KULTURA ÉS TUDOMÁNY
STEFAN ZWEIG
HÁROM MESTER
BALZAC, DICKENS, DOSZTOJEVSZKIJ
BEVEZETTE ÉS FORDÍTOTTA
TÉREY SÁNDOR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
STEFAN ZWEIG
HÁROM MESTER
BALZAC, DICKENS, DOSZTOJEVSZKIJ
BEVEZETTE ÉS FORDÍTOTTA
TÉREY SÁNDOR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
KIADÁSA
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
BEVEZETÉS.
Stefan Zweig.
A háborút megelőző kilencvenes és kilencszázas évekre úgy nézünk ma
vissza sóvárgó vágyakozással, mint Ovidius az aranykorra. Ezek az évek
tele voltak valami boldog lendülettel, nagy és tiszta eszményekkel. A
technika haladása közelebb hozta az embereket, a határok nem voltak
tilalomfák. Minden nemzetben felragyogott egy-egy nagy elme, a szociális
haladás, béke, emberszeretet, testvériesülés bajnokai. Így hittük. Ám
Thomas Mann azt mondja: «tévedés; ez a nehány évtized nem jelentett
haladást, csak az emberiség nagy lélekzetvétele volt két háború között…
De mégis: nagy és szabad lélekzetvétel volt és ő sem tagadhatja, hogy
fehér köntösben új szellemi ideák léptek a világ színpadára oly megváltó
önzetlenséggel, aminő csak egyszer volt a világon.»
Ebben az arasznyi időben megdöbbentő gyorsan változtak az irodalmi
irányok, keletkeztek, eltűntek, mintha a nagy kataklizma előtt az
emberiség mindent ki akart volna próbálni. Bécs külön sziget volt a
torlódó áramlatok közt. A nagy város, az intellektualizmus legjobb
otthona, műveltségében volt már valami túléltség. A zenélőóra finoman
szólt, de kerekei megkoptak. Egy évtizednek sem kellett elmúlni s a
tegnapi boldog Bécs messzebb van tőlünk, mint a fin de siècle, letűnt
világ, letűnt emberek. Ha húsz évvel ezelőtt írt regényeket olvasunk,
saját korunkat, nem találjuk meg őket a ma életében. Ez Bécs tragédiája.
Ha nagy birodalmak szétmállanak, a kultúra, mely végre is csak
felépítmény, letöredezik. Megkapóan szól erről az elporlásról Stefan
Zweig Schnitzler 60 éves születésnapjára írt cikkében: a jó Guszti
hadnagy, Anatol, a Reigen hősei eltűntek Bécsből s más komorabb,
felhősebb lelkű embereknek adtak helyt.
Stefan Zweig jól ösmerte azt a másik Bécset. Ott született és nőtt fel
oly környezetben, hol nevelték a Schöngeistokat, ahol vallás volt a
művészet szeretete. Az Operában: Mahler Gusztáv, a Burgszínházban:
Kainz, a hangversenyteremben: Busoni s a Rosé-kvartett, az irodalomban
Schnitzler, Rilke és társai. Ott élt az úri Bécsben, mint egyik
novellája hőse, fiatalon, az élvezők között, hol művészi tökéletességre
viszik a sétát, a járkálást, a tétlen szemlélődést. Ott van a
kontinensen a legtöbb művészi habitué, aki élvez, ízlése van s olykor
«maga is próbálgat». Zweigot életkörülményei szinte predesztinálták a
litterary gentleman szerepére, melynél csúfabb szóval nem sérthetnek
művészt. Gazdag szülők gyermeke, akik nem kívánták, hogy határozott
pályát válasszon. Filozófiát hallgat Bécsben, Berlinben, beutazza a
világot. Berlinben Peter Hille, Párisban Romain Rolland, Brüsszelben
Verhaeren, Firenzében Ellen Key a társasága. Kanada, Kuba, Mexikó,
India, Ceylon, Kína és Afrika ennek az utazásnak földrajzi és lelki
állomásai.
Mégis művész lett belőle. Bizonyára érezte a céhbeliek gyanakodását,
mert vagyon kényelmes árnyékában szerezte azt, amit mások arcuk
verítékével, gonddal és nyomorral küzködve gyüjtenek be, akiknek
hiányzik a «rendezett vagyoni viszonyok vasbetonalapja», mint Peter
Altenberg írja.
Zweignak ebben is szerencséje volt. Maga vallja, hogy nem talált
akadályra úgy, hogy már szinte bántotta. Minden elébejött, nem érezte
azt a nagyszerű izgalmat, mely a művészet szenvedélyes, küzdelmes
birtokbavételével jár. Igazi energiát csak az fejt ki, akit támadnak.
Zweigot nem támadta senki. Csak hívei és barátai voltak. Így élt 18 éves
korától harmincig, finom dolgokkal bibelődve, egy verseskönyvvel,
elbeszélésekkel, egy Paul Verlaine kötettel és essaykkel, sőt a
Bauernfeld-díjat is elnyerte.
A Neue Rundschauban is találkoztunk nevével. Élete e korszakát maga nem
becsüli sokra, mert önéletrajzában ezt írja:
«Az irodalom nem jelentette számomra az életet, csak az élet
kifejezésének egy lehetőségét.» Ám a művész erősebb volt benne a
viszonyoknál, környezeténél, minden, amit átélt és látott, _élménnyé_
vált benne, egyre erősebb és sűrített energiájú élménnyé, mely
közelhozta hozzá a tömörített élmények nagy gyorsíróját: Balzacot, s az
ideges kezekkel az emberi szenvedésnek tornyot építő s a lelkeket onnan
lezuhantató Dosztojevszkijt. Ők éreztették meg vele az ember belső és
külső élete ellentétének tragédiáját, amelynek irodalmi kifejtése a
lyrától a regény és a dráma felé vitte. Új verseskönyve, első novellái a
német stílus rendkívüli gazdagodásai, darabjait a Burg-színház és német
színházak játsszák, lefordítja Verhaerent, Verlainet, essayket ír
Rimbaud, Rolland, Debordes Valmoreról, az irodalomban becsült neve van.
Ebbe a szép, színes, nyugodt és élvező életbe belerobban a háború.
