kettéhasadás e felfeszítettjének, még az is kín, nyugtalanság, rohanás
és menekülés, a hontalannak még az sem otthona. És a szenvedély, amely
alkotásra űzi, a tökéletességen túlhajszolja. Itt is a tökéletességen
túl kergeti az örökké elérhetetlen felé, nem teljesen felépített csonka
tornyokkal (mert úgy a Karamasoff, mint a Raskolnikoff egy soha meg nem
írt befejező részt igér) magasulnak regényei palotái, a vallás
égboltjára, az örök kérdések felhőzetébe. Ne nevezzük regényeknek többé
és ne epikai mértékkel értékeljük őket: hiszen már rég nem pusztán
irodalom ez, hanem valami új, titkos kezdet, új emberről való mitosznak
prófétai előhangja, nyitánya és jóslata. Bármennyire is szereti
Dosztojevszkij a művészetet, még mindig nem ez a legvégsőbb számára és
mint minden fenséges orosz, ő is csak úgy tekinti a művészetét, mint az
embernek Istenhez, a megismerés felé vezető hídját. Emlékezzünk csak:
Gogoly a «Holt lelkek» után ott hagyja az irodalmat és misztikus lesz,
az új Oroszország titokzatos hírnöke. Tolsztoj 60 éves korában elátkozza
saját és más művészetét és a jóságnak és igazságnak evangélistája lesz.
Gorkij lemond a dicsőségről és forradalmat hirdet. Dosztojevszkij
végórájáig nem ejtette el a tollat, de amit alkotott, már régtől fogva
nem földi, szűk értelemben vett remekmű, hanem a harmadik birodalom
evangéliuma, az új orosz világ valamilyen mitosza, apokaliptikus, sötét
és rejtélyes jóslat. Ennek az örökké elégedetlennek a művészet csak
kezdet s befejezése a végtelenbe ér. Csak lépcső volt számára és nem
maga a templom. Műveinek tökéletességében van valami nagyszerű, amit nem
lehet szavakba foglalni és éppen ezért, mert ezt a legvégsőt csak
sejteni lehet bennük és nincs mulandó formába öntve, utakká lettek,
melyek az emberiség és az emberek tökéletesbüléséhez visznek…
A határok átlépője.
«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross.»
_Goethe._
A tradició a multak határköve a jelen körül: aki a jövendőbe akar
eljutni, kell hogy átlépjen rajtuk. Mert a természet nem ismer megállást
a megismerésben. Látszólag rendet követel, de mégis csak azt szereti,
aki új rend kedvéért széttöri a határokat. Egyes emberekből önnön
erejének túlságával azokat a hódítókat teremti ki magának, akik a lélek
megszokott tájairól az ismeretlenség sötét óceánjaira hajóznak, a szív
új világrészeibe, a lélek új szférájába. E vakmerő határátlépők nélkül
az emberiség önmaga foglya volna és a fejlődése körfutás. E nagy
hírnökök nélkül, akikben a természet mintegy önmagát küldi előre, nem
volna nemzedék, amely útját ismerné. A nagy álmodók nélkül az emberiség
nem ismerné fel legmélyebb értelmét. A világot nem a nyugodt felfedezők,
az otthon földrajztudósai tették tágassá, hanem a desperádók, akik
ismeretlen tengereken át új Indiákba utaztak; nem a pszichológusok, a
tudósok ismerték fel a modern lélek egész mélységét, hanem a költők közt
a mértéktelenek, a határok átlépői.
Dosztojevszkij napjaink irodalmának nagy határátlépői között a
legnagyobb volt és senkisem fedezett fel a lélekben annyi új világrészt,
mint ez a háborgó, ez a mértéktelen, akinek, saját bevallása szerint: «A
megmérhetetlen és a végtelen oly szükséges volt, mint maga a föld!»
Sohasem állott meg, «mindenütt átléptem én a határokat» – írta büszkén
és önvádlóan egy levelében – «mindenütt». És csaknem lehetetlen
valamennyi tettét felsorolni, a gondolat jeges gerincén való
vándorlásait, a tudatalatti legrejtettebb forrásáig való leszállását és
az önmegismerés szédítő csúcsaihoz való, csaknem holdkóros feljutást.
