_La Boetie._
«Mindent egész a szenvedélyességig űzöl», Philipovna Natasa e mondása
Dosztojevszkij minden emberére ráillik, de valamennyi között
Dosztojevszkijt találja legjobban szíven. Ez a hatalmas az
életjelenségek elé csak szenvedéllyel tud lépni és azért legodaadóbb
szerelmében legszenvedélyesebb: a művészetben. Természetes, hogy a
teremtő folyamat, a művészi fáradozás nála nem rendszeresen felépítő,
hidegen számító, mint egy épületnél. Dosztojevszkij lázban ír, lázban
gondolkodik, lázban él. Keze alatt kettős veréssel ver a pulzusa, amint
a szavakat, mint valami elomló kis gyöngyláncokat, végigpergeti a
papiron (idegesen kurtított betűkkel ír, mint minden heves ember) és
idegei szinte görcsösen vonaglanak. Az alkotás nála önkívület, kínzás,
gyönyörűség, összeomlás, fájdalomig fokozott kéj, kéjig fokozott
fájdalom, örökös feszültség, túlhatalmas életének örökké ismétlődő
vulkánikus kitörése. «Könnyek között» írta a 22 éves Dosztojevszkij első
regényét, a «Szegény emberek»-et és azóta minden műve válság, betegség.
«Idegesen, kínok és gondok közt dolgozom. Hogyha megerőltetve dolgozom,
fizikailag is beteg vagyok» és tényleg az epilepsia, titokzatos
betegsége, lázas, gyulladt ritmussal, sötét, tompa gátlással nyomul be
művének legfinomabb remegésébe is. De Dosztojevszkij mindig lényének
teljességével, hisztérikus dühvel alkot. Még művének legkisebb,
látszólag közönbös része, mint például hirlapi cikkei is, szenvedélyének
tüzes tégelyében olvadtak meg és ömlöttek formába. Sohasem alkot költői
erejének csak levált, szabadonható részével, könnyen, mintegy csuklóból,
a technika játékos könnyűségével, hanem a történésbe mindig egész
fizikai izgalmát beledobja és alakjaival élete legvégső idegéig szenved
és együttérez. Minden műve őrült viharverésben, mintegy robbanólag árad
szörnyű légnyomáson át. Dosztojevszkij nem tud benső részvét nélkül
alkotni s reá is illik az ismert mondás Stendhalról: «Lorsqu’il n’avait
pas d’émotion, il était sans esprit!» Hogyha Dosztojevszkij nem volt
szenvedélyes, akkor nem volt költő.
De a szenvedély épp oly bomlasztó elemmé válik a művészetben, amennyire
alkotni képes. Az erők káoszát teremti, amelyből a tiszta szellem váltja
csak ki az örök formákat. Minden művészetnek szüksége van a
nyugtalanságra, mint az alkotóerő ösztönzőjére, de épp annyira van
szüksége fölényesen megfontolt nyugalomra, amikor a tökéletességet
mérlegeli. Dosztojevszkijnek hatalmas, a valóságot mintegy gyémántként
átfúró szelleme ismeri azt a márványszerű, acélos hidegséget, amely
körüllebegi a nagy műalkotásokat. Szereti, isteníti a nagy építészeti
formákat, a pompás méreteket, terveket készít a világ fenséges
rendjéről, de az alapzatot újra és újra elönti szenvedélyes érzése. Az
örök kettősség szív és lélek között, művébe is behatol és itt mint a
művészi formák és szenvedély ellentéte mutatkozik. Hiába próbál
Dosztojevszkij, mint művész, tárgyilagosan alkotni, kívülmaradni, csak
elbeszélni és formálni, epikusnak lenni, az események elbeszélője, az
érzések analitikusa lenni. Ellenállhatatlanul ragadja magával
szenvedélye, szenvedésben és együttérzésben mindig be, a saját világába.