Aki a háború kitörésekor külföldön volt s átélte a nagy zuhanást, mint
változtak a barátságos arcok Megærává, mint dőlt le minden, amit hívő
lelkek évtizedeken át építettek: emberszeretet! világbéke! aki gyalogolt
Párizsból jövet utitáskájával a hátán, mint egy batyus zsidó az utolsó
állomástól a svájci határ felé, egy falat kenyér, egy pohár víz nélkül,
akit mindenki elkerült, mint egy bélpoklost, mert magyar, német vagy
osztrák volt, egyszóval: boche! meg fogja érteni, mit élt át egy Zweig,
kit a háború Belgiumban talált. Még érezte Romain Rolland testvéri
kézszorítását, kitől nemrég vált el, úton Verhaerenhez, az ösztönző jó
baráthoz, akinek elsősorban köszönheti, hogy rátalált önmagára, s
hirtelen vissza kellett utaznia Ausztriába, a halálraszánt monarchiába,
a háborúba. Addig nagy kert volt Európa, hitte, minden nemzet kertjéből
magasra nőtt egy-egy ritka tő, a jövendő virágai, _egymásnak_ nyíltak s
úgy tetszett, közel az idő, az alacsony kerítéseket is le lehet bontani.
Most fegyvernél, szuronynál, shrapnelnél szörnyűbb volt az ébredés: száz
millió ember lőtte, vágta, égette, gyilkolta egymást.
Zweigban felébredt a harcos, aki küzdeni is tud az emberiség
ideáljaiért. Megírja «Jeremias» című darabját 1915-ben, – egy nép
drámáját, mely önmagát sodorja a mindent elpusztító háboruba – mely a
művész, az ember, a pacifista tiltakozása a céltalan vérontás ellen
Rollandra emlékeztető bátorsággal. És íme, csakhamar ott áll vele együtt
«a rettenhetlen baráttal, Európa élő lelkiismeretével» au dessus de la
mélée. 1917-ben Svájcba küldik, hol a Jeremiast előadják s ahol
Rollanddal együtt – «aki valamennyiünknek, németek-, franciák-, oroszok-
és semlegeseknek erkölcsi vigasz, támasz és épülés volt» – dolgozott a
lelkek békéjéért. A háború után elsőnek csatlakozik a Barbusse
alapította Clarté-társasághoz, France, Barbusse, Brandes, Blasco Ibanez,
Wells, Rolland, Rictus, Steinlennel együtt, melynek programmját mintha ő
írta volna: «Azt akarjuk, hogy írók, művészek, tudósok, akik átélték ezt
a háborút s azok, akik csak elmélkedtek felette, ebben az órában, mikor
az összetépett emberiség fel akar szabadulni az elnyomás elavult
törvényei alól, egyesüljenek s teljesen függetlenül, menten minden
előítélettől vezetők és nevelők legyenek a vérengzés után. A szabad
lelkek e testvéri csoportja állandó őre lesz a Gondolatnak.» (1919
május.) Zweig felolvasásokat tart Svájcban, majd visszavonul a forrongó
Bécsből Salzburgba, virágos házába, hol családi otthont teremt magának s
összeköttetést tart az egész világ szellemi elitjével. Hivatásának
tartja a lelkek testvéri összekapcsolódását elősegíteni.
*
Zweig a modern német irodalom egyik legfinomabb stilisztája. Nyelvének
érzéki szépsége, belső ritmusa van. Verseiben elhalkítja az érzéseket,
csak annyi a melegség bennük, hogy a színek és szavak összhangját ne
zavarják (Silberne Saiten, Die frühen Kränze). Idegvibráló, a történés
minden mozzanatát nyomon kísérő, a lelki küzdelmet gyorsírásszerűen
megrögzítő novelláiból kiérzik, hogy Bécs Freud városa (Erstes Erlebnis,
Amok). Drámái az emberi lélek rejtett zugaiba világítanak, szülő és
gyermek, férfi és nő közti örök ellentétbe, néma küzdelmekbe. (Haus am
Meere, Thersites). Stílusa tökéletességét tanulmányaiban éri el,
melyekben van muzsikáló lyra, erős lélekelemzés, tragikai mag. Teljesen
beleéli magát a nagy alkotók lelki életébe, megértő kézzel bontja ki a
zárt sorokból a mesterek életművét, tükröt tart elénk, melyben
önmagunkra ösmerünk. Ez az önmagunkra ösmerés egyik legmélyebb értéke
Zweig tanulmányainak; másik: igazi humanizmusa. Hiszi, hogy missziója
megjavítani az embert, vallja, hogy a humánus, a bölcs ember a legjobb.
Életfeladatul érzi közelebb hozni a nagy alkotókat, világító fáklyaként
adni őket az emberek kezébe, az emberszeretet prófétája. A lelkiismeret
alszik, az igazi költő felébreszti és jobbá tesz bennünket.
Stefan Zweig életművének egyik legjellegzetesebb alkotását, a «Világ
építőmesterei» című ciklusának első könyvét, a «Három mestert», Dickens,
Balzac, Dosztojevszkijt, az első magyar Zweig-kötetet adjuk itt a művelt
magyar közönség kezébe.
_A fordító._
ELŐSZÓ.
Romain Rollandnak hálából derűs és borús években változatlan
barátságáért.
Balzac, Dickens és Dosztojevszkijről szóló e három kísérletet – bár tíz
évnyi idő alatt írtam – mégsem véletlen fűzi egy könyvvé. A XIX-ik
század három nagy és az én felfogásom szerint egyedüli regényíróit
típusként bemutatni azonos szándék vezérel: hisz ellentétes
egyéniségükkel egymást kiegészítik és a romanciernek, az epikus világ
alakítójának fogalmát tisztultabb alakban mutatják be.
