benne van a sátán, aki az istenkérdést felveti és nem felel reá.
Valamennyiüknek meg van az a «magasabb szíve», amely képes arra, hogy
önmagát gyötörje e kínzó kérdésekkel. «Hisz Ön Istenben?» támad rá
hirtelen Stawrogin, egy másik, emberré vált ördög az alázatos Satowra.
Mint valami izzó acélt, gyilkolóan szúrja be ezt a kérdést szívébe.
Satow visszahőköl. Reszket, elsápad, mert Dosztojevszkijnél éppen a
legőszintébb emberek reszketnek ez előtt a végső vallomás előtt (és ő, ő
maga is mennyire reszketett e miatt szentséges rettegésében!). És amikor
Stawrogin jobban és jobban szorongatja, a vértelen ajkak ezt a kifogást
dadogják: «Hiszek Oroszországban!» és csak Oroszország kedvéért vallja
magát istenhívőnek.
Dosztojevszkijnek minden művében ez a rejtett Isten a legfőbb probléma,
a bennünk lakozó Isten, a rajtunk kívüli Istennek felébresztése. Mint
igazi orosznak, a legnagyobbnak és legemberibbnek, akit ez a milliónyi
nép alkotott, saját meghatározása szerint Istennek és a
halhatatlanságnak ez a kérdése, «az élet legfontosabbja». Nincs hőse,
aki ezt a kérdést kikerülhetné, úgy hozzájuk van nőve, mint tetteiknek
árnyéka, majd előttük szalad, majd pedig hátuk megett, mint Megbánás.
Nem tudnak menekülni előle és az egyetlen, aki megkísérli a tagadást, a
gondolat e borzasztó martirja, a «Démonok»-ban Kirilloff, meg kell, hogy
ölje magát, hogy Istent megölje és ezzel a többieknél is
szenvedélyesebben bizonyítsa létezését és azt, hogy nem lehet kisiklani
kezei közül. Figyeljük csak dialógusait, mint igyekeznek az emberek
elkerülni, hogy Őt megemlítsék, mint kerülik és térnek ki az útjából.
Szívesebben szeretnek a hétköznapi beszéd keretében, az angol regény
«small talk»-jában maradni, a jobbágyságról, asszonyokról, a sixtini
Madonnáról, Európáról beszélnek, azonban az Istenkérdés végtelen
ólomsúllyal nehezedik rá minden témára és végül mágikusan vonzza le azt
kifürkészhetetlen mélységébe. Dosztojevszkijnél minden vitatkozás vagy
az orosz gondolatnál, vagy az Istengondolatnál végződik – és látjuk,
hogy ez a két gondolat nála egy és ugyanaz. Orosz emberek, az ő hősei,
sem érzéseikben, sem gondolataikban nem tudnak «megállj»-t találni, a
tényleges világból elkerülhetetlenül az elvonthoz, a végesből a
végtelenhez, mindig a legvégére kényszerülnek. És minden kérdésnek a
vége az Istenkérdés. Ez az a belső örvény, amely ideáikat menthetetlenül
magával ragadja, húsukban a genyt okozó szálka, amely lelkeiket lázzal
telíti.
Lázzal. Mert az Isten – Dosztojevszkij Istene – minden nyugtalanság
principiuma, mert ő, az ellentétek ősatyja, egyben az Igen és a Nem is.
Nem mint a régi mesterek képein, a misztikusok írásaiban: felhők felett
szelid lebegő, üdvözülten alátekintő fenségesség, – Dosztojevszkij
Istene az ősellentétek villamos sarkai közötti átszökő szikra, nem lény,
hanem állapot, feszültségi állapot, az érzések elégési processzusa, ő a
tűz, a láng, aki minden embert felhevít és túlhevít az önkívületben. Ő
az ostor, aki őket nyugodt, meleg testükből a végtelenségbe hajszolja,
aki őket a szavak és tettek túlzásaira csábítja, aki őket bűneiknek égő
csipkebokrába kergeti. Olyan ő, mint hősei, mint az, aki őt teremtette,
elégedetlen Isten, akit nem gyűr le semmi erőfeszítés, akit nem merít ki
semmiféle gondolat és nem elégít ki semmiféle odaadás. Ő az örök
Elérhetetlen, minden kínlódás kínja és maga Dosztojevszkij az, akinek
szívéből feltör Kirillov jajkiáltása: «Egész életemen keresztül kínzott
engem az Isten!»
