könyveiben megörökített. Csalódottan, mert minden álmát összetörte a
kiméletlen világ, mely nem szereti a szegényeket és kezdőket, begubózott
csendjébe és önmagából világszimbólumot teremtett. Világot, mely az övé
volt, melyen uralkodott, s amely vele együtt pusztult el. A valóság
elszáguldott mellette és nem is nyúlt utána, oda volt láncolva
íróasztalához, alakjainak erdejében élt, mint Magus a műgyüjtő, képei
között. Huszonöt éves korától kezdve a valóság alig érdekelte máskép,
mint anyag, tüzelőszer, amellyel külön világa lendítőkerekét hajthatta s
ha kivételt tett, tragédia lett belőle. Szinte tudatosan ment el az élő
valóság mellett, mert az a nyugtalanító érzése volt, hogy reá nézve csak
fájdalmat hozó lehet saját és ama világ bármely érintkezése. Este nyolc
órakor kimerülten hullott az ágyba, négy órát aludt s éjfélkor
felkeltette magát; mikor hangos környezete, Páris égő szemét lehúnyta,
mikor homályba borultak a zúgó utcák, a világ eltűnt, akkor támadt fel
az övé, s akkor építette fel a maga világát, a másik mellett, külön maga
eldarabolta elemekből, órákon át lázas extázisban élt, lankadó érzékeit
újra s újra feketekávéval ajzva fel. Így dolgozott napi tíz, tizenkét,
néha tizennyolc órán át, míg valami kiragadta ebből a világból vissza a
valóságba. A felébredés e perceiben lehetett az a tekintete, melyet
Rodin örökített meg szobrán, a végtelen egekből felriadás, a felejtett
valóságba visszazuhanás, ez a borzalmasan nagyszerű, majdnem sikoltó
tekintet, a borzongó vállon a ruhát összefogó kézzel, az álomból
felriasztott alvajárónak mozdulatával, akire valaki durván rákiáltott,
nevén szólítva. Egy költőnél sem volt a művébe felolvadás, az elmerülés
intenzitása, álmaiban való hite ily erős, a hallucináció sehol oly közel
az öncsalás határához. Az izgalmat nem mindig tudta megállítani, mint
egy gépet, a hatalmasan forgó lendítő kerékre nem mindig tudott megálljt
kiáltani, tükrözést és valóságot megkülönböztetni, ezen és ama világ
közt éles határvonalat húzni. Egész könyvet töltenek meg az adomák,
mennyire hitt a munka lázában alakjai létezésében, tréfás és mégis
gyakran kegyetlen adomákkal teli könyvet. Barátja nyit rá, Balzac
rémülten rohan elébe: «Képzeld, a szerencsétlen megölte magát» s csak
mikor barátja ijedten hőköl vissza, veszi észre, hogy akiről beszélt,
hősnője, Grandet Eugénia, csak az ő csillagkörében élt. S ami ezt az
állandó, intenzív, sőt tökéletes hallucinációt az őrültek házába való
patológikus rögeszmétől megkülönbözteti, csak a külső élet s a kigondolt
valóság törvényeinek azonossága, a lét azonos okozati összefüggései,
alakjainak nem is annyira életformái, mint inkább életlehetőségei, akik
mintha most érkeztek volna valahonnan s alig hogy szobája küszöbét
átlépik, már benne vannak műveiben. Ám ami e rögeszmének tartósságát,
szívósságát és befejezettségét illeti, ez az elmerülés a tökéletesen
monomániás ember elmélyedése volt, munkássága több mint szorgalom: láz,
mámor, álom és önkívület. Az elbűvölés palliativ szere volt, altatószer,
mely elfeledtette vele nagy életszomjúságát. Maga bevallotta, – aki
élvezni és pazarolni úgy tudott, mint senki más – hogy ez a lázas
tevékenység élvezeti eszköz volt számára. Az ilyen korláttalan megkívánó
minden más szenvedélyről csak úgy tudott lemondani, ha pótolta mással,
mint könyveinek monomániákusai. Az életérzés minden felkorbácsolását,
szerelmet, féltékenységet, kártyát, gazdagságot, utazást, hírt és
győzelmet nélkülözhetett, mert alkotásaival hétszeresen kárpótolta
magát. Az érzékek oly balgák, mint a gyermekek. A valódit a hamistól, a
csalókát az igazitól nem bírják megkülönböztetni. Jól akarnak csak
lakni, mindegy: élménnyel vagy álommal. Balzac egész életében megcsalta
érzékeit, élvezeteket hazudott nekik, ahelyett, hogy tényleg adott volna
belőlük, éhségüket ételek illatával csillapította, melyeket meg kellett