Ha itt Balzac, Dickens és Dosztojevszkijt a XIX-ik század egyedüli nagy
regényíróinak nevezem, e beállítással távolról sem ösmerem félre Goethe,
Keller Gottfried, Stendhal, Flaubert, Tolstoj, Hugo Viktor és mások
egyes műveinek nagyságát, kik közül némelyiknek egy-egy regénye, kivált
Balzac és Dickens különválasztott életművét, messze felülmúlja. Úgy
vélem ezért, kifejezetten fel kell állítanom egy regény írója és a
romancier közötti benső és megdönthetetlen különbséget. Végső,
legmagasabb értelemben regényíró csak az enciklopédikus lángész, az
univerzális művész, aki – s itt műveinek terjedelme s alakjainak
sokasága a döntő érv – egész világot alkot, a földi világ mellett a maga
külön világát, külön típusokkal, melynek külön nehézkedési törvénye,
külön csillagos égboltja van. Aki minden alakot, minden élményt annyira
átitat lényével, hogy nem csak ő rá tipikus, hanem reánk is azt a
szimbólikus, mély benyomást teszi, ami sokszor arra ösztönöz bennünket,
hogy élményeket és embereket róluk nevezzünk el úgyannyira, hogy az
eleven életben azt mondjuk egy emberről: balzac-i figura, dickensi alak,
Dosztojevszkij természet. E művészek mindegyike alakjaik tömegével oly
egységes szemlélettel teremt élettörvényt, életfelfogást, hogy belőle a
világ új képe támad. S könyvem főkép azt kísérli meg: hogy ezt a belső
törvényszerűséget, ezt a jellemformálást rejtett egységében bemutassa, s
megíratlan alcíme ez lehetne: A regényíró lélektana.
E három regényíró mindegyikének meg van a maga külön légköre. Balzacé a
társadalom világa, Dickensé a család világa, Dosztojevszkijé az egyén és
a mindenség világa. Ha összehasonlítjuk őket: e világok különbségeket
mutatnak, de sohasem vállalkoztunk arra, hogy e különbségekből
értékítéleteket vonjunk le, vagy egy művész nemzeti elemeit kedvezően
vagy elítélően hangsúlyozzuk. Minden nagy alkotó: egység, mely magában
bírja határainak és súlyának mértékét; – egy életművön belől csak
specifikus súly adódik, nem pedig abszolut súly az igazságosság
serpenyőjében.
Mindhárom dolgozat feltételezi a művek ösmeretét: nem is bevezetésül
akarnak szolgálni, hanem összegezésül, tömörítésül, kivonatul. És mert
összefoglalnak, csak azt hozzák tudomásra, amit személyileg is
lényegesnek éreztünk. Ezt a szükségszerű hiányosságot legjobban sajnálom
a Dosztojevszkijről szóló essayben, mert mértéknélküli mértékét csakúgy
nem bírja és nem fogja sohase átfogni a legszélesebb tanulmány sem,
akárcsak Goetheét.
Egy francia, egy angol és egy orosz nagy alakjához örömmel csatoltam
volna hozzá egy német regényíró reprezentativ képét is, ama legmagasabb
értelemben vett epikai világformálóét, amint én a romancier szót
értelmezem. De sem a jelenben, sem a multban nem találok egyetlenegy ily
magasrangbélit sem. Könyvemnek talán az is a célja, hogy a jövendő
számára követelje s a még messze rejtőzőt üdvözölje.
Salzburg, 1919.
BALZAC.
Balzac 1799-ben született, Touraineben, a bőség megyéjében, Rabelais
derűs hazájában. A dátumot érdemes megismételni: 1799 júniusa… Napoleon,
akit a tetteitől már nyugtalanított világ még csak Bonapartenak hívott,
ebben az esztendőben jött meg Egyptomból, félig győztes, félig
szökevény. Idegen csillagképek alatt, a pyramisok kőből való tanúi előtt
harcolt, s aztán belefáradva grandiózusan kezdett terve szívós
keresztülvitelébe, parányi hajón átsiklott Nelson leselkedő hadihajói
között, hazaérkezte után pár nap alatt összeszedett egy maroknyit
híveiből, elsöpörte az ellenszegülő Konventet és egy lendülettel magához
ragadta a Franciaország feletti uralmat. 1799, Balzac születési éve, az
Empire kezdete. Az új évszázad már nem ismeri többé a «petit general»-t,
sem a korzikai kalandort, hanem csak Napoleont, Franciaország császárát.
Még 10–15 év – Balzac gyermekkora – és a hatalomra éhes kezek átölelik
fél Európát, nagyravágyó álmai ezalatt már sasszárnyakon repülik át az
egész világot kelettől nyugatig. Aki olyan intenzíven beleélte magát
korába, mint Balzac, arra nem maradhatott hatás nélkül, ha világba
bepillantása első 16 éve pontosan egybeesik a világtörténelem talán
legfantasztikusabb korszakával, a császárság tizenhat esztendejével.
Korai élményei és vélt rendeltetése vajjon nem-é egy hozzá hasonlónak
külső és belső sorsát mutatják? Hogy valaki a kék Földközi-tenger
valamelyik szigetéről Párisba jöhetett, barát és foglalkozás nélkül, név
és tisztségek nélkül, s a gyeplőtlen uralmat vakmerőn kézberagadta,
magához rántotta és zablába kényszerítette, hogy valaki, egy idegen,
puszta kézzel úrrá legyen Páris felett, aztán Franciaország s végül az
egész világ felett, – a világtörténelem e legszeszélyesebb kalandját nem
legendák és történetek, hitetlen fekete betűiből tanulta, hanem
szomjasan feltáruló érzékein át közvetlen, színesen az életébe nyomult
bele, s lelkének járatlan útjait ezer tarka emlékkel népesítette be. Ily
élmény szükségkép példaadás. A kis fiú Balzac talán a proklamációkon
tanult meg olvasni, melyek tömören, gőgösen, szinte római ékesszólással
távol győzelmekről meséltek, gyakorlatlan gyermekújjai a térképen
utánahúzták a napoleoni katonák útvonalát, ma a Monte Cenis felett,
holnap a Sierra Nevadán keresztül, folyamokon át Németországba,
hómezőkön át Oroszországba, a tengeren át Gibraltárba, hol az angolok
izzó ágyúgolyókkal gyujtották fel hajóhadát, – míg Franciaország, mint
egy megáradt folyam öntötte el egész Európát. Katonákkal játszadozott
talán az utcán, katonákkal, akiknek arcába kozákkard írta éles jelét,
éjszakánként talán felriadt a haragosan dübörgő ágyúktól, melyek
Ausztria felé vonultak, hogy Austerlitznál szétzúzzák a jégpáncélt az
orosz lovasság lábai alatt. _Napoleon!_ Ifjúságának minden vágya
feloldódhatott ebben a sarkantyúzó névben, gondolatban, elképzelésben.
