romantikáját és a prózaiság költészetét. Első volt, aki a nemzet
legköltőietlenebb hétköznapiságát költői ünnepnappá változtatta. Ezen a
tompa szürkeségen át napot ragyogtatott; és aki Angliában egyszer látta,
milyen ragyogó az az aranyos fény, amint a felkelő nap a köd zavaros
sűrűjén átsugárzik, az tudhatja csak, mily boldoggá tehette a költő
nemzetét, amikor az ólmos borulatból való felszabadulásnak ezt a
pillanatát művészi ajándékul adta neki. Dickens az angol hétköznap
aranygyűrűje, az egyszerű dolgok és egyszerű emberek dicsfénye, Anglia
idillje. Hőseit, sorsukat a külvárosok szűk utcáiból kereste ki, amelyek
mellett más költők elmentek anélkül, hogy észrevették volna, mert
hőseiket az arisztokrata szalónok ragyogó csillárjai alatt, a
tündérmesék elvarázsolt erdeinek útjain keresték, távolit, szokatlant és
rendkívülit kutattak. Számukra a polgár az anyaggá vált földi
nehézkedési erő volt, ők pedig csak tüzes, értékes, rajongva feltörő
lelkeket akartak, a lírai, a hősi embert. Dickens nem szégyelte az egész
egyszerű napszámost hőssé avatni. Ő maga is selfmademan volt, alulról
jött és a milieu iránt megható kegyelettel viseltetett. A mindennapiért
csodálatosan lelkesedett, egészen értéktelen nagyapói dolgok, az élet
lomkamrája iránt. Könyvei szintén ilyen «régiségek boltjai», mindenféle
lim-lommal, amelyet más értéktelennek tartott volna, különösségek és
tréfás semmiségek összevisszasága, amelyek évtizedekig hiába várnak a
gyüjtőre. Ő azonban elővette ezeket a régi, értéktelen, porlepte
dolgokat, fényesre tisztogatta, összeillesztgette és vidámságának
napfényébe állította. És íme egyszerre hallatlan fénnyel felragyognak.
Így vette elő egyszerű emberek szívéből a sok kis megvetett érzést,
megleste óraművüket, összeillesztette, amíg ismét elevenen tik-takoltak.
És hirtelen, mint valami kis zenélő-órák, elkezdenek zümmögni, dudolni
és azután énekelni, halkan, valami multszázadbeli melódiát, amely
kedvesebb, mint a legendák országa lovagjainak komor balladái és a
tenger asszonyának dalai. Dickens az elfelejtés hamurakásából így
kotorta elő az egész polgári világot és kifényesítve összeillesztette:
csak az ő műveiben váltak élő világgá. Bolondságaikat és
korlátoltságaikat felfoghatóvá, szépségeiket szeretetteljesen
megérthetővé tette, babonáikat új és igen költői mithológiává
változtatta. Novelláiban a tűzhely tücskének cirpelése zenévé vált, a
szilveszteri harangok emberi nyelven beszélnek és a karácsonyi éjszaka
varázsa a költészetet kibékíti a vallásos érzéssel. A kis ünnepekből
mély értelmet merített: hozzásegítette ezeket az egyszerű embereket
ahhoz, hogy mindennapi életük költészetét felfedezzék, ami eddig is
legkedvesebbjük volt, még kedvesebbé tette otthonukat, a szűk szobát,
ahol a kandalló piros lángokban pattog, a száradó fa szikrázik, a
teafőző zümmög és dalol az asztalon és ahová a vágynélküli exisztenciák
elzárkóznak a mohó viharok, a világ vad vakmerőségei elől. A
mindennapiság költészetére akarta megtanítani mindazokat, akiket a sors