vonni magától. Szenvedélyesen résztvett teremtette alakjainak
élvezeteiben: ez volt az élménye. Hiszen ő volt, aki most azt a tíz
Lajosaranyat odadobta a játékasztalra, aki reszketve állt ott, míg a
roulette forgott, aki a nyereség csengő halmazát égő újjakkal beseperte,
s ő volt az, aki a színházban a nagy sikert kivívta, aki csapatával a
magaslatokat megrohamozta, földalatti aknáival a tőzsdét alapjaiban
megrendítette, teremtményeinek minden gyönyörűsége tulajdona volt, ők
voltak az extázisok, melyekben külsőleg oly szegényes élete kiélte
magát. Úgy játszott ezekkel az emberekkel, mint Gobsec, az uzsorás, a
pénzkölcsönért reményvesztetten hozzájött megkínzottakkal, akikre horgát
kivetette, s akiknek fájdalmát, gyönyörét és kínját úgy figyelte meg,
mint a többé-kevésbbé tehetséges színészek játékát. S az ő szíve szólal
meg Gobsec piszkos köntöse alatt: «Azt hiszi, nem fontos az, ha az ember
így behatolhat az emberi szív legrejtettebb redőibe, ha ott oly mélyre
hatolunk, hogy mezítelen látjuk magunk előtt?» Ő, az akarat varázslója,
máséból olvasztott magának álomból életet. Azt beszélik róla, hogy
ifjúságában padlásszobájában, mikor szerény vacsoráját, a száraz
kenyeret ette, az asztalra krétával rajzolta rá a tányérok körvonalait
és középre válogatott kedvenc ételei nevét írta be, hogy a száraz
kenyérben pusztán akarata szuggeszciójával a legpazarabb ételek ízét
érezhesse. S amint az ízt úgy ízlelte hite szerint, mint ahogy
valóságban ízlett volna, valószínűleg úgy szívta korlátlanul magába az
élet minden ingerét könyvei elixirjéből, szegénységét megcsalta
alattvalói gazdagságával és pazarlásával. Örökös adósságok gondja közt,
hitelezőktől zaklatottan, bizonnyal valami érzéki gyönyörűséget érzett,
mikor leírta: százezer frank évjáradék. Ő volt az, aki duskált Magus
Elie képeiben, aki mint Goriot apó szerette azt a két grófnőt, aki
Seraphitussal szédítő magasra szállt Norvégia soha nem látta fjordjai
fölé, aki Rubemprével élvezte az asszonyok tekintetében a csodálatot, ő
maga volt, aki mindez emberekből a gyönyörűséget úgy ontotta ki, mint a
lávát, akiknek a föld édes és keserű füveiből örömet és bánatot főzött.
Nem volt még költő, aki így együtt élvezett volna alakjaival. Épp azokon
a helyeken, hol az úgy kívánta gazdagság bűbáját írja le, még erotikus
kalandjainál is erősebben érezzük a magamegbűvölte mámorát, a magányos
ember ópiumálmait. Ez volt legmélyebb szenvedélye, a számoszlopok fel-
és levonultatása, a mohó nyerészkedés és a nagy összegek elolvadása, a
tőkének kézről-kézre dobálása, mérlegekben duskálás, az értékek viharos
zuhanása, a végtelenbe érő felemelkedések és bukások. Mint valami
záport, úgy zúdít rá milliókat egy koldusra, gyönge kezek közt elolvadni
enged tőkéket, mint higanyt, gyönyörködve festi a Faubourgok palotáit, a
pénz bűbáját. Ezt a szót: millió, milliárd, dadogja valami ájult,
tovább-már-nem-bírom-mondani módon, az érzéki megkívánás végső
hörgésével. A termek pompás berendezése úgy sorakozik fel kéjesen, mint
egy szerail asszonyai, a hatalom jelvényeit úgy ragyogtatja meg, mint a
koronagyémántokat. Ez a láz beégette magát kézirataiba is. Látni, mint
dagadnak meg az előbb nyugodt, formás sorok, mint a haragvó homlokán az
erek, mint ingadoznak, gyorsulnak, egymást őrülten kergetik, s látszik
rajtuk a kávé nyoma, mellyel a kimerült idegeket előre hajszolta, szinte
hallani a nyugság nélküli túlfűtött gép kattogó lihegését, az alkotó
fanatikus, mániákus vonaglását, az ige e Don Juanjának sóvárgását, egy
emberét, aki mindent birtokolni s mindenen uralkodni akar. Látjuk – mert
sohasem volt megelégedve magával – a korrektura ívekben viharos
kitörését, melyek merev szerkezetét újra s újra feltépte, mint a
lázbeteg a sebkötést, hogy a már merevedő, kihülő testbe mégegyszer
beleöntse sorainak lüktető piros vérét.
