Anglia köde, a gyermekkor birodalma. Az angol hazugság elvágja az
emberekben az érzékiséget s a felnőtteket igája alá vonja, a gyermekek
azonban paradicsomi nemtörődömséggel élhetik ki érzéseiket, még nem
angolok, csak kis fényes emberpalánták, tarka világukat még nem
árnyékolja be az angol álszenteskedés kéményfüstje. S itt, hol Dickens
akadályozatlan, angol polgári lelkiismeretétől felszabadulva
tehetett-vehetett: halhatatlant alkotott. Regényeiben a gyermekség évei
páratlanul szépek, azt hiszem, a világirodalomban soha el nem mulnak
ezek az alakok, a kora gyermekség derűs és komoly epizódjai. Ki fogná
valaha elfeledni a kis Nell odysszeáját, amint ősz nagyapjával a nagy
városok korma és füstjéből a mezők serkedő zöldjébe megy, ártatlanul és
szeliden és angyali mosolyát minden akadályon és veszedelmen átmenti
egész halála órájáig. Ez megható s távol van minden
szentimentalizmustól, mert valódi, igazi emberi érzést mutat. Itt van
Traddles, a felfuvódott nadrágú kövér fiú, aki a verések feletti
fájdalmát csontvázak rajzolásába önti. Kitt, a hívek híve, a kis
Nickleby és az az egy, aki mindenütt visszatér, «a csinos, nagyon kis
fiú, akivel nem a legbarátságosabban bánnak» s aki nem más, mint maga
Dickens Károly, a költő, aki saját gyermekkorának örömét és bánatát
halhatatlanná tette, mint senki más. Újra és újra mesél erről a
megalázott, elhagyott, megfélemlített, álmodozó fiúról, akit szülei
árván hagytak, s itt ékesszólása könnyfátyolos, dallamos hangja zengő és
érces, mint a harangoké. Feledhetetlen ez a gyermeki kar Dickens
regényeiben. Egyetlen szivárvánnyá borul itt sírás és kacagás, fenséges
és nevetséges, és újjá, soha nem hallott széppé békülnek össze
szentimentális és fenséges, tragikus és komikus, ábránd és való. Itt
legyűri angolságát, földi voltát, itt Dickens korlátlanul nagy és
páratlan. Ha szobrot állítanának neki, akkor gyermeki láncnak kell
márványból ércalakját körülövezni, mint védelmezőjükét, atyjukét,
testvérükét. Mert a gyermekséget, mint az emberek legtisztább
nyilvánulását szerette. Ha szimpatikussá akarja tenni egy alakját,
gyermekesnek rajzolja. A gyermekek kedvéért még azokat is szerette, akik
már nem gyermekek, hanem gyermekesek voltak: a gyengeelméjűeket és az
elmezavarodottakat. Mindegyik regényében szerepel egy ily szelid bolond,
akinek szegény elborult elméje mint valami fehér madár röpdös a
gondokkal és panaszokkal teli világ felett, aki előtt az élet nem
probléma, nem fáradság és feladat, hanem csak boldog, teljességgel
érthetetlen, de szép játék. Megindító nézni, hogy rajzolja ezeket az
embereket. Vigyázva nyúl hozzájuk, mint a betegekhez, s mint valami
glóriát, sok-sok jóságot illeszt a fejük köré. Boldogak előtte, mert
örökké a gyermekkor paradicsomában maradhatnak. Mert Dickens műveiben a
gyermekkor: paradicsom. Ha Dickens-regényt olvasok, mindig valami
fájdalmas aggódást érzek gyermekalakjai felnőttén; mert tudom, most
veszendőbe megy a legédesebb, a legvisszahozhatlanabb, a költői szép
most mindennapisággal elegyül, a tiszta igazság az angol hazugsággal. S
ezt az érzést ő is osztja lelkében. Nem szívesen engedi ki kedvenc
hőseit az életbe. Nem kíséri el őket soha öreg korukba, ahol banálisakká
válnak, az élet boltosaivá és napszámosaivá, elbúcsúzik tőlük, ha
átvezette őket a házasság templomajtaján, minden akadályon keresztül a
kényelmes exisztencia tükörsíma kikötőjébe. S azt a gyermeket, aki
legkedvesebbje volt a tarka sorban, akiben egy drága, korán elhalt
emlékét örökítette meg, a kis Nellt nem is engedte a csalódások, a
hazugságok világába. Megtartotta mindvégig a gyermekség paradicsomában,
lezárta a szelid kék szemeket, s a gyermekkor világosságából, mit sem
gyanítva engedte átsiklani a halál homályába. Túlságosan szerette ahhoz,
hogy erre a világra való lett volna.
