megálltak és figyeltek.
Selmec keleti oldaláról bizonytalan zaj hallatszott, mintha egy rozzant
kerekes kút nyikorogna s közben kalapácscsal döngetnék az oldalát.
– Ez az, – mondta Vitnyédi olyan arccal, mint amikor a bőrharisnya a
szellő áramlatában megérezte az idegen lovas szagát. Mindkettőjük szeme
fölcsillant s lépteik sebes ütemben visszhangoztak az ódon falakon.
Amint a hang forrásához közeledtek, a rozzant kút egyre jobban nyivákolt
s a döngetés fokozódott. Amikor már csak száz lépésre voltak, a kút
nyikorgás: a steingrubeni banda játszott… E zenekar, amint már
említettem, az ifjúság kebeléből alakult, lehető exotikus alapon. Így
fuvolás egy volt, trombitás kettő, nagybőgős azonban tíz. Ezt a
hangszert mindenki a legvidámabbnak tartotta s e mellett praktikus
haszna is volt. Zajos éjszakákon a sikerültebb élcek közé tartozik bort
önteni a bőgőbe. Miért? Ki tudná megmondani! Talán azért, hogy ez a
hangszer mindig csak dörmög és ellentmond s az ilyen medvéket a világ
érdekében jobb kedvre kell hangolni. Szóval, egy nagybőgőbe, ha a
társaság vidám, tizhusz liter bor is beléfúlt. Valaki rájött, hogy ezt
az italt érdemes volna az életnek visszaadni és egy napon elmés
bádogtartálylyal dolgoztatta ki a bőgője belsejét, reggel pedig szépen
lepalackozta az itókát. Mivelhogy több nap van, mint kolbász, a sovány
hetekben jól esett az elprédált bor, amelyet a nélkül talán a g-kulcs
ivott volna meg… E példán okulva, minden nagybőgős lassan pincetokká
alakította át hangszerét.
Hogy a korcsmában – nemes Gerstacker Ármin uramnál – a steingrubeni
banda működött, annak bizonyítéka, hogy az éjjeli őr már a helyzet
magaslatára emelkedett és beszüntette a további nyomozást.
Vitnyédi és Hertelendi ilyenformán nyugodt lélekkel léptek a sötét
helyiségbe, amelyből csak úgy tódult a pipafüst és a káposztaszag.
Alacsony homloku, hosszu terem volt, gyalulatlan fapadokkal és
asztalokkal; a falakon végigfestve Hofer András egész tragédiája. A jobb
sarokban ült az erdészegyenruhás zenekar, előtte pedig egy hórihorgas
fiatalember állt s poharával az asztalt döngetve énekelt:
Mihi est propositum in taberna mori
Vinum sit appositum morientis ori,
Ut dicant, quum venerint angelorum chori:
Deus sit propitius huic potatori.
A zenekar a strófa után letette szerszámait és az énekes után bömbölte a
refraint:
Ut dicant, quum venerint angelorum chori:
Deus sit propitius huic potatori!
A hórihorgas fiatalember megelégedéssel hallgatta a kórust, aztán tovább
folytatta:
Poculis accenditur animi lucerna
Cor imbutum nectare, volat ad superna;
Mihi sapit dulcius vinum in taberna,
Quam quod acqua miscuit praesulis pincerna!
A zenekar fuvolával, trombitával ütve a taktust, harsogta:
Mihi sapit dulcius vinum in taberna,
Quam quod acpua miscuit praesulis pincerna!