Ahol nem volt járt út, azt járta be és ott élt legszívesebben, ahol
labirint és zűrzavar volt. Soha azelőtt az emberiség nem ismerte fel ily
mélyen lelki lényének szerkezetét és rejtélyét; tisztábban látott,
tudatosabb lett és egyben érzésben titokzatosabb és istenibb. Nélküle,
minden mérték nagy áthágója nélkül, az emberiség kevésbé ismerné
veleszületett titkát és műveinek csúcsairól messzebbre pillanthatunk be
a jövendőbe, mint valaha!
Az első határ, amelyet Dosztojevszkij átlépett, az első messzeség,
amelyet előttünk megnyitott: Oroszország. Felfedezte nemzetét a világ
számára, európai tudatunkat kibővítette és elsőnek ismertette meg velünk
az orosz lelket, mint a világlélek egy töredékét és legdrágább kincsét.
Míg nem jött, Oroszország Európának csak egy határ volt, Ázsiába való
átmenet, színes folt a térképen, és saját kultúránk barbár, már
túlhaladott gyermekkora és multja. Elsőnek mutatta meg ebben a
pusztaságban a jövendő erőt, ő éreztette meg velünk Oroszországot, mint
új vallásosság lehetőségét, mint az emberiség nagy költeményében az
eljövendő Betűt. A világ szívét így gazdagította új felismeréssel és új
várakozással. Puskin (aki számunkra oly nehezen hozzáférhető, mert
költői nyelve minden fordításban elveszti villamos erejét) csak az orosz
arisztokráciával ismertetett meg bennünket, Tolsztoj pedig az egyszerű,
patriarchálisan-paraszti emberrel, a régi, elfoszló, kiélt világ
lényével. Dosztojevszkij az első, aki lelkünket új lehetőségek
hírüladásával felgyujtotta, ő az első, aki ezen új nemzetnek géniuszát
fellángoltatja és odavisz bennünket, hogy csaknem vágyakozunk arra, hogy
orosz népének kezdetleges lelke és világgyermeksége égő cseppjét a vén
Európa fáradt, stagnáló világába beleizzítsuk. És különösen ebben a
háborúban éreztük, hogy mindazt, amit Oroszországról tudtunk, csak ő
általa tudtuk és ő tette lehetővé, hogy ezt az ellenséges országot
lelkünk testvérhazájának érezhessük.
De a világnak Oroszországról való fogalma kultúrális kibővítésénél (mert
ezt talán Puskin is elérte volna, hogyha 37 éves korában nem esik el
pisztolypárbajban) még jelentősebb és mélyebb lelki öntudatunknak az a
borzasztó kiszélesbülése, amely az irodalomban példanélkül való.
Dosztojevszkij a lélekbuvárok lélekbuvára. Mágikusan vonzza az emberi
szív mélysége; az ösmeretlen, a tudatalatti, a kifürkészhetetlen az ő
igazi világa. Shakespeare óta senki másnál nem tanultunk annyit az érzés
titkáról és korlátjainak mágikus törvényeiről, s mint Odysseus, az
egyetlen, aki Hadeszből, a földalatti világból visszatért, ő a lélek
alvilágáról mesél nekünk. Mert őt is, mint Odysseust, Isten, démon
kísérte. Betegsége, amely az érzés magaslatára száguldott fel vele,
amelyet közönséges halandó soha el nem ér és amely lezúdította a
borzalom és aggodalom állapotába, amelyek már túl vannak az élet
határán, tette képessé, hogy az élettelennek és életfelettinek ebben a
majd fagyos, majd tüzes légkörében lélegzetet vehessen. Amint az éjjeli
állatok a sötétben látnak, ő is az öntudat e félhomályában tisztábban
lát, mint más a napvilágon. A tüzes elemek között, hol mások megégtek,
ott érzi csak az érzés igaz, jóleső melegét, túlnőtt messze az
egészséges lelken, bentlakott a beteg lélekben és ezzel az élet
legmélyebb titkában. Lehelletnyi közelségre világított arcába az
őrületnek, mint alvajáró járt biztosan az érzés háztetőin, amelyről az
ébrek és tudók ájultan alázuhantak. Dosztojevszkij mélyebben hatolt a
tudat alatti alvilágba, mint az orvosok, a jogászok, a kriminalisták és
lélekbuvárok. Mindazt, amit a tudomány csak később fedezett fel és
nevezett el, amelyet a holt ösmeretből, mint valami bonckéssel,
kísérletek útján kihámozott, mind a távolba érző, hisztérikus, távolba
halló és perverz jelenségeket jós együttérzésével mindenkit megelőzve
írta le. A lélek jelenségeit egészen az őrület széléig (amely a lélek
túlzása), egészen a bűn széléig (amely az érzés túlzása) kutatta ki és
ezzel a lélek új földrészeinek végtelen területeit járta be. Egy régi
tudomány könyvének utolsó lapját véle zárta le, Dosztojevszkij a
művészetben új lélektant kezdett meg.
