útján minden szenvedés nagy legyőzője, a testamentumok ideje óta a
leghatalmasabb Mester, a nagy átértékelő. Csak azért vált
erőszakoskodóvá, mert sorsa is erőszakoskodott, a kalapácsütések,
amelyek életének üllőjére csaptak, elsősorban belső erejét kovácsolták
meg. Minél mélyebbre zuhan a teste, annál magasabbra szárnyal fel hite;
minél többet szenved, mint ember, annál üdvözültebben ismeri fel a
világfájdalom értelmét és szükségét. Amor fati, a sorshoz való odaadó
szeretet, amelyet Nietzsche az élet legtermékenyebb törvényéül dicsőít,
minden ellenségeskedésben csak a teljességet érezteti vele, minden
megpróbáltatásban csak az üdvösséget. Mint Bileam, a kiválasztottnak
minden átok áldássá, minden megalázás felmagasztaltatássá változik.
Szibériában, bilincsbe vert lábakkal himnuszt ír a cárhoz, aki őt
ártatlanul halálra ítéltette és számunkra érthetetlen alázattal csókolja
meg újra a kezet, amely megfenyítette. Alig, hogy mint Lázár
koporsójából, kísérteti halványan feltámad, mindig kész bizonyságot
tenni az élet szépsége mellett és mindennapi halódásából, görcseiből és
epileptikus vonaglásaiból még habzó szájjal összeszedi magát, hogy azt
az Istent dicsőíthesse, aki ezt a megpróbáltatást küldte reá. Megnyíló
lelkében minden szenvedés a szenvedéshez való új szeretetet támaszt,
kielégíti sóvárgó, flagelláns szomjúságát új mártírkoronák után. Ha
keményen rásújt a sorsa, véresen összeroskadva már új csapások után
sóhajtozik. Minden lesújtó villámot felfog és amitől el kellett volna
égnie, átváltoztatja lelki tűzzé és teremtő rajongássá.
Az élmény ily démoni átváltoztató erejével szemben a külső sorsnak
elvész minden hatalma. Ami büntetésnek és megpróbáltatásnak látszik, az
a megértőnek segítség, ami mást térdre roskaszt, az állítja még csak
talpra a költőt. Ami gyengébbet szétmorzsolt volna, az csak megacélozta
erejét e rajongónak. A század, amely oly szívesen játszik jelképekkel,
hasonló élmény hasonló kettős hatására már mutatott példát. Korunk másik
költőjét, Wilde Oszkárt hasonló villámcsapás éri. Mindketten híres írók,
nemesi rangúak, exisztenciájuknak polgári köréből egy nap fegyházba
zuhannak alá. Míg azonban a költő Wilde úgy morzsolódik szét e
megpróbáltatásban, mint egy mozsárban, a költő Dosztojevszkij éppen
ettől formálódik ki, mint az ízzó tégelyben az érc. Mert Wilde, akinek
még van társadalmi érzéke, a társasági ember külső ösztönével
meggyalázva érzi magát a polgári szégyenbélyeg által és legborzasztóbb
lealázása az a fürdő Reading Goalban, ahol ápolt, úri testét be kell
meríteni a már tíz más fegyenc által bemocskolt vízbe. A gentleman, ez
az egészen különjogú osztály kultúrája borzong össze benne az utálattól,
közönséges emberekkel fizikailag keveredéstől. Dosztojevszkij a minden
rendek felett való új ember, sorsittas lélekkel vágyódik e felé a
közösség felé, s ugyanaz a piszkos fürdő gőgjének purgatóriuma. És mikor
segít egy zsíros tatáron, rajongva éli át a lábmosás keresztény
misztériumát. Wildet, akiben a lord túlélte az embert, a fegyencek
között az a félelem gyötri, hogy azok talán magukhoz hasonlónak tartják.
Dosztojevszkij csak addig szenved, amíg a tolvajok és gyilkosok
megtagadják tőle a testvéri közösséget, mert minden távolságot, minden
nemtestvériségét úgy tekinti, mint emberi mivolta szégyenfoltját,
elégtelenségét. Amint szén és gyémánt azonos elemek, úgy ez a kettős
sors a két költőre nézve egy és mégsem ugyanaz. Wilde «kész», amikor a
fegyházból kijön, Dosztojevszkij akkor kezdi. Wilde értéktelen salakká
ég el ugyanabban a tűzben, amely Dosztojevszkijt szikrázó keménységűvé
formálja. Wildet megfenyítik, mint egy szolgát, mert védekezik,
Dosztojevszkij győzedelmeskedik sorsa felett, mert szereti sorsát.