Dosztojevszkijnek legtökéletesebb műveiben is van valami a kezdet
zűrzavarából, sohasem éri el a harmóniát. («Gyűlölöm a harmóniát» – így
kiált fel Karamasoff Iván, Dosztojevszkij legtitkosabb gondolatainak
elárulója.) Itt sincs béke forma és akarat között, nincs kiegyezés,
hanem örökös belső és külső harc Óh, lényének örök kettőssége, amely
minden formán áthatol, a hideg kéregtől egész az izzó magig! Lényének
örökös dualizmusa az epikus műben felépítés és szenvedély közti harcot
jelenti.
Sohasem éri el Dosztojevszkij regényeiben azt, amit a szakember «epikus
előadásnak» nevez, a nagy titkot, mozgalmas eseményeket nyugodt
ábrázolásban megkötni, amit Homértől Kellerig és Tolsztojig az ősök
végtelen sorozata mesterről mesterre örökölt át. Szenvedélyesen formálja
világát és csak szenvedélyesen, izgalmi állapotban élvezhetők.
Könyveiben sohasem érezzük az otthonosságnak azt a szelid, elringató
ritmusos érzését, sohasem érezzük magunkat az eseményeken kívül és
biztonságban, mint valami biztos parton, ahol a viharzó tenger
örvénylését és zűrzavarát, mint valami színjátékot figyeljük. Az ember
nála mindig fel van kavarva, tragédiába bonyolítva. Vérünkben úgy
érezzük alakjainak válságát, mint egy betegséget, és felkorbácsolt
érzésünkben úgy égnek a problémák, mint valami gyulladás. Összes
érzékeinkkel együtt belemárt izzó légkörébe, odalök a lélek örvényének
szélére, ahol lihegve, szédülő érzéssel, elfuló lélegzettel állunk meg.
És csak amikor érverésünk is olyan, mint az övé, amikor mi is áldozatai
lettünk démoni szenvedélyének, akkor uraljuk mi a művet és akkor ural
egészen bennünket. Dosztojevszkij azt szereti, ha regényeit felfokozott,
felizgatott emberek élvezik, épp olyanok, aminőket hőseiül választ. A
kölcsönkönyvtárak fogyasztói, az olvasás kényelmes asztfaltbetyárai, a
kitaposott problémák járdáján sétálók, le kell mondjanak róla és ő is
lemond róluk. Csak az izzó ember, a szenvedélyre gyulladt, az érzésben
lángoló talál utat igazi szférájába.
Nem lehet eltagadni, eltitkolni, sem kiszépíteni: Dosztojevszkijnek
viszonya az olvasóhoz nem barátságos, nem kellemes, hanem veszedelmes,
kegyetlen, kéjes ösztönök ellentétével van teli. Valami oly szenvedélyes
viszony ez, mint férfi és asszony közt, nem mint más költőknél, a
barátságnak és bizalomnak viszonya. Kortársai: Dickens, Keller Gottfried
szelid rábeszéléssel, muzsikás csalogatással hivogatják olvasóikat
világukba, barátságosan beszélgetve vonják be a történésbe, csak
kíváncsiságát, képzelőtehetségét izgatják, nem pedig, mint
Dosztojevszkij egész felviharzó szívünket. Ő, a szenvedélyes, egészen
magáénak akar bennünket, nemcsak a kíváncsiságunkat, érdeklődésünket,
hanem egész lelkünket és egész testi életünket kívánja. A belső légkört
először villamossággal tölti meg, és raffináltan fokozza
érzékenységünket. Mintha hipnotizálva volnánk, szenvedélyes akaratának
hatása alatt elveszítjük akaratunkat: Mint a varázsló tompa mormolása,
értelmünket végtelen és értelemnélküli hosszas beszélgetésekkel fogja
körül és titkokkal és célzásokkal izgatja fel részvétünket, egészen
