egy világ, egész nemzedék. Soha azelőtt nem akartak még tudatosan ily
hatalmas alkotást és soha nem nyert szebb jutalmat emberfölötti vakmerő
akarat. Azoknak, akik este, hétköznapi világukból menekülve, élvezni,
pihenni akarnak, izgalmat és játékos változatosságot nyujt, – a
drámaírónak anyagot száz szomorújátékhoz, a tudósnak – csak úgy
odavetve, mint a jóllakott asztaláról a morzsák – problémák és
ösztönzések egész tömegét, a szerelmesnek a rajongások példaképül
szolgáló lángolását. Leghatalmasabb azonban az az örökség, amit
költőknek hagyott. A «Comédie Humaine» tervezetében a befejezett
regények mellett ott van negyven megiratlan regényterve, egyiknek a címe
Moszkva, a másiké a Wagrami síkság, amazé Wien meghódoltatása, emezé a
Szenvedélyek élete. Szinte szerencse, hogy nem bírta mindezt befejezni.
Balzac azt mondta egyszer: «Az zseni, aki gondolatait bármikor tettre
tudja váltani. De az igazi nagy lángész nem fejtheti ki szüntelen ezt a
tevékenységet, hiszen akkor hasonlóvá válnék Istenhez». És ha Balzac
mindezt befejezhette, a szenvedélyek és események körét önmagába
visszavezethette volna, műve a végtelenségbe nőne. Elérhetlen
nagyságában óriási lett volna, minden elkövetkezőnek elriasztásul, míg
így páratlan torso, az elérhetetlen felé törő minden teremtő akaratnak
leghatalmasabb ösztönzője, legnagyszerűbb példaképe.
DICKENS.
Ne könyvektől és életrajzoktól kérdezzétek meg, mennyire szerették
Dickenst kortársai. Szeretet csak élőszóban dobog elevenen. Legjobb, ha
olyan angollal meséltetünk magunknak róla, akinek gyermekemlékei még
visszanyúlnak amaz első sikerek idejéig, oly valakivel, aki még ötven év
multán sem bír rászokni arra, hogy a Pickvickek költőjét Dickensnek
nevezze, hanem változatlanul, régi bizalmas, meghitt álnevén: Boznak.
Visszaemlékező elbúsuló megilletődésükből megérthetjük a tömegek
lelkesedését, akik akkor viharos lelkesedéssel kapkodták a havonta
megjelenő kék regényfüzeteket, melyek ma – könyvgyüjtők legdrágább
ritkaságai – fiókokban és szekrényekben sárgulnak. Akkortájt – így
beszélte el nekem egy az «old Dickensians» közül, – a postanapon nem
volt türelmük otthon bevárni a küldöncöt, aki végre hozta táskájában Boz
új kék füzetét. Egész hónapon keresztül áhítozták, várták, reménykedtek,
vitatkoztak, vajjon Copperfield Dorát fogja elvenni, vagy Ágnest,
örültek, hogy Micawber viszonyai ismét válságosra fordultak, hiszen
tudták, hogy jó kedélyével és forró punccsal hősiesen meg fog vele
birkózni! és most bevárják, míg a lomha postakocsin jön a postás és
megoldja mindezen víg talányokat? Nem, nem ment volna, nem bírták volna
ki. S évről-évre, öregek, ifjak, a megjelenés napján kétmértföldre eléje
mentek a postásnak, csak hogy hamarabb jussanak füzeteikhez. Hazafelé
ballagva máris hozzáfogtak az olvasáshoz, egyik a másik válla felett
pillantgatott be a füzetbe, mások hangosan olvasták fel és csak a derék
családapák loholtak hosszú léptekkel haza, hogy a zsákmányt minél
hamarabb láthassa az asszony vagy a gyerekek. Amint ez a városka, úgy
szerette akkor Dickenst minden falu, minden város, az egész ország s túl
Anglián az egész világ angolul beszélő népe, szerették a megösmerkedés
első percétől halála órájáig. A tizenkilencedik században sehol a
világon nincs mása ily változatlanul szívélyes viszonynak költő és
nemzete között. Mint egy rakéta, úgy lángolt fel ez a hír, de nem aludt
ki soha többé, mint állócsillag tündökölt a világ égboltján. A
Pickvickek első füzetét 400 példányban nyomatták, a tizenötödiket már
40,000-ben, hírneve ily lavinarohanással gördült rá korára.