Diadalív borult a nagy kert felé, mely Párisból a világba vezet s rajta
ki voltak vésve a fél világ legyőzött városainak nevei, s hogy
csaphatott át ez az uralomérzés a legborzasztóbb csalódásba, mikor a
büszke boltív alatt zeneszóval, lobogó zászlókkal idegen csapatok
vonultak át! Ami a rohamátszáguldta világban odakünn _történt_, az
befelé élménnyé sűrült. Korán élte át a szellemi s az anyagi értékek
szörnyű átváltozását. Látta mint eresztették szélnek értéktelen
papirként az asszignátákat, melyek a köztársaság pecsétjével 100 és 1000
frankot igértek. Az aranypénzen, mely kezei közé került, majd a
lefejezett király kövérkés profilja, majd a szabadság jakobinus sapkája,
majd a konzul római arcéle, majd Napoleon volt császári ornátusban. Ily
rendkívüli felfordulások idején, mikor erkölcs, pénz, ország, törvény,
tekintély és minden, ami évszázadok óta szigorú gátak közé volt
szorítva, kiszáradt vagy kiöntött, még soha át nem élt változások
korában hamar rájöhetett minden érték relativitására. Körüle örvénylett
a világ és ha megszédülő tekintete a viharzó hullámok felett
áttekintést, szimbólumot, csillagképet keresett, az események apálya s
dagályában mindig az az egy volt a mozgató, akitől minden rázkódás és
hullámzás eredett. És átélte őt magát: Napoleont. Látta, amint
díszszemlére lovagol akarata teremtményeivel, Rustán mamelukkal,
Józseffel, akivel Spanyolországot megajándékozta, Muratval, akivel
Sziciliát boldogította, Bernadottetal, az árulóval, mind valamennyivel,
akiknek királyi koronát ötvöztetett és királyságokat hódított, akiket
multjuk jelentéktelenségéből felemelt jelene tündöklésébe. Egy pillanat
alatt sugárzott rá szivárványhártyájára érzékelhetőn és elevenen egy
kép, mely nagyobb volt a történelem minden alakjánál: látta a nagy
világhódítót! S vajjon világhódítót látni nem egyet jelent-é gyermeknél
azzal: hasonlóvá lenni? A világ más két részén ugyanakkor még két
világhódító pihent meg: egyik Königsbergben, aki a világ zürzavarába
áttekintésével egységet teremtett és Weimarban, hol a költő nem kisebb
mértékben lett világ hódítója, mint Napoleon és hadserege. Ám mindez
egyelőre még érzékelhetlen távolságban volt Balzactól. Azt az ösztönt,
hogy mindig az egészre menjen, soha részletekre, hogy mohón a világ
teljességére törekedjék, ezt a láztüzes becsvágyat Napoleon példája
oltotta belé.
Ez a rendkívüli világakarás nem talált mindjárt útjára. Balzac egyelőre
nem döntött egy hivatás mellett sem. Ha két évvel előbb születik,
tizennyolc évével Napoleon katonája lett volna, Belle Alliancenál a
magaslatokat rohamozta volna meg, hová az angol kartácsok lecsaptak; de
a világtörténelem nem szereti az ismétléseket. A napoleoni kor zivataros
égboltja után langyos, elpuhult, lankasztó nyári napok következtek.
XVIII. Lajos alatt a kard dísztárgy lett, a katona tányérnyaló udvaronc,
a politikus díszszónok, a magas állami tisztségeket nem a tett vasökle,
a véletlen rejtelmes bőségszarúja osztja, hanem puha női kezek
ajándékozzák a rangot és kegyet, a közélet elsekélyesedik, ellaposul és
szeliden ringó tóvá símul az események tajtékja. Fegyverrel nem lehetett
már világot hódítani. Napoleon soknak mintaképe, még többnek elrémítő
példa volt. Így nem maradt más, mint a művészet. Balzac irogatni kezd.
Ám nem úgy, mint a többiek, pénzszerzésért, szórakozásért,
könyvszekrény-tölteléknek, boulevard-beszélgetésnek tárgyul: az
irodalomban nem marsallbot, hanem császári korona után sóvárog.
Padlásszobában kezdi el. Első regényeit, mintegy erőpróbául, álnév alatt
írja. Ez még nem háború, csak hadgyakorlat, harcjáték, még nem ütközet.
Elégedetlen a sikerrel, az eredmény nem elégíti ki, abbahagyja a
mesterséget, más foglalkozási ágakban próbálkozik három-négy éven át,
irnok egy közjegyzőnél, az irodában, megfigyel, lát, élvez, pillantása
behatol a világba s akkor újra kezdi. Most azonban már a teljességre
vágyó hatalmas akarattal, azzal a gigászian fanatikus mohósággal, mely
megveti a részleteket, az egyes jelenséget, az elszakítottságot, a
jelenést, hogy ne fogjon be mást, csak a nagy körforgás lendületét, s
meglesse az eredendő ösztönök titokzatos gépezetét. Most már csak egy a
célja: az események erjedéséből a tiszta elementumot, a kúsza számokból
az összeget, a hangzavarból harmóniát, az élet teljességéből az
esszenciát szedni, az egész világot beszorítani retortáiba,
újjáteremteni, «en raccourci» pontos megrövidítésben, s az így leigázott
világot saját lelkével eltölteni, saját kezeivel kormányozni. Semmi se
vesszen el a sokféleségből, s hogy ezt a végtelenséget végessé, az
elérhetetlent emberi lehetőséggé összepréselje, arra csak egy mód van:
az összesűrítés. Minden erejét ráveti arra, hogy a jelenségeket
összeszorítsa, szűrőn átnyomja, hol minden lényegtelen visszamarad és
csak a tiszta értékes anyag szivárog át, hogy aztán ezeket a szétszórt
forma-egységeket keze forróságával eggyé olvassza, tengersokaságukat
áttekinthető, szemlélhető rendszerré egyesítse, amint Linné a növények
milliárdjait szűk rendszerbe, a vegyészek a megszámlálhatlan vegyi
kapcsolatot egy marék elembe osztották be, – ez most a becsvágya.
