és életrajza tragédiává. És csodálatos szimbolizmussal művészi munkája
sorsa tipikus képét ölti magára. Titokzatos azonosságok, misztikus
összefüggések, csodálatos visszatükrözésekre bukkanunk, amelyeket nem
lehet sem megmagyarázni, sem megfejteni. Már életének kezdete is
szimbólum. Dosztojevszkij szegényházban született. Már élete első órája
is kijelöli exisztenciája helyét, valahol félre, a lenézettek közt,
közel az élet aljához és mégis emberi sorsok közepette, szenvedés,
fájdalmak és halál szomszédságában. Soha, utolsó órájáig nem tudott
kimenekülni ebből a környezetből (munkásnegyedben halt meg, negyedik
emeleti zuglakásban), élete 56 súlyos évén keresztül az élet
szegényházában marad, nyomorúságosan, szegényen, betegen, nélkülözve.
Atyja, mint Schilleré, nemesi származású katonaorvos, anyja parasztvér:
az orosz népnek mindkét forrása megtermékenyítőleg folyik össze
életében. Szigorúan vallásos nevelés már korán rajongássá váltja
érzékiségét. Ott, a moszkvai szegényházban, egy szűk zugban, amelyet
fivérével oszt meg, élte le élete első éveit. Az első évek: az ember nem
meri mondani: gyermeksége, mert ez a fogalom valahogy egészen
elkallódott az életéből. Sohasem beszélt róla és Dosztojevszkij némasága
mindig szégyenkezés, vagy idegen részvéttől való büszke félelem. Ott,
ahol más költőknél tarka képek mosolyogva rajzanak, gyengéd emlékezések
és édes sajnálkozások, ott életrajza csak szürke, üres folt. De ha az
ember mélyebben tekint a megteremtette gyermek-alakok égő szemébe, mégis
úgy tetszik, mintha ráismernénk. Olyan lehetett mint Koljä, koránérett,
tele fantáziával egészen a hallucinációig és tele azzal a cikázó
bizonytalan tűzzel, hogy valami nagy legyen belőle, tele azzal az
erőszakos és gyermekes fanatizmussal, hogy túlnőjjön önmagán és
«szenvedjen az egész emberiségért». Mint a kis Njetosa Neszvanova tele
kellett, hogy legyen szerelemmel és egyszersmind a hisztérikus
aggodalommal, hogy elárulja magát. És mint Iljutska, a részeg kapitány
fia, a házi bajok miatti szégyennel és a nélkülözések nyomorúságával
tele, de mégis mindig készen arra, hogy hozzátartozóit a világ előtt
megvédelmezze.
És mikor aztán fiatalemberként ebből a sötét világból előlép, mintha
elmosták volna gyermekségét. Oda menekül minden ki nem elégített ember
örökkévaló földi országába, az elhagyottak menedékhelyére, a könyvek
tarka és veszélyes világába. Fivérével együtt végtelenül sokat olvasott
akkor, napokon és éjszakákon át, – mert ő a Kielégíthetetlen, már akkor
is minden hajlamot egészen a bűnig fokozott fel – és ez a fantasztikus
világ még jobban eltávolítja a valóságtól. Tele az emberiség iránti
legizzóbb lelkesedéssel, mégis a betegességig embergyűlölő és zárkózott.
Zsarátnok és jég egyszerre, a legveszedelmesebb magánosság fanatikusa.
Szenvedélyei zavarosan tétováznak és ezekben a «pinceévekben» keresztül
megy a kicsapongás minden homályos útján, de mindig egyedül, ahol kéjt
utálat, boldogságot bűnbánat követ és mindig összeharapott szájjal. Mert
nincs pénze, csak néhány rubelért, katonának áll: de ott sem talál
egyetlen barátra sem. Egynéhány komor suhancév. Mint könyveinek hősei,
egy zugolyban özönvíz előtti életet él álmodozva, elgondolkozva, a
gondolatnak és az érzékeknek minden titkos bűnével. Nagyravágyásának még
nincs meg az útja, önmagára figyel és kikölti erejét. Gyönyörűséggel és
borzadállyal érzi, mint forr mélyen benne, szereti és féli ezt az erőt
és nem mer megmozdulni, nehogy elpusztítsa homályos életrekelését.