mindennapiságba száműzött. Ezreknek és millióknak mutatta meg, hogy az ő
szegényes életükben hová ér le az örökkévalóság, hol fekszik a
hétköznapok hamuja alá rejtve a szelid örömök szikrája, megtanította
őket, hogy vidám, kellemes parázzsá szítsák fel újra. Segíteni akart a
szegényeken és gyermekeken. Ami aztán az életnek e középszerűségét
szellemileg vagy anyagilag meghaladta, ellenszenves volt előtte; teljes
szívéből csak a megszokottat, az általánost szerette. Haragudott a
gazdagokra és az arisztokratákra, az élet kiváltságosaira. Könyveiben
gazemberek és fösvényekként szerepelnek, nem is portrék, hanem
karikaturák. Nem szerette őket. Gyakran, nagyon is sokszor, vitte a
leveleket atyjának a marshaleai adósok börtönébe, látta a végrehajtót,
ismerte a pénzhiány gondjait, éveken át ült Hungerford Stairsben egészen
fenn kis, piszkos, napnemérte szobában, cipőkrémet kent dobozokba és
naponta száz és száz tégelyt kötött át spárgával, míg kis gyermekkezei
kivörösödtek és szemeiből a megalázottság könnyei hulltak. Nagyon is jól
ismerte a londoni utcák hideg, ködös reggelein az éhséget és
nélkülözést. Akkor senki sem segített rajta, a hintók elrobogtak, a
lovagló urak elszáguldtak, a kapuk nem nyíltak meg a fázós kis fiú
előtt. Csak kis embereknél tapasztalt jóságot, s csak nekik akarta
viszonozni, amit adtak. Költészete elsősorban demokratikus, – nem
szociális, mert nincs érzéke a radikalizmus iránt – szeretet és részvét
patetikus tüze lángol benne. Ott szeretett legjobban élni, a polgári
világban, a szegényház és életjáradék közötti rétegben, csak ily
egyszerű emberek közt érezte jól magát. Kényelmesen, részletesen festi
le lakásaikat, mintha ő maga is ott laknék köztük, tarka és mindig
napfény aranyával átszőtt sorsokat fon számukra, álmodja szerény
álmaikat, ügyvédje, papja, kedvence, ragyogó, örökké melegítő napja
egyszerű, szürke tónusú világuknak.
S mily gazdaggá lett általa a kis exisztenciák szerény élete! Az egész
polgári mindenség, házi felszerelésével, foglalkozásai tarka
össze-visszaságával, érzései beláthatlan vegyületeivel könyveiben újra
külön világ rangjára emelkedett, melynek csillagai és Istenei vannak. A
kis emberek élete álló vizének alacsony, alig hullámzó víztükre alatt
vigyázó szeme kincseket sejtett meg és finommívű hálójával napfényre
hozta. A forgatagból embereket halászott ki, óh mennyi embert, száz és
száz alakot, egy kis város benépesítésére is elegendőt. Felejthetlen
alakok vannak köztük, akik megöröklődtek az irodalomban és mintha a népi
fogalomkörbe tartoznának, mint valóságok: Pickwick és Weller Sam,
Pecksniff és Trotwood Betsy, mind, mind, akiknek csak neve is bűbájosan
mosolygó emlékeket ébreszt fel bennünk. Milyen gazdagság van e
regényekben! Copperfield Dávidnak csak epizódjai elegendők arra, hogy
egy más író egész irodalmi tevékenységét egy életen át ellássák
adatokkal; Dickens regényei ezért a bőség és szüntelen mozgalmasság
értelmében vett igazi regények, nem pedig kiszélesített lélektani