Németországba is mihamar megtalálta útját, a garasos kis füzeteknek
százai és ezrei derűt és kacagást hintettek még oly elvadult szívek
barázdáiba is, Amerikába, Ausztráliába és Kanadába vándorolt a kis
Nickleby Miklós, a szegény Twist Olivér és a kimeríthetlennek sok más
ezer alakja. Ma milliónyi Dickens-könyv van forgalomban, nagy, kicsi,
vastag és vékony könyvek, olcsók szegények számára és az amerikai
legdrágább kiadás, melyet valaha költő munkáiból rendeztek (azt hiszem,
háromszázezer márkába kerül ez a milliárdosok számára készült kiadás),
de mindezen könyvekben ma is, mint hajdan ott fészkel az a boldog
kacagás, hogy felénk csendüljön, mint csicsergő madár, mihelyt
fellapozzuk. Példátlan ennek a szerzőnek sikere: s ha az évek során nem
fokozódott, csak azért volt, mert a szenvedélynek nem volt már több
fokozata. Mikor Dickens rászánta magát, hogy nyilvános felolvasásokat
tartson, mikor először állt szemtől-szembe közönségével, egész Anglia
meg volt bolondulva. Megostromolták a termeket, megtöltötték zsufolásig,
a rajongók felkapaszkodtak még a terem oszlopaira is, alábújtak az
emelvénynek, csakhogy a szeretett költőt hallhassák. Amerikában kemény
téli hidegekben magukkal hozott matracokon a jegypénztárak előtt aludtak
az emberek, pincérek hozták az ennivalót a közeli vendéglőkből, de a
tolongás kibírhatatlan volt. De minden terem kicsinek bizonyult s végül
Brooklynban egy templomot jelöltek ki felolvasóteremnek a költő számára.
A szószékről olvasta fel Twist Olivér kalandjait és a kis Nell
históriáját. Ez a hírnév nem volt szeszélyes, félretolta Scott Waltert,
egész életén át elhomályosította Thakeray zsenijét, s mikor a láng
kialudt, végignyilallt valami egész Anglián. Idegen emberek kezdtek
beszélni róla egymásnak az utcán, s megdöbbenés fogta el egész Londont,
mint egy vesztett csata után. Shakespeare és Fielding közé temették el
Anglia Pantheonjába a Westminster apátságba, ezren és ezren tódultak
ravatalához, s a szerény síremléket napokon át elborították a virágok és
koszorúk. És még ma is, negyven év multán, alig mehetünk el nyugvóhelye
mellett, hogy nehány hálás kéz reászórta virágot ne lelnénk, a dicsőség
és szeretet nem hervadt el annyi év után sem. Ma is, mint akkor, midőn
Anglia a Névtelennek, a Mitsemsejtőnek váratlan ajándékul a világhírt
nyomta kezébe, Dickens az egész világnak legkedveltebb,
legkörülrajongottabb, legünnepeltebb írója.
Egy költő művének ily rendkívüli, egyformán, szélesen átfogó és mély
hatása csak két, legtöbbször egymással szemben álló elemnek ritka
egybetalálkozásából fejthető meg: egy lángeszű embernek kora
hagyományaival való azonosságából. Rendszerint a hagyomány és a lángész
úgy állanak szemközt egymással, mint tűz és víz. Sőt a zseni egyik
ösmertető jele, hogy egy még csak leendő tradiciónak mintegy
megtestesűléseként az elmultnak ellensége, hogy mint egy új nemzedéknek
ősapja a kihaló régi törzs ellen vérbosszút esküszik. A zseni és kora
két külön világ, s bár kicserélik egymással fényüket és árnyaikat, de
más és más szférákban keringnek, bolygó pályájukon találkoznak
egymással, de soha nem egyesülnek. És most itt van a csillagos ég ama
ritka tüneménye, mikor egyik bolygó árnyéka a másik ragyogó tányérját
annyira elfödi, kitölti, hogy a kettő eggyé olvad: Dickens ennek a
századnak egyetlen nagy költője, akinek benső meggyőződése kora szellemi
törekvéseivel azonos. Regénye tökéletesen olyan, mint az akkori
Angolország ízlése, műve az angol hagyományok megtestesülése: Dickens a
csatornán túli hatvan millió embernek humora, megfigyelése, erkölcse,