Mert ez a világ Dickensnél, mint már mondtam, a polgári, szerény, fáradt
és jóllakott Anglia, az élet hallatlan lehetőségeinek szűk szelete. Ily
szegény világot csak nagy érzés tehet gazdaggá. Balzac a polgárt
gyűlölete által tette naggyá, Dosztojevszkij üdvözítő-szeretetével. És
Dickens a művész, szintén megváltja embereit a földi súlytól, mely rájuk
nehézkedik: humora által. Nem objektív fontoskodással figyeli ezt a
kispolgári világot, nem harsogja a derék emberek, az egyedül boldogító
szorgalom és józanság himnuszát, mely oly ellenszenvessé teszi a német
hazai ipar legtöbb regénytermékét. Hanem rákacsint, ráhunyorít embereire
jóságosan és mégis vidáman és mint Keller Gottfried és Raabe Vilmos, egy
kissé nevetségessé teszi őket liliputi gondjaikkal. De barátságos,
jóindulatú módon nevetségessé, úgy, hogy az ember csak még jobban
szereti őket minden rigolyáikkal és furcsaságaikkal együtt. Ez a humor
napként ragyog művei felett, szerény tájait egyszerre vidámmá és
végtelen kedvessé teszi, tele ezer gyönyörködtető csodával, ettől a
jóságos melegítő lángtól minden elevenebbé, valószínűbbé lesz, még az
álkönnyek is gyémántként ragyognak, s a kis szenvedélyek úgy lángolnak,
mint a valóságos tűzvész. Dickens humora örökre minden idők fölé emeli
műveit, megmenti az angolok szokott unalmától, s a hazugságot is legyőzi
mosolyával. Arielként lebeg ez a humor könyvei levegőjében, megtölti
meghitt muzsikával, tánc forgatagába, uj életörömbe ragadja. Mindenütt
jelenvaló. Még a legsötétebb zürzavarok, bonyodalmak aknájában is
felcsillan, mint egy bányászlámpa, megoldja a túlságos feszültségeket, s
az irónia halk kísérete megszelidíti a nagyon érzelmest, a túlzottat, a
groteszket megárnyékolja, ez a mindent kibékítő, kiegyenlítő,
elmulhatlan Dickens életművében. Ez a humor is, mint minden Dickensnél,
természetesen angol, hamisítatlan angol. Hiányzik belőle az érzékiség,
nem feledkezik meg magáról, sohasem ittasul meg önön hangulatától és
sohasem csapongó. Még túlzásában is mértéket tart, nem csuklik és
böffen, mint Rabelais, nem hány bukfencet bolondos jókedvében, mint
Cervantes és nem ugrik fejest a lehetetlenbe, mint az amerikai humor.