Ezt a titáni munkát nem lehetne megérteni, ha nem telt volna benne
gyönyörűsége s még annál is több: egy oly embernek volt egyetlen
életlehetősége, aki aszkéta módra lemondott a hatalom minden más
formájáról, egy túlszenvedélyesnek, kinek egyetlen megnyilatkozási módja
a művészet volt. Egyszer-kétszer futólag beleálmodta magát más matériába
is. Próbálkozott a gyakorlati élettel, amikor egyszer teremtő erejében
kétségeskedve a pénz igazi hatalmát akarta, spekuláns lett, nyomdát és
ujságot alapított. De a sors sajátos iróniája, melyet készen tart az
eretnekek számára, hogy ő, aki könyveiben mindent tudott, a tőzsde
embereinek fogásait, a kis és nagy üzletek ravaszkodásait, az uzsorások
furfangját, aki ösmerte minden tárgy értékét, aki műveiben száz és száz
embernek teremtett exisztenciát, helyes céltudatossággal nyert nagy
vagyonokat, aki Grandet, Popinot, Crevel Goriot, Bridau, Nuncingen,
Wehrbrust és Gobsecet gazdaggá tette: elvesztette egész tőkéjét,
csúfosan megbukott és csak az adósságok rettentő ólomsúlya maradt meg
neki, amelyet aztán széles teherhordó vállain életének félévszázadán
lihegve kellett hurcolnia, a leghallatlanabb munka rabszolgájaként, mely
alatt egy nap megpattant erekkel szótlan rogyott össze. Borzasztóan
megbosszulta magát az elhagyott szenvedély féltékenysége, az egyetlen
szenvedélyé, melynek odaadta magát. Még a szerelem is, mely másnál
átélés és valóság csodálatos egybeálmodása, nála álomból lett élménnyé.
Hanska grófnőt, aki később felesége lett, az «étrangère»-t, akihez
azokat a híres leveleket írta, már akkor szenvedélyesen szerette, mikor
még nem is látta, szerette már akkor, mikor még olyan elképzelés volt,
mint az aranyszemű lány, mint Delphine és Grandet Eugénia. Aki igazi
író, annak a teremtésen s megálmodáson kívül minden más szenvedély csak
tévelygés. «L’homme des lettres doit s’abstenir des femmes, elles font
perdre son temps, on doit se borner á leur écrire, cela forme le style»
az író tartózkodjék a nőktől, elpazaroltatják vele az idejét, csak írni
szabad nekik, ez stílusképző, mondta Téophile Gautiernak. Szívből nem is
Hanska asszonyt szerette, hanem hozzá való szerelmét, nem azokat a
helyzeteket amelyeket átélt, hanem azokat, melyeket kigondolt, s a való
utáni szomjúságát addig csillapította illuziókkal, addig játszott
képekkel és jelmezekkel, míg mint a legizgatóbb jelenetekben a színész,
maga is hitt szenvedélyében. Az alkotás szenvedélyének szüntelen
áldozott, az elégés benső folyamatát addig tartóztatta fel, míg a tűz
fellángolt, kitört, mig tönkrement belé. Élete, mint rejtelmes
novellájának elvarázsolt szamárbőre, minden új kívánság teljesültén,
minden új könyvével összébb zsugorodott és mint a játékos a kártyának,
az iszákos a bornak, az ópiumszívó a baljós végzetes pipának, a kéjenc
az asszonyoknak, úgy lett áldozata monomániájának. Tönkrement vágyainak
túlságos beteljesülésén.