novellák, mint a mi német regényeink. Nincsenek benne holt pontok, üres,
homokos területek, az események folytonos apálya és dagálya bennük, s
igazán kifürkészhetlenek s beláthatlanok, mint a tenger. Alig bírja az
ember nyüzsgő alakjainak vidám és szeszélyes sokaságát áttekinteni,
odatódulnak a szívnek színpadára, egyik a másikat leszorítja, elcikáznak
előttünk. A világvárosok habjából úgy merülnek fel, mint a habtaréj,
lezuhannak az események vízesésébe, de újra felbukkannak, felszállnak és
lebuknak, átölelik vagy eltaszítják egymást és mégis egyik mozdulat sem
véletlen, a mulattató zürzavar mögött Rend kormányoz és a szálak mindig
s újra színes szőnyeggé szövődnek össze. Látszólag mintha csak elsétálna
egy alak előttünk, de nem tűnik el, valamennyien kiegészítik, segítik
egymást, ellenségeskednek, fényt vagy árnyékot halmoznak. A cselekmény
gombolyagát macskaszerű játékkal ide-oda gördítik kúsza, vidám és komoly
bonyodalmak, az érzés minden lehetősége gazdag skálában csendül fel és
le, ujjongás, borzadály és öröm túlsága egybekeveredik; majd a
megindultság, majd a fékevesztett vidámság könnyei ragyognak. Felhők
felhőznek, szétszakadnak, újból tornyosulnak, ám végre a zivatartól
megtisztult levegő csodaszép napfényben ragyog. Némely regénye ezer kis
csatának Iliásza, istenek nélküli, földi világ Iliásza, némelyik pedig
csak szerény, békességes idyll, de a pazar sokféleség bélyegét mindegyik
magán viseli: a kitűnő regények csakúgy, mint az olvashatlanok. És
valamennyiben, a legvadabban, a legmélabúsabban, a tragikus vidék
szikláin mindenütt apró kedvességek nyílnak, mint a virágok. Ezek az
elfelejthetlenül bájos dolgok szerényen, elrejtőzve, mint a kis ibolyák,
mindenfelől kivirulnak könyvei roppant füvészkertjében, várnak ránk, s a
meredek események sötét kőzeteiről gondtalan vidámság patakja csevegve
csörgedez alá mindenütt. Dickensnél találunk fejezeteket, melyeket
hatásukban csak a szabad természettel lehet összemérni, oly tiszták,
emberi ösztönöktől ment isteni érintetlenségben, vidám, szelid
humanizmusuk tündöklő napfényében. Már csak érettük is szeretni kell
Dickenst, mert ezeket a kis kunsztokat oly pazarul szórta el műveiben,
hogy bőségük már nagysággá vált. Ki is bírná elősorolni alakjait, e
kúsza, joviális, jólelkű, kissé komikus és mégis mindig oly mulatságos
embereket? Minden rigolyáikkal és egyéni különcségeikkel mutatja be
őket, a legkülönösebb foglalkozásokban, bebonyolódva a legmulattatóbb
kalandokba. De bármily sokan is vannak, egyik sem hasonlít a másikhoz, a
legkisebb részletig személyszerint, minuciózusan kidolgozottak, nincs
bennük semmi öntvényszerű, vagy másolat, minden csupa érzék és
elevenség, nem kitalált, hanem meglátott lények. S aki meglátta őket,
teljességgel páratlan szemű költő.
Ennek a szemnek pontossága összehasonlíthatlan, csodálatos, csalhatatlan
műszer. Dickens zsenije a meglátásban van. Nézzük meg bármely ifjúkori
és a meglett férfikori képét: mindegyik ezt a különös szempárt uralja.