esztétikája, szellemi és művészi tartalma, egészen különös, néha oly
idegen s néha oly megkapóan rokonszenves életérzése. Nem ő alkotta
műveit, hanem az angol tradició, a modern kultúrák közt a legerősebb, a
leggazdagabb, legkülöncebb és azért legveszedelmesebb is. Eleven erejét
nem szabad lebecsülnünk. Minden angol angolabb, mint a német ember
német. Az angol természet egy ember szellemi szervezetén nem holmi
lakkfesték, ráfestett szín, hanem egészen vérébe hatolt, életritmusát
szabályozó valami, s átlüktet az egyén legbensőbb, legtitkosabb,
legőseredetibb tulajdonán: a művészetén. Az angol ember mint művész is
inkább faji jellegű, mint a német vagy francia. Angliában ezért minden
művész, minden igazi költő küzdött a benne rejlő angollal, de a
legbuzgóbb, legkétségbeesettebb gyűlölettel sem bírta a tradiciót
legyűrni magában. Finom erekkel mélyen lenyúl az a lélek talajába, s aki
az angol jelleget ki akarja tépni, tönkreteszi az egész szervezetet,
mely e sebtől elvérez. Nehány arisztokrata a szabad világpolgárság utáni
vágyódásában megkísérelte: Byron, Shelley, Oscar Wilde meg akarták
semmisíteni magukban az angolt, mert gyűlölték az angolok örök-polgári
voltát. De csak önön életüket zúzták széjjel. Az angol hagyomány a
világon a legerősebb, a leggyőzelmesebb, de a művészetre a
legveszedelmesebb. Legveszedelmesebb, mert alattomos: nem valami fagyos
pusztaság, nem rideg és barátságtalan, sőt meleg tűzhellyel és szelid
kényelemmel csalogat, de be van kerítve erkölcsi határokkal, korlátoz,
szabályokat állít fel és nem fér össze a szabad művészi ösztönnel.
Szerény lakás, hol megáll a levegő, az élet viharai elől megvédett,
derüs, barátságos és vendégszerető, igazi «home», a polgári
megelégedettség kandallótüzével, de mégis börtön annak, akinek hazája
széles e világ, akinek legmélyebb gyönyörűsége a végtelenségben nomádul
boldog kalandos csapongás. Dickens kényelmesen belehelyezkedett az angol
tradiciókba, otthonosan berendezkedett annak négy fala közt. Jól érezte
magát a hazai légkörben és soha életében nem lépte át Anglia művészi,
erkölcsi vagy esztétikai korlátjait. Nem volt forradalmár. A művész
szépen megfért benne az angollal, sőt lassanként egészen felolvadt
benne. Amit Dickens alkotott, szilárdan és biztosan áll az angol
hagyományok ezeréves talpazatán, soha sem hajlik el tőle, csak talán
néha egy hajszálnyira, de palotája bűbájos architekturával mégis nem
hitt magasba szökkenti tornyait. Műve népének tudatalatti, művészetté
vált akarata, és ha költészetének intenzitását, ritka kiválóságait és
elhanyagolt lehetőségeit elhatároljuk, egyben mindig Anglia az, akivel
perbe szállunk.
Dickens legfőbb költői kifejezése az angol tradicióknak, Napoleon hősi
százada, a dicsőséges mult s a jövő álma, az imperializmus között. Ha a
nagyszerű helyett, melyre zsenije predesztinálta, csak rendkívülit
alkotott, nem Anglia, nem a faj akadályozta meg benne, hanem a véletlen
körülmény: Anglia Viktória-korszaka. Shakespeare maga is egy angol
korszak legfensőbb lehetősége, költői beteljesülése volt: az
Erzsébet-kornak, a tetterős, fiatalos hevű, életörömmel telt Angliának,
mely először nyújtotta ki kezét a világuralom felé, amely túlhabzó
erőtől forrott és vibrált. Shakespeare a tett, az akarat, az energia
századának fia volt. Új horizontok bukkantak fel, Amerikában kalandos
birodalmakat szereztek, ősi ellenséget morzsoltak szét, Olaszországból
átvilágított az északi ködbe a renaissance tüze, Isten és vallás lett
trónvesztes s a világot újra meg kellett telíteni új, eleven értékekkel.