Egynéhány évig marad a magánosságnak és a hallgatásnak ebben a fekete,
alaktalan bábállapotában, hypochondria lepi meg, valami misztikus
halálfélelem, gyakran a világtól, önmagától való rémület és valami ősi
borzadály saját lelkének zűrzavarától. Éjente fordítja Balzac Eugenie
Grandet-ját és Schiller Don Carlos-át, hogy zavaros anyagi helyzetén
segítsen (pénzét, igen jellemzően, a legellentétesebb hajlamokra,
alamizsnákra és kicsapongásokra költi). E napok ködös homályából
formálódnak ki lassan alakjai és a félelemnek és extázisnak e ködös
álomszerű világában végre megérik első költői műve: «Szegény emberek»
című kis regénye.
1844-ben, 24 éves korában, írta ezt a mesteri embertanulmányt, ő, a
legmagánosabb ember, «szenvedélyes tűzzel, csaknem könnyek között». Az
alkotta meg, amivel legmélyebben aláztatott meg: a szegénysége és
legnagyobb ereje, a szenvedések iránti szeretete, végtelen részvét
áldotta meg azt. A leírt lapokat bizalmatlanul nézi. Mintha egy kérdést
sejtene bennük sorsához, a döntést és csak nehezen határozza el magát,
hogy Nekrasoffra a költőre bízza a kézirat bírálatát. Két nap telik el,
semmi válasz. Egyedül, tépelődve ül otthon éjszaka, dolgozik, a lámpa
kialvóban. Négy órakor hajnalban, hirtelen hevesen megrántják a csengőt
és a csodálkozva ajtót nyitó Dosztojevszkij karjaiba esik Nekrasoff,
átöleli, megcsókolja és ujjongva üdvözli. Ő és egy barátja együtt
olvasták a kéziratot egész éjszakán át, figyeltek, ujjongtak és sírtak
és a végén egyikük se bírta megállani, meg kellett, hogy öleljék.
Dosztojevszkij életében ez az első pillanat, ez az éjféli csengetés,
amely a dicsőséghez hívja. Hajnalpirkadásig beszélgetnek a barátok,
boldog elragadtatásban, forró szavakban. Nekrasoff akkor Bjelinskihez,
Oroszország mindenható kritikusához siet. «Új Gogolyunk van!» kiáltja
már az ajtóban, a kéziratot zászlóként lobogtatva. «Nálatok úgy nőnek a
Gogolyok, mint a gombák», dörmögi a bizalmatlan, akit bosszant ez a nagy
lelkesedés. De mikor Dosztojevszkij másnap felkeresi, át van változva.
«Nos, fel bírja fogni egyáltalában, hogy mit alkotott itt!» kiált rá
felindultan a zavarodott fiatalemberre. Borzalom és édes borzongás lepi
meg Dosztojevszkijt ettől az új, hirtelen rászakadó dicsőségtől. Mint az
álomjáró megy le a lépcsőkön, az utcaszegleten elkábulva áll meg. Most
először érzi, de nem meri hinni, hogy mind az a homályos és veszedelmes,
amely szívét felzavarta, talán az a nagy és hatalmas, melyről
gyermekségében kúsza álmokat álmodott: a halhatatlanság, az egész
világért való szenvedés. Felmagasztosultság és szégyenkezés, büszkeség
és alázat hullámzanak át a lelkén és nem tudja, hogy melyik hangnak
higyjen. Ittasultan bolyong az utcákon és könnyeibe boldogság és
fájdalom vegyülnek.
