Stravroginját, a «Raskolnikoff» Swidrigailovját, a test e fanatikusait,
a bujaság nagy megszállottjait, az erkölcstelenség e tudós mestereit
megteremtette, az bizonyára tudatosan átélte életében az érzékiség
legalacsonyabb formáit, mert a kicsapongások szellemi szeretete
szükséges ahhoz, hogy ezeket az alakokat borzalmas valóságukban
bemutathassa. Hihetetlen ingerlékenysége ismerte az erotikát kettős
értelmében, ismerte a testi ittasultságot, amely az iszapban támolyog és
fajtalansággá válik, egész a legfinomabb szellemi lejtőig, hol
gonoszsággá és bűnné merevül, megismerte az erotikát minden álarca alatt
és megértő pillantással mosolyog őrjöngésére. És ismeri őt legnemesebb
változataiban, ahol a szerelem testetlen részvét, lelki könyörület,
világtestvériség és hulló könny. Mindezek a titokzatos esszenciák
megvoltak benne és pedig mint minden valódi költőben, nemcsak elilló
vegyi nyomokban, hanem a legtisztább, legerősebb kivonatokban. Minden
kicsapongást az érzékek szexuális izgalmával és szinte kitapintható
remegésével vázol és sokat közülök valószínűleg gyönyörűséggel át is
élt. Ezzel nem azt akarom mondani (nehogy vadidegenek talán így értsék),
hogy Dosztojevszkij kéjenc volt, «Lebemann», aki gyönyörűséget talál a
testiségben. Ő csak úgy szerette a kéjt, mint a kínzást, ösztönök
jobbágya, hatalmas testi és lelki kíváncsiság rabja volt, amelyek őt
vesszőkkel korbácsolták bele a veszedelembe, a félreutak tüskés
sűrűjébe. Vágya sem valami közönséges élvezés, hanem az egész érzéki
életerő játéka és odaadása; az epilepszia titokzatos, viharos, fojtó
levegőjének újra és újra érezni akarása, az érzékek koncentrációja a kéj
előtti néhány veszedelmes, megfeszült másodpercben és azután a
megbánásba való tompa zuhanás. A kéjben nemcsak a veszély ragyogását, az
idegek játékát, – mely öntestében oly természetes – szereti, hanem a
fojtott szemérem és tudatosság különös keverékével minden kéjben az
ellentétet keresi, a bűnbánat alját, a meggyalázásban az ártatlanságot,
a bűntettben a veszélyt. Dosztojevszkij érzékisége labirint, amelyben
minden út összefonódott, egy és ugyanazon testben szomszédosak Isten és
az állat és így kell értelmezni a Karamasoffok szimbólumát, hol Aljósa,
az angyal, a szent, éppen Fedornak, a kegyetlen «kéjpóknak» a fia. A kéj
termi a tisztaságot, a bűn a nagyságot, a gyönyörűség a szenvedést és a
szenvedés viszont a gyönyörűséget. Az ellentétek örökké találkoznak, ég
és pokol, Isten és ördög között feszül ki az ő világa.
Dosztojevszkijnek végső és egyetlen titka, rajongásának teremtő
tűzforrása ezért az amor fati, egész kettéhasadt sorsához való
határtalan, tudatosan védtelen, teljes odaadása. Éppen mert oly hatalmas
életet szabtak ki számára, ahol az érzések megmérhetlensége szenvedésben
tárult fel, ezért szerette a kegyetlenül-jóságos, istenien érthetetlen,
örökké megtanulhatatlan, örökké misztikus életet. Mert mértéke a
teljesség, a végtelenség. Sohasem akart szelid hullámverésű életet, csak
önmagát még koncentráltabbnak, még intenzívebbnek és ezért sohasem tért
ki a belső és külső veszedelmek elől, hiszen azok az izgalom
lehetőségei, az idegek felhevítői. Minden csirát, a jónak és rossznak a
csiráját, ami benne volt, minden szenvedélyt, minden bűnt önextázis és
lelkesültség által felfokozott és mindenttudó véréből semmi vészthozót
nem irtott ki. A játékos benne teljesen odaadja önmagát betétül a
hatalmak szenvedélyes játékába, mert létének egész gyönyörűségét csak a
fekete és vörös, az élet vagy halál gurulásában érzi szédítően-édesen.
