sötét, idegen, ellenszenves! Elárasztja a szenvedés, mert ez a föld,
mint Karamasoff Iván olyan bőszen mondja, «legbensőbb magváig könnyekkel
van átitatva». De amint Dosztojevszkij arca csak első pillantásra komor,
agyagos, lenyomott, paraszti és meghajolt, de aztán homlokának fénye
beesett vonásainak földiségét besugározza és kiragyog hitének mélysége,
úgy sugározza át műveiben az érzéketlen anyagot a szellem világossága.
Úgy látszik, mintha Dosztojevszkij világát egyedül szenvedésből alkotta
volna. Mégis alakjai szenvedéseinek summája csak látszólag nagyobb, mint
bármely más regényben. Mert ezek az emberek Dosztojevszkij gyermekei,
mind érzésének változatai, ellentétről ellentétre hajszolják és túlozzák
azt. És ez a szenvedés, önnönszenvedésük, gyakran legmélyebb
boldogságuk. Valami hat bennük, ami a boldogság gyönyörűségével a
búbánatot, a fájdalom gyönyörűségét állítja szembe: szenvedésük egyben
boldogságuk is, beleakaszkodnak a fogaikkal, a keblükön melengetik,
kezeikkel cirógatják és egész lelkükkel szeretik. És csak akkor volnának
igazán boldogtalanok, ha nem szeretnék. Ez a csere, a belső érzéseknek
tomboló, ujjongó kicserélése, Dosztojevszkij embereinek ez az örökös
átértékelése, talán egy példán mutatható be legjobban és én egyet
választok ki, mely ezer alakban visszatérő: azt a szenvedést, amely egy
embert tényleges, vagy képzelt lealázás következtében ér. Valakit, egy
egyszerű, szerény, érzékeny teremtést, legyen kishivatalnok, vagy
tábornok leánya, megsértenek. Büszkeségében megsértik egy szóval, vagy
talán egy semmiséggel. Ez az első sértés, az alapaffektus, amely az
egész szervezetet fellázítja. Az ember szenved. Meg van sértve, lesben
áll, feszülten vár új sértésre. És a második sértés is megjön, tehát
voltaképpen szenvedés – halmozás. De különös, most már nem fáj. A
megsértett ugyan panaszkodik, kiált, vagy jajgat, de panasza már többé
nem őszinte, mert hiszen szereti ezt a sértést. Ebben az örökös
«önszégyenre való emlékezésben van valami természetellenesen titkos
élvezet». A megsértett büszkeség helyébe új lép: mártirnak lenni. És
ekkor szomjúság fogja el új sértések után, mind több és több után. Most
már maga idézi elő, túlozza, kiköveteli: a szenvedés most már vágyódása,
sóvárgása és gyönyörűsége: megalázták és ezért (a mértéknélküli ember)
egészen lealázott akar lenni. És ezután, most már nem adja többé oda
szenvedését, összeharapott fogakkal szorosan tartja, aki segíteni akar
rajta, a szerető ember: az ellenség. Így vágja a kis Nelly az orvosnak
arcába háromszor is az orvosságot, így löki vissza Raszkolnyikov
Szonját, így harapja meg Iljutska a jámbor Aljosa újját, – szeretetből,
szenvedésükhöz való fanatikus szeretetből. És mind-mind szeretik a
szenvedést, mert benne a szeretett életet oly erősen érezik, mert
tudják, «ezen a földön csak szenvedés által lehet igazán szeretni», és
ezt akarják, ezt mindenekelőtt! Ez nekik a lét legerősebb bizonysága, a
cogito, ergo sum, «gondolkodom, tehát vagyok», helyébe ezt teszik:
«szenvedek, tehát vagyok». És ez az «Én vagyok» Dosztojevszkijnél és
minden alakjánál az élet legfensőbb diadala. A világérzés legfelsőbb
foka. Dimitrij a börtönben ehhez az «én vagyok»-hoz ujjongja a nagy
himnuszt, a létezés gyönyörűségéhez, és éppen ehhez az életszeretethez
valamennyiüknek elsősorban szenvedésre van szükségük. Azt mondtam, hogy
csak látszólag nagyobb Dosztojevszkijnél a szenvedések summája, mint a
többi összes költőknél. Mert ha van világ, ahol nincsen könyörtelenség,
ahol minden szakadékból még vezet ki egy út, minden szerencsétlenségből
rajongás, minden kétségbeeséséből még remény, úgy ez az ő világa. Hiszen
mi más az ő életműve, mint modern apostoltörténetek sorozata, a
szenvedésből lélek által való megváltás legendája? Az élet hitéhez
megtérés, a megismeréshez való kalváriajárás? Damaszkus felé vivő út
egész világunkon keresztül?
