XX.

Igy telt a nyár. Amint Illésfalvy szerét ejthette, átutazott a

vadászbirtokra, és fölkereste Verát. A férfi még mindig a barátságot

látta viszonyukban s szinte észre sem vette, amint lassan egy új világ

bontakozik ki előtte. Dénes úgy érezte, hogy valaki szép, jó pusztán a

gondolkozása és a tettei révén is lehet: a testnek és a húsnak ehhez

semmi köze. A lélek, a fenséges emberi lélek, ez az isteni hangszerü

művész, egyre erősebben és erősebben jegecesedett ki előtte, amint

fokról-fokra jobban belepillantott Vera bensejébe, ebbe a hallgatag,

finoman megrajzolt birodalomba, ahol csöndes megértések, zajtalan

érzések és őszinte meggyőződések laktak, anélkül, hogy valaki valaha

hozzájuk nyult volna. Az asszony szíve visszhang volt; bensejében

mindenre akadt megfelelő szín, mindenre jutott egy darab lélek; soha nem

nézte, érdemesre vagy érdemetlenre pazarolja-e azt; soha nem kísérelte

meg, hogy az indulatok és érzékek erejével hatványozza meg e csöndes

ország bűvös fényét, rejtett gazdagságát, álmodozó gondolkodását.

Illésfalvynak, aki nagy műértő volt, – nemcsak hideg tárgyakban, de

emberi lelkekben is, – nagy öröme telt e sajátos jellem lassu

megértésében. Érezte – és ez szivét szines hangulattal töltötte el, –

hogy nem mindenki, csak a kiváltságosak tudnak a Veráéhoz hasonló

lélekben olvasni, a legtöbben talán nem is vennék észre, mily kincs

mellett haladnak el. Az asszony rendkívül művelt volt, de a tudásnak

elsősorban a melegségét, csak azután a fényét tartotta meg a maga

számára. Lelkében a fölvilágosodottság a minden nemes iránt való

fogékonyságot, az értelem a finom látást, a hit az átérzést jelentette.

Agyában – csöndesen, szerényen – a világ eseményei, az emberek és

gondolataik mindmegannyi kép formájában fordultak meg, a képzetek puha

hangon, mondhatni zenei formában szólaltak meg. Egy-egy külvilági érzés

– egy jó könyv, egy szép vidék – csaknem műkincssé alakult át benne,

mindenhez volt valami hozzátenni valója, minden szép megtermékenyítette

gondolatait, minden szín megerősödött érzései révén.

Illésfalvy jól tudta, mit jelentenek e vonások: Vera bensejében,

világfölfogásában művészlélek lakott, annak minden finomságával,

ösztönével, fényével megáldva. Lelkében kincsek hevertek – a tehetség

csiszolatlan drágakövei, – érzéseit az emelkedett, az Istentől adott

gondolkodás vezette és nemesítette. Míg a teremtő-művész e gyönyörü

sorsajándékot száz és száz formában, bőkezűen, könnyelműen osztja szét

műveiben, azok a lelkek, akik az alkotástól, bármely ok miatt

távoltartják magukat, mindezt csupán a saját világukban őrzik avagy csak

szűkebb környezetükben viszik napfényre. Az emberiségnek voltaképp ezek

a legértékesebb egyéniségei, az eszmék, a hitek, a szellem munkái itt

találnak legélénkebb visszhangra, az élet finomságai, természetadta

szépségei itt akadnak igazi műbarátokra, csöndes, de szívós hivekre. –

Csoda-e, ha Illésfalvy, aki súlyt helyezett rá, hogy benseje férfias,

egyenes, amellett minden szép iránt fogékony, sőt érzékeny legyen, egyre

jobban és jobban közeledett Verához, akinek az övével sok tekintetben

rokonjelleme annyival inkább ragyogott, mert sohase csillogtatta, soha a

világ harcába bele nem vitte?

A férfit, ha Füzeséren járt, mindig sajátos, nagy nyugalom töltötte el,

az a mélységes, szinte testi alakot öltő békesség, amelyet ősszel a már

néma erdő rengetegeiben, a sziklák közé zárt hegyi tavaknál érezünk.