mélyen bent. Nem tűri, hogy korán odaadjuk magunkat, az előkészületek
gyötrelmét fokozza kéjes hozzáértéssel, az emberben lassan forrni kezd a
nyugtalanság, de mindig halogatja, új alakok előtérbe állításával, új
képek lepergetésével az eseményekbe való betekintést. Mindenttudó, kéjes
erotikus, aki ördögi akaraterővel tartja vissza a saját és a mi
odaadásunkat, és ezzel a belső nyomást, a légkör izgatottságát a
végtelenségig fokozza. Fejünk felett sorstól terhesen érezzük a tragikum
felhőtáborát (milyen soká tart Raskolnikoffban, míg megtudjuk, hogy
mindezek az érthetetlen lelkiállapotok gyilkossághoz való előkészületek
és idegeinkben mégis valami borzalmast érzünk előre!), a lélek égboltján
borzongó sejtések villámlanak. De Dosztojevszkij érzéki kéjessége
megmámorosodik a halogatás raffinementjában és az érzések bőrét kis
célzások tűszurásaival bizseregteti. Sátáni vontatottsággal állít nagy
jelenetei elé misztikus és démoni-unalmas, hosszú fejezeteket, míg az
idegemberben (más úgy sem ért az ilyen dolgokhoz) lelki lázat, fizikai
kínt teremt. Az ellentétek e fanatikusa a feszültség gyönyörérzetét is
egész a fájdalomig hajtja és csak amikor már forr az érzés a szív
túlfűtött kazánjában és a falak már majd szétpattannak, akkor üt egyet a
kalapáccsal szívünkre és akkor cikázik el a fenséges pillanatok egyike,
hol művének égboltjáról, mint az istennyila sujt le szívünk mélyébe a
megváltás. Csak amikor a feszültség már elviselhetetlenné vált, akkor
szakítja szét Dosztojevszkij az epikus titkot és oldja fel a szétpattant
érzést puha, áramló, könnyektől nedves érzékenységgé.
Így fogja körül Dosztojevszkij ellenségesen, kéjesen, raffináltan,
szenvedélyesen olvasóját. Nem birkózva gyűri le őket, hanem mint a
gyilkos, aki órák és órákon át kering áldozata körül s azután egy éles
pillanattal átüti a szívet. Oly szenvedélyes önnön lázongásában, hogy az
ember kételkedik, vajjon lehet-e őt egyáltalán epikusnak nevezni.
Technikája robbantó, nem ás lapátról-lapátra, kubikosként utat műveibe,
hanem belülről, a legutolsó atómig megfeszült erővel robbantja fel a
világot és a megváltott szívet. Előkészületei egészen földalattiak és
úgy hatnak az olvasóra, mint összeesküvés, mint villámgyors meglepetés.
Sohasem tudjuk, bár érezzük, hogy katasztrófa elé megyünk, hogy mely
emberekbe ássa be tárnáinak aknajáratait, honnan és mely órában
következik be a borzalmas kitörés. Mindegyiktől akna vezet a történet
központjáig és minden egyes ember a szenvedély gyujtóanyagával van
megtöltve. Hogy ki fogja a gyujtózsinórt meggyujtani (például, hogy ki
fogja az azonos egy gondolattól megmérgezettek közül Karamasoff Fedort
megölni), hallatlan művészettel el van rejtve egészen az utolsó
pillanatig, mert Dosztojevszkij, aki mindent sejtetni enged, nem árul el
semmit titkából. Az ember csak érzi, hogy a sors, mint valami vakondok
ássa alá az élet felületét, ássa be keményen egészen szívünk alá az
aknát és az ember a végtelen feszültségben ellankad, emészti magát, a
perc azon kis részéig, amely aztán, mint valami villám hasítja át a
nyomasztó levegőt.
