az erkölcsi és szellemi világ egyetlen szférájában sem. Önmagát
elítélve, lényének ereit mintegy felmetszvén, önnönvérével festi a
jövendő ember képét. Ő még a szenvedélyes, a görcsös, a nekiugró
tigrisszerű mozdulatoknak volt az embere, lelkesedése még az érzékek
vagy idegek feszültségéből fellángoló villámfény, amazoké a szelíd, de
örökké mozzanatos szűzi ragyogás. Amazoké a szelíd kitartás, amely
tovább ér, mint az önkívület vad ugrásai, amazoké az igazi alázatosság,
amely nem fél a nevetségességtől. Mások ők, mint az örökké lealázottak
és megsértettek, az akadályozottak és meggyötörtek. Amazok mindenki
nyelvén tudnak és mindenki megnyugvást érez közelükben, mert nincs
bennük a félelem örök hisztériája, hogy valakit megbántanak, vagy
megbántódnak és nem néznek kérdőn minden lépésnél maguk körül. Isten nem
kínozza többé, hanem megnyugtatja őket. Mindenttudók, de épp azért, mert
mindent tudnak és mindent megértenek, nem ítélnek el senkit és nem
ítélkeznek, nem törik a fejüket a dolgokon, hanem hálásan hisznek.
Különös: hogy ez az örök nyugtalankodó, az élet legfelsőbb formáját a
felvilágosodott, higgadt emberben látja és ez az egyenetlenkedő
legfelsőbb ideálul az egységet, ez a lázadó a meghódolást állítja fel.
Istenkínja Istenkéjjé kétsége bizonysággá, hisztériája egységgé és
szenvedése mindent átfogó boldogsággá vált bennük. Az élet legmagasabb
foka és legdrágábbja, legszebbje számára az, amit ő a tudatos és
tudatfeletti soha nem ismert és amit, mint legfenségesebbet kíván az
emberek számára: naivitást, a szív gyermeki voltát, a szelíd, magától
értetődő derűt.
Nézzétek legkedvesebb embereit, mint mennek: szelíd mosollyal az
ajkukon, mindent megértenek és mégsem büszkék, az élet titkában nem úgy
élnek, mint valami tüzes örvényben, hanem mint kék égboltot vonják maguk
felé. Az élet ősellenségét, «a fájdalmat és aggodalmat legyőzték» és a
dolgoknak végtelen testvériségében Istenben üdvözültekké váltak.
Felszabadultak saját énjüktől. Az emberek legfőbb boldogsága a
személytelenség, és így változtatja át a legegyénibb ember Goethe
bölcsességét új hitté.
A szellemi élet története nem ismeri egy ember ehhez hasonló erkölcsi
önmegsemmisítésének példáját, nem ismeri egy ideálnak ellentétekből való
ily termékeny kiteremtését. Dosztojevszkij önmagának mártírjaként
feszítette magát keresztre: tudását, hogy hitvalló legyen, testét, hogy
a művészet által az új embert teremtse, egyéniségét, az összesség
kedvéért. Mint típus el akar pusztulni, hogy egy boldogabb, jobb
emberiség támadjon, minden szenvedést magára vesz mások boldogsága
kedvéért. És ő, aki önmagát ellentétei legfájdalmasabb távoláig
feszítette hatvan éven át és lényének mélységeit feldúlta, hogy Istenét
és ezzel az élet értelmét megtalálja, a felhalmozott megismeréseket
félredobja az új emberiség kedvéért, amelynek legmélyebb titkát, a
legvégső, legfelejthetetlenebb formuláját súgja meg: «Jobban szeretni az
életet, mint az élet értelmét!»
Győzedelmes élet.
«Bármilyen is volt az élet, mégis szép!»