«Te beállítottál ide engem, te is fogsz innen kivezetni» ez a válasza,
mint Goethenek a természethez. Sohasem jut eszébe, «corriger la
fortune», sorsát elkerülni, felhigítani. Sohasem keres tökéletességet,
befejezést, nyugalomban való véget, csak az életnek szenvedésben való
felfokozását. Mindig magasabbra dobja fel érzéseit új feszültségekig,
mert nem önmagát akarja elnyerni, hanem az érzések legfőbb summáját. Nem
akar kristállyá meredni, mint Goethe, hogy a nyugtalan kaoszt ezer
kristálylapjával tükrözze hidegen, hanem önmagát naponként elpusztító
láng akar lenni, hogy mindennap újból épüljön, örökké ismételni magát,
de mindig fokozottabb erővel és kifeszültebb ellentétekben. Nem akar
élet felett úrkodni, hanem az életet érezni, sorsának nem parancsolója,
hanem fanatikus jobbágya lenni. És csak így, mint «Isten-szolga», mint
mindenek között legodaadóbb, így vált minden emberinek tudósává.
Dosztojevszkij sorsa feletti úrkodást visszaadta a sorsnak és a véletlen
Idő felett ezért lett oly hatalmassá élete. Ő, a démoni ember, az örök
hatalmak alattvalója; alakjában újra feltámadnak korunk tiszta,
dokumentált világosságában, mégegyszer, misztikus időknek rég eltűntnek
hitt költői, a látnok, a nagy őrjöngő, a sorsember. Ebben a titáni
alakban van valami ősidőkből való és hősies. Az idők lapályából más
irodalmi munkák, mint virágos hegyek emelkednek ki, alkotó őserőnek
tanubizonyságai ugyan, de időtartamuk korlátolt és csúcsaik még ott is
hozzáférhetők, hol fehér hókoronájuk végtelenbe ér. Dosztojevszkij
munkáinak hegycsúcsa fantasztikus szürke, vulkáni eredetű, terméketlen
kőzet. Mégis széttépett szívének kráteréből izzó láva ér le világunk
legbensőbb tűzfolyós magváig; itt kezdetek kezdetével való
összefüggésre, az őserő elemeivel való kapcsolatra bukkanunk, és
borzongva érezzük sorsában és műveiben minden emberiességnek titokzatos
mélységét.
Dosztojevszkij alakjai.
«Oh, ne higyjetek az ember egységében.»
_Dosztojevszkij._
Ő maga is vulkáni, ezért hősei is vulkáni eredetűek, mert minden ember
végül is bizonysága az Istennek, aki megteremtette. Nem helyezkednek be
békésen a mi világunkba, hanem érzésükkel mindenütt a legősibb
problémákig nyúlnak le. A modern idegember párosul bennük a teremtés
első lényével, aki az életből még nem tud egyebet, csak saját
szenvedélyét, és a legvégsőbb meglátással egyidejűleg, a világ első
kérdéseit dadogja. Formáik még nincsenek kihülve, kőzetük még nem
rétegeződött, arcuk még nem símult ki. Örökké befejezetlenek és ezért
kétszeresen elevenek. Hiszen a tökéletes ember egyszersmind lezárt
valami és Dosztojevszkijnél minden a végtelen felé törekszik. Ő az
embereket csak addig tartja hősnek, művészi kiformálásra érdemesnek,
amíg önmagukkal meghasonlottak, míg problematikus természetűek. A
tökéleteseket, a megéretteket lerázza magáról, mint gyümölcsét a fa.