Leegyszerűsíti a világot, hogy aztán uralkodhassék rajta, s leigázva
bekényszeríti a «Comédie humaine» grandiózus börtönébe. Lepárló
módszerével alakjai mind típusokká válnak, a többség jellegzetes
egybefoglalásaivá, kikről minden feleslegest és lényegtelent lerázott a
hallatlan erejű művészakarat. Ezek a hatóerők az egyenesvonalú
szenvedélyek, ezek a tiszta típusok a színészek, ez a dekoratívvé
egyszerűsített környezet a Comédie humaine kulisszái. Töményít s az
irodalomba beviszi a központosító rendszer közigazgatását. Mint egy
Napoleon, Franciaországba öleli be az egész világot, Párissal, mint
központtal. S ezen körön belül, Párison belül is, újabb köröket húz, a
nemesség, papság, munkásság, költők, művészek, tudósok cirkulusait.
Ötven arisztokrata-szalonból teremt egyet, Cadigna hercegnőét. Száz
bankárból Nuncingen bárót, valamennyi uzsorásból Gobsecet, az összes
orvosokból Bianchon Horacet. Ezeket az embereket szűk egymásközelben
lakatja, gyakrabban érintkezteti, vehemensen megküzdeti egymással. Hol
az élet ezer játékfajtát teremt, ő csak egyet. Nem ösmer kevert típust.
Az ő világa szegényebb, de erősebb a valóságnál. Mert alakjai kivonatok,
szenvedélyei őselemek, tragédiái sűrítések. Mint Napoleon, Páris
meghódításán kezdi. Azután vidéket vidék után ragad magához, mondhatni
minden megye kiküld egy-egy szónokot Balzac parlamentjébe, – s mint
Bonaparte, a győzelmes konzul, csapataival ráveti magát minden országra.
Nekiiramodik, Norvégia fjordjaira küldi seregét, Spanyolország kiégett
homokos síkjaira, Egyptom tűzszínű ege alá, a Beresina jeges hídjára,
még nagy-nagy mintaképénél is messzebbre, mindenüvé elhat világakarása.
S amint Napoleon két hadjárat közti pihenőben megalkotta a Code
Napoleont, Balzac, a Comédie humaine világhódítását kipihenve, a
szerelemnek, a házasságnak erkölcsi kódexét írja meg elvi
értekezésekben, s nagy műveinek világotátfogó íve felé mosolyogva
illeszti fel a «Contes drolatiques» csintalan arabeszkjeit. A legmélyebb
nyomorból, parasztok kunyhójából a St.-Germain palotáiba vándorol,
behatol Napoleon termeibe, mindenütt feltépi a negyedik falat és vele a
zárt szobák titkait, katonákkal táboroz Bretagne sátraiban, játszik a
tőzsdén, belát a színházak kulisszái mögé, megvigyázza a tudósok
munkásságát, nincs a világnak zuga, hová varázsló lámpája be ne
világítana. Hadserege két-háromezer emberből áll, s igazán földből
gyúrta őket össze, puszta kezéből nőttek ki. A semmiből lettek,
meztelenek, ruhát dob reájuk, címeket s vagyont ajándékoz nekik, mint
marsalljainak Napoleon, ismét elveszi tőlük, játszik velük, egymásra
uszítja őket. Megszámlálhatlan az események sokasága, végtelen a
színtér, melyen az események lejátszódnak. A Comédie humaine e
világhódítása egyedül álló az újkori irodalomban, amint páratlan
Napoleon a modern történelemben, az egész összepréselt életnek ez a két
kézben tartása. De Balzac gyermekkori álma volt a világot meghódítani s
nincs hatalmasabb erejű, mint a valósággá vált ifjúkori szándék. Nem
hiába írta egyszer Napoleon arcképe alá: «Ce qu’il n’a pu achever par
l’épée, je l’accomplirai par la plume.»
S amilyen ő, olyanok a hősei. Mindegyik sóvárog a világ meghódítása
után. Központfutó erő kisodorja őket vidékről, hazulról, Párisba. Ott
van a csataterük. Ötvenezer fiatalember, egész hadtest, kihasználatlan
szűz erő, kitörésre vágyó, még nem tisztult energia tódul elő s itt a
szűk térben, mint a lövedékek pattannak egymásra, megsemmisülnek,
felszöknek, lerántják egymást az örvénybe. Egyiknek sem készítettek
helyet. A szónoki emelvényt mindegyiknek meg kell maga számára hódítani
s azt az acélkemény, mégis hajlékony fémet, amit ifjúságnak hívnak,
fegyverré kovácsolni, energiáit robbantó anyaggá töményíteni. Balzac
büszke arra, elsőnek bizonyította be, hogy a civilizáció keretében ez a
küzdelem époly elkeseredett, mint künn a harctéren, s odakiáltja a
romantikusoknak: «Az én polgárias regényeim tragikusabbak a ti
szomorújátékaitoknál!» A könyörtelenség törvénye az, amit e
fiatalemberek Balzac regényeiben elsőnek megtanulnak. Tudják, túlsokan
vannak és – ez a kép Balzac kedvencéé, Vautriné, – fel kell falják
egymást, mint pókok egy bögrében. A fegyvert, melyet ifjúságukból
kovácsoltak, még be kell hogy mártsák a tapasztalás égető mérgébe. Csak
annak van igaza, aki felülmarad. A szélrózsa mind a harminckét irányából
jönnek, mint a grande armée sansculottjai, a Páris felé vezető úton
elrongyolják cipőiket, ruháikon az országútak tapadó pora, s torkukat
élvezetek utáni rettentő szomjúság égeti. S amikor szétnéznek a divat,
gazdagság és hatalom új elvarázsoló világában, érzik, mily értéktelen
mindaz, amit magukkal hoztak, hogy e palotákat, ezeket a nőket, a
hatalmat elhódíthassák. Hogy képességeiket kihasználhassák, át kell
olvasztani mindent, az ifjúságot szívóssággá, az okosságot ravaszsággá,
a szépséget vétekké, a bizalmat álnoksággá, a vakmerőséget
alattomossággá. Balzac hősei mind erős vágyódók, az egészre törnek.