Illésfalvy akárhányszor megtette, hogy gyalog ment át az asszonyhoz, s a

kerti fal mögül elnézte Verát, amint az gyermekét kezén vezetve, a

hársfák alatt föl és alá jár. Ilyenkor úgy rémlett, mintha húsz

lépésnyire a férfitől egy más világ volna, más emberek élnének, és Dénes

szíve fölújhodott, hogy csak akaratától függ és ő is részese lehet e

sajátságos országnak. Az öreg kúria, cikornyás kő-oszlopaival,

griffmadaraival, számtalan apró kéményével szinte ködpárás, légies

alakot öltött előtte, minden tárgyán, bokrán valami különös, ösmeretlen

fény ült, sárga kő-ábrázata elütött a többi felvidéki öreg úrilakétól.

Bár soha sem beszéltek egymáshoz való érzéseikről, a nyugodt, becsületes

gondolkodás óráiban mégis mindaketten tisztán látták, hogyan közelednek

egymáshoz, hogyan símul össze a lelkök, hogyan haladnak egymás oldalán a

gondolataik. Egyik se tett semmit ez érzés ellen és csak akkor rezzentek

föl, ha néha az asszony férje került szóba. Amikor a komor, sápadt

árnyék föltünt a patak fűzfaövezte partján, avagy csöndes estéken halkan

előlépett a kandalló tűzfényéből, egyszerre elhallgattak, elkomolyodtak

és tágra nyilt szemmel pillantottak egymásra. A levegőben egy kérdés

lebegett, egy néma, nyugtalanító kérdés, amely hiába várt válaszra.

Ilyen estéken a férfi kedélye nyomott, gyakran szerfölött ideges volt,

míg az asszony lelkiösmeretével számolt és előhívta bensője mélyéről

akaratát, ezt a hideg, szigoru orvost, aki komolyan tette rá csontkezét

vállára és ezt mondta:

– Légy erős. Gondolj a kötelességeidre.

Már őszre járt az idő, amikor Verának a Zöld Faluba kellett utaznia.

Utóljára másfél hónap előtt járt ott, akkor is csak két napra. Most egy

rokona – az ura nagynénje, egy komor erkölcsü alapítványi hölgy –

Berlinbe készült és úgy tervezte, hogy három hétig marad ott Verával.

Dénes szivére boru szállt, ha arra gondolt, hogy három hétig nélkülöznie

kell barátnője társaságát. Levertségét fokozta, hogy ebben az időben

Tekla megtudta, hogy Illésfalvy az almási vadászlakból gyakran rándul át

Verához látogatóba, amely ismeretségről nem szólt neki. A féltékenységi

jelenetek, amelyekben a férfinak elég bő része volt, új alakban

ismétlődtek meg és még szürkébbé, még komorabbá festették a sámsoni

portát. Dénes rosszkedvüen vállat vont, s miután már belegyakorolta

magát a hazugságokba, azt felelte a lánynak, hogy meg akarja venni

Füzesért és érthető, ha ezt nem tudja öt perc alatt elintézni. Tekla

csak félig hitte el a kifogást, de amikor, az emberi gyöngéket ösmerő

Dénes, mint régen, végigsimított a leány haján és félkarral magához

ölelte, az egyszerre mindenről megfeledkezett, s e percben a legdőrébb

hazugságot színaranynak vette volna. A férfinak azonban fájt, egyre

visszataszítóbbnak tetszett ez az alakoskodás, amely nem egyezett meg

jellemével és lealacsonyította gondolkodását.

Egy őszi délelőtt Illésfalvy búcsút vett Verától, akinek az este kellett

indulnia. A férfi és a nő lelkierejüket egyformán vetették latba az

elválásnál és búcsújukat szinte szürkére tompították akaratukkal. Az

érzelgősséget mindaketten lenézték, ha mindjárt néha maguk sem tudtak

előle kitérni. Nyugodtan, okosan fogtak tehát kezet, csak arcuk volt

valamivel sápadtabb a rendesnél.