Dosztojevszkij műveiben az ember a legvégsőbb igazságért, legemberibb
énjéért küzd. Gyilkosságot követnek el, vagy egy asszony szerelemre
gyullad, ez mind mellékes, külső dolog, színfal. Regénye a legbensőbb
emberben, a lélek szobájában, a szellem világában játszódik le: a
véletlenek, az események, a külső élet sorsfordulatai csak jelszavak,
gépezet, szcenikai keret. A tragédia mindig belőlről való. És mindig azt
jelenti: akadályokat leküzdeni, igazságért harcolni. Mindegyik hőse
megkérdezi önmagától, mint Oroszország: Ki vagyok én? Mit érek? Önmagát,
vagy talán lényének legfelsőbb fokát a tarthatatlanban, az ürben, az
időtlenségben keresi. Arra az emberre akar magában ismerni, aki Isten
színe előtt való és vallomást akar tenni. Mert minden
Dosztojevszki-embernek az igazság több, mint szükséglet, valami
kicsapongás, gyönyörűség és a vallomás a legszentebb élvezet,
feszültség. Épp a vallomással tör Dosztojevszkinél, az egyetemes, a
benső, az Istenember, a földi emberen át és testi létén tör át az
igazság: az Isten. Oh, micsoda gyönyörűséggel játszanak ezért a
vallomással, mint rejtik el és mint Raskolnikoff, Porphyri Petrovics
előtt, titkon mindig megmutatják és ismét eldugják, hogy aztán később
önmagukat túlkiáltva, többet ismerjenek be, mint amennyi igaz, amikor
örjöngő maguk-megmutatásában hibáikat felfedezik, bűnt és erényt
összekevernek, itt, csak itt, az igaz énért való küzdelemben vannak
Dosztojevszkijnek igazi feszültségei. Itt, embereinek nagy harcában, a
szívnek hatalmas hőskölteményében, egészen bent, ahol az orosz, az
idegenszerű felemészti magát, itt válik tragédiája először egészen
miénkké, általános emberivé. Itt válik alakjainak tipikus sorsa
jelentőssé és megrázóvá. És itt éljük át Dosztojevszkijnek az új
emberről, minden földi emberben az egyetemes emberről való mithoszát, az
önmagából való születés misztériumában.
Az önmagából születés misztériuma: így nevezem Dosztojevszkij
világegyetemében, világteremtésében, az új ember megalkotását. És
szeretném megpróbálni Dosztojevszkij minden karakterének történetét
egyszerre elbeszélni, mint valami mithoszt, mert mindezeknek a
különféle, százszor variált embereknek végeredményben egységes sorsuk
van. Mindnyájan egyetlen élménynek változatait élik át: az emberré
lételt. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij művészete mindig a központra,
lélektanában emberre az emberben céloz, az abszolut, elvont, messze
minden kultúrális réteg mögötti emberre. A legtöbb művész előtt ezek a
rétegek még lényegesek, az átlagregények meséje, társadalmi, társasági,
erotikus vagy megszokott légkörben játszódik le és rétegekhez tapad.