Dosztojevszkij úgy átformálja megpróbáltatásait, úgy átértékeli
megaláztatásait, hogy csak a legkeményebb sors méltó hozzá. Mert
életének épp külső veszedelmeiből szerzi meg a legmagasabb belső
biztonságot, szenvedései nyereséggé válnak, bűnei gyarapodássá, gátjai
magasba töréssé. Valami démoni átértékelő erőnél fogva Szibéria, a
katorga, az epilepszia, a szegénység, a játékdüh, a bujaság, lényének
mindezek a válságai megtermékenyítik művészetét, mert amint az emberek,
a robbanó viheder veszélye között, mélyen a biztos földi élet sétateres
felülete alatt, a bányák legfeketébb mélységéből nyerik a legértékesebb
fémeket, úgy bányássza a művész leglángolóbb igazságait, legmélyebb
megismeréseit lénye legveszélyesebb örvényeiből. Művészi szempontból
tragédiának, erkölcsi szempontból páratlan vívmánynak tekinthetjük
Dosztojevszkij életét, mert az ember győzelme sorsa felett, a külső
életnek belső bűvészettel átértékelése.
Mindenekfelett példa nélkül való a szellemi életerőnek a törékeny,
gyarló test feletti győzelme. Ne felejtsük el, hogy Dosztojevszkij beteg
volt, hogy ezeket az ércből való, halhatatlan műveket szétpattanó,
roskadt testtel, vonagló, cikázva szikrázó idegekkel teremtette. Testét
átnyársalta a legszörnyűbb baj, a halál örökké jelenvaló borzalmas
jelképe, az epilepszia. Dosztojevszkij művészi élete teljes harminc
esztendejében epileptikus volt. Irásközben, az utcán, beszélgetésben,
néha még álmában is a «fojtogató démon» keze hirtelen torkába vágja
karmait és míg hab ül ajka szélére, oly hirtelen vágja földhöz, hogy a
meglepett test esésében véresre üti magát. Már mint ideges gyermek érzi
különös hallucinációkban, borzalmas lelki feszültségben a veszedelem
távol villanását, a «szent betegséget» azonban először a fegyház
kovácsolja villámmá. Idegeinek borzasztó túlfeszültsége ott préselődik
rettentővé és mint minden balsors, mint a szegénység és a nélkülözések,
testi baja is híven követi Dosztojevszkijt utolsó órájáig. Különös, a
meggyötrött soha egy szóval sem lázad fel a megpróbáltatás ellen.
Sohasem panaszkodott testi fogyatkozása miatt, mint Beethoven süketsége,
Byron sánta lába, mint Rousseau hólyagbaja felett, sehol sincs nyoma
sem, hogy valaha komolyabb gyógyulást keresett volna rá. Bizonyosnak
vehetjük a legvalószínűtlenebbet, hogy azzal a végtelen amor fatival,
ezt a betegségét is szerette, mint minden bűnét és minden baját, úgy
szerette, mint egy sorscsapást. A költő megfigyelő vágya megfékezi az
ember szenvedését. Dosztojevszkij úr lesz szenvedései felett, mert
megfigyeli őket. Életének legnagyobb veszedelme, az epilepszia,
művészetének legfensőbb titkává válik; ebből az állapotából soha nem
ismert titokzatos szépségeket szűr le, az «Én» csodálatos, kábult
előérzet-pillanataiban meggyülemlett önkívületét. Itt éli át a
legborzasztóbb összesűrítésben, bent az életben a halált s az ily halál
előtti pillanatban a lét legerősebb, mámorosító esszenciáját, az
«önmagát-megérzés» lélektanilag fokozott feszültségét. Mint valami
varázsos szimbólumot, sorsa mindig visszahozza vérébe életének
legmélyebben átélt pillanatát, azt a percet a Szemenovskij-téren, azért,
hogy soha el ne felejtse érzése a minden és a semmi közötti irtózatos
ellentétet. Itt is homály borul tekintetére, itt is úgy ömlik ki
testéből a lélek, mint víz a túlságosan telemert s eldőlt csészéből,
kifeszített szárnyakkal már Istenéhez remeg fel, már érzi a testnélküli
lebegésben a földöntúli fényt, egy más világ sugarát és irgalmát, már
alásülyedt a föld, már megzendültek a mennyek és akkor a felébredés
mennydörgése összezúzva ismét visszahajítja a hétköznapi életbe.