Milyen melodráma Dosztojevszkijnek költői felfedezése! Életének folyása
itt is titokzatosan utánozza műveit. Ebben is, mint azokban, nyers
körvonalakban hátborzongató regény banális romantikája, a
sorscsapásokban valami gyermekesen primitív érzik és csak belső nagysága
és igazsága emeli fel a nagyszerűségig. Dosztojevszkij életében is a
kezdet gyakran melodráma, de mindig tragédia válik belőle. Egész élete
feszültségre van berendezve; minden átmenet nélkül egyes pillanatokba
sűrűlnek össze a döntő események és az extázisnak, vagy alázuhanásnak
tíz vagy húsz ilyen pillanatába van egész sorsa leszögezve. Élete
epileptikus rohamainak – egy pillanatnyi extázis és ájult összeomlás –
lehetne ezeket nevezni. Minden extázis megett ott áll már fenyegetően az
elernyedt érzés szürke borongása és a sűrűsödő felhőkből alattomosan
gyűlik össze az új gyilkos életvillám. Minden felemelkedést
alázuhanással fizet meg és a kegyelemnek ezt az egy pillanatát a
robotnak és kétségbeesésnek sok, reménytelen órájával. A dicsőség, ez a
ragyogó abroncs, amelyet Bjelinski abban az órában fejére tesz, egyben
első gyűrűje is annak a bilincsnek, amelyen Dosztojevszkij fegyencként,
egész életén keresztül, a munka súlyos golyóját csörömpölve hurcolja…
Első könyve, «Világos éjszakák», az utolsó is, amelyet szabad emberként,
egyedül a teremtés gyönyöréért alkotott. Költeni, ettől kezdve már csak
azt jelenti néki: szerezni, visszafizetni, törleszteni, mert minden
munka, amelyhez ettől fogva hozzákezd, már az első sortól kezdve
előlegekkel megterhelt, a még meg sem született gyermeket már eladta
foglalkozása rabszolgaságában. Most már örökké oda van láncolva az
irodalom bagnójához, egész életén keresztül sikolt a megbilincselt
kétségbeesett kiáltással szabadság után, de csak a halál töri szét
láncait. Még kezdő, még nem érzi első gyönyörűségében a kínokat.
Egynéhány elbeszélést gyorsan befejez és már új regényt tervez.
Ekkor sorsa felemeli intő újját. Rávigyázó démona nem engedi, hogy
könnyű legyen élete. És hogy ismerni tanulja minden mélységében, az ő
Istene, akit szeret, kipróbálja őt.
Ujra, mint akkor, amaz éjszakán, megszólal a csengő. Dosztojevszkij
csodálkozva nyit ajtót, de ezúttal a csengetyűszó nem az élet hangja,
nem újjongó barát, nem dicsőség hírnöke, hanem a halál hívása. Tisztek
és kozákok nyomulnak a szobába, a megriasztottat elfogják, papirjait
lepecsételik. Négy hónapig sanyarog a Szent Pál-erőd cellájában,
anélkül, hogy csak sejtené is a bűnt, amellyel vádolják. Részt vett
néhány felizgult fiatalember beszélgetésében, akiket túlozva
Petrasevszki-összeesküvőknek neveztek el. Ez az egész bűne és elfogatása
kétség telenül félreértés. És mégis lesújt reá, mint a villám, az
ítélet, a legszigorúbb büntetés, a főbelövetés.
Sorsa ismét egy új pillanattá sűrűlt össze, életének legszűkebb és
leggazdagabb, végtelen pillanatává, amelyben élet és halál ajkukat izzó
csókban értetik egymáshoz. Hajnali szürkületben kilenc társával együtt
kihozzák a börtönből, halottas ingbe öltöztetik, kezét-lábát odakötözik
a bitófához és bekötik a szemét. Még hallja, a mint felolvassák halálos
ítéletét, dobok peregnek, egész sorsa össze van préselve egy marék
várakozásba, végtelen kétségbeesésbe és végtelen életvágyba, egyetlen
időmolekulába. Ekkor a tiszt felemeli kezét, int a fehér zsebkendővel és
felolvassa a megkegyelmezést, amely a halálos ítéletet szibériai
fogsággá változtatja.
Első fiatal dicsőségéből így zuhan alá a névtelenség örvényébe. Négy
éven keresztül egész horizontját ezerötszáz tölgyfakaró határolja,
ezeken számolja el napról-napra sírva a négyszer 365 napot.