Shakespeare a hősi Anglia inkarnációja volt, Dickens csak a bourgeois
Anglia szimbóluma. Más királynőnek, a szelid, háziasszonyos,
jelentéktelen old queen Viktóriának volt loyalis alattvalója,
lelkesültség és szenvedély nélküli, szenteskedő, kényelmes, rendezett
állam polgára. Szárnyalását lenyügözte a kor súlya, mely nem volt éhes,
csak emészteni akart, hajóinak vitorláival lankadt szellő játszott csak,
semmi sem hajtotta el az angol partoktól az ösmeretlenség veszedelmes
szépségei felé, az úttalan végtelenségbe. Óvatosan mindig a megszokott,
az otthonos, az átöröklött mellett maradt s ha Shakespeare a mohó Anglia
vakmerősége, Dickens a jóllakott ország óvatossága. 1812-ben született.
Alig hogy szemeit kinyitotta, elsötétül a világ, a nagy láng kialszik,
mely az európai államok korhadt gerendáit elégéssel fenyegette.
Waterloonál a gárda megtörik az angol gyalogságon, Anglia meg van mentve
és ősellensége távol szigeten, egyedül, hatalom és trón nélkül pusztul
el. Ezt nem élte át Dickens, ő már nem látta a világ lángját, nem látta,
amint Európa egyik végétől a másikig két tűzoszlop összecsapott,
tekintete Anglia ködébe révedt el. Mint ifjú, nem talál már hősöket, a
hősi kor letűnt. Vannak, akik ezt nem akarják elhinni Angliában, a
rohanó idő küllőit erővel és lelkesültséggel vissza akarják tartani, a
világnak visszaadni a régi, zúgó lendületet… de Anglia nyugalmat akar és
eltaszítja őket. Visszamenekülnek, romantikát hajszolva, titkos
zugaikba, szegény kis szikrákból próbálják a tüzet újra felszítani, de a
sors nem hagyja, hogy kényszerítsék. Shelley beleful a tyrrheni
tengerbe, Byron lord elég lázában Missolunghinál, ez a kor nem tűr többé
kalandokat. A világnak hamúszíne van. Anglia kényelmesen lakomázza fel a
még véres zsákmányt; a polgár, a kereskedő, az ügynök: király, és mint
nyugágyon nyujtózik a trónon. Anglia emészt. Hogy abban az időben
tetszéssel találkozzék egy művészet, digestivnek kellett lennie, nem
volt szabad zavarnia, nem volt szabad vad érzéseket keltenie, csak
simogatni és cirógatni, szentimentális lehetett csak és nem tragikus.
Nem akartak többé borzadályt, mely villámként hasít a szívbe, elállítja
a lélegzetet, megfagyasztja a vért, – hiszen oly jól ismerte mindezt a
valóságos életből, mikor a hírlapok jöttek Francia- és Oroszországból, –
legfeljebb kis hátborzongást kívántak, dorombolást és játékot, mely a
mese színes gombolyagát ide-oda gurítja. Az akkori emberek
kandallóművészetet akartak, könyveket, melyeket kényelmesen a kandalló
mellett lehessen olvasni, míg a vihar csapkodja az ajtófélfákat, s
amelyeknek sok kis veszélytelen lángja úgy pattogjon, mint a kandalló
tüze lángnyelvei, művészetet, mely a szívet felmelegítse, mint a tea s
nem olyat, mely boldogan és lobogva mámorossá teszi. A tegnapelőtti
győzők annyira nyugtalanok lettek, hogy önön erős érzéseiktől is féltek,
csak megtartani és megőrizni akartak, nem merészelni és változtatni
többé. A könyvekben csakúgy, mint az életben, csak jól felhangolt
szenvedélyeket szerettek, nem viharzó extázisokat, mindig csak normális
érzéseket, melyek illemtudóan sétálgatnak. Angliában akkor a boldogság
egyértelmű volt a nyugodt szemlélődéssel, az esztétika az
erkölcsösséggel, érzékiség annyit jelentett, mint prüdéria, nemzeti
érzés: alattvalói hűség, szerelem: házasság. Az élet minden értéke
vérszegénnyé vált. Anglia megelégedett s nem akar semmiféle változást. A
művészetnek, hogy ily jóllakott nemzet értékelhesse, valahogy szintén
megelégedettnek kellett lennie, a fennálló rendet dícsérnie és nem azon
_túl_ akarnia. S a kényelmes, barátságos, könnyen emészthető művészet
utáni vágy megtalálta a maga lángelméjét, mint egykor Erzsébet királynő
kora a maga Shakespearejét. Dickens az akkori Anglia teremtővé vált
művészeti szükséglete. Hírnevét az alkotta meg, hogy kellő percben jött,
s az a tragédiája, hogy úrrá lett rajta ez a szükséglet. Művészete a
jóllakott Anglia kényelmének hypokrita moráljából táplálkozott, s ha nem
rejlenék oly rendkívüli költői alkotóerő művei mögött, ha az érzések
belső színtelensége felett nem ragyogna aranyosan csillámló-villámló
humora, akkor csak annak az angol világnak volna értékes, s számunkra
éppoly közönbössé vált volna, mint az a sok ezer regény, melyet a
csatornán túl ügyeskezű emberek gyártanak. Csak ha az ember egész
lelkéből gyűlöli a viktoriai éra hypokrita korlátoltságát, csak akkor
mérhetjük meg teljes csodálattal annak az embernek zsenijét, aki
ránkkényszerítette, hogy a jóllakott lomhaságnak ezt az utálatos,
visszataszító világát érdekesnek, sőt szeretetreméltónak találjuk, aki
az élet legbanálisabb, prózáját költészetté változtatta.