Az csak természetes, hogy ily kolosszális akarat, mely vérrel, élettel s
feszültséggel úgy telített meg álmokat, hogy hullámzásai époly erősek
lettek, mint a valóság tüneményei, hogy ily rendkívüli varázserejű
akarat az élet titkát saját mágiájában látta és önmagát világtörvénnyé
emelte. Nem lehetett annak tulajdonképeni bölcselete, aki semmit sem
árult el önmagáról, s aki nem volt talán más, mint örök változó, akinek
nem volt szüksége alakra, mint Proteusnak, mert mindenkit megtestesített
magában, aki mint egy dervis, kóbor szellem, ezer alak testébe rejtőzött
és életének útvesztőjében eltűnt, ma optimista, altruista, holnap
pesszimista és relativista, aki úgy kapcsolta ki és be magában a
véleményeket és értékeket, mint a villamos áramot. Senkinek se adott
igazat, de semmit se helytelenített. Balzac csak elfogadta a mások
véleményét – épousé les opinions des autres, nincs megfelelő magyar
kifejezés arra, mikor valaki spontán átveszi mások véleményét anélkül,
hogy azonosítaná magát vele – behatolt alakjainak pillantásába,
szívkamrájába és szenvedélyeik és bűneik sodrában velük tartott. Egyet
talált csak igaznak és változhatlannak: hatalmas akaratát, ezt a
szezámos varázsszót, mely neki, az idegennek, ösmeretlen emberlelkek
barlangát felnyitotta, levezette érzéseik sötét mélységébe, ahonnan
élményeik legnemesebb drágaköveivel megrakodva újra felbukkanhatott.
Hajlott rá jobban, mint bárki más, hogy az akaratnak a szellemin is túl
az anyagi világra ható erőt tulajdonítson, hogy életelvnek és
világtörvénynek érezze. Tudta hogy ez a fluidum, az akarat, mely egy
Napoleonból kisugározva a világot megrázta, birodalmakat döntött meg,
fejedelmeket teremtett, milliók sorsát összekúszálta, hogy ez az
anyagtalan rezgés, a szellemnek tisztán légköri nyomása kell, hogy az
anyagban is nyomot hagyjon, arcvonásokat átszobrászoljon és a test egész
fizikumába beömöljön. Mert amint a pillanatnyi felindulás minden
embernél emeli az arckifejezés erejét, még ostoba arcokat is megszépít,
mennél inkább képes a tartós akarat, az állandó szenvedély az arcvonások
anyagát kiformálni! Balzac úgy nézett fel az emberarcra, mint kőbevésett
életakaratra, ércbeöntött jellemzésre, s amint a régész megkövesült
maradványokból egész ős kultúrát bír felösmerni, a költő feladatául
tekintette, hogy egy emberarcból, a körüle lebegő légkörből belső
kultúráját megösmerje. Ez az arcisme kedveltette meg vele Gall
tanítását, aki az agyban székelő képességek térképét rajzolta meg, ezért
tanulmányozta Lavatert, aki a történelemben nem látott egyebet, mint
hússá és vérré vált életakaratot, mintegy kifelé fordult karaktert.
Mindent szeretett, ami elősegítette ezt a bűvészetet, a belső és külső
titokzatos kölcsönhatását. Hitt Mesmer tanításában, az akaratnak egy
médiumról másikra való mágneses átvitelében, hitt abban, hogy az újjak
akaratkisugárzó tűzhálók, ezt a nézetet egybekapcsolta Svedenborg
misztikus átszellemítéseivel, s ezt a még teoriává sem sűrűsödött
kedvtelését Lambert Louisnak, kedvencének tanításában foglalta egybe,
aki «chemiste de la volonté», az akarat vegyésze volt, különös, fiatalon
elhalt valaki, kiben Balzac különösmód egyesítette önarcképét és benső
tökéletesbülés utáni vágyát s akihez minden alakja közt legtöbbet vett
saját életéből. Minden arc olyan volt előtte, mint megoldásra váró
rejtvény. Azt állította, hogy minden arcban valamely állat képe
ismerhető fel, hitte, hogy titkos jelről felösmerhető, ki van halálra
szánva s azzal dicsekedett, hogy minden járókelőnek foglalkozását
arcáról, mozdulatairól és ruházatáról le tudja olvasni.
De a meglátás legfőbb bűvészetét még nem is ebben az intuitiv
felismerésben látta, hiszen ez csak a létezőt, a jelenlevőt mutatta.