Fogolytársai: betörők, tolvajok, gyilkosok; munkája: alabástromfejtés,
téglahordás, hólapátolás. Az egyetlen könyv, amelyet olvashat, a biblia,
egy rühes kutya és egy csonka szárnyú sas egyetlen barátai. Négy
esztendeig élt a «halottas házban», az alvilágban, árnyék az árnyékok
között, névtelenül, elfelejtve. Mikor aztán lefürészelik a láncot
kisebzett lábáról és a karók, ez a barna, korhadt fal, elmarad mögötte,
más ember lett belőle. Egészsége tönkrement, dicsősége elporladt,
exisztenciája megsemmisült. Csak életkedve maradt sértetlen és
sérthetetlen, mert meggyötört testének olvadó viaszából, sugárzóbban,
mint valaha, lángol fel az ihlet izzó lángja. Még néhány évig
Szibériában kell maradnia, félig szabadlábon, de nem engedik meg neki,
hogy csak egy sort is nyilvánosságra hozhasson. Ott a száműzetésben, a
legkeserűbb kétségbeesésben és magánosságban köti meg azt a különös
házasságot első feleségével, egy beteg és különc asszonnyal, aki
részvétteljes szerelmét kedvetlenül viszonozza. Van az önfeláldozásnak
valami homályos tragédiája ebben az elhatározásában – a kíváncsiság és a
hódolat elől örökre elzártan – és csak sejthetjük a «Megalázottak és
megsértettek» néhány célzásából ennek a fantasztikus áldozatnak néma
hősiességét.
Mikor visszatér Szent-Pétervárra: elfelejtett ember. Irodalmi pártolói
magára hagyták, barátai eltűntek. De bátran és erőteljesen küzdi ki
magát a hullámból, amely lesujtotta, ismét a napfényre. «Emlékek a
halottasházból», fegyenckorának ez az utólérhetetlen rajzolása, egész
Oroszországot felrázza közönyösségéből. Rémülve fedezi fel az egész
nemzet, hogy nyugodtnak látszó világának síma rétege alatt, lélegzetnyi
közelségben, egy más világ él, minden szenvedések purgatóriuma. A vád
lángja felcsap egészen a Kremlig, a cár felzokog a könyvet olvasván,
ezer ajkon zendül fel Dosztojevszkij neve. Egyetlen év alatt épül fel
dicsősége palotája, magasabban és tartósabban, mint valaha. Az újra
feltámadott, testvérével együtt folyóiratot alapít, amelyet csaknem
egyedül, maga ír, és a költőhöz társul a prédikátor, a politikus, a
«Præceptor Russiæ». Viharosan szól a visszhang, a folyóirat rendkívüli
elterjedtségnek örvend. Új regényt fejez be, alattomosan hunyorgó
szemekkel csalogatja a szerencse. Úgy látszik, Dosztojevszkij sorsa
mindörökre biztosítva van.
De még egyszer így szól a sötét Akarat, mely életét kormányozza: korai
még. Még egy földi kín ismeretlen előtte, a száműzetés martiriuma és a
mindennapi nyomorult megélhetés maró gyötrelme. Szibéria és a Katorga,
Oroszországnak legborzasztóbb torzképe, még mindig «otthon» volt, most
meg kell, hogy ismerje a nomádok sátor utáni vágyát és nemzete iránti
őserejű szerelmét. Még egyszer vissza kell térnie a névtelenségbe, még
mélyebben lesülyedni a homályba, mielőtt nemzetének költője, heroldja
lehetne. Ismét lecsap a villám, a megsemmisülés egy pillanata: a
folyóiratot betiltják. Újra csak egy félreértés, de éppen olyan
gyilkoló, mint az első. És ettől fogva vihar-viharra, borzasztó dolgok
szakadnak életére. Felesége meghal, nemsokára azután fivére, aki
egyúttal legjobb barátja és segítőtársa. Két család adósságai nehezülnek
reá ólomsúllyal és az elviselhetetlen terhek meggörbítik hátgerincét.
Még küzd kétségbeesetten, lázasan dolgozik éjjel-nappal, ír, szerkeszt,
maga szed, csakhogy pénzt takarítson meg, hogy megmentse becsületét,
exisztenciáját. De a sors erősebb, mint ő. Egy éjszaka gonosztevő
gyanánt menekül hitelezői elől ki a világba.