Dosztojevszkijnek, az epikusnak ezekre a kis percekre, a helyzetek
hallatlan összpontosítására, a leírás eddig nem ismert súlyára és
szélességére van szüksége. Ilyen intenzitást, ilyen összpontosítást csak
monumentális művészet érhet el, csak ősvilági nagyságú és mitikus
lendületű művészet. Itt a terjedelmesség nem szószátyárság, hanem
architektura: amint a piramisok csucsainak óriási alapokra,
Dosztojevszkij csúcsos magasságú jeleneteinek regényei hatalmas
méreteire van szüksége. És valóban, mint hazájának nagy folyói: a Volga
és a Dnyeper, úgy folynak az ő regényei is tova. Valamennyiükben van
valami folyamszerű és az élet hatalmas sokasága lassan hullámozva gördül
tova. Ezer és ezer oldalon keresztül, néha a művészi alkotás partjait
átlépve a politikának sok görgetegét és a vitának sok kavicsát ragadják
magukkal. Gyakran, ahol az inspiráció kihagy, széles, homokos helyeket
találunk. Már-már úgy látszik, hogy kiapad. Az események rohama akadozva
és fáradságosan préseli át magát kanyarodókon és zavarokon, az áramlás
órákra megáll a dialógusok fövénybuckáin, míg ismét megtalálja mélységét
és szenvedélyének lendületét.
De aztán a tenger, a végtelenség közelében hirtelen elérjük a rohanó
folyam hallatlan helyeit, ahol a széles elbeszélés forgóvá szorul, ahol
a lapok szinte röpülnek, az iram aggasztó és az elkapott lélek az érzés
örvényébe zuhan alá. Már érezzük a közeli mélységet, már mennydörög a
vízesés, az egész széles, súlyos tömeg hirtelen tajtékzó sebességgé
válik és amint vízesés mágneses erejétől vonzott elbeszélés habtorlata a
katarzis felé áramlik, úgy száguldunk át mi is önkéntelenül gyorsabban
ezeken az oldalakon és aztán mintegy szétzúzott érzéssel belerohanunk
hirtelen az események szakadékába.
És ez az érzés, ahol az élet óriási összege egy számmá sűrül össze, a
legvégső összpontosításnak ez az érzése, amely egyszerre kínzó és
szédítő és amelyet ő maga egyszer «toronyérzésnek» nevezett, ez az
isteni őrület, amely önnön mélységei felé hajol, hogy a halálos
lezuhanás üdvösségét megsejtve érezze, ez a legvégsőbb érzés, amelyben
az ember egész életével a halált is megérzi, ezek egyben Dosztojevszkij
nagy regénypiramisainak láthatatlan csúcsai. Mintha minden regényét
talán ezért, a fehéren izzó érzés e pillanataiért írta volna.
Dosztojevszkij húsz vagy harminc ilyen nagyszerű helyzetet teremtett és
valamennyien a szenvedélyes összepréselés oly páratlan vehemenciájával
bírnak, hogy nemcsak első olvasásra, amikor az ember szinte védtelenül
ki van nekik szolgáltatva, hanem negyedszerre és ötödszörre is, mint
valami tüzes nyíl ütnek át a szívünkön. Az ilyen pillanatokban az egész
könyv összes alakjai összegyülnek egyszerre egy szobába, valamennyien
akaratuknak legvégső feszültségében. Minden utca, minden folyó, minden
erő boszorkányosan egybefut és egyetlen gesztusban, egyetlen
mozdulatban, egyetlen szóban oldódik fel. Csak a «Démonok» azon
jelenetére emlékeztetek, ahol Satov arculütése «száraz csapásával»
szétszakítja a titkok pókhálóját, vagy ahol a «Félkegyelmű»-ben Natasa a
százezer rubelt tűzbe dobja, vagy a «Raskolnikoff» és a «Karamasoff»
vallomási jelenete. Művészetének e legmagasabb, már nem is anyagszerű,
hanem egészen elementáris erővel ható pillanataiban a szenvedély és
architektura maradéktalanul párosul. Dosztojevszkij csak az extázisban
egységes ember és csak ezekben a kurta pillanatokban tökéletes művész.
De ezek a jelenetek tisztán művészi szempontból a művészetnek az ember
feletti páratlan diadalai, mert csak visszalapozva vesszük észre, hogy
milyen zseniális kiszámítottsággal vezetnek fel a lépcsők ehhez a
magaslathoz, hogy mily tudatos elosztással egészítik ki egymást
mágikusan emberek és körülmények, hogy a hatalmas ezer számjegyű és
összefont egyenlet mint oszlik fel hirtelen a legkisebb számban, az
érzés végső maradéknélküli egységében: az önkívületben.