Mélységesen vágyott azokhoz hasonlítani, akik központosított erőkkel
nemcsak a pillanatnyit, hanem a mult nyomait és a jövendőt is
kiszimatolják egy kinyujtott kézből, szeretett volna a tenyérjósok,
jövendőmondók, horoskop-felállítók, «látók», s mindazok testvére lenni,
akiknek megadatott a «seconde vue» adománya, akik azt állítják, hogy a
külsőből a belső életet, határozott vonalakból a határtalanságot tudják
felismerni s a tenyér vékony vonalaiból meglátják a bejárt életutat s a
jövőbe vezető homályos ösvényt. Ilyen bűvészlátása Balzac szerint csak
annak van, aki intelligenciáját nem forgácsolja szét ezer irányba, hanem
– a koncentráció gondolata Balzacnál unos-untalan visszatér – egyetlen
cél felé fordulva, mindent erre tartogat magában. A «seconde vue»
adománya nemcsak a bűvészeké és a látnokoké, a seconde vue, a hirtelen
látnoki felismerés, a zseni kétségbevonhatlan ismertető jele, meg van az
anyáknál gyermekeikkel szemben, Despleinnél, az orvosnál is megvan, aki
a beteg zavaros betegség-képéből kínlódása okát és valószínű
élettartamát határozza meg, meg van Napoleonnál, a zseniális
hadvezérnél, aki azonnal felösmeri a helyet, ahová brigádjait bedobja,
hogy a csata sorsát eldöntse, a csábító Marsaynak is birtokában van, aki
a futó pillanatot ragadja meg, melyben bármely asszony elbukik,
Nuncingen, a tőzsdejátékosnak, aki kellő pillanatban robbantja ki a nagy
tőzsdei coupot; a lélek égboltja mindezen csillagjósai befelé hatoló
pillantásuknak köszönik tudományukat, mellyel, mint valami
messzelátóval, olyan horizontokat is meglátnak, hol a puszta szem csak
szürke kaoszt vesz észre. A költő látomása és a tudós levezetése, a
villámgyors, hirtelen megértés és a lassú logikus felismerés közt itt
rejlik a rokonság. Balzac, aki néha maga is értetlenül állt ösztönös
áttekintő képessége előtt, s aki talán gyakran rémülten, bódult fejjel
nézhetett megfoghatatlan életművére, a meg nem mérhető filozófiájához,
misztikumokhoz volt kénytelen menekülni, melyhez már nem volt elég de
Maistre közkeletű katolicizmusa. S benső lényébe beoltott ez a csepp
bűvészet, ez a megfoghatatlan, melytől művészete nemcsak az élet
vegyésze, hanem aranycsinálója lett, mutatja határértékét az utódokkal,
az utánzókkal, kivált Zolával szemben, aki követ kőre hordott össze ott,
ahol Balzacnak csak a varázsgyűrűt kellett megforgatni s máris ezer
ablaku palota szökkent magasba. Bármily hatalmas is életműve
erőkifejtése, az első benyomás mégis bűvészet és nem munka, nem
kölcsönzött, hanem ajándékozó és gazdagító élet.
Mert Balzac – s ez áthatlan felhőként lebeg mint titok alakja körül – az
alkotás éveiben nem tanult és nem kísérletezett többé, nem figyelte az
életet, mint Zola, aki regényírás előtt minden egyes alakjáról
bordereaut készített, nem mint Flaubert, aki újjnyi vékony könyvéhez
egész könyvtárakat buvárolt át. Balzac ritkán tért vissza abba a
világba, mely regényeinek világán kívül esett, mint börtönbe, be volt
zárva álmainak világába, odaszögezve a munka kínpadához s inkább
megbizonyosodást, mint információt hozott magával, ha egyszer-egyszer
futólag kiruccant a való világba, ha kiadóival ment veszekedni, vagy
korrekturát vitt a nyomdába, egyik barátjánál ebédelt, vagy Páris
régiségboltjait kutatta át. Mert mielőtt még az íráshoz fogott volna,
valami titokzatos módon már áthatotta az egész élet tudománya, ott
hevert benne összegyüjtve, felraktározva. Shakespeare szinte misztikus
alakja mellett ez a világirodalom legnagyobb rejtélye: hogyan, mikor,
honnan gyüjtötte be ezt a roppant, minden foglalkozási ágból, anyagból,
vérmérsékletből, jelenségekből összehordott készletét. Hiszen csak