_Goethe._
Mily sötét az út Dosztojevszkij mélységein át, mily komor a tája, mily
nyomasztó végtelensége, mely oly titokzatosan hasonlít tragikus arcához,
amely magába szobrászolta az élet minden fájdalmát! A szív szakadékos
pokolkörei, a lélek bíboros tisztítótüze, a legmélyebb bánya, amelyet
valaha földi kéz az érzések alvilágába ásott. Mennyi sötétség van ebben
az emberi világban, mennyi szenvedés ebben a sötétségben! Mennyi gyász
az ő földjén, ezen a földön, «amely legbensőbb kérgéig könnyekkel van
átitatva!» Mélységében a pokol körei sötétebbek, mint aminőknek Dante, a
látnok, egy évezreddel előbb megálmodta. Földi mivoltának meg nem
váltott áldozata, önnönérzésének mártírja, kit átölelnek a szenvedélyek
kígyói, akit a lélek minden ostorai kínoznak, ájult lázadás áradatában
tajtékozva, oh milyen világ Dosztojevszkijnek ez a világa! Minden öröm
elfalazva, minden remény száműzve, nincs menekülés a szenvedés elől,
amely végtelenül feltornyosuló fallal veszi körül áldozatát! Nincs hát
részvét, amely megváltsa embereit mélységükből, nem robbantja szét
apokaliptikus óra ezt a poklot, amelyet egy Istenember teremtett
kínjaiból?
Ebből a mélységből zavar és panasz árad, aminőt még nem hallott az
emberiség. Soha még életmű felett nem volt annyi sötétség! Még
Michel-Angelo alakjai is szelídebbek gyászukban és Dante mélységei
felett paradicsomának üdvözítő ragyogása fénylik. Vajjon Dosztojevszkij
műveiben az élet valóban csak örök éjszaka és a szenvedés az élet
egyetlen értelme? A lélek reszketve hajol e mélységek felé és
megborzong, mert testvéreitől csak kínt és panaszt hall.
Ám ekkor egy szó száll fel a mélyből, szelíden és mégis magasan lebegve
a zűrzavarban, mint ahogy egy galamb felszáll a viharverte tenger felé.
Szelid a szó, de nagy az értelme és üdvözítő a hangja: «Barátaim, ne
féljetek az élettől!» És ebből a szóból csönd árad, borzongva figyelnek
a mélységek és a szó lebeg, felszáll, átszáll minden kínlódást és azt
mondja: «Az életet csak kínlódás által tanulhatjuk meg szeretni!»
És a szenvedés e vigasztaló szavát ki mondja ki? Aki mind közt a
legszenvedőbb, maga Dosztojevszkij. A kitárt kezek még kétségei
keresztjére vannak feszítve, törékeny testében még ott vannak a kínok
szögei, de alázatosan csókolja meg ennek az életnek mártírkeresztfáját
és az ajkak szelíden mondják a nagy titkot a felebarátoknak: «Azt
hiszem, valamennyiünknek elsőbb az életet kell szeretni tanulnunk!»