Dosztojevszkijnek ez a legnagyobb művészi titka, hogy minden regényét
ilyen csúcsokig építi fel, amelyekben az érzés egész villamos
atmoszférája összegyül és amelyek a sors villámát hibátlan biztonsággal
fogják fel.
Rámutassunk-e még külön ez egyedülálló művészi forma eredetére, amelynek
Dosztojevszkij első ura és amellyel hasonló mértékben talán sohasem fog
bírni művész? Megmondjuk-e még, hogy az összes életerőknek egyetlen
pillanatban való ilyen felcikázása nem más, mint saját életének és
démoni betegségének kézzelfogható, művészetté vált formája? Sohasem volt
még oly gyümölcshozó művész szenvedése, mint az epilepsziának ez a
művészivé átváltoztatása, mert soha Dosztojevszkij előtt nem tudta
művészet az idő és tér ily legkisebb egységébe az élet teljességének
hasonló töményített voltát beleszorítani. Ő, aki ott állott a
Szemenovszkij-téren, bekötött szemmel és két perc alatt egész elmult
életét mégegyszer átélte és aki minden epileptikus rohamnál a tántorgó
szédület és a székről a földre való kemény lezuhanás között, mint egy
látomást, világokat szállt át, csak ő tudta elérni azt a művészetet,
hogy dióhéjnyi időbe az események egész kosmosát ágyazza be. Csak ő
tudta ilyen robbanó pillanatok valószerűtlenségéből a démoni valóságot
kikényszeríteni, hogy ezt a tér és időt átívelő képességét alig vesszük
észre. Művei a tömörítésnek valóságos csodái. Csak egy példát említek:
Olvassuk el a «Félkegyelmű» első kötetét, amely több ötszáz oldalnál. A
sors forgószele kavarog, lelkek káoszán röpülünk át, sokszámú embert
elevenít meg belűlről. Utcákon át vándorlunk velük, házakban ülünk és
egyszerre, ha az ember véletlen rágondol, akkor fedezi fel, hogy az
eseményeknek ez az egész óriási tömege alig 12 órai időtartam alatt
folyt le, reggeltől éjfélig. A «Karamasoff»-oknak fantasztikus világa
éppen így mindössze néhány napba, Raskolnikoffé egy hétbe van
összemarkolva, a tömörítés oly mesterművei, aminőt epikus még soha és az
élet maga is csak a legritkább pillanatokban ért el. Talán csak Ödipusz
antik tragédiája, amely déltől estig való szűk időközben perget le egy
egész életet és mult generációk életét, ismeri a magaslatról a
mélységbe, a mélységről a magaslatba való őrült rohanást, a sors
könyörtelen felhőszakadását, de egyben a lelki zivatarok tisztító erejét
is. Semmiféle epikus művel nem hasonlítható össze ez a művészet és ezért
hat Dosztojevszkij a legnagyszerűbb pillanatokban, mint drámaíró és
regényei úgy hatnak, mint beburkolt átalakított drámák. Végső fokon a
Karamasoffok lelkek a görög tragédiák lelkéből és Shakespeare húsából és
véréből valók. Bennük meztelen, védtelen és kicsinyen áll az óriási
ember a sors tragikus égboltja alatt.
És különös, a lezuhanások legszenvedélyesebb pillanataiban
Dosztojevszkij regényei hirtelen elveszítik elbeszélő jellegüket is. Az
érzések forróságában leolvad a vékony epikus héj és elpárolog. Nem marad
más, csak a sápadt, fehéren izzó párbeszéd. Dosztojevszkij regényeiben a
nagy jelenetek csupasz, drámai párbeszédek. Átültethetjük őket a
színpadra, a nélkül, hogy egy szót hozzá kellene fűzni, vagy elhagyni,
úgy ki van faragva minden egyes figura, a nagy regényeknek szélesen
áramló tartalma bennük oly annyira drámai jelenetekké sűrül össze.
Dosztojevszkij tragikai megérzése, amely mindig valami végleges, valami
hatalmas feszültség felé, villámszerű kirobbanásig szorítja, epikai
remekműveit e magaslati ponton szinte maradéktalanul drámaivá formálja
át.