fiatal éveiben, három-négy esztendeig volt foglalkozása, írnok egy
ügyvédnél, majd kiadó, aztán diák, de ezekben az években mindent magába
szívott, tények teljességgel megmagyarázhatlan, beláthatatlan tömegét,
mindenféle karakterek és jelenségek ösmeretét. Tekintete borzasztó
erővel, mohón szívhatta fel, amivel útján találkozott, mint egy vampir
ragadta magához belsejébe, emlékezőtehetségébe, hol semmisem sárgult el,
nem tűnt el, nem keveredett s nem romlott el, minden ott hevert rendben,
begyüjtve, feltornyosulva, mindig készenlétben, lényeges oldalával
kifelé fordulva, szinte rugókra járó frissességgel pattanva fel, ha
akaratával és óhajával csak megérintette őket. Mindentudó volt Balzac,
ösmerte a pereket, a csatákat, a tőzsdemanővereket, a telekspekulációt,
a vegyészet titkait, az illatszergyárosok fortélyait, a művészek
fogásait, a teologusok vitatkozásait, a hírlapok üzemét, a színházak s
egy másik színpad, a politika, szemfényvesztését. Ösmerte a vidéket,
Párist, a világot ő, a «connaisseur en flânerie» úgy olvasott az utcák
kúsza vonalaiban, mint egy könyvben, tudta minden házról, mikor, kinek a
számára és ki építette, az ajtók feletti címerek heraldikáját
kihüvelyezte, az építési stílusról ráösmert a korra, tudta a lakbérek
nagyságát, emberekkel népesítette be az emeleteket, butorokat rakott a
szobákba, boldogság vagy szerencsétlenség légkörét fújta rájuk és a sors
láthatatlan hálóját szőtte egyik emeletről a másikra fel. Enciklopedikus
ismeretei voltak, tudta mit ér egy Palma di Vecchio festmény, mennyibe
kerül egy hold legelő, egy csipkecsokor, úri fogat és szolgatartás,
ösmerte a divaturacsok életét, akik adósságok közt vegetálva, egy évben
húszezer frankot költenek; s ha két lappal tovább lapozunk, íme a
szegényes évjáradékból élő exisztenciája, akinek kínosan kicirkalmazott
életében már katasztrófát jelent egy elszakadt esernyő, betört
üvegtábla. Ismét pár lappal odább, az egészen szegények közt vagyunk,
követi őket, amint pár sousjukat megkeresik, a szegény auvergnei
vízhordót, akinek egyetlen vágya, hogy ne maga húzza hordóját, hanem egy
kis, egészen kis lovacskát vehessen, ösmeri a diákot, és a varrónőt, a
nagyváros e vegetáló teremtményeit. Ezer vidék tárul fel készen arra,
hogy sorsainak alakító hátteréül szolgáljon, s mindegyiket tisztábban
látja egy rápillantásra, mint mások, akik évekig ott éltek. Mindent
tudott, amit csak egyszer futólag súrolt tekintete, s – ez a művész
sajátságos paradoxonja – azt is tudta, amit soha nem ismert, álmaiból
rajzolta meg Norvégia fjordjait és Saragossa sáncait és olyanok voltak,
mint valóságban. Meglátásának villámgyorsasága megriasztó. Úgy tűnik
fel, mintha s mindazt, amit mások eltakarva, ezerféle öltözékben láttak,
azt ő meztelen és csupaszon ösmerte meg. Minden dolgon látott egy jelt,
minden tárgyhoz volt egy kulcsa, mellyel a felületet megnyithatta, hogy
bensőjüket megmutathassák neki. Megnyiltak előtte az arcok, s úgy
hullott tudatába minden, mint a gyümölcsből a mag. A lényegtelenségek
redőzetéből egy rántással szakítja ki a lényegest, nem rétegről-rétegre
lassan vájva, hogy egészen kiáshassa, hanem mintegy puskaporral
robbantva fel az élet aranybányáit. S a valóságos életformákkal együtt
megragadja a megfoghatatlant, a boldogság és balsors gáznemű felettük
lebegő légkörét is, az ég és föld közt himbálózó megrázkódtatásokat, a
közeli exploziókat, a levegő tornádóit. Amit mások, mint valami
üvegszekrényben hidegen és nyugodtan, körvonalokban láttak meg, azt
bűvészi érzékenysége úgy sejti meg, mint a hőmérő oszlopa a levegő
melegségét.