Mindig talpon és hűvös marad. Dickens, mint minden angol, csak ajka
szélével mosolyog, nem egész testével. Vidámsága nem égeti el önmagát,
csak ragyog, és fényét beleszikrázza az emberek ereibe, tündöklő ezer
kis tűz, mint a szellemek lidérclángosan csúfolkodó, elragadó képe a
valóság közepette. Humora is – ez már Dickens sorsa, hogy mindig
középszerrel járjon – kiegyenlítődés az érzés mámora, a szilaj hangulat
és a hidegen mosolygó irónia között. Humora nem hasonlítható a többi
nagy angol írókhoz sem. Nincs benne semmi Sterne csípős, szétboncoló
iróniájából, sem Fielding szélesre taposott, langyos, nemesemberi
derekasságából, nem edzi, marja bele humorát az emberbe fájdalmasan,
mint Thakeray, csak jóleső és sohase fájó, s kezük s fejük fölött, mint
a napfény gyűrűzése, jókedvűen játszi. Nem akar erkölcsös és nem
szatirikus lenni, sem valami ünnepélyes komolyságot alárejteni a
bohócsipkának. Egyáltalában nem akar semmit. Létezik. Léte szándék
nélküli és magától értetődő, a huncutkodás már benne van Dickens sajátos
szemállásában, elkacskaringózza és túlozza az alakokat, mulatságos
arányokat ad nekik, komikus ficamokat, melyeken milliók derültek fel.
Ebben a körben minden ragyogó, szinte világítanak belőlről, még a
gazembereknek és csirkefogóknak is humor-glóriája van, az egész világnak
valahogy mosolyogni kell, ha Dickens rátekint. Minden csillog, forog, s
egy ködös ország napsugárvágya végre betelt. A nyelv cigánykereket hány,
a mondatok egymásba fonódnak, elfutnak, talányosdit játszanak,
kérdéseket dobnak egymáshoz, bosszantják egymást, tévelyegnek, majd egy
hangulatban táncra perdülnek. Ez a humor megingathatlan. Ízes a
sexualitás sója nélkül, melyet az angol konyha megtagadott tőle, az sem
hozta zavarba, hogy a költő mögött már ott állott a szedőgyerek, mert
lett légyen lázas, inséges és bosszús Dickens, máskép, mint derűsen, nem
is tudott írni. Humora ellenállhatatlan, megült a nagyszerűen éles
szemekben és csak akkor aludt ki, mikor örök álomra zárultak. A földi
élet nem tudta kikezdeni és az időnek sem fog sikerülni ez. Mert nem
birok embert elképzelni, aki ne szeretne oly elbeszélést, mint a «Tücsök
a tűzhelyen», aki e könyvek némely epizódjánál ne derülne fel. A lelki
szükségletek csakúgy változásnak alávetettek, mint az irodalmiak. De míg
az emberekben él a vágy a derű után, a jóleső nyugalom azon óráiban, hol
az életakarat pihen és az embert az élet érzésének szelid hullámai
ringatják, amikor az ember nem vágyik semmi másra, csak a szív ártatlan
dallamos izgalmára, Angliában és az egész világon e páratlan könyveket
fogják kézbe venni.
S ebben áll ezeknek a földi, nagyon is földi műveknek nagysága és
halhatatlansága: nap süt bennük, ragyog és melegít. A nagy remekműveknél
nem csupán az intenzitást kell figyelnünk, nemcsak a férfit, aki
mögöttük áll, hanem kifelé hatásukat, tömeghatásukat is. S Dickensről,
mint századunkban senki másról, elmondhatjuk, hogy a világörömöt
gyarapította. Millió szem úszott könnyekben könyvei olvastán, s ezrek,
kiknek a nevetés lehervadt vagy eltünt ajkáról, újra megtanultak
mosolyogni: az irodalmi jelentőségen messze túlér a hatása. Gazdag
emberek elgondolkoztak rajta és alapítványokat tettek, mikor a
Chereby-testvérekről olvastak, kőszívek meglágyultak, tény, hogy