Dickens soha nem küzdött _ezen_ Anglia ellen. De mélyen, a
tudatalattiban, a művész birkózott benne az angollal. Eredetileg erősen
és biztos léptekkel indult, lassanként azonban elfárasztotta korának
puha, néha szívós, néha lágy homokja és végül mind gyakrabban és
gyakrabban lépett rá a hagyomány kitaposott ösvényére. Dickenst legyűrte
saját kora, s ha sorsára gondolok, mindig Gullivernek a liliputiakkal
való kalandja jut eszembe. Míg az óriás alszik, a törpék ezer kis
szállal kötözik a földhöz, az ébredezőt leszorítják s nem engedik addig
szabadon, míg nem kapitulál és meg nem esküszik, hogy nem sérti meg soha
az ország törvényeit. Az angol tradició így fonta be és tartotta foglyul
Dickenst a névtelenség álmában, sikerekkel láncolta le az angol röghöz,
berántotta a hírnévbe s megkötözte vele a kezeit. Hosszú, szomorú
gyermekség után gyorsíró lett a parlamentben, egyszer megpróbált kis
karcolatokat írni, nem annyira impulzív költői szükségérzetből, mint
inkább azért, hogy bevételét szaporítsa. Az első kísérlet sikerült, egy
ujság szerződtette. Aztán egy kiadó szatirikus széljegyzeteket kért tőle
egy klubhoz, mely tulajdonkép az angol gentryől való karikaturák szövege
lett volna. Dickens belement. És sikerült, minden várakozáson felül
sikerült. A Pickwick-klub első füzetei példa nélküli sikert hoztak, két
hónap mulva Boz a nemzet írója lett. A siker többre késztette és a
Pickwickből regény lett. Ez is sikerült. A kis hálók, a nemzeti dicsőség
titkos bilincsei még szorosabban fonódnak rá. A tetszés egyik műtől a
másikhoz hajszolja, és mindjobban beszorítja a korabeli ízlés
szélirányába. S a tetszésből, pénzbeli sikerből, s a művészi akarat
büszke öntudatából a legkúszáltabban összefont százezer háló most már
szorosan odakötötte, ott tartotta az angol földön, amíg behódolt és
megfogadta magában, hogy sohasem lépi át hazájának esztétikai és
erkölcsi törvényeit. Az angol tradició, a polgári ízlés hatalmába
került, modern Gulliver a liliputok között. Csodálatos fantáziája, mely
sasként lebeghetett volna e szűk világ felett, beleakadt a siker
béklyóiba. Művészeti előretörését, művészi röptét lehúzza a benső
megelégedettség ólomsúlya. Dickens elégedett ember volt. Meg volt
elégedve a világgal, Angliával, kortársaival s azok is ő vele,
kölcsönösen egymáshoz akartak hasonlítani. Nem volt meg benne a fenyítni
képes haragvó szeretet, mely felráz, sarkantyuz és felemel, nem volt meg
benne a nagy művész ősereje, aki Istennel perlekedik, eldobja a világot
és önön akarata szerint formálja újjá. Dickens szelíd, istenfélő volt, a
fennálló rendet jóakaratúan csodálta, örökké gyermeki játékos kedvvel
gyönyörködött benne. Megelégedett volt. Nem akart sokat. Valaha egész
szegény, sorsfeledte, világijedt fiúcska volt, akinek ifjúságát
nyomorult foglalkozások őrölték meg. Akkor tarka, színes vágyai voltak,
de mindenki visszalökte hosszú és makacsul viselt megfélemlítésbe. Ez
égette a lelkét. Gyermekkora volt tulajdonkép egyetlen tragikusan költői
élménye, s itt vettetett el teremtő akarata magva a néma fájdalom