Ez Dosztojevszkij titka: Szüksége van Istenre és mégsem talál reá. Néha
már azt hiszi, hogy övé lett és rajongva öleli körül, de tagadó ösztöne
ismét a földre hajítja vissza. Senki sem ismerte fel nála erősebben
Isten szükségét. «Isten azért szükséges nekem – mondta egyszer – mert ő
az egyetlen lény, akit mindig lehet szeretni», és egy más helyt: «Nincs
az embernek szakadatlanabb és kínzóbb aggodalma, mint valamire
rátalálni, ami előtt meg kell hajolni!» Hatvan esztendeig szenved ebben
az Istenkínban és úgy szereti Istent, mint minden szenvedését, jobban
szereti, mint bármi mást, mert ő minden szenvedés között a legősibb és a
szenvedés szeretete lényének legmélyebb gondolatát jelenti. Hatvan
esztendeig küzd, hogy elérjen hozzá és mint «az aszu fű» szomjazik a hit
után. Egységet akar, az örökké szétrobbantott, az örökké hajszolt
pihenőt, a szenvedélynek minden hullámtorlatán örökké gördített, az
önmagát szétömlesztő a deltát, a nyugalmat, a tengert keresi.
Megnyugvásnak álmodja meg magának az Istent, ám úgy találja meg mint
tüzet. Szeretne egészen kicsiny lenni, mint a lelki szegények, hogy
felolvadhasson benne, szeretne hinni abban a hitben, mint «a tíz pud
súlyú szatócsné», és ő a legtudatosabb, szeretné, ha nem tudna semmit,
hogy hinni tudjon és mint Verlaine könyörög: «Donnez-moi de la
simplicité». Az az álma, hogy agyveleje elégjen az érzésben, beleömöljön
az Istennyugalomba, állatiasan eltompulva. Oh, mint nyujtja ki kezeit
feléje, tombol áhitatosan, kiált, kiveti a logika szigonyait, hogy
megfoghassa és a bizonyságoknak legvakmerőbb csapdáit állítja fel,
nyílként lövi ki szenvedélyét, hogy eltalálja, szerelme Isten után való
vágyódás, csaknem «illetlen szenvedély», paroxizmus, túlzás.
De vajjon hívő-e, mert oly fanatikusan hinni akar? Vajjon
Dosztojevszkij, az Istenhivőségnek legrábeszélőbb védője, a pravoszláv,
vajjon maga is hivő volt-e, egy poeta christianissimus? Bizonyára voltak
ilyen percei: Amikor a végtelenbe reszket a lelke, amikor görcsösen
kapaszkodik Istenbe, amikor kezei közt tartja a harmóniát, amelyet a
földön nem bírt feltalálni, amikor a kettéhasadás e keresztrefeszítettje
feltámad az egyedülvaló egekben. De mégis: valami még akkor is ébren
marad benne és nem olvad fel a lélek e tűzvészében. Amikor úgy látszik,
hogy teljesen feloldódott már az egészen földöntúli mámorban, az
analizis ama borzasztó szelleme bizalmatlanul áll lesben és megméri a
tengert, amelybe el akar sülyedni. A könyörtelen «Doppelgänger»
védekezik a személyiség feladása ellen. Az Istenkérdésben is ott tátong
a gyógyíthatatlan hasadék, amely mindegyikünkkel veleszületik, de
amelyet ily széles örvénnyé még egy földi ember sem szakított szét, mint
Dosztojevszkij. Egy lélekben minden ember közt a leghivőbb és a
legszélsőbb atheista egyben és hőseiben mindkét eshetőségnek poláris
lehetőségeit egyforma meggyőzően írta le, (anélkül, hogy magát meggyőzte
volna, vagy pedig döntött volna) a magát odaadó alázatosságot, a
porszemet, mely Istenben feloldódik, másrészt a legnagyszerűbb túlzást,
Istenné válni: «Elismerni, hogy van Isten és egyszersmind elismerni,
hogy mi magunk nem váltunk Istenné, őrültség volna, amely öngyilkosságba
kergeti az embert». És szíve mindkettőhöz húzza, az Istenszolgához és az
Istentagadóhoz, Aljosához és Karamasoff Ivánhoz. Műveiben szüntelen
zsinatot tart, de nem hoz döntést, együtt van az Istenhivőkkel és az
eretnekekkel. Hivő volta az igen és a nem, a világ két pólusa közötti
tüzes váltakozó áram, Isten előtt is megmarad Dosztojevszkij az egység
nagy kitaszítottjának.