És szavaiból felpirkad a nap, az apokaliptikus óra. Felpattannak a sírok
és a börtönök: a mélységből felkelnek mind a halottak és elcsukottak,
mind-mind köréje sereglenek, hogy szavainak prófétái legyenek,
gyászukból fölemelkednek. A börtönökből tódulnak elő, Szibéria
katorgájából, láncukat csörgetve, zugszobákból, éjjeli mulatókból és
kolostorcellákból, mind-mind valamennyien a szenvedélyek nagy szenvedői;
még vér tapad kezeikhez, még ég megkorbácsolt hátuk, még lealázottak
haragjukban és elesettségükben, de a jajkiáltás már elhallgat szájukban
és könnyeikből bizalom ragyog. Oh Bileam örök csodája, amely az égő
ajkakon áldássá váltja az átkot, amint a mester hozsánnáját hallják, a
hozsannát, amely «a kétség minden tisztítótüzén keresztülment». A
legkomorabbak vannak legelől, a legszomorúbbak a leghívőbbek, mind előre
tolonganak, hogy bizonyítsák ezt a szót. Durva és megsebzett szájukból a
szenvedésnek himnusza, mint valami hatalmas templomi ének árad fel, az
önkívület őserejében, az élet himnusza. Mind-mind itt vannak a martírok,
hogy dicsőítsék az életet. Karamasoff Dimitri, az ártatlanul elítélt,
láncokkal kezén, erejének teljességében újjong fel: «Minden szenvedést
le fogok győzni, csakhogy azt mondhassam magamnak: «én vagyok!» Ha
vergődöm a kínzópadon, akkor is tudom, hogy «én vagyok». A gályához
láncolva látom a napot és ha nem is látom, akkor is élek és tudom, hogy
süt a nap!» És Iván, a fivér odalép hozzá és hirdeti: «Nincs
kitörölhetetlenebb boldogtalanság a halálnál». És az élet rajongása
sugárként ég be szívébe és ő, az Istentagadó, így kiált fel: «Szeretlek
téged, Istenem, mert hatalmas az élet!» Trofimovits István, az örök
kételkedő, összekulcsolt kezekkel emelkedik fel halálos ágyán és ezt
dadogja: «Oh milyen szívesen élném az életet újra, minden perc, minden
pillanat üdvössége az embernek!» A hangok mind tisztábbak, fénylőbbek,
fenségesebbek lesznek. Myskin herceg, akit kúsza lelkének ingadozó
szárnyai visznek, zavartan tárja ki karjait és így rajong: «Nem értem,
hogy mehet el az ember egy fa előtt, a nélkül, hogy boldog volna, mert
él és mert szeretik… ennek az életnek minden lépésénél mennyi sok
csodálatos dolog van, dolgok, amelyeket még a legelvetemültebb is
csodálatosnak érez!» És Sossima így prédikál: «Akik Istent és az életet
megátkozzák, önmagukat átkozzák meg. Ha minden dolgot szeretni fogsz,
akkor Isten titka minden dologban megnyilvánul és végül az egész világot
mindent átfogó szeretettel fogod átölelni!» És még a «zugutcából való
ember» a kis félszeg Névtelen, kopott köpenykéjében, ő is oda jön és
széttárja karjait: «Az élet szépség, csak a szenvedésben van lélek, óh
milyen gyönyörű az élet!» A «nevetséges ember» kilép álmaiból, hogy «a
hatalmas életet hirdesse», mind-mind férgekként másznak elő lényük
zugolyaiból, hogy együtt dalolják a nagy éneket. Egyik sem akar
meghalni, egyik sem akarja a szentül szeretett életet itthagyni, nincs
oly mély szenvedés, amelyet a halállal cserélne fel, a halállal, az örök
ellenféllel. És a pokol, a kétségbeesés homálya kemény falai egyszerre
visszhangozzák a sors dicsénekét, a tisztítótűzből felgyúl a hála tüze.
Fény, végtelen fény áramlik be, Dosztojevszkij égboltja borul a föld
fölé és mindenki felett zugva mennydörög az utolsó szó, amelyet
Dosztojevszkij leírt, a gyermekek szava a nagy kőnél való beszédnél, a
szent barbár kiáltás: «Az élet, hurrá!»