termékeny talajába; legmélyebb lelki vágya az volt, mikor hatása
lehetősége és ereje végtelenbe nyilt, hogy ezt a gyermekkort
megbosszulja. Segíteni akart regényeivel minden szegény, elhagyott,
elfeledett gyermeken, kik, mint egykor ő maga, igazságtalanul szenvedtek
rossz tanítók, elhanyagolt iskolák, közönyös szülők, a legtöbb ember
nembánom, szeretetlen, önző magatartása miatt. Meg akarta menteni
számukra a gyermeki örömök pár színes virágát, melyek az ő lelke
kertjében elhervadtak, mert nem érte jóság harmata. Az élet később
mindent megadott neki, nem volt oka panaszkodni rá, de a gyermekkor
bosszúért kiáltott benne. S költészetének az volt egyetlen erkölcsi
célja, benső életakarata, hogy segítsen e gyengéken, korának
életviszonyain itt akart javítani. Az állam normáit nem tagadta meg, nem
ágaskodott fel ellene, nem rázta ökleit haragosan az egész nemzedék
ellen, a törvényhozók, polgárok, a társadalmi hazugságok ellen, hanem
vigyázatos ujjal mutatott rá itt-ott a nyílt sebekre. Anglia az egyetlen
ország Európában, hol akkor, 48-ban, nem volt forradalom és ő sem akart
felfordulást, ujjáteremtést, csak javítást és javulást, a társadalmi
jogtalanságok jelenségeit, ahol tövisük nagyon élesen és sebzőn vágott a
húsba, le akarta köszörülni, enyhíteni, de sohasem a benső okot, a
gyökeret kiásni és elpusztítani. Mint igazi angol, nem mert az erkölcs
fundamentumához nyúlni, mert a konzervatívnak az szentek szentje, oltár,
evangélium. Korának ez a megelégedettsége, langyos temperamentumának
párlata a legjellemzőbb Dickensre. Sem hősei, sem ő nem akartak sokat az
élettől. A balzaci hős mohó és uralomvágyó, hatalom utáni nagyravágyó
kívánságok égnek benne. Semmi sem elég neki, mindegyik éhes,
világhódító, felforgató, anarchista és zsarnok egyszemélyben. Napoleoni
a temperamentumuk. Dosztojevszkij hősei is tüzesek és rajongók, akaratuk
ereje elhajítja a világot és isteni elégedetlenséggel nyúl a való életen
túl az igaz élet felé, nem polgárok és emberek akarnak lenni, hanem
minden alázatosságon átragyog mindegyiken a veszedelmes gőg: üdvözítőnek
lenni. A balzaci hős leigázni, Dosztojevszkij hőse meggyőzni akarja a
világot. Mindegyikük a mindennapiságon túl van íjjra feszítve, s a nyíl
iránya a végtelen. Dickens alakjai mind szerények. Istenem, mit is
akarnak? Egy évre száz fontot, csinos asszonyt, egy tucat gyereket, jó
barátoknak barátságos terített asztalt, London mellett kerti házat, az
ablak előtt zöld lombokkal, kis kerttel és egy marék boldogsággal.
Ideáljuk nyárspolgári, kispolgári: ezzel számolnunk kell Dickensnél.
Hősei bensőjükben nem kívánják a világ rendjének megváltoztatását, nem
akarnak sem gazdagok, sem szegények lenni, csak a kényelmes középszert
akarják, a boltosok és napszámosok bölcs életigazságát, mely oly
veszedelmes a művészre. Dickens ideáljai felvették a szegény környezet
színeit. Művei mögött mint alkotó, mint a kaosz megfékezője, nem haragos
Isten áll gigászian és emberfelettin, hanem megelégedett szemlélő,
loyalis polgár. Dickens összes regényeinek polgári a levegője.