Így válik belőle Sisyphus, aki a megismerés magaslatára gördíti fel a
mindig visszahulló követ. Az örökké Isten felé fáradozó, akit soha el
nem ér. De vajjon nem tévedek: vajjon Dosztojevszkij nem-e a hitnek
legnagyobb prédikátora az emberek között? Vajjon műveiből nem szól-e
hatalmas orgonahimnusz Istenhez? Nem tanusítják-e összes politikai,
irodalmi munkái egyértelműen, parancsolólag, kétségtelenül Isten
szükséges voltát, létezését, nem rendelik-e el mind valamennyien az
igazhivőséget és nem vetik-é meg az atheizmust, az Istentagadást, mint a
legnagyobb bűnt? De ne tévesszük itt össze az akaratot az igazsággal és
a hitet a hit követelésével. Dosztojevszkij, az örök megtérés költője,
ez a testté vált ellentét, a hitet szükségességül prédikálja és annál
buzgóbban prédikálja másoknak, minél kevésbbé hisz ő maga (az állandó,
biztos, nyugodt, bízó hitet értve ez alatt, a «megtisztult lelkesedést»,
mint legfőbb kötelességet). Szibériából ezt írja egy asszonynak: «Meg
akarom Önnek írni magamról, hogy én ennek a kornak gyermeke vagyok, a
hitetlenség és kételkedés gyermeke és valószínű, igen, tudom bizonyosan,
hogy az fogok maradni életem végéig. Mily borzasztóan kínzott engem és
kínoz még ma is a hit után való vágy, amely annál erősebb, minél több
ellenbizonyság áll előttem!» Soha ily világosan nem fejezte ki azt,
hogy: a hitetlenség érzetéből vágyódik hit után. És ez is Dosztojevszkij
fenséges átértékeléseinek egyike: éppen mert _nem_ hisz és ismeri a
hitetlenség kínját, mert, saját szavai szerint, a kínt mindig csak
magáért szereti és részvéttel van mások iránt, ezért prédikálja másoknak
az egy Istenben való hitet, akiben ő maga nem hisz. Isten megkínzottja
Istenben üdvözült emberiséget, a fájdalmasan hitnélküli boldogan hivőket
akar. Hitetlenségének keresztjére feszítve népének az orthodoxiát
prédikálja, erőszakot tesz felismerésén, mert tudja, hogy vele csak
szétszakítana, elégetne és hazugságot prédikál, szigorú, betűkhöz
ragaszkodó paraszti hitet, mert az boldogságot ad. Ő, akiben egy
«mustármagnyi hit» sincs, aki fellázad Isten ellen és amint maga büszkén
beismeri: «az Istentagadást oly erővel fejezte ki, mint senki más
Európában», azt követeli, hogy alávessék magukat a pópáknak. Az
embereket Istenkíntól megóvandó, – amelyet saját bőrén érzett, mint
senki más – az Istenszeretetet hirdeti. Mert tudja, hogy «az ingadozás
és a hit nyugtalansága lelkiismeretes embernek oly borzasztó kín, hogy
jobb volna, ha felakasztaná magát». Ő maga nem tért ki előle és mint egy
martir fogadta be magába a kétséget. De a végtelenül szeretett
emberiséget meg akarja menteni tőle és mint nagy inkvizitora, meg akarja
menteni az emberiséget a lelkiismereti szabadság kínjától és a tekintély
holt ritmusával akarja elringatni. És így a helyett, hogy gőgösen
tudásának igazságát hirdetné, a hitnek alázatos hazugságát teremti meg.