Ez a szem nem az ihlet mámorában forgó vagy elégikusan fátyolozott
költő-szem, nem puha, odaadó vagy tüzesen látnoki. Angol ember szeme:
hideg, szürke, éles ragyogású, mint az acél. Mint egy páncélszekrény,
acélból való, s benne minden eléghetlenűl, elveszíthetlenűl, szinte
légmentesen elzártan pihent, amit valaha, tegnap, vagy sok évvel azelőtt
a külvilág megőrzésre átadott: a fenséges csak úgy, mint a mindennapi,
egy londoni füszeresbolt valamely színes cégtáblája, melyet
elképzelhetlen régen, talán ötéves korában látott, vagy virágban álló
fa, épp ott az ablak előtt. Semmit sem vesztett el ez a szem, erősebb
volt az időnél, az emlékezet kincseskamrájába takarékosan rakott be
benyomást benyomás után, míg a költőnek szüksége volt rá. Semmi sem tűnt
el feledésbe, semmi sem halványult vagy sápadt el, minden ott feküdt
beraktározva, nedvdúsan és illatosan várt, színesen és tisztán, semmi
sem pusztult el s nem hervadt el. Nincs párja Dickens látása
emlékezőtehetségének. Acélos bárdjával vágta át a gyermekkor ködét,
Copperfield Dávidban, ebben a burkolt önéletrajzban a kétéves gyermeknek
anyjához, cselédlányhoz való emlékeit mint éles szilhuetteket hasítja le
a tudatalatti hátteréről. Dickensnél nem találunk határozatlan
körvonalakat, pontosságra kényszerít, s nem enged képzeletünknek sok
lehetőséget. Szobrászoló ereje az olvasó fantáziájának nem hagy szabad
akaratot, szinte erőszakot tesz rajta (ez az oka, hogy képzelőtehetség
nélküli nemzetének ideális költője lett). Állítsatok húsz rajzolóművészt
könyvei elé s rajzoltassátok le velük Copperfield és a Pickwickek
képeit, a képek valahogy hasonlítani fognak egymáshoz és
megmagyarázhatlan egyformaságban mutatnak vagy egy kövér urat fehér
mellényben s a szemüvegek mögül kitekintő jóságos szemekkel, vagy a
Yarmontba vivő postakocsin egy csinos, szőke, félénk fiúcskát… Dickens
oly élesen, oly aprólékosan rajzol, hogy kénytelenek vagyunk követni
hipnotizáló tekintetét; nem volt meg neki Balzac bűvészi látása, melyben
az emberek szenvedélyeik tüzes felhőjéből zűrzavaros küzdés után
bukkantak elő, hanem egészen földi tekintete volt, kis emberi dolgokat a
tengerész, a vadász sólyomtekintetével látott meg. Ám – így írta egyszer
– a kicsiségek adják meg az élet értelmét. Kis megfigyelések után kap
pillantása, látja a ruhák foltjait, a zavarodottság ügyetlen kis
mozdulatait, s mikor gazdájuk dühbe gurul, meglátja a sötét paróka alól
kibomló vörös haj fürtjeit. Érzi az árnyalatokat, s egy kézszorításnál
kitapintja mindegyik újj mozdulását, egy mosoly minden nüanszát.
Irodalmi korszaka előtt évekig gyorsíró volt a parlamentben és
gyakorlatot szerzett abban, hogy a részletest összegezze, egy jellel egy
szót, kis kacskaringóval egy egész mondatot. És később a valóság valami
költői gyorsírás-művészetét alkalmazta, hol kis jelek állanak leírás
helyett, s a tények tarkaságából a megfigyelés esszenciáját
desztillálja. Hallatlan éleslátása volt ezekhez a kis külsőségekhez,
semmise rejtőzhetett el szeme elől, s mint valami fényképezőgépen a jó
zárókészülék, a pillanat ezredrészében fogott meg egy kézmozdulatot, egy
mozdulást. Mindent észrevett. Éleslátását csak fokozta még látásának
sajátos fénytörése, mely a tárgynak nem természetes nagyságú tükörképét
adta vissza, hanem görbe tükörként a jellegzetest túlozta. Dickens
alakjainak jellegzetes vonásait mindig aláhúzza, az objektív szögből
átviszi őket a felfokozottba, torzításba. Intenzívebbek lesznek,
szimbólumokká válnak általa. A kövér Pickwick lelkileg is gömbölyű, a
sovány Jingle lelke is száraz, a rossz sátánná lesz, a jó teremtett
tökéletességgé. Dickens túloz, mint minden nagy művész, de nem a
nagyszerűség, hanem a humor irányában. Előadásmódjának egész
kimondhatlanul mulattató hatása nem hangulat, nem pajkos túlelevenség
nála, hanem benne van a szemnek sajátos fénytörési képességében, mely
túlélességével az élet összes jelenségeit valahogy csodálatossá és
komikussá torzítva tükröztette vissza.