Dosztojevszkij, mert iránya központi, mindig az egyetemes emberire, az
egyetemes énre bukkan az emberben. Mindig ezt a végső embert alkotja és
küldetésének formái is azonosak. Minden hősének kezdete egyforma. Mint
igazi oroszok, saját életerejüktől nyugtalanok. A serdültség, az érzéki
és szellemi felébredés éveiben vidám és szabad tekintetük elkomorul,
nyomasztón érzik, mint erjed bennük valami erő, titokzatos szorongás;
valami bezárt, növekvő, felbuggyanó akar kiszakadni gyermekruháikból.
Titokzatos terhesség teszi álmodozóvá őket: az új ember, aki bennük
csirázik, de még nem tudnak róla. Dohos szobákban, csaknem az
«elvadultságig» magánosan ülnek, magános szögletekben és napokon-éjeken
át gondolkoznak, gondolkoznak maguk felett. Éveken keresztül gyötrődnek
ebben a sajátságos ataraxiában és a lélekmerevségnek e csaknem buddhista
állapotában kitartanak és mélyen saját testük felé hajolnak, hogy, mint
az asszonyok az első hónapokban, annak a második szívnek a lüktetését
magukon megfigyeljék. A megtermékenyülésnek minden titokzatos stádiumát
átélik: a haláltól való hisztérikus félelmet, az élettől való
borzongást, beteges kegyetlen vágyakat, perverz érzéki kívánságokat.
Végre tudják, hogy valami új eszmétől termékenyültek meg és most már
próbálják felfedezni a titkot. Gondolataikat kiköszörülik, amíg hegyesek
és élesek lesznek, mint a bonctani eszközök, állapotukat felboncolják,
szorongattatásukat fanatikus beszélgetésekben tagolják szét, agyukat
betegre gondolják, míg attól lehet félni, hogy őrületbe gyúl ki, összes
gondolataikat egyetlen rögeszmévé kovácsolják, – melyet a legvégsőbb
végezetig elgondolnak, – veszedelmes csúccsá, mely kezükben önmaguk
ellen fordul. Kirillow, Schatov, Raskolnikoff, Karamasoff Iván,
mindezeknek a magánosoknak van «saját» ideájuk, a nihilizmus, az
altruizmus, a napoleoni világtéboly és mindezt ebben a beteges
magánosságban költötték ki. Fegyvert akarnak kezükbe az új ember ellen,
amely belőlük válandó, büszkeségük védekezni akar ellene, le akarja
gyűrni. Mások ezt a titokzatos csirát, ezt a szorongató, erjedő
életfájdalmat, felkorbácsolt érzékekkel akarják legázolni. Hogy a képnél
maradjunk, a magzatot el akarják hajtani, amint az asszonyok lépcsőkről
ugrálnak le, vagy pedig tánccal és méreggel akarják magukat
megszabadítani a nem kívánatostól. Tombolnak, hogy azt a halk szívverést
magukban túlharsogják, sőt gyakran önmagukat is elpusztítják, csakhogy
ezt a csirát elpusztíthassák. Szándékosan belevesznek ezekbe az évekbe.
Isznak, játszanak, kicsapongók lesznek és mindezt a legszélsőbb őrületig
fanatikusan (mert hiszen különben nem volnának Dosztojevszkij-emberek).
A bűnhöz nem valami lusta vágy, hanem fájdalom kergeti őket. Nem a
nyugalomért és az álomért isznak, ez nem német ivás a puha ágyért, hanem
a mámorért, rögeszméjük elfelejtéséért, ez a játék nem pénzre megy,
hanem időpusztításra, kicsapongásuk nem a kéjért van, hanem azért, hogy
a túlzásban önönmértéküket elveszítsék. Tudni akarják, hogy kicsodák és
ezért keresik a határokat. Énjüknek legkülsőbb szélét akarják
megismerni, túlhevültségben és lehülésben, de mindenekelőtt önnön
mélységüket. E vágyakban fel az Istenig lángolnak, az állatig sülyednek
alá, de mindig azért, hogy magukban az embert megrögzítsék. Vagy
megpróbálják, mert önmagukat nem ismerik, legalább magukat megmutatni.