A vallásos problémát nemzetivé fordítja és isteni fanatizmust olt belé.
És mint leghívebb szolga a kérdésre: «Hisz Ön Istenben?» életének
legigazibb gyónásával felel: «Hiszek Oroszországban!»
Menekvése, kifogása, megmentése: Oroszország. Szavában itt már nincs
kettéhasadás, itt már dogmává válik. Mert Isten elzárta fülét előtte:
közötte és lelkiismerete között teremt magának Krisztust, az új
emberiség új hírnökét, az orosz Jézust. A valóságból, az időből, hit
iránti vágyát borzasztó a határozatlanság felé hajtja, – mert csak a
határozatlannak, határtalannak tudja magát ez a mértéknélküli ember
egészen odaadni, – Oroszország óriási gondolatába, ebbe a zóba, amelyet
hivő voltának minden mértéktelenségével tölt meg. Mint új Keresztelő
János hirdeti ezt a soha nem látott Krisztust. De nevében beszél,
Oroszország nevében, az egész világ számára.
Ezek az ő messiási iratai, politikai cikkei és a Karamasoffok némely
kitörései homályosak. Zavarosan bukkan fel belőlük az új Krisztus-arc,
az új megváltás és általános béke gondolata. Bizánci arc, kemény
vonásokkal, szigorú redőkkel. Mint régi füsttől megfeketült ikónokból,
fekete, szúró szemek merednek reánk, végtelen áhítattal, ám egyben
gyűlölettel és kegyetlenséggel. És maga Dosztojevszkij is elrémítő,
amikor nekünk európaiaknak, mint eltévedt nyájnak, ezt az orosz
Megváltót hirdeti. Mint egy középkori gonosz, fanatikus szerzetes, aki a
bizánci keresztet korbácsul tartja a kezében, úgy áll a politikus, a
vallásos fanatikus velünk szemben. Mint lázbeteg, misztikus görcsökben
vonaglón hirdeti nekünk a tanítást, nem szelid papi beszédben, hanem
démoni haragkitörésekben robban ki végtelen szenvedélyessége. Bunkókkal
üt le minden ellenvetést és lázasan, gőggel övezve, gyűlölettől égve
rohanja meg az idő tribüneit. Habzik a szája és reszkető kezekkel
átkozza meg a világot.
Képrombolón, őrjöngőn, támad rá az európai kultúra szentségeire. Mindent
letapos ez a nagy romboló ideáljainkból, hogy az új, orosz Krisztusnak
utat csinálhasson. Egészen a tébolyig ér el moszkovita türelmetlensége.