Egy új lélektan: mert a lélek tudományának is meg vannak a maga
módszerei és a művészetnek, amely minden időkön keresztül végtelen
egységnek látszott, örökké új törvényekre van szüksége. Itt is változik
a tudás, a felismerés mindig új megoldások és meghatározásokkal halad
előre, és mint a kémia lecsökkentette kísérletekkel a látszólag
oszthatatlan őselemek számát, s viszont a látszólag legegyszerűbben is
összetételekre bukkant, így oldotta fel a lélektan az érzés egységét,
mind mélyebb és mélyebbre nyomuló differenciálódással az ösztönök és
ellenösztönök végtelenségébe. Egyes emberek előrelátó zsenialitása
dacára nem lehet félreismerni a régi és az új lélektan közti
határvonalat. Homértól messze, még Shakespearen is túl voltaképp csak
egyvonalú lélektant ismertünk. Az ember még formula, csontba és húsba
öltöztetett tulajdonság: Odysseus ravasz, Achilles bátor, Ajax haragos,
Nesztor bölcs… Ezeknek az embereknek minden elhatározása, minden tette
világosan és nyíltan akaratuk lőtávolában fekszik. Még Shakespeare is, a
régi és új művészet fordulójának költője, úgy rajzolta embereit, hogy
lényöknek ellentmondó melódikáját mindig egy domináns fogja fel. De épp
ő az első, aki elsőnek küld embereket a lélek középkorából újkori
világunkba. Hamletjében teremti meg az első problematikus természetet, a
modern differenciált ember ősét. Itt törik meg az akarat először, az új
lélektan értelmében, különböző akadályokban; itt kerül az önmegfigyelés
tükre magába a lélekbe s megteremti az önmagát felismerő embert, aki
kétszeresen él, kifelé és befelé egyszerre, aki tettekben gondolkozik és
gondolkodásban váltja magát valósággá. Itt éli az ember először az
életet, úgy, mint ahogy mi érezzük, érez, amint mi érzünk mostan, igaz,
hogy még csak a tudatnak félhomályában, mert a dán herceget még babonás
világ maradványai fogják körül és kényszerképzetek, sejtelmek helyett
még varázsitalok és szellemek hatnak nyugtalan elméjére. De mégis, itt
be van fejezve már az érzés kettősségének borzasztó lélektani eseménye.
A lélek új kontinensét felfedezték és szabad útjuk van a jövendő
kutatóknak. Byron, Goethe, Shelley, Child Harold, Werther romantikus
embere, aki lényének a józan világgal szembehelyezkedett szenvedélyes
ellentmondását örökös ellentétként érzi, nyugtalanságával segíti elő az
érzések kémiai szétbomlását. Az exakt tudomány még néhány értékes egyéni
megismerésre bukkant. Ezután jön Stendhal. Ő már többet tud, mint minden
előzője az érzések kristályképződéséről, az érzelmek sokféleségéről és
átváltozó képességéről. Sejti a szív titkos harcát minden egyes
elhatározása előtt. De lángeszének lelki lustasága, jellemének
sétafikáló lomhasága még nem képes arra, hogy a tudatalattinak egész
dinamikájára rávilágítson.