gyermekek több alamizsnát kaptak az utcán, mikor Twist Olivér megjelent,
a kormány megjavította a szegényházakat s ellenőrzése alá vette a
magániskolákat. Dickens által erősebb lett Angliában a részvét és
jóakarat és sok sok szegény és szerencsétlen sorsa enyhült. Jól tudom,
hogy egy remekmű esztétikai értékelésének nincs köze ily rendkívüli
hatásokhoz. De mégis fontosak, mert azt mutatják, hogy minden valóban
nagy műalkotás a fantázia világán túl, hol a teremtő akarat varázsosan
szabadon szárnyalhat, a való világban is változásokat képes előidézni. A
lényegben, a látható világban, az érzés erejének temperamentumában való
változásokat. Dickens – más költőkkel ellentétben, akik csak maguk
számára követeltek részvétet és bátorítást, – korának vidámságát és
életkedvét növelte, vérkeringését gyorsította. A világ derűsebb lett
azóta, hogy a parlament fiatal gyorsírója tollat vett kezébe, hogy
emberek és sorsok írója legyen. Kora számára örömet szerzett és
átmentette későbbi generációk számára a «merry old England» vidámságát,
a napoleoni háborúk és az imperializmus közti Angliáét. Sok-sok év mulva
is vissza fognak tekinteni ebbe a már nagyapó-világba, különös,
eltünedezett foglalkozási ágaival, melyeket régen szétmorzsolt az ipari
élet mozsártörője, s vágyódni ezen élet után, mely gondtalan, egyszerű,
csöndes vidámsággal volt teli. Dickens költői megteremtője az angol
idyllnek: ez főműve. Ne becsüljük le a hatalmas alkotásokhoz mérve ezt a
halkított megelégedést, az idyll is örökkévaló, ősidőktől visszatérő. A
Georgikon vagy Bukolikon a menekülő, a vágy reszketését kipihenő ember
költeménye feltámadt itt, amint a nemzedékek váltakozásával mindig és
újra fel fog támadni. Jön, hogy eltűnjék újra, izgalmak közti pihenőnek,
kifáradás utáni erőszerzésnek, a megnyugvás percének a szüntelen dobogó
szív számára. Vannak, akik hatalmat teremtenek, mások csöndet. Az élet
nagy költeményéhez Dickens a világnak a csönd egy percét ajándékozta. A
világ ma hangosabb, a gépek dübörögnek, az idő lendítő kereke
hatalmasabb lendülettel zúg. De az idyll halhatatlan, mert életöröm van
benne, visszatér újra, mint viharok után az ég kékje, a lélek válságai
és megrázkódtatásai után az élet örök derűje. S így fog újra és újra
előtűnni Dickens a feledésből, amikor az embereknek vidámságra lesz
szükségük és a szenvedély túlfeszültségétől kifáradva, még a leghalkabb
dolgokból is ki akarják hallani a költészet lélekkelteljes muzsikáját.
DOSZTOJEVSZKIJ.
«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross!»
_Goethe._
Előhang.
Dosztojevszkijről és lelki világunkra való jelentőségéről hozzá méltóan
írni nehéz és felelősséggel teljes, mert ennek az Egyetlennek
nagyságához és erejéhez új mértékre van szükség.
Azt hisszük, mikor a költő közelébe érünk, hogy zárt életműre találtunk
s íme, végtelenségre bukkanunk, világrendszerre, melynek külön
bolygórendszere és éterének külön muzsikája van. A lélek bátorságát
veszti, hiszen lehetetlen ezt a világot valaha maradéktalanul bejárni,
bűvereje nagyon idegen első megismerésre, gondolatmenete nagyon messze,
végtelenbe felhőzik, híradása túlságosan szokatlan ahhoz, hogy lelkünk
úgy pillantson fel erre az égre, mint a megszokott égboltra.