Mi is az az európai kultúra? Temető, drága sírokkal, de most már a
rothadástól szagos, még trágyául sem való az új vetésnek. _Az_ egyedül
orosz földből virágzik fel. A franciák – hiú bolondok, a németek –
közönséges virstlicsináló nép, az angolok – a bölcselkedés
kiskereskedői, a zsidók – foghagymaszagú gőg, a katholicizmus –
ördögtanítás, Krisztus kigunyolása, a protestantizmus – okoskodó
államvallás, valamennyien torzképei az egyetlen igaz Istenhitnek: az
orosz egyháznak. A pápa – sátán tiarában, városaink Babylonok, az
apokalipszis legnagyobb szajhái, tudományunk – hiú szemfényvesztés,
demokráciánk – meglágyult agyvelők gyenge forrázata, a forradalom –
bolondok és elbolondítottak gaz csínye, a pacifizmus – vén asszonyok
fecsegése. Európának minden eszméje elvirágzott, elhervadt virágcsokor,
csak arra való, hogy sárba tapossák. Csak az orosz gondolat az egyedül
igaz, egyedül nagy, egyedül helyes. Mint az Amoktól megszállott rohan az
őrjöngő túlzó tovább és minden ellentmondást ezzel a tőrrel szúr le: «Mi
megértünk titeket, de ti nem érttek meg bennünket!» és minden vita
véresen összeomlik. «Mi oroszok mindent megértünk, ti vagytok a
korlátoltak!» rendeli. Oroszország az egyedül igaz és Oroszországban
minden: a cár és a kancsuka, a pópa és a paraszt, a troika és az ikónok
annál igazabbak, minél európaellenesebbek, ázsiaiak, mongolok, tatárok,
annál igazabbak, minél konzervativabbak, maradiak, haladás ellenségei,
szellemnélküliek, bizánciak. Oh, mint tombolja itt ki magát a nagy
túlzó! Felujjong: «Legyünk ázsiaiak, legyünk szarmaták, el Pétervártól,
el az európai Pétervártól, vissza Moszkvába, el Szibériába, az új
Oroszország a harmadik birodalom!» Ez az Istentől ittas középkori
szerzetes e felett nem is tűr vitát. Le az ésszel! Oroszország a dogma,
amelyet ellentmondás nélkül kell elfogadni. «Oroszországot nem ésszel,
hanem hittel lehet megérteni.» Aki nem borul térdre, az ellenség,
Antikrisztus: keresztes-hadjáratot ellene! Harsányan fuj be a háború
kürtjébe. Ausztriát szét kell zúzni, a félholdat letépni Konstantinápoly
Szófia-mecsetjéről, Németországot meg kell alázni, Angliát legyőzni, –
őrjöngő imperializmus, mely szerzetesi csuhába rejti el gőgjét és így
kiált fel: «Dieu le veut!» Az isteni birodalom kedvéért az egész világ
legyen Oroszországé.
Oroszország tehát a Krisztus, az új Megváltó és mi vagyunk a pogányok.
Semmi sem ment meg bennünket, elzüllötteket, bűneink tisztító tüzéből;
elkövettük az eredendő bűnt azzal, hogy nem vagyunk oroszok. A mi
világunk számára nincs hely ebben az új harmadik birodalomban, kell,
hogy előbb egész Európa beleolvadjon az orosz világbirodalomba, az új
Isten államába, mert csak akkor lehet megváltani. Szó szerint azt
mondja: «Minden embernek előbb orosszá kell válni!» Akkor kezdődik csak
az új világ! Oroszország Isten választott népe: karddal kezében kell a
földet meghódítania, akkor fogja csak «végső szavát» mondani az
emberiségnek. És ez a végső szó Dosztojevszkijnél kibékülést jelent. Az
orosz zsenit abban a képességben látja, hogy mindent megért és minden
ellentétet meg tud oldani. Az orosz a mindent megértő és ezért a
legmagasabb értelemben vett engedékenység. És országa, a jövő állama: az
egyház, az emberi közösség egy formája, egymást megértés, alárendeltség
helyett. És mint valami nyitány, úgy hangzik a világháború eseményeihez,
(amely kezdetén az ő gondolataiból táplálkozott, amint a végén
Tolsztojéból), amikor azt mondja: «Legyünk az elsők, akik a világnak
hirdetik, hogy nem az egyéniség és idegen nemzetiségek elnyomásával
akarjuk elérni saját felvirágzásunkat, hanem éppen ellenkezőleg, ezt
minden nemzetek legszabadabb és legönállóbb fejlődésében és testvéri
egyesülésében keressük!» Lenin és Trockij ebben a «igéret»-ben vannak,
benne van azonban a háború is, amelyet ő, minden ellentétek
kifeszítésének örökös ügyvédje oly szenvedélyesen dicsért. Általános
kibékülés a cél, de Oroszország. az egyetlen út, amely «Keletről a
földet újjáteremteni fogja». Az Ural hegyein ki fog gyúlni az örök fény
és az egyszerű nép – nem pedig a tudatos szellem, nem az európai
kultúra, – fogja a föld sötét titkaival összeforrt erőkkel a világot
megváltani. Nem hatalom lesz, hanem dolgos szeretet, nem a személyiségek
viszálya, hanem örök emberi érzés és az új orosz Krisztus a világbékét
fogja hozni, az ellentétek feloldását. És a tigris a bárány mellett fog
legelni és az őz az oroszlán mellett; hogy remeg Dosztojevszkij hangja,
amikor a harmadik birodalomról beszél, minden oroszok országáról a
földön, mint reszket a hívő extázisában, milyen csodálatos, a valóságok
legtudatosabbja, messiási álmaiban!