Dosztojevszkij, az egységnek nagy elpusztítója, az örökös dualista,
hatol be elsőnek a titokba. Ő vagy senki más teremtette meg az érzés
tökéletes analizisét. Dosztojevszkijnél az érzések egysége tömeggé
foszlott szét, mintha embereibe más lelket építettek volna be, mint a
régi emberekbe. Minden eddigi költőnek legvakmerőbb lelki analizise is
felületesnek tűnik fel e differenciáltság mellett, valahogy úgy hatnak,
mint az elektrotechnika harminc évvel ezelőtt kiadott tankönyve,
amelyben még csak kezdetleges dolgokról van szó, mely a lényegest még
csak nem is sejti. Lelki szférájában nincs egyszerű érzés, osztatlan
elem, minden konglomerát, közbenső állomás, átmeneti határállomás. Az
érzés végtelen visszásságban és zűrzavarban tétovázik, ingadozik, míg
tetté válik és az akaratnak és igazságnak eszeveszett kicserélődése
rázza össze-vissza az érzéseket. Az ember azt hiszi, hogy egy
elhatározásnak, egy vágynak legvégső széléig jutott már el és mindig és
újra egy másikra mutat vissza. Gyűlölség, szerelem, kéj, gyengeség,
hiúság, büszkeség, uralomvágy, alázat, tisztelet, valamennyi ösztön
örökös átváltozásban egymásba fonódik. A lélek dzsungel, szent chaosz
Dosztojevszkij műveiben. Vannak nála: iszákosok tisztaság utáni
vágyódásból, bűnösök a bűnbánat utáni vágyból, lánymeggyalázók az
ártatlanság becsüléséből, istenkáromlók vallásos szükségből. Alakjai
vágyódása egyforma a visszautasítás, vagy a beteljesülés reményében.
Dacuk, hogyha az ember egészen szétbontja, nem más, mint elrejtett
szemérem, szerelmük csökevény gyűlölet, gyűlöletük elrejtett szerelem.
Ellentét ellentétet termékenyít meg. Találunk nála kéjenceket a
szenvedés utáni vágyból és önkínzókat kéj utáni vágyból, akaratuk
pergettyűje őrjöngő körforgásban forog. A vágyban már az élvezetet
élvezik, az élvezetben az undort, a tettben élvezik a megbánást és a
megbánásban visszaérzőn újra a tettet. Egyszerre van náluk fent és lent,
az érzéseknek megsokszorosodása. Amit kezeik tesznek, arról nem tud a
szívük, szívük szaváról nem tud az ajkuk, minden egyes érzés
kettéhasadt, sokféle, sokértelmű. Sohasem sikerül Dosztojevszkijnél az
érzések egységére bukkanni, egy emberét sem lehet egy fogalom hálójában
megfogni. Nevezzük Karamasoff Fedort kéjencnek, ez a fogalom, úgy
látszik, mintha kimerítő volna és mégis: hiszen Swidrigailov is kéjenc
és a «Sihederek»-ben a névtelen diák is ilyen és mégis egész világ van
köztük és érzéseik között. Swidrigailovnál a kéj hideg, lelketlen
kicsapongás, ő a fajtalanság számító taktikusa. Karamasoff kéjérzése
viszont életvágy, az önbemocskolásig hajtott kicsapongás, mély ösztön,
belevegyülni az élet legaljába, mert hiszen az is élet és az életkedv
extázisában még ezt a legalsóbbat, az alját is élvezni. Azok
érzéshiányból kéjencek, ezek pedig annak túlságából; ami ezeknél a lélek
beteg izgalma, azoknál krónikus gyulladás. Swidrigailov a kéj
középutasa, akinek «bűnöcskéi» vannak bűn helyett, kis piszkos állatka,
érzékrovar és a másik, a névtelen diák a «Sihederek»-ben, lelki
gonoszságok szexualitásba átvitt perverziója. Látjuk, hogy közöttük az
érzések egész világa áll, holott egyazon fogalom illik rájuk, s amint
itt a kéj titokzatos gyökereire és alkotó elemeire oszlott és
differenciálódott, úgy vezet vissza Dosztojevszkij minden érzést, minden
ösztönt a legmélyebb mélységbe, minden erőáramlat őseredetéhez, az én és
a világ, a talponállás és odaadás, büszkeség és alázat, tékozlás és
takarékosság, magánosság és közösség, centrifugális és centripetális
erő, önértékelés vagy önmegsemmisítés, én vagy Isten közötti végső
ellentéthez. Nevezzük őket ellentétpároknak, amint a pillanat követeli,
mindannyiszor a legvégsők, lélek és test közti ama világ ősérzései.