Mindegyik ugyanazt a kalandot éli át: tilbury száguld el mellettük, a
kerekek sárral fecskendezik be őket, a kocsis ostort suhogtat, s bent a
kocsiban – haján ragyog az ékszer – egy fiatal asszony. Egy pillantás
suhan el. Csábító és szép, az élvezés szimbóluma. S minden Balzac hősnek
ebben a percben csak egy a kívánsága: Kell hogy enyém legyen ez az
asszony, a fogat, a szolgák, a gazdagság, Páris, a világ! Elrontotta
őket Napoleon példája, hogy a legalantasabbnak is nyitva áll a hatalom
útja. Nem úgy, mint vidéki őseik, szőlőskertért, főispánságért,
örökségért küzdenek, hanem már szimbólumokért: hatalomért, a királyság
liliomos napja fénykörébe felemelkedésért, hol a pénz mint a víz pereg
el az újjak között. Így lesznek belőlük a nagy becsvágyók, akiknek
Balzac erősebb izmokat, szenvedélyesebb ékesszólást, energikusabb
ösztönöket és gyorsultabb, de elevenebb életet szán, mint másoknak.
Emberek, akiknek álmai tettekre váltódnak, költők, akik, mint mondja, az
élet anyagából teremtenek. A zseni, a közönségestől oly elütőn, kettős
támadási móddal különleges utat tör magának. Hogy hatalomhoz jussunk,
külön utat kell lelni magunknak, vagy meg kell tanulni a másikat, a
társadalom módszereit. Az emberek tömegébe, akik elállják előttünk a
célt, úgy kell belerobbanni, gyilkosan, mint egy ágyúgolyó vagy – mint
Vautrin, az anarkista, Balzac kedvenc, grandiózus alakja tanácsolja –
mint a pestis, alattomosan csúszva kell megmérgezni őket. A Quartier
Latinben, hol Balzac maga is kis szűk szobában kezdte, ott verődnek
össze hősei is, a társadalmi élet ősforrásai: Desplein, a medikus;
Rastignac, a stréber; Lambert, a böcsész; Bridau, a festő; Rubempré, az
ujságíró – fiatalemberek köre, akik még köszörületlen gyémántok, tiszta,
darabos karakterek, s mégis egész életük Vauquer meseszerű penziója
asztala köré csoportosul. S akkor, akkor formálódnak csak át ezek az
emberek s vesztik el eredeti lényüket, mikor beömlenek az élet nagy
retortáiba, megfőnek a szenvedélyek forróságában, s újra kihülve,
megmerevülnek a csalódásoktól, a társadalmi természet sokféle hatásának,
a mechanikus súrlódásnak, mágneses vonzásnak, kémiai bomlásnak,
molekuláris szétesésnek alávetetten. A szörnyű sav, melynek neve Páris,
egyiket feloldja, kieszi, kiválasztja, eltünteti, kikristályosítja,
másikat megkeményíti, megkövesíti. A kémiai átalakulás minden hatásán
keresztülmennek, a színeződésen, egyesülésen, az egyes elemekből új
komplexumok képződnek és tíz év multán a felülmaradottak, általakultak
jós mosolygással köszöntik egymást az élet csúcsán, Desplein, a híres
orvos; Rastignac, a miniszter; Bridau, a híres festő; míg Lambert és
Rubempré szétzúzódtak a lendítő kerék alatt.
Nem ok nélkül szerette Balzac a vegytant, nem hasztalan forgatta Cuvier,
Lavoisier műveit. A hatások és ellenhatások, a vegyi vonzás, taszítás és
vonzódás, a kiválasztódások és láncolatok, szétbomlások és
kikristályosodások e sokféle processzusában, az összetett vegyületek
atomokká egyszerűsödésében látta tisztábban, mint bárhol másutt, a
szociális összetétel tükörképét. Axiomája volt az embernek a bel- és
külvilágtól való egyetemes függősége, hogy az a sokféleség épp úgy hat
az egységre, amint az egység viszont elhatározón hat a sokaságra, – ezt
a felfogását, melyet ő Lamarquismusnak nevezett el, Taine később
fogalmakká merevítette – hogy minden individuum _termék_, amelyet
éghajlat, környezet, szokások, véletlen s minden ami sorsdöntően
megérinti, formálnak azzá, aki, hogy minden egyén a maga lényegét
atmoszférájából szívja s viszont ő maga újra új atmoszférát sugároz ki
magából. A művész legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a szerves
életnek a szervetlenben való lenyomatait, az eleven életnek az elméletbe
markolását, társadalmi lény egy bizonyos pillanatban adott szellemi
tulajdona összeségét, egész korszakok eredményét megrajzolja. Minden
egymásba folyik, minden erő függőben van, egyik sem szabad. Határtalan
relativizmusa tagadott minden folytonosságot, még a jellem
folytonosságát is. Balzac alakjait mindig az eseményeken formálta, a
sors kezével szobrászoltatta, mint az agyagot. Hőseinek még a neve sem
állandó és egységes. Balzac húsz regényében szerepel Rastignac báró,
francia pair. Azt hisszük, ismerjük már, az utcáról, vagy a Salonból, az
ujságokból ezt a kíméletlen törtetőt, a brutálisan kegyetlen párisi
stréber prototípusát, aki a törvény minden hézagán angolnasímasággal
siklik át és mesterin jelképezi a lezüllött társadalom erkölcseit. S
aztán… itt van egy regény, melyben szintén szerepel egy Rastignac,
szegény fiatal nemesember, kit szülei sok reménységgel és kevés pénzzel
Párisba küldenek, puha, szelid, szerény, érzelmes természet. A regény
elmondja, mint jut a Vauquer-penzióba, az átalakulások e
boszorkányüstjébe, Balzac zseniális összevonásainak egyikébe, hol négy
rosszul tapétázott fal közé temperamentumok és jellemek egész seregét