Az ifju, aki oly szeretettel énekelt latin dalokat, a már föntebb
Málikával kapcsolatban említett Cseróczy, Selmec legfélelmetesebb alakja
volt. Széles, kemény legény, telve határozottsággal és életerővel, amely
egyelőre nem talált más utat, minthogy cégtáblákat rombolt, vásári
komédiásokkal bírkózott és négykrajcárosokat lapított szét. Ez az erő,
mely arca kemény vonásairól, izmos melléről, hatalmas koponyájáról a
világba bámult, megszépítette különben nyers alakját és az ifjut társai
fölé emelte. Mindenki elismerte, hogy köztük Cseróczy a legkeményebb, a
legerősebb, a legvadabb, annyival inkább, mert a vezér nem élt vissza
hatalmával s erejét nem társain bizonyította be. Nevéhez a tarka
kalandok hosszu sorozata fűződött. Annyi affairje volt rendőrökkel,
hitelezőkkel, tanárokkal, egyéb filiszterekkel, hogy az egész
akadémiának elég lehetett volna. Nem maradt el hét, hogy ad audiendum
verbum ne hívták volna s hogy a nagytekintetü tanári kar nem csapta ki,
csak annak köszönhette, hogy mindig nagy figyelmet tanusított a
professzori kisasszonyok iránt s jégen, bálban bőven helyrehozta azt,
ami csorbát hírnevén könnyelmü éjszakákon ütött.
Amikor Vitnyédi és Hertelendi alakja a küszöbön megjelent, dörgő vivát
fogadta őket. A zenekar fantasztikus tust húzott és Cseróczy
félbeszakította a latin verset.
– Egy ember! egy ember! – kiáltotta tele torokkal, – egy ember, akit
régen keresek!
– Már mint engem? – kérdezte Vitnyédi, örömmel látván, hogy az éjjeli őr
teljesen el van ázva s az alabárdját ölelgeti. – A tizedik pohár bor
bejelent az audienciára!
– Gerstacker! Gerstacker! – harsogott karban. – Bort! bort! bort!
Nemes Gerstacker Ármin, egy lapátszakálu komoly ember, tele köténynyel
jelent meg s a hosszu asztalra rakta az italt. A két vendég hamarosan
beleilleszkedett a helyzetbe, mialatt Cseróczy ismét a zenekar elé
állott és folytatta:
Suum cuique proprium dat natura munus,
Ego nunquam potui scribere jejunus;
Me jejunum vincere posset puer unus,
Sitim et jejunium odi tanquam funus.
Tales versus facio, quale vinum bibo
Neque possum…
– Silentium! – dörögte Vitnyédi, aki, mint látszott, hamar elkészült az
audiencia előzményeivel, – Cseróczy beszéljen! Rendelkezésére állok!
A dalnok abbahagyta az éneket és Vitnyédi mellé ült. Teljesen józannak
látszott: nála ez volt a veszedelem… Napközben olyan volt, mintha mindig
egy kis spice volna, de ha alaposan beivott, – avagy _beütött_, mint
selmeci tolvajnyelven mondják, – egyszerre rendkívül komoly, sőt
tekintélyes arcot vágott. Az ember azt hihette volna, egy törvényszéki
elnök, aki végtárgyalásra megy, holott forgott vele a világ és a nyelve
bolondokat beszélt.
– Hallgass rám, Vitnyédi, – kezdte szigorúan – és intézkedjél. Te e
világon már minden voltál, jogász, katona, mérnök és medikus. Igenis:
medikus és ebben a minőségben szállok az úrhoz.
– Állok elébe, – emelte föl poharát Aesculap volt növendéke.
– Nézz ide és csodálkozzál, – bólintott Cseróczy. – Csodálkozásod pedig
fúljon borba.
Valamenyien varázsütésre kiitták borukat s figyeltek.
Cseróczy a zsebébe nyúlt s egy selyempapírba göngyölt kis topázszemet
vett elő. Kemény vonásai némileg ellágyultak, nagy szájából apró sóhaj
röppent a világba… Az óriásoknak is van szívök.
Hertelendinek valami megvillant az eszében. Mintha már látta volna ezt a
követ ma. De hol is? Teringettét, persze! a Málika nyakán lógó
keresztben csillogott topáz. No, ez hamar átkerült Cseróczyhoz…
– Gyönyörü! – ordított az egész társaság. – Ezt nemde elisszuk? –
kérdezték örvendezve.