Valahányszor Dosztojevszkij ezt az egy pillanatot leírja, a boldogság
álomszerű érzését, amelybe hihetetlen éles megfigyelőképessége lelket
önt, a visszaemlékezéstől és a borzongás pillanatától, hangja
szenvedélyes himnusszá válik: «Ti egészséges emberek, nem is sejtitek, –
így prédikál lelkesülve – milyen csodálatos gyönyör hatja át az
epileptikust a roham előtti pillanatban. Mohamed meséli el a Koránban,
hogy a paradicsomban volt az alatt a rövid idő alatt, amíg korsója
feldőlt és a víz kiömlött belőle – és az összes balga bölcsek azt
állítják, hogy hazug és csaló. Ez azonban nem áll, mert nem hazudik,
bizonyára volt a paradicsomban egy epileptikus rohama alatt, mert talán
ő is szenvedett e betegségben, mint én! Sohase tudom, a gyönyörűség e
pillanata órákig tart-e, de higyjétek meg nekem, az élet minden örömét
sem cserélném el vele.»
Ezekben az izzó pillanatokban Dosztojevszkij tekintete felülemelkedik a
világon és lobogó mindentátérzésben öleli át a végtelenséget. Ám
elhallgatja a keserű bűnhödést, amellyel Istenhez való minden görcsös
közelítést megfizet. A pillanatok kristályát szörnyű összeomlás hasogató
cserepekké zúzza össze, megtört tagokkal és tompult elmével zuhan vissza
a földi éjszakába, mint egy új Ikarus. A végtelen fénytől még káprázó
lélek fáradságosan tapogatózik vissza a test börtönébe, a lét földjén,
mint a férgek, vakon csúsznak az érzékek, amelyek még előbb üdvözült
suhanással fogták körül Isten arculatját. Minden roham után valami
idióta tompultság fogja el Dosztojevszkijt, amelynek egész borzadályát
önkínzó világossággal rajzolta le Myskin hercegben. Ott fekszik az
ágyban, összetört, gyakran szétzúzott tagokkal, nyelve nem
engedelmeskedik a hangoknak, keze nem bírja a tollat, mogorván és
lesujtva húzódik vissza az emberektől. Agyvelejének bevilágító sugára,
amely előbb harmónikus összefoglalásban ezer részletet egyesített,
megtört, nem emlékszik vissza a legközelebbi dolgokra sem, elszakadt az
életfonál, amely őt a világgal, műveivel összeköti. Egyszer éppen a
«Démonok» írása közben éri a roham és utána borzadva veszi észre, hogy
nem emlékszik többé kigondolt története eseményére, sőt még hősének
nevét is elfelejtette. Kínlódva kell ismét beleélni magát önnön
alkotásába, az ellankadt viziókat kegyetlen akarattal hajszolja, míg
újra teljes világosságban állnak előtte, míg újabb roham ismét mindent
összerombol. Így keletkeznek utolsó, leghatalmasabb regényei,
hátgerincében az epilepszia irtózatával, a halál keserű utóízével ajkán,
nélkülözésektől és gondoktól hajszolva. Alkotóereje a halál és őrület
szélén alvajáró biztonságával tör a magasba, ebből a folytonos
halódásból nő fel az örökké feltámadónak az a démoni ereje, amellyel
mohón öleli át az életet s kipréseli belőle azt, ami benne
erőteljességben és szenvedélyben a legfenségesebb.