befoglalta, s itt látja az ismeretlen Lear király: Goriot apó
tragédiáját, látja, hogy a Faubourg St. Germain álfényű hercegnői mohón
mint lopják meg öreg atyjukat, látja a társadalom minden aljasságát,
tragédiába feloldottan. S mikor végre a túljónak koporsóját kívüle nem
követi más, csak egy szolga és cselédlány csupán, mikor a Père Lachaise
magaslatáról abban a haragvó órában úgy látja lábai előtt elterülni
Párist zavaros piszkos-sárgán, mint egy gonosz fekélyt, akkor az élet
minden bölcseségének tudója. E percben hallja fülébe csengeni a fegyenc
Vautrin hangját, tanításait, hogy az emberrel úgy kell bánni, mint a
postakocsi lovaival, hajszolni és a célnál dögleni hagyni, ebben a
percben válik belőle a többi regények Rastignac bárója, a kíméletlen,
könyörtelen stréber, Páris pairje. S Balzac minden hőse átéli ezt a
percet az élet keresztútján. Katonái lesznek a mindenkinek mindenki
elleni harcának, valamennyien előre rohannak, s egyik holtteste felett
vezet a másik útja. Mindegyiknek meg van a maga Rubikonja, Waterlooja, s
Balzac rámutat, hogy a palotákban, kunyhókban és bányákban ugyanily
csaták folynak, s hogy papok, orvosok, katonák, ügyvédek lerongyolt
viseltes ruhái alatt ugyanazon ösztönök szabadulnak el, azt jól tudja
Vautrin, az anarkista, aki mindegyik szerepbe beéli magát és tíz
álöltözetben játszik Balzac regényeiben, de mindig, tudatosan ugyanaz. A
modern élet kiegyenlített felülete alatt a harcok földalatt dúlnak
tovább. A külső egyenlősítésnek ellene szegül a belső becsvágy. Minthogy
senkinek a számára sem tartanak fenn helyet, mint hajdan a királynak, a
nemességnek, a papoknak, mindenkinek joga van bármely helyre, ami
megtízszerezi feszültségüket. A lehetőségek csökkenése az életben az
energiák megkétszereződésében nyilvánul.
Balzacot ez izgatja: az energiáknak ez a gyilkos és öngyilkos harca.
Szenvedélye, hogy a cél elérésére fordított erőket, a tudatos életakarás
kifejezését ne hatásukban, hanem lényegükben rajzolja. Mindegy neki,
hogy ez az erő jó vagy rossz, hat vagy elpazarlódik, az a fő, hogy erős
legyen. Erőteljesség, akarat a fő, mert ez az embertől ered, siker és
dicsőség semmit sem jelent, mert véletlen dolga. A félénk kis tolvaj, ki
a péküzlet asztaláról egy kenyeret csúsztat újjasába, úntat, a hivatásos
nagy tolvaj, aki nemcsak a nyereségért, hanem szenvedélyből rabol, kinek
egész exisztenciája feloldódik a mindent magához ragadás fogalmában:
grandiózus valami. A történetírás feladata a hatásokat, a tényeket
megmérni; az intenzitást megállapítani Balzac szerint a költő dolga.
Tragikus csak a célt nem ért erő. Balzac a héros oubliés-ket írja le,
mert szerinte minden korszakban nem csak a histórikusösmerte _egy_
Napoleon van, aki 1796–1818 közt a világot meghódította, Balzac négy-öt
ilyet ismer. Az egyik talán elesett Marengonál, Desaixnek hívták, a
másikat az igazi Napoleon Egyiptomba küldte, távol a nagy eseményektől,
de talán a harmadik szenvedte el a legszörnyűbb tragédiát: egy Napoleon
lakott benne s soha nem jutott el a harctérre, beszikkadt valami kis
vidéki fészekben, a helyett, hogy rohanó vízár lett volna belőle, de
azért, ha kis dolgokban is, nem kisebb energiát fogyasztott. Így említ
meg asszonyokat, kik odaadásuknál, szépségüknél fogva, a Napkirály
hercegnői közt is híressé váltak volna, akiknek neve úgy zendült volna,
mint a Pompadouré, Poitiers Dianáé, költőkről mesél, kik elpusztultak,
mert nem fogadta őket kegyébe az idő, akiknek neve mellett elsuhant a
hírnév s akiket költőnek kell majd híressé tennie. Tudja, hogy az élet
minden pillanata hallatlan tömegű energiát pazarol el hatástalanul.
Tudja, hogy Grandet Eugénia, az érzelmes vidéki leányka, abban a
percben, mikor fösvény atyjától reszketve, pénztárcáját odaadja
unokaöccsének, épp oly hős, mint Jeanne D’Arc, akinek márványszobra ott
ragyog minden francia város piacán. Annyi karrier életrajzíróját nem
vakíthatják el, nem téveszthetik meg a sikerek, hiszen vegyileg elemezte
a társadalmi siker minden arcfestékét és kenőcsét. Balzac
megvesztegethetlen szeme, mely egyedül energiák után kutat, a tények
zürzavarában mindig csak az eleven megfeszülést keresi, a Beresina
hídjának torlódásából, hol Napoleon szétrobbantott serege a hídon át
akar törni, hol egy pillanatban sűrült össze kétségbeesés, aljasság és
hősiesség százszor vázolt jelenete, kiragadja az igazi valódi hősöket, a
negyven hidászt, kiknek neveit senki se ismeri, s akik három napon át
álltak a mellig érő, fagyos jégtábláktól zajló vízben, hogy azt a gyönge
hidat megépítsék, melyen a hadsereg fele megmenekülhetett. Tudja, hogy a
befüggönyözött párisi ablakok mögött minden pillanatban történnek
tragédiák, melyek nem kisebbek Julia halálánál, Wallenstein végénél,
Lear kétségbeesésénél, s mindig és újra ismételte a büszke mondatot:
«Polgári regényeim tragikusabbak, mint a ti szomorújátékaitok!»