Mert az Oroszország szóba, az orosz gondolatba álmodja bele
Dosztojevszkij ezt a Krisztus-álmot, az ellentétek kibékítésének
gondolatát, amelyet életében, művészetében és Istenében hatvan éven
keresztül hiába keresett. De melyik ez az Oroszország, az igazi, a
reális, vagy a misztikus, a politikai vagy a prófétai? Mint
Dosztojevszkijnél: minden, mind a kettő egyszerre! Hiába kívánjuk egy
szenvedélyes embertől, hogy logikus legyen és hiába kérünk indokolást
dogmáihoz. Dosztojevszkij messiási irataiban, politikai, irodalmi
műveiben a fogalmak őrülten össze-vissza tántorognak. Oroszország majd
Krisztus, majd Isten, majd Nagy Péter birodalma, majd az új Róma, a
szellem és hatalom egyesülése, tiara és császári korona, fővárosa majd
Moszkva, majd Konstantinápoly, majd az új Jeruzsálem. A legalázatosabb
örök emberi ideálok hatalomra vágyó, szlavofil, hódító ösztönökkel
meghökkentően váltakoznak és megdöbbentő biztosságú politikai
horoszkopok, fantasztikus, apokaliptikus igéretekkel. Majd a politika
szorosába préseli be Oroszország fogalmát, majd a végtelenbe emeli fel.
És itt is, mint remekműveiben, a realizmus és fantázia, a tűz és víz
ugyanazon sistergő keveréke. Ami benne démoni, őrjöngően túlzó, és amit
regényeiben kénytelen mérsékelni, itt pythiai jóslásokban szabadon éli
ki: izzó szenvedélyének egész ihletével prédikálja Oroszországot a világ
üdvösségének, a világ megváltójának, egyedüli üdvhozójának. Soha még
Európának nem hirdettek nemzeti eszmét, mint világgondolatot,
gőgösebben, zseniálisabban, kérőbben, csábítóbban, mámorosítóbban,
rajongóbban, mint Dosztojevszkij könyveiben az orosz gondolatot.
Fajának ez a fanatikusa olyan, mint egy nagy szervezet szervetlen
kinövése, ez a részvétnélküli, rajongó orosz szerzetes, ez a gőgös
csúfolkodó, ez a hitetlen hitvalló. Azonban Dosztojevszkij egyéniségének
egységéhez éppen ez szükséges. Ahol Dosztojevszkijnél egy jelenséget nem
értünk meg, szükségességét ellentétében kell keresnünk. Ne felejtsük el:
Dosztojevszkij mindig igen és nem, önmegsemmisítés és önmaga felé
emelés, kihegyezett ellentét. És ez a túlhajtott gőg csak ellenlábasa
túlzott alázatosságának, fokozott népi öntudata sarki ellentéte önmaga
túlizgatott személyes jelentéktelenségi érzésének. Egyszerre két félre
hasad szét: büszkeségre és alázatra. Személyiségét megalázza: műveinek
húsz kötetét hiába lapozzuk át a hiúság, büszkeség, a túlzás, gőg,
hivalkodás egy szava után! Csak önmaga megkisebbítését, undort, vádat,
lealázást találunk bennük. Ami büszkeség van benne, azt fajába, népének
gondolatába önti bele. Ami elkülönített személyiségére vonatkozik, azt
megsemmisíti és mindazt, ami benne személytelen, orosz, örök emberi, azt
istenítésig emeli fel. Mert nem hisz Istenben, prédikálja Istent, mert
nem hisz magában, prófétája nemzetének és az emberiségnek. Az ideálok
világában is mártir, aki magát feszíti keresztre, hogy az eszmét
megváltsa.