Dosztojevszkij csak addig szereti az alakjait, amíg szenvednek, amíg a
saját életének fokozott, kettéhasadt alakját öltik magukra, amíg kaosz
van bennük, amely sorssá akar átváltozni.
Állítsuk hőseit egy más kép elé, hogy csodálatos különlegességüket
jobban megérthessük. Hívjuk fel emlékezetünkbe Balzac egy hősét, mint a
francia regény típusát és akkor egyszerre valami egyenesvonalúra,
körülhatároltra és belsően zártra gondolunk öntudatlanul. Fogalom, oly
érthető és szabályos, mint egy mértani ábra. Balzac minden hőse
egyetlen, lelki vegyészettel pontosan meghatározható anyagból készült.
Mind elemek és éppen ezért annak összes lényeges tulajdonságaival bírnak
és ezért erkölcsi és lelki reakciójuk is tipikus. Már nem is emberek,
hanem szinte emberré vált tulajdonságok, egy szenvedély preciziós gépei.
Balzacnál minden név mellé pótlékul egy tulajdonságot tehetünk:
Rastignac annyi, mint nagyravágyás. Goriot annyi, mint önfeláldozás,
Vautrin annyi, mint anarchia. Ez emberek mindegyikénél egy uralkodó
ösztönerő minden más belső erőt magához ragadott és a központi
életakarat irányába kényszerített. E hősök jellemtanilag osztályozhatók,
lelkükbe az ösztön egyetlen rugója van beépítve, amely őket
meghatározott energiaforrással hajtja az emberi társadalmon keresztül; e
fiatal embereket úgy hajítja bele az életbe, mint egy lövedéket. Az
ember szinte szeretné legmagasabb értelemben vett automatáknak nevezni
őket, annál a precisiónál fogva, amellyel az élet minden egyes ingerére
reagálnak és tényleg, a technikához értő, mint egy gépnél, kiszámíthatja
előre erőkifejtésüket és ellenállásukat. Ha az ember belejön Balzac
olvasásába, akkor előre megmondhatjuk, mint reagálnak jellemei az
eseményekre, amint kiszámíthatjuk egy kődobás paraboláját a lendület
erejéből és a kő súlyából. Grandet, a Harpagon, oly mértékben lesz
fösvényebb, amint leánya önfeláldozóbb és hősiesebb. És Goriotról már
előre lehet tudni, akkor, mikor még tűrhető jólétben élt és parókáját
gondosan puderezte, hogy egyszer el fogja adni még a mellényét is
leányaiért és utolsó vagyonát, az ezüstkészletét összetörni.
Szükségképpen így kell cselekednie, jellemének egységénél fogva,
ösztönből, amelyet földi test csak tökéletlenül önt emberi alakba.
Balzacnak épp úgy, mint Viktor Hugonak, Scottnak, Dickensnek alakjai,
mind primitívek, egyszínűek, cél felé törekvők. Egységek és éppen ezért
az erkölcs mérlegén megmérhetők. Ebben a szellemi világban csak a
véletlen, amellyel találkoznak, sokszínű és ezer alkatú. Amaz
epikusoknál az élmény sokféle, az ember az egység és a regény
voltaképpen harc a földi hatalmakkal a hatalomért. Balzacnak és az egész
francia regényirodalomnak hősei vagy erősebbek vagy gyengébbek, mint a
társadalom ellenállása. Legyőzik az életet, vagy pedig a kerekek alá
kerülnek.