Ekkor kezdődik meg az az éveken át tartó, céltalan vándorlás az európai
száműzetésen át, az Oroszországtól, életének éltető forrásától való
szörnyű elszakadás, amely még jobban meggyötörte lelkét, mint a Katorga
kerítése. Szörnyű elgondolni is, hogy a legnagyobb orosz költő,
nemzedékének géniusza, a halhatatlanság hírnöke, pénztelenül,
hontalanul, céltalanul bolyongjon országról-országra. Csak nehezen lel
szállásra kis, alacsony szobákban, melyeket megtölt a szegénység párája,
hol az epilepszia démona beleváj idegeibe, adósságok, váltók,
kötelezettségek munkáról-munkára hajszolják, zavar és szégyenkezés
városról-városra űzik. Ha egy sugárnyi boldogság ragyog az életébe,
akkor a sors mindjárt új, sötét felhőket von eléje. Gyorsírónője, egy
fiatal leány, lett a második felesége, de az első gyermeket, akivel
megajándékozza, már néhány nap mulva elragadja a gyengeség, a száműzetés
nyomorúsága. Ha Szibéria purgatóriuma, előcsarnoka szenvedéseinek,
Franciaország, Németország, Olaszország bizonyára a pokol. Alig bírja az
ember elképzelni ezt a tragikus életmódot. Valahányszor Drezdában
végigmegyek az utcákon, valahol egy kis, alacsony, piszkos ház előtt,
megfog valami, mintha tán itt lakott volna ő, kis szász szatócsok és
ügynökök között, fent a negyedik emeleten egyedül, végtelen egyedül
ebben az idegen üzletes világban. Senkisem ismerte ezekben az években.
Egy órányi távolságra Naumburgban lakik Nietzsche, az egyetlen, aki
megértette volna. Wagner, Hebbel, Flaubert, Gottfried Keller kortársak,
itt vannak, de nem tud róluk semmit és ők sem tudnak róla semmit. Mint
egy nagy, veszedelmes állat, borzasan és viseltes ruhákban félénken
bújik elő barlangjából az utcákra, mindig ugyanazon egy úton Drezdában,
Genfben vagy Párisban; egy kávéházba, egy klubba, csak azért, hogy orosz
ujságokat olvashasson. Orosz földet akar érezni, az otthoni cirill betűk
puszta látását, a hazai szónak elröppenő lehelletét. Gyakran letelepedik
valamelyik képteremben, nem a művészet iránti szeretetből, mert örökké
bizánci barbár, képromboló maradt, hanem azért, hogy átmelegedjék. Nem
tud semmit azokról az emberekről, akik körülötte élnek, csak gyűlöli
őket, mert nem oroszok, gyűlöli a németeket Németországban, a franciákat
Franciaországban. Szíve csak Oroszország felé figyel, csak a test
vegetál részvétlenül ebben az idegen világban. Nincs német, francia,
vagy olasz költő, aki vele való beszélgetésről vagy találkozásról adna
számot. Csak a bankban ismerik, ahová nap-nap után sápadtan jön a
pénztárhoz és izgalomtól remegő hangon kérdezi, hogy vajjon nem jött-e
meg Oroszországból az utalvány, a száz rubel, amelyért kis, idegen
emberek előtt, már ezerszer csúszott térden. Az alkalmazottak már
kinevetik a szegény bolondot és örökös várakozását. A zálogházban is
állandó vendég; mindenét elzálogosította ott, sőt egyszer az utolsó
nadrágját is, csak hogy táviratot küldhessen Pétervárra, egyikét azoknak
a velőkig ható jajkiáltásoknak, amelyek sikoltva mindig visszatérnek
leveleiben. Összeszorul az ember szíve, ha olvassa ennek a Hatalmasnak
kéznyaló, farkcsóválóan alázatos leveleit, amelyekben a könyörögte tiz
rubelért ötször emlegeti az Üdvözítőt, ezeket a borzasztó leveleket,
amelyek lihegnek, jajgatnak és nyöszörögnek egy marék nyomorult pénzért.