Valóban: ebben az egyéni optikában, és nem annyira kissé mindig
polgárias lelkében rejlik Dickens zsenije. Dickens voltakép nem volt
soha lélekbuvár, aki varázserővel ragadja meg az emberek lelkét és
világos vagy borús magból titokzatos máguserővel szökkenti fel színekben
és formákban a dolgokat. Az ő lélektana a szemmelláthatónál kezdődött,
külsőségekkel jellemez, igaz, a legfinomabb és leghajszálabb jelekkel,
amelyeket csak költőileg éleslátású szem vesz észre. Mint az angol
bölcselők, nem feltételezésekkel, hanem ismertető jelekkel dolgozik. A
lélek legjelentéktelenebb, egészen materiális megnyilvánulásait figyeli
meg és különös, karrikizáló optikájával szembeszökővé teszi az egész
jellemet. A jelekből ismerjük fel a fajt. Creakle tanítónak halk hangja
van, nehezen leli meg a szavakat. S az ember érzi, mint borzadnak,
félnek a gyermekek ettől az embertől, kinek ereit kidagasztja homlokán a
beszéd erőlködése. Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból
csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. Kis dolgok
ezek, külsőségek, de mindig olyanok, melyek a lélekre hatnak. Gyakran
holmi megelevenült kényszerképzet, amit ábrázol, egy képzet, mely
emberrel van körülöntve és azt bábként mozgatja. Máskor emberét kísérője
karakterizálja, mert mi volna Pickwick Weller Sam nélkül, Dóra Jip
nélkül, Barnaby a hollók nélkül, Kit Pony nélkül, s az alak
sajátszerűségeit nem magán a modellen, hanem groteszk árnyékán rajzolja
le. Karakter nála mindig kis jelek összesége, de oly élesvágásúak, hogy
maradéktalan egybeillenek és a mozaikból kitűnő képet alkotnak. Épp
ezért rendszerint csak külsőleg hatnak, szembeötlőn, a szem intenzíven
emlékszik rájuk, de az érzés csak homályosan. Ha megnevezzük, nevén
szólítjuk Balzac vagy Dosztojevszkij egy hősét, Goriot apót, vagy
Raszkolnikowot, a válasz egy érzés, odaadásra, kétségbeesésre, a
szenvedély kaoszára való emlékezés. Ha Pickwicket említjük, képet
látunk, joviális bácsit tekintélyes embonpointnel, mellényén
aranygombokkal. S itt érezzük: Dickens alakjaira valahogy úgy
emlékszünk, mint festett képekre, Dosztojevszkij és Balzacéra mint
muzsikára. Emezek intuitive alkotnak, Dickens csak reprodukál, azok
lelki, Dickens testi szemmel. Nem ott fogja meg a lelket, ahol
kísértetként a látnoki szellemidézés hétszeresen ízzó fényétől
kényszerítve, a tudatalatti éjszakájából előtűnik, hanem a testetlen
fluidumra ott vigyáz rá, ahol a valóságban csapódik le, a lelki élet
ezernyi hatását a testi mivoltában lesi meg, ott azonban nem hagy
megfigyeletlen egyet sem. Képzelőtehetsége voltakép csak _nézés_, s
ezért csak annak a középső szférának érzéseit és alakjait láttatja meg,
akik a földi világból valók, alakjai csak a normális érzések mérsékelt
hőmérsékletében plasztikusak. A szenvedély forrpontján, mint
viaszfigurák olvadnak el az érzelmességben, vagy gyűlölettől merevülnek
meg s eltörnek. Dickensnek csak az egyenesvonalú karakterek sikerülnek,
nem azok a sokkal érdekesebbek, kik a jótól rosszhoz, Istentől az
állathoz ezer és ezer átmenetben jutnak el. Alakjai mindig egyértelműek,
vagy kitűnő hősök, vagy gyalázatos gazemberek, eleve
elrendeléstermészetek, szentek glóriájával vagy bitó bélyegével a
homlokukon. A good és wicked, az érzelmes és érzéketlen közt ingadozik
világa. Azon túl, a titokzatos összefüggések, a misztikus
összekapcsolások világába, művészete nem talál ösvényre. A nagyszerűt
nem lehet megfogni, a hősiességet nem lehet eltanulni. Dickens dicsősége
és tragédiája, hogy lángész és hagyomány, hallatlan és banális közt
mindig a középúton maradt: a földi világ szabályozott pályáján, kedvesen
és megragadón, kényelmesen és polgárian.