Ez az ő nagy titka: az ellentétek által megtermékenyülni. Kifeszíteni a
végtelenbe, hogy az egész világot átfogja és azután a belőle termő erőt
a jövendőre felhasználni. A többi költők ideáljukat rendszerint
önnönszemélyiségük fokozásából teremtik meg, amennyiben önmagukat
másolva, megtisztítva, megjavítva, magasabb fokra emelik és a jövendő
embert valahogy önmaguknak megtisztult típusa gyanánt mutatják be.
Dosztojevszkij az ellentétember, az alkotó dualista, önmagának
ellentétjéből alkotja ideálját és Istenét: és önmagát, az eleven embert,
negativummá alázza. Csak agyag, csak föld akar lenni, amelyből az új
formát öntik és baljának a jövendőbeli képen jobb felel meg, mélységének
magaslat, kétségeinek hit, kettéhasadásának egység! «Pusztuljak el én,
csak a többiek legyenek boldogok!» – staretzének ezt a mondását így
változtatja át gondolatban. Megsemmisül, hogy a jövendő emberében
feltámadjon.
Dosztojevszkij ideálja ezért: Nem olyannak lenni, mint amilyen. Olyat
érezni, amit nem érzett. Úgy gondolkozni, amint nem gondolkodott. Nem
úgy élni, ahogy ő él. Egyéni lényének legkisebb részéig,
vonásról-vonásra ellentéte az új ember, önlényének minden árnyékából
fény, minden homályából ragyogás képződik. Így szól önmagához: «Nem!» s
ebből teremti ki az új emberiség felé szenvedélyesen kiáltott Igent!
Egész a testiségig folytatja önvoltának ezt a példátlan erkölcsi
elítélését, a jövendő ember kedvéért, az én megsemmisítését, az
örökemberiért. Vegyük elő képét, fényképét, halotti maszkját és tegyük
mellé azon emberek képét, akikben ideáljait formálta: Karamasoff Aljosa,
Sossima, Myskin herceg mellé, az orosz Krisztus e három vázlata mellé,
akiket üdvözítőül alkotott. És a legkisebb részletig minden vonal az ő
ellentmondó ellenlábasa. Dosztojevszkij arca komor, titokkal és
homállyal teli, – amazok arca nyílt, békés őszinteségű; az ő hangja
rekedt és kopott, amaz embereké szelid és halk. Az ő haja sötét és
kuszált, szemei mélyenfekvők és nyugtalanok, amazok arca tisztult, sima
hajtól körülövezett és szemeik nyugtalanság és aggodalom nélkül
ragyognak. Azt mondja róluk kifejezetten, hogy egyenesen előre néznek és
tekintetükben benne van a gyermekek édes mosolya. Az ő ajkát a
szenvedély és gúny gyorsan bevésődő ráncai fogják körül és ezért nem tud
nevetni, de Aljosa és Sossima fehér fogaiból ragyog az önmagában bízó
ember szabad mosolygása. Vonásról-vonásra így állítja be saját képét,
mint negativumot az új képpel szemben. Az ő arca egy megkötözött emberé,
aki szenvedélyek rabszolgája, és akin rajta van a gondolatok terhe,
amazoké benső szabadságot, gátnélküliséget, lebegést fejez ki. Ő maga a
szétszakítottság, a kettősség, amazok összhang és egység. Ő az énember,
az önmagába bebörtönzött, amazok az örök emberek, akik lényüknek minden
részéből Istenbe ömlenek át.