Éjszakákon át dolgozik és ír, mialatt felesége mellette gyermekágyban
kínlódik, mialatt az epilepszia már feszíti karmait, hogy az életet
torkából kiszorítsa, mialatt a háziasszony a lakbérért rendőrökkel
fenyegetőzik és a szülésznő a fizetségért szitkozódik – és így írja meg
a «Raszkolnyikov»-ot, az «Idióták»-at, a «Démonok»-at, a «Játékos»-t, a
XIX. század e monumentális műveit, egész lelki világunk univerzális
alkotásait. A munka mentsvára és a gyötrelme. Ezekben mintha
Oroszországban, otthon élne. Ha pihen, akkor újra Európában gyötrődik,
amely az ő Katorgája. Éppen ezért mindig mélyebben ássa be magát
műveibe. Ők az elixir, amely ittassá teszi, ők a játék, amelytől
megkínzott idegei a legmagasabb gyönyörűségig feszülnek ki. És közben
mohón számolja, mint egykor a fegyház léceit, a napokat. Ha egyszer
hazatérhetne, akár mint koldus, de csak haza, haza! Nyomorúságában
örökös kiáltása: Oroszország, Oroszország! De még mindig nem szabad
visszatérnie, még mindig névtelenül kell maradnia a nagy mű kedvéért,
idegen utcák mártirja, kiáltás és panasz nélküli magánosan tűrő. Még
mindig az élet férgeinél kell laknia, mielőtt felszállhatna az örök
dicsőség nagyszerű pompájába. Teste lesoványodott a nélkülözésektől,
mind gyakrabban sujtanak le a betegségek pörölycsapásai agyvelejére, úgy
hogy elhomályosult tudattal, napokig kábultan fekszik, s fel-felújuló
erejével, támolyogva az íróasztalhoz vonszolja magát. Ötven éves
Dosztojevszkij, de évezredek kínját élte keresztül.
És ekkor végre az utolsó, legfenyegetőbb pillanatban így szól a sorsa:
«Elég volt!» Isten ismét Jób felé fordítja arcát: 52 éves korában
Dosztojevszkij visszatérhet Oroszországba. Könyvei emeltek szót érte,
Turgenyeff, Tolsztoj mind árnyékban maradnak. Oroszország már csak reá
tekint. Az «Egy író naplója» népe heroldjává avatta és végső erejével és
legfensőbb művészettel befejezi népe jövőjéhez írott végrendeletét, a
«Karamasoff fivérek»-et. Most végre leleplezi sorsa célját és a
megpróbáltatottnak a legmagasabb boldogság egy pillanatát ajándékozza,
bizonyságul annak, hogy életének magvai végtelen vetésbe szökkentek.
Végül egy pillanatban Dosztojevszkij dicsősége is úgy összepréselődik,
mint egykor gyötrelme, villámot küld le reá Isten, de most nem olyant,
amely lesujtja, hanem olyant, amely őt, mint prófétáját tüzes szekeren
röpíti fel az örökkévalóságba. Puskin századik születésnapjára
elhivattak Oroszország nagy költői ünnepi beszéd tartására. Turgenyev, a
nyugatos, a költő, aki egy életen át elbitorolja tőle a dicsőséget, szól
elsőnek és beszél langyos és barátságos helyeslés között. Ám a következő
napon Dosztojevszkijé a szó és úgy emeli fel szavát démoni ittasságban,
mint egy mennykövet. Az extázis tüzével, mely halk, rekedt hangjából
hirtelen úgy tör ki, mint egy zivatar, hirdeti az orosz kiengesztelődés
szent misszióját, mint a learatott kalászok borulnak hallgatói térdre. A
terem megreng a lelkesedés kirobbanásában, asszonyok csókolják a kezeit,
egy tanuló ájultan esik össze előtte és az összes többi szónokok
lemondanak arról, hogy utána beszéljenek. A lelkesedés végtelenbe nő és
tüzesen ragyog fel a glória tövissel koronázott feje felett.