Cseróczy körülnézett, mire csönd támadt.
– Ezt én kaptam, – szólt közömbösen, de a hangja egy csöppet mégis
megcsuklott, – hogy kitől, mellékes… A fő, hogy –
Mindenki tudta, mi következik, az, hogy _igyunk_ s máris egy pillanat
alatt kiürültek a poharak. A balekok[1] friss bort hoztak.
Cseróczy hangja dörmögövé vált, ami nála ellágyulás-félét jelentett.
– De jól el kell tennem az ajándékot, filiszter meg ne lássa, el ne
vehesse, magam el ne veszíthessem, el ne prédikáljam. Szóval, talizmán
legyen, a mely minden utamon elkisér.
– Ez férfias elhatározás, – lelkesedett Vitnyédi, – de vajjon hová
teszed?… Megvan. Hogy volna, ha Judexnél helyeznéd el? Annak tűzmentes
vasszekrényei vannak és az ember még pénzt is látna…
– Olvaszd föl egy pohár borban, mint Cleopátra, – indítványozta
Hertelendi, akivel már forgott a világ, – és idd meg!
– Nagyszerü! nagyszerü! – lelkesedett a kar.
– Nem, – jegyezte meg Cseróczy szárazon, – szebbet gondoltam. Vitnyédi,
te ugyebár medikus voltál?
– Meghiszem! A legelsők közül való! – tódította szokása szerint a kövér.
A diák szünetet tartott, aztán ünnepélyesen így szólt társához:
– Itt a karom, vágj bele a késeddel (és Cseróczy fölgyűrte kabátját,
amely alól egy Herkules izmai villantak föl), tedd oda a topázt és varrd
össze. Ásó-kapa se választhatja el tőlem!
Zajos vivát tört ki az eszme nyomán. Vitnyédi azonban a fületövét
vakargatta.
– Barátom, – mondta, – ilyen operációt még nem végeztem. Sőt, hogy
őszinte legyek, egyáltalán nem értek az ilyen mesterséghez… Én a medikát
javarészt a Báthoriban hallgattam s ott legfeljebb zsebeket metszettek,
nem húst. Hanem az elhatározás férfias, lovagias, gyönyörü, Jaquin
Vilmosra[2] mondva, hatalmas! Hallottatok már ilyet? fiuk, balekok,
valéták,[3] ebből okuljatok, hogy kell tisztelni a nőket! Ez isteni
eszmének nem szabad füstté válnia.
Fölemelte poharát és egy hajtásra kiitta. Mindenki tudta, kinek szól az
ital s fenékig ürítették a kupákat. Aztán a földre tették a poharakat és
összetiporták őket: más ne igyék belőle. Így szokás leányok egészségére
inni.
Hertelendi fölugrott az asztal tetejére és kiadta a jelszót:
– Föl doktor Blumhoz! A topázt neki kell elhelyezni! És pedig rögtön,
uraim!
Doktor Blum az ifjuság kedvenc sebésze volt, aki abszenciák esetén egy
jó szóért orvosi bizonyítványokat állított ki és párbajoknál a
titoktartás szelleme volt. (Meg kell ugyanis jegyezni, hogy a tanári kar
szigoruan üldözte a duellumokat, a miről később részletesen lesz szó.)
Zenészek, balekok, valéták összeszedelőzködtek és indultak.
Libasorban.
A raj kitódult a ködös utcára.
Libasorban vonultak végig a lejtős utakon: elől Cseróczy, hátul a tíz
nagy bőgős, vállukon a komoly instrumentumokkal, amelyek csendesen
kotyogtak az éjszakába. Sehol ember nem járt, a világosság is gyér volt.
A város régebben kimondta, hogy a petróleum-égetés csak a lumpok számát
neveli s ezért beszüntette az éjfél után való fényosztogatást. Itt-ott
egy rendőr alakja suhant a mellékutcák hátterébe. Amióta az ifjúság
kicserélte őket, lehetőleg nem avatkoztak az akadémikusok ügyeibe.