Romantikája belőlről átélt. Vautrinja, ki polgári ruhában jár, épp oly
grandiózus alak, mint a Notre-Damei toronyőr harangjai között, Hugo
Viktor Quasimodója, és a lélek meredten sziklás tájai, a szenvedélyek és
mohóság bozótja éppoly borzalmas nagy stréberjeiben, mint az Islandi Han
iszonyú sziklabarlangjai. Balzac nem a díszletekben keresi a
nagyszerűséget, nem a történelmi vagy exótikus távlatban, hanem a
dimenziókfelettiben, a zártságában páratlan érzés fokozott erősségében.
Tudja, hogy minden érzés csak akkor válik jelentőssé, ha töretlen az
ereje, az ember csak akkor válik naggyá, ha egy célra összpontosítja
erejét, nem pazarolja el, nem töri szét kis vágyakra, ha szenvedélye
felissza a minden más szenvedélyre szánt nedveket, ha rablás és
elvetemültségtől lesz erős, amint az ág kettőzött lendülettel virágzik
ki, ha a kertész az ikerágakat levágta, vagy elfojtotta. Így írta le a
szenvedély mániákusait, akik a világot egyetlen szimbólumban látják, s a
kibogozhatlan körtáncból egy értelmet hoznak le maguknak. Erőműtanának
sarkigazsága a szenvedélyek bizonyos mechanikája, az a hit, hogy minden
élet egyenlő erőmennyiséget sugároz ki, akár ábrándokra fogyasztja el
ezt az akaratvágyat, akár ezer kis izgalomra forgácsolja szét, akár
takarékosan hirtelen heves kitörésekhez gyüjti fel, akár elpusztítja az
élet tüzének gyors égése vagy felrobbantásában. Nem él kevesebbet, aki
gyorsabban él, s aki egyvonalúan él, épp oly sokfélét élhet át. Oly
műre, mely csak típusokat akar leírni, egyedül az ily monomaniákusok
fontosak. Balzacot nem érdeklik a lagymatag emberek, csak egész emberek,
akik minden idegükkel, minden izmukkal, minden gondolatukkal az élet egy
ábrándján csüggnek: szerelmen, művészeten, fösvénységen, odaadáson,
bátorságon, lustaságon, politikán, barátságon. Valamely tetszőleges
szimbólumon, de ott aztán egészen. Ezek a hommes à passion,
magukteremtette vallás fanatikusai se jobbra, se balra nem tekintenek.
Eltérő nyelveken beszélnek s nem értik meg egymást. Kínáld fel a
műgyüjtőnek a világ legszebb asszonyát: észre se fogja venni, a
szerelmesnek karriert, ügyet se vet rá, – a fösvénynek mást, mint pénzt,
fel se fog tekinteni pénzesládájáról. El van veszve, ha elcsábíttatja
magát, ha elhagyja a szerette szenvedélyt egy másik kedvéért. A nem
használt izmok elpetyhüdnek, évekig ki nem feszített húr megkeményedik,
s aki életében egyetlenegy szenvedély virtuóza volt, egyetlenegy érzés
atlétája, minden más területen kontár és nyápic. A monomániává
felkorbácsolt szenvedély legyűr minden mást, aláássa forrásukat s
kiszáradni hagyja, de minden izgalomértéküket magába szívja. Szerelem,
féltékenység, gyász, kimerülés és rajongás minden fokozata és körforgása
fösvénynél takarékosságban, a gyüjtőnél gyüjtési dühben tükröződik, mert
minden abszolut tökéletesség az összes érzéslehetőségeket egyesíti. Az
egyoldalúság erőssége oly izgalmakat szerez, melyek felérnek az
elhanyagolt vágyak minden sokaságával. Innen gyökereznek Balzac nagy
tragédiái. Nuncingen, a milliókat gyüjtő pénzember, aki okosságban
túlszárnyalja Franciaország összes bankárait, együgyű gyermekké válik
egy kokott kezében, – a magát hírlapírásra vető költő szétmorzsolódik,
mint a búza a malomkövek közt. A világ minden álomképe, minden szimbólum
féltékeny, mint Jehova s nem tűr meg maga mellett más szenvedélyeket. S
e szenvedélyek közt nincs kisebb vagy nagyobb, éppúgy nincs
ranglétrájuk, mint az álmoknak vagy szép tájaknak. Egyik sem
jelentéktelen. «Miért ne lehetne az ostobaság szomorújátékát megírni?»
mondja Balzac, vagy a szégyenkezés, az aggodalmaskodás, az unalom
tragédiáját? Hiszen ezek is mozgató, hajtó erők, ezek is jelentősek, ha
erejük elég nagy, még a legszegényesebb életútnak is megvan a maga
lendülete és szépséghatalma, mihelyt töretlenül visz előre vagy csak
sorsa körül kering. Ezeket az eredendő erőket, vagy helyesebben az igazi
eredendő erők ezer Proteusformáját, az emberek szívéből kiszakítani,
légköri nyomással felizzítani, érzésekkel felkorbácsolni, a gyűlölet és
szerelem elixirjeitől megittasítani, hogy őrjöngjenek mámorukban, a
véletlen szégyenkövén szétzúzatni egyiket, majd egymáshoz préselni és
szétszakítani őket, kapcsolatokat létesíteni, hidakat verni az álmok
közt, fösvények és gyüjtők közt, becsvágyók és erotikusok közt, az erők
négyszögét szüntelen eltolni, minden sorsban felszakítani a hullámhegy
és hullámvölgy fenyegető örvényét, felülről le- és alulról fölhajítani
őket s erre a cikázó játékra úgy meredni rá izzó szemekkel, mint Gobsec
Restaud grófnő gyémántjaira, a pislákoló lángot a fujtatóval ismét
feléleszteni, az embereket, mint a rabszolgákat felizgatni, nem engedni,
hogy pihenjenek, átvonszolni őket minden országon, mint Napoleon a
katonáit Ausztriából a Vendéeba, a tengerről Egyiptomba és vissza
Rómába, a Brandenburgi kapun át és aztán az Alhambra lejtőjére,
győzelmeken és legyőzetéseken át Moszkvába végül, – a felét útközben
temetetlen otthagyni, gránátzúzottan, vagy a pusztai hó alatt, az egész
világot kifaragni, mint a bábot, kifesteni, mint egy tájat s aztán a
bábjáték felett izgalmas ujjakkal uralkodni, – ez volt az ő, ez volt
Balzac monomániája.