Ennek a betegségnek, ennek a démoni balsorsnak Dosztojevszkij ugyannyit
köszön, mint Tolsztoj egészséges voltának. (Mereskovszkij ezt az
ellentétet vakító szellemességgel vezette le.) Ez röpítette fel a
legkoncentráltabb érzésállapotokig, amelyekhez a normális megérzés
sohasem jutott volna el. Ez adta neki azt a titokzatos bepillantást az
érzések alvilágába és a lélek tudatalatti birodalmába. Lényének ez a
nagyszerű kétlakisága, hogy a legizgatóbb álomban is ébren volt, hogy az
érzés labirintusának legvégére is be tudott surranni értelme, tette őt
képessé arra, hogy a lelki történéseknek elsőnek tudta metafizikáját
adni és tökéletesen vázolni azt, amit a tudomány analitikus bonckése a
halott klinikai eseten csak tökéletlenül tudott kitapogatni. Mint
Odysseus, a világ vándora, az alvilág hirnöke, úgy hozza fel ő, az
egyedül élve-visszatérő, az árnyékok és lángok alvilágából a legkínzóbb
leírásokat és vérével és ajkának hideg borzongásával tanusítja az élet
és halál közötti nem sejtett állapotok létezését. Éppen betegségének
köszönheti művészete legmagasabb fokát, a Stendhal által formulázott,
«d’inventer des sensations inédites»-t, hogy teljes trópikus
kifejlődésben mutathasson be érzéseket, amelyek mindnyájunknál megvannak
csírájukban és csak vérünk hűvös éghajlata miatt nem jutnak el a
megérésig. A beteg finom hallása érzékelteti vele a lélek legvégső
szavait. Mielőtt deliriumba sülyed, fokozott érzékenysége a legerősebb
hatással méri fel az érzékek legfinomabb remegéseit és az előérzet
pillanatainak misztikus éleslátásában megadatott neki a második arc
jövőbelátó adománya, az összefüggések bűvészete. Oh, csodálatos, a szív
minden válságában gyümölcshozó átalakulás! Dosztojevszkij, a művész
minden veszedelmet a tulajdonává kényszerít és az ember is új méretű új
nagyságokat szerez általa. Mert boldogság és szenvedés, az érzés két
végpontja, számára nem más, mint összehasonlíthatatlanul fokozott
intenzitás, nem az átlagos élet hétköznapi mértékeivel mér, hanem saját
indulata izzó fokozataival. A boldogság tetőfoka másoknál: egy tájat
élvezni, egy asszonyt bírni, harmóniát érezni, mindez azonban csak földi
viszonyok megengedte bírlalás. Dosztojevszkijnél az érzés forrpontjai
már az elviselhetetlenben, a halálosban vannak. Boldogsága a görcsös
feszültség, a tajtékos görcs, szenvedése az összezúzatás, a collapsus,
az összeomlás, de mindig villámszerűen összesűrített lelkiállapotok,
amelyek a földi létben nem tarthatnak sokáig, amelyek olyan forrpontot
érnek el, hogy nincs pillanat, mely soká kezében bírná tartani és
fájdalomtól felszisszenve el kell ejtenie. Aki az életben folytonosan
átéli a halált, az őseredetibb borzongást érez, mint a közönséges ember,
aki átérezte a testnélküli lebegést, magasabbfokú gyönyört ismer, mint a
test, amely sohasem hagyta el a kemény földet. A boldogságról való
fogalma az elragadtatás, a kínlódásról való fogalma a megsemmisülés.
Éppen ezért alakjai boldogsága nem fokozott vidámságban áll, hanem
csillámlik és ég, mint a tűz, visszatartott könnyektől reszket és
veszedelmektől tikkasztó, elviselhetetlen, tarthatatlan állapot, inkább
szenvedés, mint élvezet. Kínlódásában ismét van valami, amely már
áthidalta a tompa, fojtogató, súlyos aggodalom és borzongás
köznapiságát: a jéghideg, majdnem mosolygó világosság, a keserűség utáni
ördögi vágy, amely nem ismer könnyeket, száraz, dörgő nevetés és démoni
vigyorgás, amely már szinte élvezet. Soha ő előtte senkinek sem tárult
így fel az érzések ellentétje, soha a világ senkinek oly fájdalmas
messziségre nem feszült ki, mint a rajongás és megsemmisülés e két új
pólusa között, amelyet öröm és szenvedés minden megszokott földi
mértékén túl állított fel magának.