Ezt akarta még a sorsa; sugárzó pillanatban megmutatni küldetésének
beteljesülését, művének diadalát. Ekkor – a szín-gyümölcs megmentetett,
– elhajítja testének elszáradt hüvelyét. 1881 február 10-én meghal
Dosztojevszkij. Egy pillanatra szótlan gyász nyilallik át egész
Oroszországon. Ám aztán anélkül, hogy előre megbeszélték volna,
egyszerre, a legtávolibb városokból is küldöttségek utaznak fel, hogy a
végtisztességet megadják neki. Az ezer palotájú város minden szögletéből
áramlik, későn! későn már! a tömeg rajongó szeretete, mindenki a
halottat akarja látni, akiről életében oly soká elfeledkeztek. Az utca,
ahol fel van ravatalozva, feketéll, forrong a néptől, sötét tömegek árja
lepi el borzongó némaságban a munkásház lépcsőit és tölti meg a szűk
szobákat egészen a koporsóig. Pár óra mulva a virágdísz, amelyre
felravatalozták, eltűnt, mert száz és száz kéz viszi el a virágokat,
mint drága relikviákat. A szűk szobákban oly fojtó lesz a lég, hogy a
gyertyáknak nincs levegőjük és kialszanak. Mind sűrűbben áramlanak a
tömegek, hullám hullámra tör meg a halotton. Rohamuktól meginog a
koporsó és már-már leszakad. Az özvegynek és a megrémült gyermekeknek
kezükkel kell fenntartani. A rendőrfőnök be akarja tiltani a nyilvános
temetést, mert a diákok a fegyenc láncait akarják koporsója után vinni,
de végül is nem meri, mert a lelkesedés oly nagy, hogy fegyverekkel
kényszerítették volna ki a részvételt. És a temetési menetben hirtelen
Dosztojevszkij legszentebb álma, az egységes Oroszország egy órányi
időre valósággá válik. Amint műveiben is a testvéri érzés
üdvözűltségében Oroszország minden rendű és rangú népe, úgy válnak
koporsója mögött százezerek fájdalmuk által egyetlen tömeggé, fiatal
hercegek, aranyruhás pópák, munkások, diákok, tisztek, lakájok és
koldusok mind valamennyien, templomi zászlók és jelvények lobogó erdeje
alatt, egy hangon siratják a drága halottat. A templom, amelyben
beszentelik, egyetlen nagy virágos kert és a nyitott sír előtt minden
párt egyesül a szeretet és csodálat esküjében. Utolsó órájában így
ajándékozza nemzetének a kibékülés egy pillanatát és még egyszer
összetartja démoni erővel korának az őrületig kifeszült ellentéteit. És
utolsó útja után, mint a halottnak szánt nagyszerű üdvlövés, felrobban a
borzasztó földalatti akna: a forradalom. Három héttel később
meggyilkolják a cárt, mennydörög a lázadás, a megfenyítés villámai
cikáznak át az országon: mint Beethoven, Dosztojevszkij is az elemek
szent lázadásában, zivatarban hal meg.
Sorsának értelme.
Ein Meister bin ich worden Zu tragen Lust und Leid, Und meine Lust zu
leiden, Ward mir zur Seligkeit.
_Gottfried Keller._
Dosztojevszkij és sorsa között szüntelen áll a harc, szeretetteljes
ellenségeskedés különös módján. Sorsa minden összeütközést fájdalmasan
hegyez ki feléje, minden ellentétet a megszakadásig fájdalmasan feszít
ki; szereti az élet s mégis fájtatja, és ő is szereti, mert oly erősen
megragadja, mert ez a mindent megértő a szenvedésben ismeri fel a
legerősebb érzéslehetőséget. Sorsa sohasem engedi szabadon, újra és újra
leigázza, hogy ezt az egy hivő embert hatalmának és dicsőségének örök
vértanújává avassa. Mint Jákob küzd vele, életének végtelen éjszakáján,
a halál hajnalpirkadásáig és nem engedi ki görcsös öleléséből, mielőtt
meg nem áldotta. És Dosztojevszkij, «Isten szolgája» megérti e küldetés
nagyságát és legnagyobb boldogságát abban találja, hogy végtelen
hatalmak örök legyőzöttje legyen. Lázas ajakkal csókolja keresztjét:
«Nincs érzés, mely az ember számára szükségesebb volna, mint a Hatalmas
előtt meghajolhatni!» Sorsának terhétől térdrerogyva, jámboran emeli fel
kezeit és bizonygatja az élet szent nagyságát.