Balzac lángesze ebben a borzasztóan nagy összehasonlíthatlanul ösztönös
tudásban van. Amit még a művészhez tartozónak vélünk: az erőelosztást,
rendezést, alakítást, egybetartást és feloldást, azt már nem érezzük oly
tisztán Balzacban. Azt lehetne mondani, hogy annyira zseni volt, hogy
már nem is lehet művésznek nevezni. «Une telle force n’a pas besoin
d’art». Ekkora erőnek nincs szüksége művészetre, ez a mondás rá is
illik. Oly grandiózus nagy erő volt az övé valóban, hogy ellenszegült
minden szelidítésnek, mint az őserdők vadjai, oly szép ez az erő, mint
egy dsungel, rohanó vízár, zivatar, mint minden dolog, melyeknek
szépsége egyedül kifejezésrejutásuk erejében rejlik. Ennek a szépségnek
nincs szüksége szimmetriára, díszletezésre, segítő gondos elosztásra,
mert erejének korláttalan sokféleségével hat. Balzac sohase komponálta
regényeit előre, úgy elveszett bennük, mint egy nagy szenvedélyben, úgy
dőzsölt bennük, mintha selymek vagy meztelen friss női test volnának.
Alakokat vázol, Franciaország összes megyéiből, családjaiból,
osztályaiból úgy sorozza be őket, mint Napoleon katonáit, ezredekbe
osztja őket, egyiket huszárnak, másikat tüzérnek, harmadikat a trénhez,
fegyverük serpenyőjére puskaport önt és aztán átengedi őket benső
fékezhetlen erejüknek. A Comedie Humaineből – szép, bár utólag írt
előszava dacára, – hiányzik az átgondolt terv. Mert az életben sincs
tervszerűség, ezért ez is tervszerűtlen, nem akar erkölcsi célzatot, sem
áttekintést, örökké változón az örökké változót akarja bemutatni, ebben
az apályban és dagályban nincs tartós erő, csak pillanatnyi hatás, mint
a hold titokzatos vonzásában, testnélküli, felhőből és fényből szőtt
légkör, amelyet korszaknak neveznek. Ennek az új világrendszernek
egyetlen törvénye, hogy mindaz, ami egyidőben egymásra hat, önmagát is
megváltoztatja, senki sem hat korlátlanul, mint egy Isten, aki csak
kívülről löki az eseményeket, hanem az összes emberek, akiknek változó
csoportosulása teremt meg egy korszakot, maguk viszont ennek a
korszaknak teremtményei, mert erkölcsük, érzéseik éppoly felépítmények,
mint ők maguk. Hogy minden csak viszonylagosság; amit Párisban
erkölcsnek hívnak, az már bűn az Azori-szigeteken, hogy nincsenek örök
fogalmak, s hogy a legszenvedélyesebb embereknek úgy kell értékelniök a
világot, mint Balzac az asszonyt értékeli: annyit ér, amennyibe kerül. A
költőnek, mert nem adatott meg neki – hisz ő is kora gyermeke, terméke –
ebből a forgandóságból maradandót alkotni, csak az lehet a feladata,
hogy korának légköri nyomását, szellemi állapotát vázolja, a társadalmi
erők kölcsönhatását, melyek a molekulák millióiba lelket adtak,
összeillesztették és aztán szétdarabolták őket. A társadalmi
légáramlatok meteorologusának, az akarat matematikusának, a szenvedélyek
kémikusának, a nemzeti ősformák geologusának sokoldalú tudósnak kell
lennie, aki korának testét mindenféle tudományos eszközzel megvizsgálja
s kikopogtatja, egyben pedig mindenféle tény gyüjtőjének, a tájak
festőjének, eszmék katonájának: ilyenné válni volt Balzac becsvágya s
ezért volt oly fáradhatlan a grandiózus és a legparányibb dolgok
felrajzolásában egyaránt. Életműve, Taine szavával élve, Shakespeare óta
az emberi dokumentumok leghatalmasabb tárháza. Sajnos, kortársainak és
sok mai embernek szemében Balzac csak regényíró. Ha így szemléljük, az
esztétika szemüvegén át nézzük, nem látszik oly emberfölötti nagynak.
Voltakép kevés standard munkát írt. De Balzacot nem egyes műveiből kell
megítélni, hanem az összességből, úgy kell ránézni, mint egy tájra,
melynek völgyei és hegyei, határtalan horizontja, áruló szakadékai és
rohanó árja van. Vele kezdődik, sőt ha Dosztojevszkij nem jött volna,
azt mondtuk volna, vele végződik a regénynek, mint a lelki világ
enciklopédiájának gondolata. Előtte a költők csak kétféle módon tudták
az események lusta motorját megindítani: vagy kívülről ható véletleneket
szerkesztettek, ami éles szélként kapott a vitorlákba s előrehajtotta a
járművet, vagy belülről ható erőül egyedül az erotikus ösztönt, a
szerelmi bonyodalmat választották. Balzac «transponálta» az erotikumot.