Dosztojevszkij nem jelent semmit, ha nem belőlről éljük át. Vele
együttérzésünk s együttszenvedésünk erejét önmagunkban kell előbb
megvizsgálni s megacélozni mélyen, hogy megérzésünk új és fokozott
legyen: lényünk legzártabb, legtitkosabb rétegéig, gyökeréig kell
leásnunk, hogy felfedezzük humanizmusának első pillantásra fantasztikus,
majd csodálatosan igaz kapcsolatait. Csak ott remélhetjük, hogy
Dosztojevszkijbe kapcsolódhatunk: egészen a mélységben, gyökerünket
gyökerébe eresztve, lényünk örökkévaló, megváltozhatlan talajában,
hiszen ez az orosz vidék oly szokatlan földi szemnek, ez az orosz tájék,
mely oly úttalan, mint hazája pusztái s mily más világ, mint a mi
világunk! A barátságtalan láthatáron semmi kedves, ritkán int szelíd óra
pihenőre. Az érzés villámokkal terhes misztikus borulata a lélek fagyos,
sokszor jeges világosságával váltakozik s az égbolton nem melegítő nap
süt, de titokzatosan vérszínű északi fény lobog alá. Dosztojevszkij
világába lépve, ősvilági tájra, misztikus világra találunk, mely ősrégi
és szűzies egyben, s mint örök elemek közelében, az embert valami édes
borzalom remegteti meg. A csodálat szeretne sokáig hívőn itt időzni és
mégis valami sejtelem inti az elfogódott szívet: itt nem szabad magunkat
örökre otthonosan érezni, vissza kell térnünk a mi melegebb,
barátságosabb, bár szűkebb világunkba. Szégyenkezve érezzük, túlságosan
nagy ez az ércből való tájék a hétköznapi látásnak, túlságosan erős,
fojtó a lihegő lélegzetnek ez a majd nyomasztóan jeges, majd szikrázó
levegő. És a lélek elmenekülne ekkora borzadály fensége elől, ha nem
volna kifeszítve e könyörtelenül tragikus, megdöbbentően földi tájék
felé a jóságnak végtelen, csillagvilágos égboltozatja, amely a mi
világunknak is égboltja, de e lélek éles hidegétől sokkal magasabbra
boltozott a végtelenbe, mint a mi mérsékelt égtájainkon. Csak a nyugodt
pillantás érzi meg először ennek a végtelen földi gyásznak végtelen
vigasztalását, ha e tájról annak égboltjára tekintünk és akkor sejtjük
borzadályában a nagyszerűt, sötétségében az Istent.
Dosztojevszkij művei iránti hódolatunkat izzó szeretetté átváltoztatni
csak végső értelmébe való bepillantás képes, csak egyéniségébe ható
legbelsőbb meglátás tárja fel előttünk ennek az orosz embernek
mélységésen testvéri, örök emberi voltát. De mily végtelen és mily
labirintusos e hatalmas szív legbensejébe leszállás, mert az a páratlan
életmű, amely kiterjedésében hatalmas, messzeségében ijesztő, abban a
mértékben lesz titokzatosabb, amint végnélküli távolából végtelen
mélységébe behatolni akarunk. Mindenütt át van itatva titkokkal.
Alakjainak mindegyikétől akna vezet le a földi élet démoni mélységébe, a
lelkibe való minden fellendülés szárnycsapásával Isten arcát érinti.
Munkájának minden lapja mögött, alakjainak arca mögött, álruháinak
minden redőjében, minden hajtásában örök éjszaka pihen és örök fény
sugárzik: mert Dosztojevszkij élete rendeltetése és sorsa alakulása
által az emberiség minden titkával maradéktalanul testvérisült. Halál és
őrület, álom és égetően nyilt valóság között áll az ő világa. Egyéni
problémái mindenütt az emberiség egy megoldhatatlan kérdésével
határosak, minden egyes bevilágított felület a végtelenséget tükrözi
vissza. Mint ember, mint költő, mint orosz, mint politikus, mint
próféta, lénye mindenütt az örökkévalóságot sugározza. Végére járni nem
lehet, nem visz út szíve legeslegmélyebb szakadékához. Csak lelkesedés
közeledhet hozzá és ez is a szégyenkezés alázatában, hogy érezzük,
kicsinyebbek vagyunk, mint az ember misztériuma iránti odaadó szeretete.
Ő maga, Dosztojevszkij, sohasem nyujt kezet, hogy magához segítsen.