Koljä vonat alá veti magát, hogy bizonyságot tegyen bátorságáról,
Raskolnikoff meggyilkolja az öreg asszonyt, hogy Napoleon elméletét
bebizonyítsa, valamennyien többet tesznek, mint amennyit voltaképpen
akarnak, csak azért, hogy az érzés legszélsőbb határáig eljussanak. Hogy
emberi voltuk mértékét, önnön mélységüket megismerjék, minden mélységbe
levetik magukat. Érzékiességből kicsapongásba rohannak, kicsapongásból
kegyetlenségbe és onnan le, annak legalsóbb végéig, a hideg, lelketlen,
kiszámított gonoszságig, mindezt azonban átváltozott szeretetből, saját
lényüknek megismerése utáni vágyból, mely a vallási tébollyal rokon.
Bölcs éberségből őrültség körkörébe rohannak, lelki kíváncsiságuk az
érzékek perverziójává válik, bűneik gyermekgyalázásba és gyilkosságba
gyúlnak, de jellemző valamennyiükre a fokozott kéjben fokozott
kiábrándulás és őrjöngésük legalsóbb szakadékáig szikrázik fanatikus
megbánásuk tudatának lángja.
De minél jobban belehajszolják magukat a gondolkodás és az érzékiség
túlzásába, annál közelebb érnek önmagukhoz, és minél jobban akarják
önmagukat megsemmisíteni, annál inkább nyerik vissza magukat. Szomorú
bacchanáliáik csak vonaglások, bűneik csak az önmagából való születés
görcsei. Önkínzásuk a belső ember héját teszi csak tönkre és voltaképpen
a legmagasabb értelemben vett önmentés. Minél jobban kifeszülnek, minél
jobban görbülnek és összecsavarodnak, öntudatlanul annál jobban segítik
elő a születést. Mert ez az új lény csak a legégetőbb fájdalmak közt
jöhet a világra. Valami borzasztónak, valami idegennek kell
hozzásegíteni őket a szabaduláshoz, valami hatalomnak kell a legnehezebb
órában bábául szegődni, a jóságnak, az örök emberi szeretetnek kell
segíteni rajtuk. Valami rendkívüli tett, bűncselekmény, amely minden
érzéküket a kétségbeesésig feszíti meg, szükséges ahhoz, hogy az
ártatlanság megszülessék és mint az életben, itt is minden születést
halálos veszedelem árnyal be. Az emberi képességnek két legszélsőbb
ereje, a halál és az élet, ebben a pillanatban bensően összeforr.
Dosztojevszkij emberi mithosza az tehát, hogy minden egyes ember komor,
sokféle énjét, az igaz embernek, a tisztán isteni lénynek őserejű
csirája termékenyíti meg (a középkori világnézet azon ősemberének
csirája, aki ment az eredendő bűntől). Hogy ez az ős, örök ember, a
kultúrember halandó testéből megszülessék, ez a legfőbb feladat és a
legigazibb földi kötelesség. Mindenki meg van termékenyítve, mert az
élet senkit sem dob el magától, minden halandóban egy boldog percben
szerelemmel fogant meg, csak nem mindenki szüli meg magzatát. Soknál
lelki lustaságban rothad el, meghal és megmérgezi őt. Mások vajudás
közben halnak meg és csak a gyermek, az eszme jön a világra. Kirilov, az
a valaki, aki meg kell, hogy ölje magát, hogy igazán igaz maradhasson és
Schatov, az a valaki, akit meggyilkolnak, hogy igazságáról bizonyságot
tegyen.