Sohasem tudtunk az érzések e nyüzsgő sokféleségéről, lelki életünknek
ily összevegyítettségéről annyit, mint Dosztojevszkij óta.
Az érzésnek ez a feloldása legmeglepőbb Dosztojevszkijnél a szerelemben.
A tettek tette nála, hogy a regényt, sőt az egész irodalmat, amely
évszázadok óta, az antik kor óta, mindig a férfi és nő közötti központi
érzésből, mint minden élet ősforrásából indult ki, még mélyebbre lefelé
és még magasabbra felfelé, a legvégső megismerésig vitte el. A szerelem,
mely más költőknél az élet végcélja, a művészi munka elbeszélési célja,
ő nála sohasem őselem, hanem az életnek csak egy lépcsőfoka. Másoknál a
megbékélés glóriás pillanata, az ellentétek kiegyenlítődése abban a
percben harsan fel, ahol lélek és érzék, nem és nem maradéktalanul
feloldódik az isteni érzésben. Végső fokon ezeknél a többi költőknél az
életkonfliktusok Dosztojevszkijhez viszonyítva nevetségesen primitívek.
A szerelem, ez az isteni felhőből készült varázspálca, megérinti az
embert, ez a titok, a nagy bűbáj, az élet megmagyarázhatatlan,
kifürkészhetetlen, végső misztériuma. És a szerelmes szeret, boldog, ha
eléri, akit megkívánt, boldogtalan, ha nem kapja meg. Minden költőnél az
emberiség mennyországa: viszontszeretettnek lenni. De Dosztojevszkij
mennyboltja még magasabb. Az ölelkezés nála még nem egyesülés, a
harmónia nála még nem egység. A szerelem előtte nem boldogsági állapot,
kiegyezés, hanem emelkedett harc, intenzívebben fájó örök seb, a
szenvedések egy pillanata, erősebb életszenvedés, mint a közönséges
perceké. Ha Dosztojevszkij alakjai szeretik egymást, akkor nem
nyugosznak. Ellenkezőleg, alakjait akkor rázza meg legjobban valójuk
ellentétessége, amikor szerelmük viszonzott, mert szertelenségükben nem
merülnek el, hanem azt még fokozni igyekszenek. Kettősségük igazi
gyermekei, nem állanak meg ennél a végső pillanatnál. Megvetik a
pillanat szelid kiegyenlítődését, (amelyet mások legszebbnek tartanak)
hol a szerető férfi és szerető asszony egyformán és erősen szeretnek és
szerettetnek, mert ez harmónia volna, vég, határ és ők csak a
határtalannak élnek. Dosztojevszkij emberei nem akarnak úgy szeretni,
amennyire őket szeretik: csak szeretni akarnak és áldozat akarnak lenni,
az, aki többet ad az, aki kevesebbet kap és egymásra licitálnak az érzés
őrült felfokozásában, míg lihegés, sóhajtás, harc, kín lesz abból, ami
szelid játékkal kezdődött. Őrjöngő átváltozásban akkor válnak boldoggá,
ha visszalökik, ha kigúnyolják, ha megvetik őket, mert hiszen akkor ők
azok, akik adnak, végtelen sokat adnak és semmit sem követelnek érte és
ezért hasonlít úgy nála, az ellentétek mesterénél, a gyűlölet a
szerelemhez és a szerelem mindig úgy hasonlít a gyűlölethez. Azokban a
rövid időközökben is, amikor egymást szinte koncentrikusan szeretik, az
érzés egysége mégegyszer szétrobban, mert Dosztojevszki emberei nem
képesek arra, hogy érzékeik és lelkük zárt erejével egyszerre szeressék
egymást. Vagy az egyikkel, vagy a másikkal szeretnek, a test és a lélek
soha sincs náluk harmóniában. Figyeljük csak meg nőalakjait.