Dosztojevszkijt csak ebből a polaritásból, melyet sorsa vésett rá, lehet
megérteni. Kétfelé hasadt életének áldozata és – mint sorsának
szenvedélyes igenlője, – ellentétjeinek fanatikusa. Művészi
temperamentumának izzó tüze csak ez ellentéteknek folytonos
összekoccanásából támad és a helyett, hogy egyesítné a veleszületett
kettéhasadást, ez a mértéket nem ismerő ember még szélesebbre szakítja,
éggé és pokollá és a tátongó seb nem gyógyul be még az alkotás izzó,
lelki lázában sem. Dosztojevszkij, a művész, az ellentétek
legtökéletesebb terméke, a művészetnek és talán az emberiségnek is
legnagyobb dualistája. Lényének ez az ősakarata egyik szenvedélye által
szimbólikusan látható formába ömlik: ez a hazárd-játék iránti beteges
szeretete. Már mint gyermek szenvedélyes kártyás, de Európában ismeri
meg igazán idegeinek ördögi tükrét, a vörös és feketét, a
roulette-asztalt, ezt a primitív kettősségében oly kegyetlenül
veszedelmes játékot. Baden-Baden zöld asztala, Montecarló játékbarlangja
szerzik meg számára Európában a legnagyobb gyönyörűséget, jobban
hipnotizálják idegeit, mint a sixtusi Madonna, Michelangelo szobrai, a
Dél tájai és az egész világ művészete és kultúrája. Mert itt van
feszültség, döntés, – fekete vagy piros, páros vagy páratlan, szerencse
vagy megsemmisülés, nyereség vagy veszteség – a forgó kerék egyetlen
másodpercébe összepréselve; itt van a tömörített feszültség a szökellő
ellentétek azon fájdalmasan-kéjes villámlásában, mely egyedül felel meg
jellemének. A szelíd átmenetek, a kiegyenlítődések, langyos fokozások
elviselhetetlenek lázas türelmetlenségének, nem akar német módra,
«Wurstmacher» módra pénzt szerezni, körültekintéssel, takarékossággal,
számítással, őt a véletlen, a teljes odaadás izgatja. Külső sorsa
alakulását utánozza a zöld asztal melletti tudatos-öntudatlan örökös
kihívásban: a döntésnek egyetlen pillanattá megkurtítását, az élessé
kihegyezett izgalmat, mely izzó tűjét mélyen az idegbe fúrja, s
rejtelmesen hasonlít az epileptikus villám megérzése és lesujtása
pillanatához és ahhoz a felejthetetlen pillanathoz a Szemenovskij-téren.
Amint a sors vele, úgy játszik most ő a sorssal: a véletlent művészi
feszültséggé ingerli, amikor léte biztosítva van, remegő kezekkel akkor
dobja egész exisztenciáját a zöld asztalra. Dosztojevszkij nem
pénzéhségből játszik, hanem valami hallatlan, «illetlen»
Karamasoff-szerű életszomjból, mely mindent a legerősebb kivonatban akar
érezni, a szédülés utáni beteges vágyból, abból a sajátságosan kéjes
«torony-érzésből», mely arra késztet, hogy a mélység felé hajoljunk.
Mert szereti ezt az örvényt, az élet mélységét, a véletlen démoniságát,
fanatikus alázattal szereti a hatalmakat, amelyek erősebbek, mint saját
ereje, és örökös ingerléssel mindig lehívja fejére a gyilkos villámokat.
Dosztojevszkij a szerencsejátékban is sorsát hívja ki, amit feltesz egy
kártyalapra, az nem pénz és nem az utolsó garasa, hanem egész
exisztenciája, amit nyer, az a legmagasabbfokú idegizgalom, halálos
borzongás, ősfélelem, démonikus világátérzés. Dosztojevszkij még az
arany-méregből is az Istenség utáni új szomjúságot oltotta magába.
Természetes, hogy ezt a szenvedélyt is, mint minden mást, minden
mértéken felül, egészen a bűnözésig űzte. E titáni vérmérséklet előtt
megállás, elővigyázat, meggondolás mind idegen: «Mindenütt és egész
életemen keresztül mindig átléptem a határokat!» És ez a határokat
átlépés művészi szempontból nagysága és emberileg veszedelme: mert nem
áll meg a polgári erkölcsi kerítésénél és senkisem tudja pontosan
megmondani, hogy élete mennyire lépte át a jogi határokat és hőseinek
gonosztevő ösztöneiből mennyit váltott tettre. Egyik-másikról van
bizonyságunk, de ezek mind csekélységek. Mint gyermek csalt a
kártyajátékban és mint a «Bűn és bűnhödés» tragikus bolondja,
Marmeládov, pálinka utáni mohóságból felesége harisnyáit, épp úgy lopja
ki Dosztojevszkij felesége pénzét és egy ruháját a szekrényből, hogy a
rouletten eljátssza. Hogy érzéki kicsapongásai a «pinceévekből» mennyire
hullámoztak át perverzitásba, Swidrigailov, Stravrogin és Karamasoff
Fedor, a «kéj pókjaiból» mennyi háló szövődött át sexuális életébe, azt
az életrajzírók nem merik fejtegetni. Hajlamai és perverzitásai, ezek is
mind a romlottság és ártatlanság ellentétének szertelen mohóságában
gyökereznek, de nem lényeges ezeket a legendákat és találgatásokat
(bármennyire is kézenfekvők) magyarázgatni. Fontos csak félre nem
ismerni, hogy Dosztojevszkij-Karamasoffal a megváltóval, a szenttel,
Aljósával vérrokon ellenlábasa, a kéjenc, aljas, túlizgatott érzékiségű
Fedor.