Ám nem elégedett meg ezzel a dicsőséggel, az idillikus ember tragikumra
vágyódott. Mindig törekedett a tragédia felé, de mindig csak melodráma
lett belőle. Tehetségének itt volt a határa. Ezek a kísérletek nem
valami örvendetesek: lehet, Angliában nagyértékű alkotásoknak tartják a
«Két város történetét», a «Bleak-House»-t, a mi érzésünkben nincs
visszhangjuk, mert széles gesztusuk nem természetes. A tragikus felé
való erőltetettségük igazán csodálatraméltó, e regényekben Dickens
összeesküvéseket tornyosít, hősei feje felé nagy katasztrófák
sziklatömbjeit görgeti, viharos éjszakák, népfelkelések és forradalmak
borzongását idézi fel, s a borzalom és rémület egész készülékét
nekiszabadítja. Ám az a fenséges borzongás még sem fut át rajtunk, csak
hátborzongatás, az ijedelem puszta testi reflexe áll elő, nem pedig a
lélek borzadása. Könyveiből soha nem törnek elő azok a mély
megrázkódtatások, zivatarszerű hatások, hol a szív szorongva vár a
villámos kirobbanásra. Dickens veszedelmeket veszedelmekre halmoz, de
nem ijeszt meg vele. Dosztojewszkinél néha szakadékok ásítanak, az
embernek eláll a lélekzete, ha érzi, mint szakad szívére ez a sötétség,
a névtelen örvény; lábunk alatt meginog a talaj, hirtelen szédülést
érzünk, égő, de édes szédületet, az ember szeretne lezuhanni és
ugyanakkor visszaborzad ez érzés elől, hol gyönyör és fájdalom oly
rettenetes magas hőfokig fehérenizzók, hogy nem lehet többé őket
egymástól megkülönböztetni. Dickensnél is vannak ily szakadékok. Feltépi
őket, sötétséggel telíti, megmutatja, mily veszedelmesek, ám mégis, nem
borzadunk össze, nem érezzük a szellemi lezuhanás amaz édes szédületét,
mely talán a művészi élvezet legfőbb gyönyöre. Nála valahogy mindig
biztonságban érezzük magunkat, mintha karfához támaszkodnánk, tudjuk,
hogy nem engedi, hogy lezuhanjunk, tudjuk, hősei nem pusztulnak el, a
két angyal, a részvét vagy igazságosság, akik fehér szárnyakkal lebegnek
ez angol költő világa felett, sértetlenül viszi őket át minden mélységen
és szakadékon. Dickensből hiányzik a brutalitás, az igazi tragédia
bátorsága. Nem heroikus, csak szentimentális. A tragikum dacolniakarás,
a szentimentalizmus könny utáni vágyódás. Dickens sohasem jutott el a
kétségbeesett fájdalom végső, néma, könnytelen hatalmáig, a legfensőbb
komoly érzés nála a szelid megindultság, – mint Dora halála
Copperfieldben – melyet oly mesterin tud rajzolni. Ha egyszer széles
lendülettel indul is el, a részvét mindig karjába kapaszkodik. Az elemek
viharát mindig lecsillapítja a részvét (gyakran avas) olaja, a hatalmas
utáni akaratot legyűri az angol «román» érzelmes hagyománya. Mert
Angliában a regény meséje voltakép csak arra szolgál, hogy a megszokott
erkölcsi elveket illusztrálja, a sors dallamán mindig átzeng, mint
valami verkli: «Légy mindig hű és becsületes». A regény befejezése
apokalipszis legyen, világítélet, a jók felemelkedjenek, a rosszak
megbűnhödjenek. Ezt az osztó igazságot, sajnos, belevitte Dickens
legtöbb regényébe, hol a gazfickók vízbefulnak, egymást gyilkolják, a
gőgösök és gazdagok csődbejutnak, s a hősök melegen ülnek a
gyapjúzsákon. Az angol ember ma se szereti a drámát, melynek végén nem
lélegezhet fel megkönnyebbülten, hogy ezen a világon mégis minden
rendben van. S az angol erkölcsi érzés ezen hypertrópiája Dickens
legnagyszerűbb, tragikus regényinspirációit is valahogy megjózanította.