A német regény hőse, amelynek típusául Wilhelm Meisterre vagy a Zöld
Henrikre gondoljunk, nem oly biztos a maga céljában. Sok hang zendül
benne; lélektanilag differenciált, lelkileg polyphon. Lelkén keresztül
egybefolynak a jó és a rossz, az erős és a gyenge, eredete zürzavar és
az ifjúság köde befátyolozza tiszta tekintetét. Még ki nem forrott
ellenszegülő erőket érez magában, nincs benne harmónia, de lelkesíti
egység iránti akarata. A német zseni végeredményben mindig rendre
törekszik. És mindezek a «fejlődést» ábrázoló regények a német hősökben
nem fejlesztenek ki mást, csak az egyéniséget. Az erőket azért gyüjtik,
hogy az embert derekas német ideállá emeljék, mivel Goethe szavai
szerint «a jellem a világ folyamában képződik ki». Az élet összerázta
elemek a kiküzdött nyugalomban kikristályosulnak, a tanoncévekből előlép
a Mester és mind e könyvek végső lapjáról, a Zöld Henrikből, a
Hyperionból, Wilhelm Meisterből, Ofterdingenből, a tisztult szem
tetterősen tekint egy tiszta világba. Az élet kibékül az ideállal; az
elrendezett erők nem pazarlóan, kúszáltan, hanem a legmagasabb célra
összegyüjtve működnek. Goethének és minden németnek hősei legmagasabb
életformájukban valósulnak meg, dolgosak és szorgalmasak lesznek,
tanulnak az élet tapasztalataiból.
Dosztojevszkij hősei azonban nem keresnek és nem is találnak a valóságos
élethez való kapcsolatot: ebben van különösségük. Egyáltalában nem is
akarnak a valóságban élni, hanem a kezdet kezdetétől fogva azon túl, a
végtelenben. Sorsuk nem valami külső sorsban, hanem belső értelemben él
számukra. Az ő világuk nem e földről való. Értékeknek, címeknek,
hatalomnak és pénznek, minden látható tulajdonnak álképei, nem
jelentenek számukra sem célbeli értéket, mint Balzacnál, sem pedig
eszközt, mint a németeknél. Ezen a világon ők egyáltalában semmit sem
akar nak keresztülvinni, sem megtartani, sem rendbeszedni. Nem
takarékoskodnak önmagukkal, ellenkezőleg, elpazarolják magukat, nem
számolnak és örökké beszámíthatatlanok maradnak. Az, ami rendszertelen
lényükben, először tétlen és fantasztikus álmodozóknak mutatja őket, de
pillantásuk csak azért tetszik üresnek, mert nem kifelé bámul, hanem
lánggal és tűzzel mindig önmagába, saját lényébe sugároz vissza. Az
orosz ember mindig az egészre megy. Önmagukat akarják érezni és az
életet, de nem annak árny- vagy tükörképét, a külső valóságot, hanem a
nagy, titokzatos elemierőket, az egyetemes hatalmat, a létérzést.
Bárhová ásson is be az ember mélyebben Dosztojevszkij művébe, mindenütt,
mint földalatti forrás buzog ez az egészen kezdetleges, csaknem
vegetativ fanatikus életösztön, a létérzés, ez az egészen ősi ösztön,
amely nem boldogságot, vagy szenvedést akar, amelyek már egyedi formái
az életnek, nem értékeléseket, megkülönböztetéseket, hanem a teljesen
egységes gyönyört, amit az ember a lélegzésnél érez. Az ősforrásból
akarnak inni, nem pedig a városok és utcák kútjaiból, az
örökkévalóságot, a végtelenséget akarják magukban érezni és levetkezni a
mindennapiságot. Csak egy örök világot ismernek és nem egy szociálist.
Nem akarják az életet sem megtanulni, sem legyőzni, mintegy meztelenül
csak érezni akarják és érzik, mint a létezés önkívületét.