Hogyan cserélték ki őket?
Elmondom pár szóval.
Egy zajos éjszakán a selmeci rendőri kar szükségesnek tartotta, hogy az
ifjuságot a csendzavarás jogi következményeire figyelmeztesse. Az
akadémikusok tisztelettel fogadták az intést és elcsendesedtek. Propter
bonum pacis aztán meghívták a rend őreit egy pohár borra. Egy pohárból
kettő, kettőből tizenkettő lett, végül Hermandad összes hívei
elkészültek. Most pokoli dolog következett. Az éj sötétjéből tíz fiakker
kocsi állt elő s a homály leple alatt Garam-Berzencére vitte a
társaságot, rendőrt, akadémikust vegyest. A garam-berzencei rendőrség
fölötte megörült kollégáik látogatásának s a diákok fölszólításának,
hogy igyanak együtt egy pohár bort, nem tudtak ellentállni. Egy pohárból
kettő, kettőből tizenkettő lett, végül a berzencei rendőrség is
elkészült.
Most a diákok a berzencei közbiztonságot ültették kocsira és Selmecre
vitték, a selmecieket pedig Berzencén hagyták. A rendőrök az utóbbi
merényletről már nem tudtak semmit. Úgy aludtak, mint a tej, s
képzelhetni megdöbbenésüket, amikor reggelre kelve vadidegen viszonyok
közt találták magukat… Nem tudták mire vélni a dolgot, hogy Berzence
egyszerre zeg-zúgos és lejtős lett, Selmec pedig síma és egyenes. Azt
hitték, hogy még a macskajaj dolgozik bennök s nem mertek szólni.
Végezték tehát teendőiket, kiálltak az utca-sarokra, kergették a
csiszlikeket, közbe pedig egyre kereszteket vetettek: vajh Isten
mulasztaná el ez ördöngösséget! talán ismét kitört a Paradicsom-hegy és
lávával öntötte el a vidéket? avagy a Garam árasztá el a várost és
változtatta meg a képét? Minden más; a házak, a polgármester arca, a
boltok, az emberek, csak a rendőrkollégáik ugyanazok. Délben audienciára
mentek a kapitányukhoz, de a kapitányuk is más volt! A selmecinek
szakálla volt, a berzencei pedig csupaszra borotválkozott! Tovább már
nem bírták, térdre estek előttük s akkor derült ki a csalafintaság. Még
aznap a legnagyobb csöndben visszacserélték őket s az akadémikusokat
megkérték, hogy a városok érdekében hallgassák el a különös esetet. Ez
meg is történt s azóta a rendőrség nagy reverenciával viseltetett az
ifjúság iránt.
Tehát, hogy visszatérjünk történetünk fonalára: – Föl doktor Blumhoz!
Doktor Blum jókedvü, apró, csupa szakáll ember volt, fogékony az ifjúság
tréfái iránt. Maga is szívesen csinált élceket: vendégségeknél
észrevétlenül pezsgőport töltött a poharakba, úgy hogy amikor bort
öntöttek beléjük, a hab a padmalyig szökött, vagy viszkető port hintett
el s ilyesfélét egyebet cselekedett, ami átkozotul megtréfálta a
társaságot. Amikor tehát a jókedvü ifjak letépték a csengőjét, nem
haragudott meg, hanem kinyitotta az ablakot s egy rejtélyes alaku
vízi-fecskendővel a diákok közé lőtt. A víz azonban hamarább elfogyott,
mint az ifjúság türelme. Doktor Blum végre is megadta magát s nehogy
tovább döngesék vadonatúj kapuját, ledobta a kulcsot.
– De ha megint megisszátok a preperatumaimat, agyonlőlek! – kiabálta le
útravalóul. Egy ízben ugyanis vacsorára diák-vendégei voltak, akik
megitták a borát, sörét, borovicskáját s végül a spirituszba rakott
csodalényeit: egy kétfejü békát meg egy hatlábu nyulat.