Műveinek világnézete, a beleépített pörgetyű, mely forogva az egyensúlyt
fentartja bennük, nem a szabad művész, hanem az angol polgár
igazságszeretete. Dickens megcenzurázza az érzéseket, ahelyett, hogy
szabadon engedné hatni őket, nem hagyja mint Balzac, hogy elemi erővel
feltajtékozzanak, hanem gödrökkel és gátakkal csatornákba vezeti le,
hogy a polgári erkölcs malomkerekét forgassák. A predikátor, a
tiszteletes, a commonsens bölcselkedő, az iskolamester, láthatatlanul
egy széken ülnek vele a művész műhelyében és beleszólnak: arra
késztetik, hogy komoly regénye a szabad valóság alázatos mása helyett
fiatalembereknek szóló mintakép és intelem legyen. Természetesen, a
gutgesinntséget jól jutalmazták: mikor Dickens meghalt, a winchesteri
érsek megdícsérhette könyveit, hogy bármelyiket oda lehet adni egy
gyermek kezébe is, de épp az, hogy az életet nem valóságában mutatta
meg, hanem úgy, amint azt gyermekeknek mesélik, csökkenti meggyőző
erejét. A nem angoloknak kissé túlságosan dagad és feszűl az
erkölcsösségtől. Hogy Dickens-hős lehessen valaki, erények mintaképének,
puritán ideálnak kell lennie. Fieldingnél, Smolletnél, akik szintén
angolok voltak, bár oly évszázad gyermekei, mely jobban élvezte az
életet, egyáltalán nem ártott a hősnek, ha valami parázs verekedésnél
betörte ellenfelének az orrát, vagy ha a nemes hölgy iránti tüzes
szerelme dacára komornájával egy ágyban hált. Dickensnél még a kéjencek
sem engednek meg maguknak ilyen szörnyűségeket. Még kicsapongó alakjai
is voltakép ártalmatlan emberek, élvezeteik olyanok, hogy még egy
aggszűz is pirulás nélkül olvashatja. Itt van Swiveller Dick, a
«libertin». Miben is áll erkölcstelensége? Istenem, hát négy pohár alet
iszik meg kettő helyett, igen pontatlanul fizeti a számláit, kicsit
kimarad este, ez az egész. De végül a legjobb időben örököl, – szerény
vagyont természetesen – s igazán becsületesen elveszi azt a leányt, aki
az erény útjára segítette. Még a gazemberek sem igazán erkölcstelenek
Dickensnél, minden gonosz ösztönük dacára is higított a vérük. Az
erotikátlanság angol hazugsága bélyeget nyom minden Dickens-regényre, a
kancsalszemű álszenteskedés, mely nem látja meg, akit nem akar meglátni,
Dickens fürkésző tekintetét elfordítja a valóságtól. Viktória angol
királynő megakadályozta Dickenst abban, hogy a tökéletesen tragikus
regényt megírja, mely szíve legbensőbb vágya volt. S talán egészen
lehúzta volna jóllakott középszerűségébe, a népszerűség lenyügöző
ölelésével talán a maga szexuális hazugsága védőjéül tette volna meg, ha
nem nyilt volna szabadon a művésznek egy egész világ, melybe alkotási
vágya elmenekülhetett, ha nem lett volna meg az az ezüstös szárnyverése,
mely büszkén feléje emelte ilyen célszerűségek sötét szempontjain:
boldog és csaknem földöntúli humora.