Világszerelemből idegenei e világnak, a valósághoz való szenvedélyből
valószínűtlenül hatnak és Dosztojevszkij hősei első pillantásra kissé
együgyűeknek tetszenek. Nincs semmi előre megállapított irányuk, sem
látható céljuk, ezek a mégis már felnőtt emberek, mint vakok, vagy
részegek csetlenek-botlanak a világban. Megállnak, körülnéznek, minden
kérdést megkérdeznek és választ se várva rohannak tovább az
ismeretlenbe, úgy tetszik, egészen frissen léptek világunkba és még nem
szoktak bele. És az ember alig érti meg ezeket a
Dosztojevszkij-embereket, ha nem gondol arra: hogy ezek mind oroszok,
egy olyan nép gyermekei, amely ezeresztendős barbár öntudatlanságból
belerohant európai kultúránk közepébe. A régi, patriarkális kultúrától
elszakítva, az újba még bele nem szokva, középúton állanak mind egy
útjelző keresztnél és az egyes ember bizonytalansága az egész népben
benne van. Mi európaiak úgy élünk a régi tradiciókban, mint meleg
szobában. A XIX. századnak, Dosztojevszkij idejének orosza elégette maga
mögött a barbár előidők fából épült kunyhóját, de új házát még nem
építette fel. Valamennyien gyökerüket vesztettek, irányt tévesztettek.
Még öklükben az ifjúságnak ereje, a barbárnak ereje, de ösztönüket
megzavarta a problémák ezerfélesége: csupaerő kezük nem tudja, hogy mibe
fogjon. Így mindenhez hozzányulnak és még sincs elegük. Az egész nép
sorsából, minden egyes Dosztojevszkij ember tragikumát, kettéhasadását
és gátlását érezzük ki. Ez az Oroszország a XIX. század közepén nem
tudja, hogy merre menjen: nyugatra, vagy keletre, Európába, vagy
Ázsiába, Pétervárra, a «mesterséges városba», a kultúrába, vagy pedig
vissza a parasztbirtokra, a pusztára. Turgenyev előrelöki, Tolsztoj
pedig visszalöki őket. Minden nyugtalanság. A cárizmus közvetlenül
kommunista-anarchizmussal áll szemben és az ősöktől örökölt igazhitűség,
fanatikus és őrjöngő istentagadásba ugrik át. Semmi sem áll a talpán,
semminek sincs sem értéke, sem mértéke ezekben az időkben; a hit
csillagai már nem ragyognak fejük felett és a törvény már régen nincsen
szívükbe vésve. A Dosztojevszkij-emberek egy nagy tradició földjéből
kiszakított gyökértelenek, igazi oroszok, átmeneti emberek, új kezdet
káoszával szívükben, gátlásokkal és bizonytalanságokkal megrakva. Mindig
megijedtek és megfélemlítettek, mindig alázottnak és megsértettnek érzik
magukat és mindezt nemzetüknek egyetlen ősérzéséből: mert nem tudják,
hogy kicsodák? Mert nem tudják, hogy sokat, vagy keveset érnek-e?
Örökösen a büszkeség és a megalázkodás, a túlzott önbecsülés és az
önmegvetés szélén állanak, mindig mások felé pillantanak és mindnyájukat
őrjöngő aggodalom emészti, hogy talán nevetségesek. Folyton
szégyenkeznek, majd egy elviselt prémgallér miatt, majd egész nemzetük
miatt, de mindig-mindig szégyenkeznek, nyugtalanok, felzavartak.
Túlhatalmas érzésüknek nincs pihenője, nincs vezetője, egyiküknek sincs
mértéke, törvénye, tradiciója, amelyhez támaszkodhatnának, nincs
kezükben az öröklött világnézetek mankója. Mindnyájan ismeretlen
világban állnak, mérték nélkül és tanácstalanul. Kérdésükre sehol nem
kapnak választ, nincs útjuk, amely el volna egyengetve. Átmeneti időnek,
kezdetnek emberei valamennyien. Mindegyik egy Cortez, hátuk mögött
felégetett hidak, előttük az ismeretlenség.