Kétféle vágyakozót ismert (mert mint említettük, csak a vágyakozók, az
ambiciózusak érdekelték), a tulajdonképeni értelemben vett erotikust,
tehát néhány férfit és csaknem valamennyi nőt, akiknek csillaga egyedül
a szerelem, e csillag alatt születnek és pusztulnak el. De hogy az
erotikában felolvadó erők nem az egyedüliek, hogy a szenvedélyek
bonyodalma más embereknél egy csöppel sem kisebb, s anélkül, hogy a
mozgató őserő elporzanék, vagy szétforgácsolódnék, más formákban és más
szimbolumokban éli ki magát, ezzel az erőteljes felismeréssel Balzac
regényművészete óriásan sokoldalúvá vált.
De még egy másik forrásból is táplálta Balzac regényeit: belevitte a
pénzt! Mert semmiféle állandó értéket nem ismert el, mint kortársainak
titoknoka, mint a viszonyok statisztikusa pontosan megfigyelte a dolgok
külső, erkölcsi, politikai, esztétikai értékét és különösen a tárgyaknak
azt az általános érvényű értékét, mely korunkban csaknem megközelíti a
tárgyak abszolut értékét: a pénzértéket. Mióta az arisztokrácia előjogai
megszüntek, a társadalmi különbségek nivellálódása folytán a társadalmi
élet mozgató ereje, vére a pénz lett. Minden tárgyat értékével, minden
szenvedélyt a hozott anyagi áldozattal, minden embert bevételével lehet
meghatározni. Balzac azt is feladatául tűzte ki, kikutatni, hogy a
lelkiismeret bizonyos atmoszférájának mily számok felelnek meg. A pénz
körforgásban van regényeiben. Nemcsak a nagy vagyonok gyarapodását és
széthullását, a tőzsde vad spekulációit írta le, nemcsak a nagy
csatákat, hol épp annyi energiát használnak fel, mint Lipcsénél vagy
Waterloonál, nemcsak a fösvénységből, gyűlöletből, pazarlási vágyból,
ambicióból pénzgyüjtők húszféle típusát, nemcsak azokat az embereket,
akik a pénzt a pénz kedvéért szeretik, azokat, akik a pénzben csak a
szimbólumot szeretik, azokat, akiknek a pénz csak eszköz céljaik
eléréséhez, de Balzac volt az, aki elsőnek s merészen ezer példában
mutatta be, hogy a pénz még a legfinomabb, legnemesebb, leglelkibb
érzésekbe is beleszivárog. Amint mi az életben akaratlanul, az ő hősei
is mind számolgatnak. Kezdői, amint Párizsba jönnek, hamar megtanulják,
mibe kerül egy látogatás a jó társaságban, elegáns ruhák, fényes cipők,
új fogat, lakás, cselédség, ezer és ezer apróság, melyet mind megtanulni
és megfizetni kell. Ösmerik, milyen sorscsapás az, ha lenézik őket
divatjamult mellényük miatt, hamar rájönnek, hogy csak a pénz vagy a
pénz látszata nyitja meg az ajtókat s ezekből az apró szüntelen
megaláztatásokból nőnek ki a nagy szenvedélyek és a szívós kitartások.
Balzac velük megy. Kiszámítja a pazarlók kiadásait, az uzsorások
kamatjait, a kereskedők hasznát, a dandyk adósságait, az összegeket,
melyekkel a politikusokat megvesztegetik. S mert a pénz az egyetemes
becsvágy anyagi lecsapódása, mert behatol minden érzésbe: a társadalmi
élet, a beteg test kriziseit, kórtanát megösmerendő mikroszkópiai
vizsgálat alá vette a vért, hogy aranytartalmát némikép megállapíthassa.
Mert minden élet ezzel van telítve, a meghajszolt tüdőknek ez az
oxigénje, senki sem nélkülözheti; a becsvágyónak szüksége van rá
becsvágyához, a szerelmesnek boldogságához és hogy legkevésbé
nélkülözheti a művész, azt legjobban tudta ő maga, aki vállain százezer
frank adósság Atlaszát hordta, ezt a borzasztó súlyt, melyet néha a
munka extázisában egy-egy pillanatra lehajított vállairól s amely végül
mégis rázuhant s összetörte.