Valamennyien Kundryk, egyszerre az érzés két világában élnek, lelkeik a
szent Grált szolgálják, de egyszersmind testüket gyönyörteljesen égetik
el Titurel virágligeteiben. A kettős szerelem jelensége, amely más
költőknél a legkomplikáltabbak egyike, nála mindennapi, magától
értetődő. Philipowna Natasa lelki lényével Myskint, a szelid angyalt
szereti és nemi szenvedéllyel ugyanakkor Rogosinba, ellenségébe
szerelmes. A templomajtó előtt elszakítja magát a hercegtől, – a másik
ágyába, s részeg dorbézolásából visszarohan üdvözítőjéhez. Lelke felette
áll és rémülve néz arra, amit lent teste művel, teste ugyanakkor mintegy
hipnotikus álomban alszik, míg lelke önkívületben a másik felé fordul.
És éppen így Grusenka, egyszerre szereti és gyűlöli első csábítóját,
szenvedélyesen szereti Dimitrijét és hódolatával egészen testetlenül
Aljosát. A «Sihederek» édesanyja hálából szereti első urát, ugyanakkor
rabszolgaságból, alázatosságból Wersilovot. Végtelenek, megmérhetetlenek
a fogalom átváltozásai, amelyet más lélekbuvárok szerelem név alatt
fognak össze könnyelműen, úgy amint letűnt korok orvosai egy név alá
szorították össze a betegségek egész csoportját, amelyre ma száz nevük
és száz módszerük van. A szerelem Dosztojevszkijnél átváltozott gyűlölet
(Alexandra), részvét (Dunia), dac (Rogosin), érzékiség (Karamasoff
Fedor), önkínzás, de a szerelem mögött mindig más érzés is áll, egy
ősérzés. A szerelem nála sohasem elementáris, oszthatatlan,
megmagyarázhatatlan, ősi jelenség, csoda; mindig megmagyarázza és
szétdarabolja a legszenvedélyesebb érzést is. Oh, végtelenek, végtelenek
ezek az átváltozások és mindegyik közülük más és más színben csillog, a
hidegségtől faggyá dermed és ismét felizzik végtelenül és áthatlanul,
mint az élet sokfélesége. Csak Iwanovna Katerinára akarok emlékeztetni.
Meglátja Dimitrit egy bálon, az bemutatkozik neki, megsérti és ezért
meggyűlöli a férfit. Az bosszút áll, megalázza és akkor a leány szereti,
vagy voltaképpen nem is őt szereti, hanem a lealázást, amelyben
részesítette. Feláldozza magát és azt hiszi, hogy szereti, de nem szeret
mást, mint saját önfeláldozását, szereti szerelmi pózát és látszólag
minél jobban szereti, annál jobban gyűlöli újra. És ez a gyűlölet
rászabadul az életére és elpusztítja; s abban a pillanatban, ahol
kitűnik, hogy önfeláldozása csak hazugság volt és lealázása meg van
bosszúlva, – szerelmes belé újra! Dosztojevszkijnél ilyen komplikált egy
szerelmi viszony. Lehet-e ezt azokhoz a könyvekhez hasonlítani, hol az
utolsó oldalon ketten szeretik egymást végre és az élet minden akadályán
keresztül egymásra találnak? Ahol a többiek végződnek, ott kezdődnek még
csak Dosztojevszkij tragédiái, mert nem szerelmet akar a világ értelméül
és diadalául, nem a nemeknek langyos kibékülését. Az antik világ nagy
tradicióihoz kapcsolódik, ahol a sorsnak értelme és nagysága nem egy
asszony meghódítása volt, hanem megállani a sarat a világgal és az
istenekkel szemben. Nála ismét felemelkedik az ember és tekintetét nem a
nőkhöz emeli, hanem nyílt homlokkal fordul Isten felé. Tragédiája több,
mint a nemnek a nemhez, a férfinak a nőhöz való tragédiája.