Korunk hatalmas épületének többi építőmesterei kinyilatkoztatták
akaratukat. Wagner műve mellé programmagyarázatot, vitázó védekezést
adott, Tolsztoj felszakította hétköznapi életének minden ajtaját, hogy
minden kíváncsi beléphessen és minden kérdést megválaszoljon.
Dosztojevszkij azonban sohasem árulta el terveit, csak magában a
befejezett műben, a terveket elégette a teremtés kohójában. Hallgatag és
félénk volt egész életében, még külsőségeire, testi mivoltára is alig
van tanunk. Barátai csak az ifjúnak voltak, mint férfi magános ember
volt, az egész emberiséghez való szeretete fogyatkozását látta volna
abban, ha egyeseknek adja magát. Levelei is csak existenciájának
végszükségét, megkínzott testének szenvedéseit árulják el. De
bármennyire is panaszok és segélykiáltások, mégis mintha csukott ajkuak
volnának. Életének sok esztendeje, egész gyermekkora homályba borult és
már a Ma előtt is, Ő, akinek tekintetét felgyúlni még sokan látták a mi
korunkból, emberileg valami egész távolivá és érzékfölöttivé vált,
legendává, hőssé és szentté. Az igazságnak és a sejtelemnek az a
félhomálya, amely Homér, Dante és Shakespeare fenséges arcait
körülfogja, az Ő képét is földöntúlivá emeli előttünk. Sorsát nem
dokumentumokból, hanem egyedül a megértő és tudatos szeretetből lehet
megformálni.
Így egyedül és vezető nélkül kell tapogatóznunk e labirintus szívéhez és
Ariadne fonalát saját életünk szenvedélyeiből kell legombolyítanunk.
Mert minél mélyebben szállunk alá Benne, annál mélyebben érezzük
önmagunkat. Csak akkor, ha igazi, örökemberi lényünkhöz eljutottunk,
akkor érünk közel Ő hozzá is. Aki sokat tud önmagáról, sokat tud Ő róla
is, aki mint senki más, minden emberinek legvégső mértéke volt. És ez az
út művei felé átvisz a szenvedélyek minden tisztító tüzén, a bűnök
minden poklán, a földi szenvedésnek minden lépcsőfokán: az embereknek
kínja, az emberiség kínja, a művész kínja és a végső, a legkegyetlenebb:
az Isten-kín. Sötét az út és belülről kell felizzani szenvedélyeinknek
és igazságszeretetünknek, hogy el ne tévedjünk, saját mélységeinken kell
először átvándorolunk, mielőtt az Övébe merészkednénk. Nincsenek
hírnökei, egyedül az élmény vezet Dosztojevszkijhez. És nincs más
tanuja, csak a művésznek testben és lélekben misztikus Szentháromsága:
Arca, sorsa és művei.
Az arc.
Arca először úgy néz ki, mintha egy paraszté volna. Agyagszínű, szinte
szennyesen ráncos, beesett arc, melyet felszántott sok esztendő
szenvedése, a felmart bőr szomjasan és elégetve feszül ki, mert húsz
esztendei nyomorúság vámpirja kiszívta vérét és színét. Jobbra és balra,
mint két hatalmas kőtömb, merednek ki a szláv arccsontok, a kemény
szájat, a törékeny állat ellepi a szakáll kúsza bozótja. Föld, szikla és
erdő, tragikusan elementáris tájék, ezek Dosztojevszkij arcának
mélységei. Minden sötét, rögös és szépség nélkül való ebben a paraszti,
majdnem koldusarcban; laposan, színtelen, sugárzás nélkül sötétül: egy
darab sziklára tévedt orosz pusztaság. Még a szemek, ezek a mélyen
beesett szemek sem tudnak üregeikből e szikkadt agyagra fényt sugárzani,
mert előretörő fényük nem kifelé su gárzik tisztán és vakítóan, hanem
mélyen be, magába a vérbe süti pusztító, önmagát fogyasztó, éles
tekintetét. Ha bezárulnak e szemek, az arcon rögtön elterül a halál, –
és az az ideges magas feszültség, amely különben összetartja a széteső
vonásokat, alábukik a letargikus élettelenségbe.