De a többiek, Dosztojevszkij heroikus hősei: Sossima, Raskolnikoff,
Stapanowits, Rogosin, Karamasoff Dimitrij, megsemmisítik társadalmi
énjüket, belső lényüknek sötét hernyóját, hogy a kihalt alakból, mint a
pillangók a csúszómászókból, mint szárnyalók, a földhözragadtakból, mint
fölemelkedettek felröpüljenek. A lelki gátlások kérge széttörik, kiárad
a lélek, az egyetemes emberi lélek és visszaömlik a végtelenbe. Minden
személyes, minden egyéni megszünik bennük és éppen ezért tökéletesülésük
pillanatában mindezek az alakok teljesen hasonlók egymáshoz. Alig lehet
Aljosát a staretztől, Karamasoffot Raskolnikofftól megkülönböztetni,
amint vétkükből könnyáztatott arccal az új élet világosságába lépnek.
Dosztojevszkij minden regényének vége a görög tragédia katharzisa, a
nagy vezeklés: az eldörgő zivatarok és a megtisztult levegő felett
felgyúl a szivárvány fenséges glóriája, a kiengesztelődés legszentebb
orosz szimbóluma.
Csak amikor Dosztojevszkij hősei magukból a tiszta embert megszülték,
akkor lépnek az igazi közösségbe. Balzacnál a hős akkor diadalmaskodik,
ha a társadalmat legyőzi, Dickensnél, hogyha társadalmi rétegébe, a
polgári életbe, családba, hivatásba békésen besorozta magát. A közösség,
amelyre Dosztojevszkij hősei törekszenek, már nem társadalmi többé,
hanem vallásos, nem társaságot keres, hanem világtestvériséget és
műveiben az egyetlen hierarchia saját szíve legmélyebb rejtekéhez s
ezzel a misztikus közösséghez való eljutás. Minden regénye végül is
arról a legbensőbb emberről szól: túl a szociális emberen, a társadalom
közbenső állomásain, fél-büszkeségek és ferde gyűlöleteken túl; az
egyéni ember egyetemes emberré lett, mindegyik széttörte magánosságát,
kevélykedő elkülönözöttségét és végtelen alázatban és izzó szeretetben
üdvözli szíve minden más emberben a testvért, a tiszta embert. Ez a
legvégső, megtisztult ember nem ismer többé különbségeket, sem
társadalmi osztálytudatot, lelke, amely meztelen, mint a paradicsomban,
nem ismer szeméremérzetet, büszkeséget, gyülöletet és megvetést. Bűnösök
és bukott nők, gyilkosok és szentek, fejedelmek és részegek beszélgetnek
egymással életük e legalsóbb s legigazabb énjében, minden réteg egymásba
olvad, szív a szívvel, lélek a lélekkel. Dosztojevszkijnél döntő az,
hogy egy ember mennyire válik igazzá és mennyire jut el a valódi
emberséghez. Hogy ez a vezeklés, az önmagát visszanyerés mint jön létre,
közönbös. Nincs kicsapongás, amely bepiszkít, nincs bűn, amely megront,
Isten előtt nincs más bíró, csak a lelkiismeret. Jog és jogtalanság, jó
és gonosz, ezek a szavak elomlanak a szenvedések tüzében. Aki igaz az
akarásban, az megvezekelt: mert aki igaz, az alázatos. Aki eljutott a
megismeréshez, megért mindent és tudja, «hogy az emberi elme törvényei
még olyannyira kikutatlanok és titokzatosak, hogy nincsenek sem alapos
orvosok, sem végérvényesen ítélő bírák»; tudja, vagy senki sem bűnös,
vagy mindenki, senkinek sem szabad bírónak lenni, mindenki csak testvér
a testvérrel. Dosztojevszkij világában ezért nincsenek teljesen
romlottak, nincsenek «gazemberek», poklok és «alsó körök», mint
Dantenél, melyekből maga Krisztus sem képes az elítélteket magához
emelni. Csak tisztítótüzet ismer és tudja, hogy a tévelygő ember
lelkileg még mindig ragyogóbb és közelebb van az igaz emberhez, mint a
büszkék, a hidegek, a korrektek, akiknek keblében a lélek polgári
törvényszerűséggé fagyott. Az ő igaz emberei szenvedtek, azért tisztelik
a szenvedést és ezzel a föld legvégső titkát. Aki szenved, már testvér a
részvétben, és minden embernek testvére, mert csak a belső emberre, a
testvérre tekintenek és idegen tőlük a félelem. Megvan a fenkölt
képességük, melyet egyszer tipikusan orosznak nevezett, hogy nem tudnak
soká gyűlölni és ezért minden földi dolog határtalan megértésére
képesek. Még perelnek gyakran egymással, még gyötrődnek, mert
szeretetüket szégyenlik magukban, mert alázatukat gyengeségnek tartják
és még nem sejtik, hogy ebben van az emberiség legfélelmetesebb ereje.