Azt, ami e jelenetekben drámailag, sőt színházi erővel hat,
természetesen mindjárt felismerték a gyorskezű színházi mesteremberek és
boulevard-drámaírók még a filológusok előtt és gyorsan összeácsoltak
néhány robusztus színdarabot a «Raskolnikoff»-ból, a «Félkegyelmű»-ből
és a «Karamasoff»-ból. Azonban itt látszott meg, mily siralmasan
hajótörést szenved minden kísérlet, mely Dosztojevszkij alakjait
kívülről, testileg, sorsukban akarja megfogni, mennyire nem lehet őket
légkörükből, lelki világukból kiemelni és ritmikus ingerlékenységük
viharos atmoszférájától elválasztani. Dramatizáltan ezek az alakok oly
meztelenül és élettelenül hatnak, mintha lehántott fatörzsek volnának az
eleven, suttogó, zúgó fakorona-eredetijükhöz hasonlítva, amely az égig
ér és mégis ezer titkos idegszállal az epikai talajban gyökerezik. Az
érrendszer, amely könyvei száz és száz lapjára ágazik el, sötétségből,
célzásokból és sejtelmekből szívja legerősebb képalkotó erejét.
Dosztojevszkij pszichológiája nem éles lámpafényre való és kineveti
«átdolgozóit» és kivonatolóit. Mert ebben az epikai alvilágban
titokzatos lelki kapcsolatok, földalatti áramlatok és árnyalatok vannak.
Hőse nem látható mozdulatokból, hanem ezer és ezer kis látható célzásból
alakul és formálódik és az irodalom nem ismer pókhálószerűen finomabbat,
mint ezt a lelki hálózatot. Hogy az ember érezze az elbeszélésnek
subkután, mintegy a bőr alatt folyó folyamatosságát, próbáljunk meg egy
Dosztojevszkij regényt rövidített francia kiadásban olvasni. Látszólag
semmisem hiányzik belőle: az események filmje gyorsabban gördül le, sőt
az alakok még mozgékonyabbak, zártabbak, szenvedélyesebbek. De mégis
valahogy szegényesebbek, hiányzik lelkükből a csodálatosan irizáló fény,
légkörükből a szikrázó villamosság, a tikkasztó feszültség, amely a
kirobbanást oly borzalmassá és mégis oly jólesővé teszi. Valami szét van
törve bennük, amelyet nem lehet pótolni, a bűvös kör megszakadt. És
éppen ezekből a megrövidítési és dramatizálási kísérletekből lehet
legjobban megismerni Dosztojevszkij széles stílusának értelmét,
látszólagos bőbeszédűségének célszerűségét. Mert a kis, elfutó, alkalmi
célzások, amelyek egészen véletlennek és feleslegesnek tűnnek fel, száz
és száz oldallal később feleletre találnak. Az elbeszélés felülete alatt
rejtett villanyvezetékek szaladnak, amelyek híreket visznek és
titokzatos jeleket cserélnek. Van nála lelki titkosírás, egészen parányi
testi és lelki jelek, amelyek értelmét csak a második, harmadik olvasás
mutatja meg. Nincs még epikus, aki a történés csontváza, a dialógok bőre
alatt az elbeszélésnek ilyen idegekkel átszőtt, az eseményeknek ily
földalatti láncolatával bírna. És mégis alig lehet rendszernek nevezni:
mert ezt a lélektani folyamatot magának az embernek látszólagos
önkényűségével és mégis titokzatos rendszerességével lehet csak
összehasonlítani. Míg a többi epikus művészek, különösen Goethe, inkább
a természetet igyekeznek utánozni, mint az embert és a történést úgy
élveztetik velünk szervesen, mint egy növényt, felfestve, mint egy
tájat, Dosztojevszkij regényeit úgy éljük át, mint egy különösen mély és
szenvedélyes emberrel való találkozást. Dosztojevszkij remekművei
örökkévalóan őseredeti, kettéhasadt, tudatos, izgatottan-szenvedélyes
ideglények, mindig csak megerjedt hús és agy, sohasem acélos anyag,
tisztán kiizzott elem. Kiszámíthatlan és kifürkészhetlen, amilyen
kifürkészhetlen a lélek a test határán belől és a művészet formáin belől
nincs párja.