A fiatalság betódult a házba és Cseróczy szép beszédben előadta kérését.
Doktor Blum halálra nevette magát. Hogy ő talán ékszerész? Soha; azonnal
elvennék a diplomáját. És egészséges embert vágjon? Hátha inficiál
valamit, ha a seb genyed s Cseróczynak le kell vágni a karját? Mivel
emeli föl akkor a boros poharat?
De a fiatalember megmaradt kivánságánál. A többiek is elhatározottan
ütötték az asztalokat:
– Rajta! rajta! rajta!
Doktor Blum látva a harcias hangulatot, engedett.
– Jó, nem állok ellent a közóhajnak, – szólt meghajolva. – Beléd fogom
ültetni a topázt. Nyisd ki a szádat!… Bele plombálom a fogadba! – tette
hozzá diadalmasan.
A diákok tapsolták.
– Óriási! – lelkesedett Vitnyédi. – Ez a legbölcsebb megoldás. Benned
lesz és mégsem kell vérnek folynia! Ez lesz a világ legbecsesebb foga.
– Nem bánom, – szólt vállat vonva Cseróczy és kinyitotta a száját. – De
vigyázz a bölcseségfogamra.
– Engedd meg, hogy egy orvosi meghatározással feleljek, – szólt dr.
Blum. – Dixit olim Szekeres, ubi nincs ott ne keress.
Ezzel nekigyűrközött a munkának, fúrt, faragott, izzadott s végre a
sajátos plombe-ot beleillesztette az egyik zápfogba. Amikor elkészült,
az egész kar csodálkozva nézte a gyönyörü műtétet. Doktor Blumot
vállaikra emelték s körülhordozták a termen, vadul énekelve:
Zwar bin ich gescheidter, als alle die Laffen,
Doktoren, Magister, Schreiber und Pfaffen;
Mich plagen keine Scrupel, noch Zweifel,
Fürchte mich weder vor Hölle, noch Teufel!
Azután letették a prüszkölő doctissime-t és távoztak.
A folyosón egyikük kiadta a jelszót:
– A Judex-ház elé!
– A Judex-ház elé! – hangzott föl karban.
Megint az utcán voltak és döngő léptekkel haladtak a belső város felé.
Az idő már nagyon előrehaladt. A csillagok lassan halványodni kezdtek;
fönt a Leányvárban kemény, komor kalapálás jelezte, hogy az éjjeli
bányamunkásokat most váltják föl. Virradni kezdett. A selmeci dupla
fedelek halaványzöld háttérre rajzolódtak.
A Judex-ház feketén bámult a világba, a hajnali szellő lassan lóbálta a
halálfejes cégért.
Valamennyien levették fövegüket és megálltak, azután elkezdtek énekelni.
Eleintén mindenféle latin és német dalokat: a „Mihi nunquam spiritus
prophetiae datur“-t meg az „Ein Hering liebt eine Auster im kühlen
Meeresgrund“-ot, sok érzéssel, de semmi hatással. A fekete épület meg se
mozdult, az ablakok sötétek maradtak. Akkor összenéztek és elkezdték:
Zöld erdő harmatát,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi bé a tél,
Hóval lepi bé a tél…
Erre aztán megmozdult a Judex-ház vidéke. Tudni kell ugyanis, mit jelent
ez a nóta a régi Selmecen. Azt, amit negyvennyolc után az, hogy:
„Debrecenben kidobolták, hogy a dongót ne danolják, csak azért is
dongó!“; magát a revoluciót. A bányaváros mindenben német volt s
különösen a forradalom lezajlása után bizonyult annak. Az akadémián
német nyelven tanítottak, a város szelleme és polgársága is az volt. A
kiegyezés után nehéz volt a változás: a professzoroknak meg kellett
tanulni a magyar nyelvet, de ez még könnyebb volt, mint a polgárságnak
elfeledni a németet. Sok fej tört be, amíg a memória lassan megpuhult. A
magyar elemet az ifjúság képviselte, köröskörül azonban minden germán
volt, le a bányagróftól, egész Szfenyóig, a sánta hordárig.