Oh csodálatos élet, aki magadnak tudatos akarattal mártírokat teremtesz,
hogy téged dícsérjenek, oh bölcs, kegyetlen élet, ki jobbágyaiddá teszed
a legnagyobbakat szenvedés által, hogy diadalodat hirdessék! Jób örök
kiáltását, mely évezredeken át zendül, mert a csapásokban Istent ismeri,
Te újra és újra hallani akarod és Dániel férfiainak diadalmi énekét,
amíg testüket tüzes kemence pörköli. Mindörökké daloló parazsat gyujtasz
a költők nyelvén, akiket szenvedőkké teszel, hogy örökké jobbágyaid
legyenek és Téged szerelemmel hívjanak! Beethovent a zene lelkével vered
meg, hogy megsüketülten Isten szárnycsapását hallja és a halál
angyalától megérintve az örömök himnuszát alkossa meg Neked, Rembrandtot
behajszolod a szegénység éjszakájába, hogy színekben keresse a fényt, a
Te örök fényedet, Dantet elűzöd hazájából, hogy álmában meglássa az eget
és a poklot, valamennyiüket korbácsoddal kergetted végtelenségedbe! És
őt, akit jobban korbácsoltál, mint bárki mást, őt is szolgáddá
kényszerítetted és íme tajtékzó ajakkal, görcsökben vonagolva, hozsannát
újjong feléd, a szent hozsannát, «amely átment minden kétségek
tisztítótüzén!» Oh mint győzöl te az emberben, akit megszenvedtetsz,
éjszakából nappalt csinálsz, szenvedésből szerelmet és a pokolból hozol
fel Magadnak szent dícsérő éneket. Mert a legjobban szenvedő mindeneknek
tudója, és aki téged tud, az meg kell, hogy áldjon: és aki téged
legmélyebben megismert, íme lásd, erősebb bizonyságod, mint bárki más és
jobban szeretett téged, mint bárki más!
Stefan Zweig könyvei.
Silberne Saiten. Wien. Költemények.
Die frühen Kränze. 3. ezer. Költemények. Insel-Verlag.
Die gesammelten Gedichte. Költemények. Insel-Verlag.
Erstes Erlebnis. Négy történet. 16.–19. ezer. Insel-Verlag.
Brennendes Geheimnis. Novella. (Insel-Bücherei. 122.) 55. ezer.
Das Haus am Meer. Színmű két részben. Insel-Verlag.
Tersites. Szomorújáték három felvonásban. 2. ezer. Insel-Verlag.
Der verwandelte Komödiant. Színjáték a német rokoko idejéből. 2. ezer.
Insel-Verlag.
Jeremias. Drámai költemény kilenc képben. 25. ezer. Insel-Verlag.
Legende eines Lebens. Kamarajáték három felvonásban. 4. ezer.
Insel-Verlag.
Der Zwang. Novella. (470 példányban Frans Masreel fametszeteivel.)
Die Augen des ewigen Bruders. (Insel-Bücherei. 349.) 10. ezer.
Drei Meister: Balzac, Dickens, Dosztojevszkij. 15. ezer. Insel-Verlag.
Amok. Novellen einer Leidenschaft. 21. ezer. Insel-Verlag.
Der Kampf mit dem Demon: Hölderlin, Kleist, Nietzsche. Insel-Verlag.
_Írói életrajzok._ Verhaeren. Desbordes–Valmore. Romain Rolland. Artur
Rimbaud. Paul Verlaine.
Térey Sándor könyvei.
KÖLTEMÉNYEK:
_Versek._ Singer és Wolfner kiadása. Budapest. (Elfogyott.)
_A fehér hegedű._ Singer és Wolfner. (Elfogyott.)
_Feltámadás._ Singer és Wolfner. II. kiadás.
_A Magányos Ember._ Méliusz-kiadás.
PRÓZA:
_Visszatérés._ A Kisfaludy-Társaság Franklin-pályázatán I. díjat nyert
regény. Franklin-Társulat kiadása.
_Leveleki Anna szerelme._ Kis regény a 40-es évekből. (Kézirat.)
_E. T. A. Hoffmann. J. P. Jacobsen. Hermann Bang. Stefan Zweig._ Négy
tanulmány. (Sajtó alatt.)
FORDÍTÁSOK:
_Baudelaire._ Versek a Fleurs du Malból. Athenaeum r.-t. kiadása. II.
kiadás. Bevezetéssel.
_Verlaine válogatott versei._ Singer és Wolfner, 1924. II. kiadás.
Bevezetéssel.
_André Ady:_ Choix de poésies. Paris. Jouve et Cie Editeurs. Avec un
portrait d’Ady par Étienne Zádor, et précédé d’une préface par Jean
Mistler d’Auriol.