De éppen az a csodálatos, hogy, mert új kornak az emberei, mindegyikben
újra kezdődik az egész világ. Hogy mindazok a kérdések, amelyek nálunk
már hideg fogalmakká meredtek, nekik még vérükben lángolnak. A mi
kényelmesen kitaposott útjaink erkölcsi karfáikkal és etikai
útmutatóikkal előttük még ismeretlenek: mindig és mindenütt bozóton
keresztül mennek a végtelenbe, a határtalanba. Sehol a bizonyosság
templomtornyai, a biztonság hídjai: minden szent ősvilág. Mindegyik úgy
érzi magát, mint Lenin és Trockij Oroszországa, hogy az egész
világrendet újból fel kell építeni. Éppen ebben van a kultúrájába már
belekérgesedett Európára nézve az orosz ember leírhatatlan értéke, hogy
itt egy még elhasználatlan kíváncsiság az élet minden kérdését még
egyszer odaállítja a végtelenség elé. Hogyha mi már ellustultunk
kultúránktól, mások még lángolnak. Dosztojevszkijnél minden egyes hős
mégegyszer revidiálja az összes problémákat, vérző kezekkel ő maga
állítja fel a jó és a rossz határköveit és minden egyes a maga káoszából
teremti meg újból a világot. Nála mindenki új Krisztusnak hirdetője,
szolgája, a harmadik birodalom mártirja és hirdetője. Még az elkezdés
káosza van bennük, de egyben az első nap pirkadása, amely a földre a
világosságot teremtette és a hatodik napnak megsejtése, amely az új
embert létrehozta. Hősei új világ útépítői. Dosztojevszkij regénye az új
embernek, az orosz lélek öléből való születésének a mitosza.
A mitosz, különösen, ha nemzeti, erős hitet kíván. Ezért ne próbáljuk
ezeket az embereket az értelem kristályüvegén át nézni. Csak testvéri
érzéssel lehet megérteni őket. A «common sens»-nek, angolnak,
amerikainak, praktikus embernek a négy Karamasoff négy különböző bolond
gyanánt tűnhetik fel, Dosztojevszkij egész tragikus világa bolondok
házának. Mert ami eddig az egyszerű, egységes emberi életnek alfája és
omegája volt és örökké az lesz, az az ő szemükben a legközönyösebb a
földön, tudniillik: boldognak lenni. Üssétek fel az ötvenezer könyvet,
amit Európa évről-évre termel, miről is szólnak: a boldogságról! Egy
asszony akar egy férfit, vagy valaki gazdag, hatalmas és közbecsült akar
lenni. Dickensnél minden kívánság vége csinos családi ház a zöldben,
vidám gyermeksereggel, Balzacnál kastély, pairséggel és milliókkal. És
ha körülnézünk az utcákon, a butikokban, az alacsony szobákban, a
ragyogó termekben, mit akarnak ott az emberek? Boldogok, megelégedettek,
gazdagok, hatalmasak akarnak lenni. És ki akarja ezeket Dosztojevszkij
emberei közül? Senki. Egyetlen egy sem! Sehol sem akarnak megállapodni:
még a boldogságban sem. Mindnyájan még ezen is túl akarnak, mert az a
«magasabbrendű szívük» van, amely gyötri magát. Boldognak lenni közönyös
előttük, a megelégedettség is közönyös, a gazdagságot inkább megvetik,
mint kívánják. Ezek a különcök nem akarnak semmit abból, amit az egész
mai emberiség akar. Nincs józaneszük, semmit sem akarnak, ami erről a
világról való.
Talán megelégedettek? Az élet flegmatikusai, közönbösek, vagy aszkéták?