Összehasonlíthatlan: művészetének csodálatossága, lélektanának mesteri
volta; túl van minden mértéken és minél mélyebben hatolunk be művébe,
annál valószínűtlenebbnek és hatalmasabbnak tűnik fel nagysága. Ezzel
távolról sem akarjuk azt mondani, hogy ezek a regények mind tökéletes
mesterművek, sőt sokkal kevésbbé azok, mint más szegényesebb művek,
amelyek szűkebb kört fognak be és kevesebbel is megelégszenek. A
mértéknélküli elérheti az örökkévalót, de nem tudja utánozni. Hallatlan
építő munkájának sok részét elmosta a szenvedély, sok hatalmas
koncepciót tönkretett a türelmetlenség. Ám Dosztojevszkijnek ez a
türelmetlensége művészete tragédiájától visszavezet élete tragédiájához,
mely éppúgy, mint Balzacnál, külső sors és nem belső könnyelműség, mert
az élet ösztökélte és túlságosan hajszolta ahhoz, hogy műveit
tökéletesre alkothatta volna. Ne felejtsük el, hogy keletkeztek ezek a
művek! Az egész regényt már előre eladta Dosztojevszkij, amikor még csak
az első fejezeteknél tartott, és minden munkája előlegről új előlegre
való hajtóvadászat. «Mint egy vén postagebe» úgy dolgozik, az egész
világ szökevénye, gyakran hiányzik ideje és nyugalma ahhoz, hogy az
utolsó simítást elvégezze és ezt tudja ő, minden ember közt a legtudóbb
és mint egy vétket, úgy érzi. «Látná csak ön, mily állapotban dolgozom!
Makulátlan mesterművet követel tőlem, de a legkeserűbb, legnyomorultabb
szükség gyorsasága kényszerít» – így kiált fel elkeseredetten.
Megátkozza Tolsztojt és Turgenyevet, akik kényelmesen, birtokukon ülve
kerekítik és rendezgethetik a sorokat és akiktől különben semmitsem
irigyel, mint ember. Nem fél a szegénységtől, de a művész, akit a munka
proletárjává alacsonyítottak, művészi volta fékezhetetlen vágyódásából
fellázad a «földbirtokos-irodalom» ellen, mert szeretne egyszer végre
nyugodtan, tökéletest alkotni. Műveinek minden hibáját ismeri és tudja,
hogy amint epilepsziás rohama után enged a feszültség, a remekmű
megfeszült burkolata elveszti áthatlanságát és közönyös dolgok is
beleömlenek. Sokszor barátainak vagy feleségének kell őt figyelmeztetni,
amikor a kéziratot felolvassa, egy-egy durva feledékenységre, melyet
rohamtól elhomályosult elméjével elkövet. Ez a proletár, a munka
napszámosa, az előlegek rabszolgája, aki legszörnyűbb nyomorúsága idején
egymásután három gigászi regényt ír, bensőleg a legtudatosabb artista.
Fanatikusan szereti az aranyműves munkát, a tökéletesítés
filigránkodását. A szükség korbácsa alatt is órák hosszát ötvöz és
mintáz egyes oldalakat és bár felesége éhezik és a szülésznőt még nem
fizették ki, kétszer megsemmisíti a «Félkegyelmű» kéziratát. A
tökéleteshez való akarata végtelen, de nyomorúsága is végtelen. Lelkéért
ismét a két legerőszakosabb hatalom küzd, a külső és a belső kényszer.
Mint művész is a kettősség nagy kettéhasítottja marad. Amint benne az
ember harmónia és nyugalom után, úgy szomjazik benne a művész örökösen
tökéletesség után. És amint ott, itt is szétzúzott karokkal feszül rá
sorsának keresztjére.