Amint művei, úgy arca is az érzések körtáncának borzongását kelti fel,
amelyhez lassan félelem és azután szenvedélyesen növekvő elbűvöltségben
csodálat társul. Mert arcának csak alsó része borul el e komoran
fenséges természetes gyászba. Mint egy kupola, vakító fehéren és
boltozatosan emelkedik a zárt, szűk paraszti arc felé kimagasulva a
homlok feltörő domborulata. Árnyékból és sötétségből, fehéren és
kikovácsolva szökken fel a lelki dóm; kemény márvány a húsnak puha
agyaga és a hajzatnak zilált őserdeje fölött. Ebben az arcban minden
fény felfelé süt és ha az ember rátekint képére, akkor mindig csak ezt
az egyetlenegyet érzi, ezt a szélesen hatalmas, királyi homlokot, amely
mindennél sugárzóbban ragyog és úgy tetszik, mintha kiszélesülne, mennél
inkább komorul és pusztul a betegségben vénülő arc. Úgy áll magasan és
megdönthetetlenül törékeny testének esendő volta felett, mint az élet,
mint a lélek dicsfénye, mint mennybolt a földi gyász felett. És egyetlen
képen sem ragyog a győzelmes lélek szent palotája dicsőségesebben, mint
azon a napon, a halottaságyon, ahol a szemhéjak ernyedten hullnak a
megtört szemek felé, ahol a megsápadt kezek fakón és mégis erősen, mohón
ölelik körül a keresztet (azt a szegényes, kis fakeresztet, amelyet
egyszer egy parasztasszony ajándékozott a fegyencnek). És ekkor, mint
reggel a kelő nap a még éjszakai tájék fölé, reásugárzik az arcra,
amelyből elszállt a lélek és fényességével ugyanazt hirdeti, mint minden
munkája, hogy a lélek és a hit megváltották a tompa, alsóbbrendű, testi
életből. A végső mélységben van mindig Dosztojevszkij végső nagysága és
sohasem szól hozzánk hatalmasabban arca, mint halálában.
Életének tragédiája.
«Non vi si pensa quanto sangue costa.»
_Dante._
Dosztojevszkijről első benyomásunk mindig a borzadály, és csak második a
nagyszerűség. Sorsa is első, futó pillantásra oly kegyetlen és
közönséges, amint arca paraszti és mindennapi. Először, mint valami
érthetetlen mártiriumságot érezzük, mert a kínzásnak minden eszközével
gyötri hat évtized ezt a törékeny testet. A nyomorúság reszelője
ledörzsöli fiatalságáról és aggkoráról az élet minden édességét. A testi
fájdalom fűrésze csikorog csontjaiban, a nélkülözések csavarja keményen
belefúr egészen az életidegéig, az idegek égő drótjai folytonosan
vonaglanak és összekúszálódnak tagjain keresztül, az élvezetek finom
fullánkja izgatja telhetetlenül szenvedélyeit. Nem menekül meg egy
kíntól sem és nem feledkezik meg róla egyetlen gyötrelem. Ez a sors első
pillantásra érthetetlen kegyetlenségnek, vakon dühöngő
ellenségeskedésnek látszik, csak visszapillantva értjük meg, hogy azért
kovácsolódott oly kemény kalapáccsá, mert örökkévalót akart belőle
sulykolni, azért volt oly hatalmas, hogy méltó legyen ehhez a
Hatalmashoz. Mert semmit sem mér kényelmesen ennek a Megmérhetetlennek,
sehol sem hasonlít élete futása a XIX-ik század többi költőinek jól
kikövezett, széles járdájához. Mindenütt érezzük a sötét Sorsistennek
kedvét, hogy erejét e legerősebben kipróbálja. Dosztojevszkij sorsa
ó-testamentumi, hősies és semmiben sem újkori és polgári. Mint Jákobnak,