De egy benső hang már ismeri az igazságot. Mialatt szavakkal hadakoznak
és gyalázzák egymást, a benső szemek már régóta üdvözült megértéssel
pillantanak egymásra és szenvedő ajkuk csókolja a testvér szájat. A
meztelen, az örök ember felösmerte egymást és a testvéri felismerésben
való engesztelődés misztériuma, a lelkeknek ez az orfeuszi éneke,
Dosztojevszkij sötét művének lírai zenéje.
Valóság és képzelet.
«Mi lehet számomra fantasztikusabb, mint a valóság?»
_Dosztojevszkij._
Dosztojevszkij embere az igazságot, elhatárolt létének közvetlen
valóságát keresi. Igazságot, a mindenségnek közvetlen lényegét keresi
Dosztojevszkij, a művész. Következetesen realista: mindig a legvégsőbb
határig megy el, ahol a formák tükörképükhöz: az ellentétekhez, oly
titokzatosan hasonlóvá lesznek, úgy, – hogy ez a valóság a középszerhez
szokott mindennapi tekintetnek fantasztikusnak tűnik fel. «Én a
realizmust egészen odáig szeretem, hol már fantasztikussá válik», mondja
ő maga, «mert mi lehet fantasztikusabb és váratlanabb, sőt
valószínűtlenebb, mint maga a valóság?» Az Igazság – ezt egy művésznél
sem érzi az ember erősebben, mint Dosztojevszkijnél, – nem a
valószínűség mögött, hanem szinte szemközt van vele. Túl van a
közönséges, lélektanilag járatlan szem látóképességén; amint puszta
szemmel mikroszkóp nélkül egy vízcseppben tiszta, tükröző egységet,
mikroszkóppal azonban nyüzsgő sokféleséget és az infusóriák miriádnyi
kaoszát látjuk, egy világot, ahol eddig csak egységes formát vettünk
észre, úgy ismer fel a művész magasabbrendű realizmussal igazságokat,
amelyek képtelennek tűnnek fel azzal szemben, melyet érzékelünk.
Ezt a magasabb, vagy talán mélyebb igazságot megismerni, amely mélyen,
szinte a dolgok bőre alatt fekszik, már közel minden lét szíve
közepéhez, ez volt Dosztojevszkij szenvedélye. Egyszerre akarja az
embert megismerni, mint egységet és sokféleséget, puszta szemmel és
átható pillantásra egyformán igaznak és ezért látnoki és mindentudó
realizmusát, melyben a mikroszkóp ereje és a jós látnoki képessége
egyesül, mintegy fal választja el attól, amit elsőnek a franciák
neveztek el naturalizmusnak és a valóság művészetének. Mert noha
Dosztojevszkij analiziseiben alaposabb és mélyebbre hatol, mint bárki
azok közül, akik magukat «következetes naturalisták»-nak nevezik (ami
alatt azt értik, hogy egészen a határig mennek, holott Dosztojevszkij
minden határon túl megy), pszichológiája mégis az alkotó lélek más
köréből való. Zola idejének szabatos naturalizmusa egyenesen a
tudományból lépett ki. Kifordított kísérleti lélektan, szorgalomhoz és
izzadsághoz, tanulmányokhoz és tapasztalatokhoz kötött; Flaubert
agyveleje retortájában lepárolja a párisi Nemzeti Könyvtár 2000 kötetét,
hogy a «Tentation» vagy a «Salambô» eredeti színeit megtalálja, Zola,
mint valami ujságíró, három hónapon át szaladgál jegyzőkönyvecskéjével a
tőzsdére, az árúházakba és műtermekbe, mielőtt regényeit megírná, hogy
modelleket rajzoljon és tényeket szedjen össze. E világmásolóknál a
valóság hideg, kiszámítható, feltárt anyag. Mindnyájan a fényképész
nyílt, mérlegelő, meghatározó pillantásával nézik a dolgokat. Gyüjtik,
rendezik, keverik, lepárolják az élet egyes elemeit a művészet e hűvös
tudósai és a kapcsolatokkal, oldatokkal vegyészkednek.