Minden kis városban a diákság régi ösmert éjjeli harcos ellenfelei a
mesterlegények. Ki tudná megmondani, honnét ered e viszály, amely oly
régi, mint a filiszteusok és a zsidók küzdelmei? Diák és mesterlegény
nappal sosem látják egymást, éjjel azonban pontosan, mint a szerető pár,
egymásra akadnak, s akkor a fütykösé a szó. Így van ez Patakon,
Eperjesen, Egerben, Kassán, mindenütt. A selmeci ifjúság nem volt az a
kivétel, amely e szabályt megerősíti. Gyönyörü küzdelmeik voltak a
mesterlegényekkel, szívós harcaik, amelynek nyomát ott viselték
ábrázatukon, s Bellaria kedvezése szerint hátukon vagy mellükön.
A mesterlegény-csapat erős volt, de fegyelmezetlen, míg a diákság
összetartott s szubordinációval dolgozott. Az utóbbiak vezére Cseróczy,
az előbbieké „der lange Sepi“ volt. A hosszu Sepi péklegény vala,
hihetetlen hosszu karokkal, amelyekkel a harcban szélmalomként kalapált;
akit eltalált, egy pár hétre harcképtelen lett. Még veszélyesebb volt,
ha kimerülvén a hadonázásban, lekapta fapapucsait s azokkal vett valakit
célba. A mesterlegények természetesen vadnémetek voltak, s ha magyar
nótát hallottak, mintha kígyó csípte volna meg őket. Akkor biztos volt a
verekedés. Most is az alvégben tivoliztak, amikor egy hirnök megüzente
nekik, hogy a Judex-ház előtt a diákok magyarul énekelnek. Ez piros
posztó volt. A hosszu Sepi iziben fölkapta papucsait és szaladni
kezdett, a többiek dákókkal, asztallábakal, botokkal fölfegyverkezve
utánuk. A legényeknek is volt egy törzs-nótájuk, ez:
Wo a kleins Hüttla steht,
Ist a kleins Gütle,
Wo a kleins Hüttla steht,
Ist a kleins Gut.
Amikor a német csatadal fölhangzott, a diákság tisztában volt a
helyzettel, azonnal rendbe sorakozott s készen várta az ostromot. Nem is
tökéletes egy átdorbézolt éj, ha nem jár vele verekedés. Tehát: rajta,
rajta!
A csata élénk volt. A legények új rendszert akartak kipróbálni és hátat
háthoz támasztva, nagy gomolyagban támadtak a diákokra. A magyarok ezzel
szemben a rajvonal védelmét választották, hosszu közökben állottak föl,
készen arra, hogy egy ember föláldozza magát a többiért.
A mesterlegények bősz üvöltéssel rohantak neki Vitnyédinek és úgy
fellökték, mint a foxterrier az egeret. Amikor azonban püfölni kezdték a
földön heverő széles diákot, a magyarok gyürüje egyszerre összezárult
körültük s a következő pillanatban a németeket trombitákkal és flótákkal
hatalmasan döngetni kezdték.
Most élénk tusa kerekedett. A legények ki akarták magukat vágni, a
diákok meg nem engedték. Zuhanások, ütések, káromkodások hallatszottak,
míg a steingrubeni banda karmestere egy okarinán kétségbeesve fújta a
rajta-rajtát. A hosszu Sepi lekapta a fapapucsait és azzal csépelt maga
körül, míg Cseróczy egy bőgővel úgy verte a legényeket, mint csapóval a
legyet. Rémes lárma volt; mindenütt kinyíltak az ablakok és hálósapkás
alakok jelentek meg bennük, részben kétségbeesve, részben dühösen
kiabálva le a csatázókra, akik azonban nem láttak és nem hallottak
semmit, csak csépeltek és csépeltek…
Egy pillanatra rendőr is fölbukkant a látóhatáron, de megpillantva a
diákokat, szédítő gyorsasággal távozott.