örökké küzdeni kell az angyallal, örökké fellázadni Isten ellen és
örökké meghajolni, mint Jóbnak. Sohasem hagyja biztonságban, nem hagyja
lustálkodni, mindig kell, hogy érezze az Istent, aki bünteti Őt, mert
szereti. Egy pillanatig sem pihenhet boldogságban, mert útjának a
végtelenbe kell érnie. Néha úgy látszik, hogy sorsa démona már-már
szünetet tart haragjában és megengedi neki, mint annyi másnak, hogy az
élet közönséges országútját járhassa, de ismét és újra kinyúlik a
hatalmas kéz és visszahajítja őt a sűrűségbe, az égő csipkebokorba. Ha a
magasba röpíti, csak azért van, hogy annál mélyebb szakadékba buktassa
le, hogy megtanítsa az extázisnak és a kétségbeesésnek széles skálájára,
felemeli a reménykedés magaslatára, ahol más gyengék gyönyörűségben
olvadnak el és leveti a szenvedés örvényébe, ahol mindenki más
szétzúzódik a fájdalomtól és mint Jóbot, a legteljesebb biztonságnak
pillanatában zúzza széjjel, elveszi tőle feleségét és gyermekét,
betegséget zudít rá, megvetéssel sujtja, hogy ne szünjön meg az Istennel
perlekedni és csak annál inkább övé legyen szüntelen lázongásában és
szüntelen reménykedésében. Úgy tetszik, mintha a közönbös embereknek ez
a kor, ezt az Egyet fentartotta volna, megmutatni, hogy ezen a mi
világunkon a kéjnek és kínnak még milyen titáni mértéke lehetséges. És
Dosztojevszkij, mintha érezné homályosan maga felett ezt a hatalmas
akaratot, sohasem küzd sorsa ellen, sohasem rázza öklét. Sebes teste
vonagló reszketésekbe ágaskodik fel, leveleiből mint vérömlés szakad fel
néha forró kiáltás, de a lélek, a hit mindig leküzdi a lázadást. Az, ami
misztikusan tudatos Dosztojevszkijben, érzi ennek a kéznek szentségét és
sorsának tragikusan gyümölcshozó értelmét. Mert szenved, megszereti a
szenvedést és kínlódásának tudatos tüzével a maga korát és az egész
világát átfűti.
Háromszor szökken fel élete magasba és háromszor zuhan alá. Már korán
ajnározza a dicsőség édes étkeivel; már első könyve nevessé teszi, de
gyorsan megragadja a kemény ököl és visszalódítja a névtelenségbe, a
fegyházba, katorgára, Szibériába. Még erősebben és bátrabban bukkan fel
újra: «Emlékek a halottas házból» egész Oroszországot önkívületbe ejtik.
A cár is könnyeket hullat a könyvre, az orosz fiatalság lángol érte.
Folyóiratot alapít, hangja zengőn szól az egész néphez, megírja első
regényeit. Ekkor égszakadásként összeomlik anyagi exisztenciája, adósság
és gondok kikorbácsolják hazájából, betegség rágja be magát testébe,
nomádként bolyongja be egész Európát, nemzetétől elfelejtve. Ám
nélkülözések és munkák sok esztendeje után harmadszor is felbukkan az
embertelen nyomorúság szürke tócsájából: Puskin emlékezetére tartott
beszéde úgy mutatja újra, mint hazájának prófétáját, legeslegelső
költőjét. Most már hírneve kitörölhetetlen. De éppen ekkor lesújt rá
újra a vaskéz és egész népének ujjongó lelkesedése ájultan torlódik meg
koporsója előtt. A sorsnak nincs rá többé szüksége, a kegyetlen bölcs
Akarat mindent elért és lényéből kivonta azt, ami a legdrágább benne: a
lélek gyümölcsét és könyörtelenül dobja el a test üres hüvelyét.