Ellenben a Dosztojevszkij-féle művészi megfigyelő folyamatot nem lehet
elválasztani a démonitól. Ha amazoknak a tudomány művészkedés, az övé
bűvészkedés. Nem kísérleti vegytan: hanem a valóság alchimiája, a
léleknek nem csillagászata, hanem csillagjóslása. Nem hideg kutató. Izzó
hallucinációkban mered az élet mélységébe, mint valami démoni
szorongásos álomban. És mégis szökellő látománya tökéletesebb, mint
amazok rendszeres szemlélődése. Nem gyüjt és mégis mindene megvan, nem
számolgat és mértéke mégis csalhatatlan. Kórismejóslatai a titokzatos
betegséget a jelenségek lázában fogják meg a nélkül, hogy újját csak
hozzá is értetné a dolgok érveréséhez. Tudásában van valami az álmok
jövőbelátásából és művészetében valami a szemfényvesztésből. Bűvészként
áthatol az élet kérgén és az édes, felszökő nedvekből iszik. Pillantása
mindenttudó lényének önnön mélységeiből száll fel, démoni természetének
velejéből és idegéből és mégis valószínűségében és realitásában felülmúl
minden realistát. Misztikusan mindent belülről fedez fel. Csak egy jel
és már Faustként megfogja az egész világot. Egy pillantás és már kész a
kép. Nem kell sokat rajzolnia, nem kell a részletek talyigásmunkáját
végeznie. Bűbájossággal rajzol. Gondoljunk csak ennek a nagy realistának
hatalmas alakjaira: Raskolnikoff, Aljosa, Fedor Karamasoff, Myskinre,
ezekre, akik mindannyiunk előtt oly elevenen élnek érzésünkben. Hogy
rajzolja őket? Valami festői gyorsírással, talán három sorban írja le
őket. Talán csak egy jelzőt mond róluk, négy-öt egyszerű mondatban írja
le arcukat és ez az egész. Koruk, foglalkozásuk, rangjuk, ruházatuk,
hajuk színe, arckifejezésük, a személyleírásnak mind ez a látszólag oly
lényeges része, gyorsírói rövidséggel van összefoglalva. És mégis minden
alak mily izzón él a vérünkben. Hasonlítsuk csak össze ezt a bűvészi
realizmust egy «következetes naturalistának» szabatos leírásával. Zóla,
mielőtt munkához lát, egész leltárt vesz fel alakjairól, valóságos
körözőlevelet szövegez, szinte minden ember számára, aki regénye
küszöbét átlépi, útlevelet állít ki (ma már bepillanthatunk ezekbe a
különös dokumentumokba), megméri, hány centiméter magas, lejegyzi, hány
foga hiányzik, megszámolja arcán a szemölcsöket, végigsimítja szakállát,
vajjon durva, vagy finom-e, bőrén kitapogat minden dudort, megérinti a
körmeit, ismeri embereinek hangját, lélekzetét, követi vérüket,
örökségüket, terheltségüket, fellapozza folyószámlájukat a bankban, hogy
bevételeiket megtudja. Megméri, ami külsőleg egyáltalában megmérhető. És
mégis, alig, hogy az alakok megmozdulnak, a látomány egysége elröppen, a
mesterséges mozaik ezer darabra törik össze. Valami lelki szörnyeteg
marad hátra, nem pedig egy eleven ember.