A legények nem tudtak a körből szabadulni s minden bizalmuk már csak a
hosszu Sepiben összpontosult. A péklegény, meg kell hagyni, derekasan
működött, fapapucsai nagyokat csattogtak s lőcslábaival úgy rugott, mint
egy mustang. Egy pillanatig nem állt nyugodtan, jobbra-balra forgott,
püfölt, buzdította társait és rekedtre ordította magát. De az ő ereje se
tartott örökké, izmai lankadni kezdtek… Ekkor új terve támadt. Amikor
már keze kifáradt, a nyakát, mint a bika, lecsapta és fejjel rohant neki
két diáknak, hogy föllökvén őket, utat vágjon a körben. De a terv nem
sikerült. Abban a pillanatban, ahogy neki akart rugaszkodni az
ellenfeleknek, hátulról egy izmos kar megragadta a kabátját és olyat
rántott rajta, hogy Sepinek mind lepattogtak a gombjai.
– Én vagyok itt! – kiáltott Cseróczy, mert ő kapta el a Sepi frakkját. –
Most végre le fogunk számolni!
A két csapat vezére tehát, mint az époszokban szokás, egymásra talált s
nekem itt segítségül kellene hívnom a Múzsát, hogy támogasson a harc
leírásában. Ezt azonban nem teszem, nem mintha tiszteletlen volnék a
régi formák és a költészet nemtője iránt, hanem mert a küzdelem, sajnos,
éppen nem méltó rá, hogy a Múzsa szemtanuja legyen. Mert, mi történt?
Amint a hosszu Sepi észrevette Cseróczyt, olyat ugrott, mint egy kakas
és elüvöltötte magát.
– Most megvagy! – kiabálta és zsebébe nyúlva, egy marék lisztet kapott
ki belőle. – Nesze pajtás! – folytatta szavait és Cseróczy szemébe
csapta a lisztet. A diák arca olyan lett, mint a bohócé.
De most rajta volt a sor. A magyarok vezére nem sokat válogatott. Eszébe
jutott neki Lehel, aki kürtjét vágta a német ellenség koponyájához és ő
is úgy tett. Fölkapta a nagybőgőt s úgy hozzácsapta Sepi fejéhez, hogy
az instrumentum eltört s a beléje öntött bor zuhatagként ömlött a
péklegényre. Az meg volt zavarodva; vele is már megtörtént, hogy boros
edényt vágott valakihez, de sohasem telit… Most, hogy a bőgőből csőstül
ömlött rá az ital, mód nélkül megijedt s nagy szájával, mint a partra
húzott harcsa kapkodott. Összehúzta magát és mint a kutya, mikor ostort
lát, a diák fenyegetően felemelt ökle előtt meghunyászkodott… Ezzel a
csata eldőlt, a mesterlegények ijedten borultak térdre és kegyelemért
könyörögtek. A hosszu Sepi szégyenszemre pardont kért.
– Meine Herren, – kezdte sápadtan, elfojtott dühvel, – ich…
– Magyarul! – dörgött oda Cseróczy. – Magyarul, ha jót akarsz.
Sepinek vérbe borult a szeme. Önkéntelenül a papucsa után kapott.
– Vigyázz! – szólt Cseróczy vésztjóslóan és megmutatta neki a nagybőgő
roncsait.
A péklegény lehorgasztotta nagy fejét.
– Bocsánat, – dörmögte ökleit összeszorítva.
A magyarok nagylelkűen elengedték a legényeket. Azok a legyőzöttek
némaságával kullogtak északnak. Amikor azonban a sarokhoz értek, a
hosszu Sepi fölemelte az öklét:
– Megbánod ezt még Cseróczy! – kiáltotta s aztán futva menekült
társaival.
A diákok nevettek, győzelmüket ez már nem kisebbítette.