Ellenkezőleg! Dosztojevszkij emberei, mint mondtam, egy új kezdet
emberei. Minden zsenialitásuk és gyémántragyogású értelmük mellett
gyermeki szívük és gyermekes vágyaik vannak! Nem ezt, vagy amazt
akarják, hanem mindent akarnak és mindent nagyon erősen akarnak, a jót
és a rosszat, a forrót és a hideget, a közelt és a távolt. Túlzók,
mértéktelenek. Azt mondtam fentebb, semmit sem akarnak, ami erről a
világról való. Rosszul mondtam! Nem holmi részt akarnak belőle, hanem
mindent, egész érzését, egész mélységét, magát az életet. Ne felejtsük
el, hogy nem valami gyönge legények, nem Lovelace-ok, nem Hamletek, nem
Wertherek és nem Rénék, – kemény izmaik vannak és brutálisan éhezik az
életet. Ezek a Dosztojevszkij emberek, Karamasoffok, a «sóvárgás
vadállatai», azzal az «illetlenül fanatikus» életvággyal bírnak, amely a
kehely utolsó cseppjét is felissza, mielőtt falhoz vágná. Minden
dologban a felső fokot keresik, mindenütt az érzések vörös izzását, ahol
a mindennapiság közönséges ötvözetei szétolvadnak és nem marad más, mint
a tűzfolyós égető világérzés. Mint az Amokfutók, belerohannak az életbe,
a vágyból a bűnbánatba, a megbánásból vissza a tetthez, a bűnből a
vallomásba, a vallomásból a rajongásba, és sorsuk minden utcáján
keresztül végül a legvégsőbe, amíg összeroskadnak, habzik a szájuk, vagy
amíg valaki leteríti őket. Oh, ezeknek az embereknek életszomja! – egy
egész új nemzedék, egy egész új emberiség sóvárog ajkaikon világ, tudás,
igazság felé! Keressetek, mutassatok egyetlen embert Dosztojevszkij
művében, aki nyugodtan lélegzik, aki pihen, aki célját elérte! Egy sem,
egyetlen egy sem! Mind őrült versenyfutásban rohannak a magasba, vagy a
mélybe, – mert Aljósa formulája szerint, aki az első lépcsőre rálépett,
annak a legfelső lépcsőfokra kell törekednie, – fagyottan és tüzesen
hozzányulnak mindenhez, mohóskodnak, ezek a kielégítetlenek, ezek a
mértéktelenek, akik mértéküket csak a végtelenben keresik és találják
meg. Erejük húrjairól, amely örökké ki van feszítve, mint nyilakat
röpítik magukat az égbe, mindig az elérhetetlen irányában, mindig a
csillagokra célozva, mindegyik egy láng, a nyugtalanság tűzcsóvája. És a
nyugtalanság kín. Ezért Dosztojevszkij hősei mind nagy szenvedők.
Mindegyiknek eltorzult az arca, mindnyájan lázban, görcsben,
feszültségben élnek. Egy nagy francia ijedten nevezte Dosztojevszkij
világát idegbetegek kórházának és valóban az első, felületes
pillantásra, milyen zavaros, milyen fantasztikus világ! Kocsmaszobák
pálinkabűzzel, börtöncellák, elővárosok zuglakásai, bordélyok és kocsmák
utcái és ott rembrandti félhomályban önkívületben levő alakok gomolyaga,
a gyilkos, áldozatának vérével felemelt kezein, a részeges, hallgatósága
röheje között, a sárgacédulás leány az utca félhomályában, az utcasarkon
kolduló epileptikus gyermek, a hétszeres gyilkos Szibéria katorgájában,
a játékos játszócimborái öklei közt, Rogosin, aki felesége bezárt
szobája előtt, mint egy állat vonaglik, a becsületes tolvaj, amint
piszkos ágyán haldoklik, oh az érzések milyen alvilága, a szenvedés
milyen Hadesze! Oh, milyen tragikus egy emberiség, milyen orosz, szürke,
örökké borult, alacsony ég hajol ezek fölé az alakok fölé, a szívnek és
a tájnak milyen homálya! Balsors vidékei, kétségbeesés pusztái, irgalom
és igazságosság nélküli pokol tüze ez.