Ez a hibája az ily művészetnek: a francia naturalisták a regény kezdetén
hőseiket nyugalmi állapotukban vázolják pontosan, mikor mintegy lelki
álomban pihennek és ezért képük olyan, mint a halotti maszkok hasztalan
hűsége. Az ember a holtat, az alakot, nem pedig az életet látja benne.
Azonban éppen ott, ahol ez a naturalizmus végződik, ott kezdődik
Dosztojevszkij ijedelmesen nagy naturalizmusa. Az ő emberei csak
izgalomban, szenvedélyben, felfokozott állapotukban lesznek
plasztikussá. Míg amazok a lelket a testen keresztül próbálják
ábrázolni, ő a testet a lelken keresztül rajzolja és csak mikor
alakjainak vonásait szenvedély feszíti és markolja, amikor szemük
érzéstől lesz fátyolos, amikor lehull róluk a polgári csendnek, a lélek
merevségének maszkja, akkor lesz a képe először képszerű. Csak amikor
már izzóvá váltak alakjai, akkor lép Dosztojevszkij a látnok, a műhöz,
hogy kiformálja.
Dosztojevszkij első felvázolásának eleinte homályos és kissé árnyékszerű
körvonalai tehát szándékosak és nem véletlenek. Regényeibe úgy lépünk,
mint egy sötét szobába. Csak körvonalakat látunk, érthetetlen hangokat
hallunk, anélkül, hogy tudnánk, hogy kiéi. Csak lassanként szokjuk meg,
a szem megélesül és mint a rembrandti festményekről, a mély sötétségből
beleragyog az emberekbe valami finom, lelki fluidum. Csak amikor
szenvedélytől lángolnak, akkor lépnek ki a világosságra.
Dosztojevszkijnél az embernek lángolni kell, hogy látható legyen,
idegeinek megpattanásig megfeszültnek kell lenniök, hogy
megcsendüljenek: «A test csak a lélek kedvéért, a kép csak a szenvedély
ábrázolására való.» Csak amikor már át vannak fűtve, amikor abba a
különös lázállapotba jutnak – hiszen a Dosztojevszkij-emberek mind
vándorló lázállapotok, – akkor kezdődik démoni realizmusa, akkor
kezdődik az a részletek utáni varázsos vadászat, csak akkor lopakodik
utána a legkisebb mozdulatnak, ássa ki a mosolyokat, mászik be a kúszált
érzések görbe rókalyukába és gondolataiknak minden lábnyomát egészen a
tudatalatti árnyékbirodalomig kíséri. Minden mozdulat plasztikusan
rajzolódik ki, minden gondolat kristálytiszta lesz és minél jobban
bebonyolódnak a hajszolt lelkek a drámaiságba, annál jobban izzanak
belülről és annál átlátszóbbá válik lényük. Éppen a leglehetetlenebb, a
szinte túlvilági, beteges, hipnotikus, önkívületi, epileptikus
állapotukat rajzolja Dosztojevszkij egy klinikai diagnózis
pontosságával, mértani ábra tiszta körrajzával. A legfinomabb árnyalat
sem mosódik el, a legkisebb rezgés sem tűnik el kiélesedett érzékei
előtt, ott ahol más művészek felmondják a szolgálatot és elfordítják
arcukat, szinte elkáprázva a természetfeletti fénytől, ott válik
Dosztojevszkij realizmusa a legláthatóbbá. És ezek a pillanatok, ahol az
ember lehetőségei legszélsőbb határát éri el, ahol a tudás már őrületté,
a szenvedély már bűnné válik, azok műveinek legfelejthetetlenebb
látomásai.