Csak egy bizonyos: Dosztojevszkij érzékiségében is átlépte a polgári
mértéket és pedig nem Goethe írta szelid értelemben, aki egykor azokat a
híres szavakat mondta, hogy elevenen érez magában képességet mindenféle
gyalázatosságra és bűnre. Goethe egész óriási fejlődése egyetlen
hatalmas erőlködés, hogy ezeket a veszélyesen felburjánzott csirákat
magából kiirtsa. Olimpusi harmóniát akart, legfőbb vágya az ellentétek
lerombolása, vérének lehiggasztása, az erők nyugodt egyensúlya. Megöli
magában az érzékiséget és az erkölcs kedvéért művészetére nézve súlyos
vérveszteséggel kiirtja magából lassanként az összes veszélyes csírákat,
természetes, hogy ezekkel együtt erejéből is sok megsemmisül.
Dosztojevszkij azonban, aki kettősségében is szenvedélyes, mint
mindenben, amit az élettől kapott, nem akar a megmerevítő harmóniáig
jutni, nem köti meg ellentéteit az isteni harmóniában, hanem
szétválasztja Isten és ördöggé és a kettő közé állítja a világot.
Végnélküli életet akar. És életnek csak azt tekinti, amely állandó
villamos kisülés az ellentétek pólusai között. Ami csira benne volt,
jóság és rosszaság, veszélyes és a világot előre vivő, annak ki kell
törnie, tropikus szenvedélyében minden kivirágzik és gyümölcsöt hoz.
Hagyja bűneit vadul felburjánozni, gonosztevő ösztöneit is akadálytalan
engedi világgá menni. Szereti vétkeit, betegségét, a játékot,
gonoszságát és még a bujaságot is, mert az a test metafizikája, az
élvezetek végtelen akarása. Goethe antik Apollo-féle akar lenni,
Dosztojevszkij Bachchus. Nem akar olimpusi, Istenhez hasonló lenni,
hanem csak erős ember. Erkölcse nem klasszicitást, szabályt akar, hanem
intenzitást. Helyesen élni számára azt jelenti: erősen és mindent
átélni, mindkettőt egyszerre, a jót és rosszat és mind a kettőt
legerősebb, legmámorosítóbb módon. Ezért nem keresett Dosztojevszkij
sohasem szabályt, hanem mindig csak teljességet. Ezzel szemben Tolsztoj,
munkája közben, nyugtalanul kel fel, megáll, otthagyja a művészetet és
egész életén át kínozza magát, hogy vajjon mi a jó, mi a rossz, helyesen
élt-e, vagy nem. Tolsztoj élete ezért oktató, mint egy tankönyv, egy
pamflet, Dosztojevszkij élete remekmű, tragédia, balsors. Nem tudatosan,
célszerűen cselekszik, nem vizsgálja meg magát, csak magát erősíti.
Tolsztoj az összes halálos bűnökkel vádolja magát, hangosan, az egész
nép előtt. Dosztojevszkij hallgat, de hallgatása többet beszél
Szodomáról, mint Tolsztoj minden önvádja. Dosztojevszkij nem akarja
magát megítélni, megváltoztatni, megjavítani, csak mindig egyet: önmagát
erőssé tenni. A gonosz ellen, veszélyes természete ellen nem fejt ki
semmiféle ellenállást, ellenkezőleg, szereti ezt a veszélyt, mint
hajtóerőt, mint ösztönzőt, isteníti bűnét a bűnbánat, – és büszkeségét
az alázat kedvéért. Gyermekes volna elhallgatni lényének démoniságát
(amely oly közel testvér az Istenihez), ha őt erkölcsileg mentegetni
akarnók, megmenteni a polgári mérték kicsinyes harmóniája számára azt,
amiben a mértéktelenség elementáris szépsége vagyon.