Ha az ember felismeri Dosztojevszkijt megismerése mélységében, az
érzések maradéktalan feloldásában, akkor tudjuk, hogy nincs többé út
tőle a multba vissza. Ha egy művészet igaz akar lenni, ezentul nem
állíthatja fel az érzéseknek kis szentképeit amelyeket ő már
szétrombolt, nem szabad többé, hogy a regényt a társaságnak és
érzéseknek kis körébe szorítsa, nem szabad, hogy a lélek titokzatos
közbenső birodalmát elhomályosítsa, amelyen keresztül világított. Ő volt
az első, aki annak az embernek megsejtését adta, akik voltaképp vagyunk,
a multtal ellentétben, érzésben differenciáltabban és megismeréssel
megrakottabban, mint minden előző korok. Senkisem tudja kimérni, hogy az
utolsó ötven esztendőben, könyvei óta, mennyivel jobban hasonlítunk
Dosztojevszkij emberéhez és próféciái közül mennyi ment át már a
vérünkbe, sejtelmei közül hány töltötte el a lelkünket. Az új világ,
amelyet elsőnek lépett át, talán már a mi világunk és a határok,
amelyeken áthaladt, talán a mi biztos hazánk.
A mi végső igazságunkból, amelyet most élünk át, végtelen sokat tárt fel
előttünk, mint egy próféta. Az emberi mélységnek új mértéket adott: soha
halandó ő előtte nem tudott annyit a lélek halhatatlan titkáról. Azonban
csodálatos: bármennyire is kitágította önmagunkról ismereteinket,
bármily sokat is tanultunk tőle, sohasem felejtjük el megismerésénél a
nagyszerű érzést: alázatosnak lenni és az életet, mint valami démonit
érezni. Hogy tudatosabbak lettünk általa, nem tett bennünket szabadabbá,
hanem megkötöttebbé. Mert mikép a modern emberek a villámot nem kevésbbé
érzik hatalmasnak, mint az előző nemzedékek bár elektromos jelenségnek
ismerték fel és légköri feszültségnek és kisülésnek nevezték el, épp oly
kevéssé tudja az emberek lelki mechanizmusának magasabb felismerése
bennünk az emberiség iránti tiszteletet megkisebbíteni. Éppen
Dosztojevszkij, aki a lélek egyes részleteit oly tudatosan mutatta fel
előttünk, ő a nagy analitikus, az érzések anatomusa, korunk minden
költőjénél mélyebben adja az univerzális világérzést. És ő, aki
mélyebben ismerte meg az embert, mint bárki más előtte, viseltetik a
legmélyebb tisztelettel a Megfoghatatlan iránt, aki őt alkotta, az
Isteni iránt, az Isten iránt.
Az Istenkín.
«Egész életemben kínzott engem Isten!»
_Dosztojevszkij._
«Van Isten, vagy nincs?» kiált rá Karamasoff Iván abban a borzasztó
beszélgetésben «Doppelgängerjére», az ördögre. A kísértő mosolyog. Nem
siet felelni, hogy egy megkínzott emberről levegye a legnehezebb terhet.
«Dühös makacssággal» támadja Iván istenőrjöngésében a sátánt, kell, hogy
feleljen neki a lét e legfontosabb kérdésére. Az ördög azonban csak
szítja a türelmetlenség tüzét. «Nem, igazán nem tudom» feleli a
kétségbeesettnek. Csakhogy az embert megkínozza, az Isten után való
kérdést válaszolatlan hagyja és meghagyja neki az Istenkínt.