Dénes Füzessérről egyenesen hazautazott Sámsonra. Bár a lelke tele volt

komor árnyakkal, a férfi továbbra is nyugodt hangulatot parancsolt

magára, s amikor délután hazaért, még arra is kedve volt, hogy átnézze a

régen pihenő gazdasági írásait. A gazdatiszti szobában meglehetős sok

munka várt reá: számadások, levelek, árajánlatok, amelyeket egyszer

mégis el kellett intézni.

Dénes úgy gondolta, hogy ez a gépies föladat talán meg fogja nyugtatni

idegeit, és tényleg, mihamar annyira elmerült a számokba, hogy észre se

vette az órák járását.

Sötét este volt, amire Illésfalvy elkészült az utolsó levéllel. Amikor

letette a tollat és szivarra gyujtott, egy pillanatra kinézett az

udvarra. Künt lassu eső pergett, apró tócsákat képezve a sárga levelek

között. A ködpárán át eltorzult, homályos vonalakban állt vele szemben

az urilak, hidegen, komolyan, tetejével beléveszve a mélyenjáró

felhőkbe. A fáskamrából egy fürész egyhangu zümmögése hallatszott, a

hang szinte beleékelődött a levegőbe.

Dénes, akire az elhagyatottság, a szomorúság mindig hatott, megrezzent,

s e percben, mint a közelmultban sokszor, vigasztalannak látta a sötét

udvart, a kalapnyi tócsákat, a néma hársfákat, a szürkevonalu épületet

nagy egyhanguságával, szintelenségével, örökös hazugságaival. Arra

gondolt, hogy most este van, mindjárt itt lesz a tót pap – ha ugyan már

nem issza a pipázóban szilvóriumját, – majd a gyérszavu vacsora

következik, befejezésül a másnapi étlap megállapítása és rögtön rá a

végtelen, fekete éjszaka. Azután újabb nap következik, újabb csönddel,

siket nyugalommal, fénytelen órákkal és este megint eljön a pap és újra

hideg szürkeség fekszik a házra.

Illésfalvy elfordult az ablaktól; párszor föl és alá sétált a szobában.

Mint a legtöbb irodában, begyöpösödött hagyományok alapján, az egyik

falon itt is Európa földabrosza, a másikon a Magyar Államvasutak

menetrendje függött. Amint a férfi a két határ között mozgott,

önkéntelenül megállt a menetrendes táblánál és nézegetni kezdte az apró

fekete számjegyeket, amelyek mögött lángoló kéményü gépek, tarka vasuti

kocsik, dübörgő teherszállító vonatok szaladtak gyors vágtatással.

A sok város és falu között – még pohár vagy keresztbefektetett villák

által se ékesítve – egyszerre szemébe tünt Füzesér állomás neve.

Illésfalvy önkéntelenül böngészni kezdte a berlini összeköttetést, s

azután a saját vasúti állomására terelte tekintetét… Innét a német vonat

felé nyolc óra harminc perckor volt csatlakozás.

A férfit egyszerre nagy nyugtalanság lepte el, s a következő percben

szilajon tört ki belőle a vágy, hogy ő is fölül a vasútra, itt hagyja

ezt az esős, szomoru házat, és ha nem is tud együtt lenni a nénjével

utazó Verával, legalább egy vonaton ül vele, egy cél felé száguld vele.

Mindez oly különös, oly idegenszerü volt és titokzatos erővel vonzotta a

férfit, aki mintegy félálomban ment át a lakóházba és egy perc mulva már

nyugodtan, hidegen így szólt Teklához:

– Kedvesem… az előbb elfelejtettem szólni. Még az este egy gazdasági

ügyben el kell utaznom Budapestre.

A leány megrezzent.

– Mikor jön vissza? – kérdezte félénken.

– Egy-két nap mulva, – felelte Dénes és megcsókolta a leány homlokát. –

Majd még sürgönyözök valahonnan. Gondoljon majd néha rám… igen?

A leány szomoruan nézett barátjára, de nem szólt semmit, Illésfalvy

pedig csomagolni kezdett.

Mikor a kocsi kifordult a kapun, a férfi föllélekzett, az arca fölvidult

és a szeme csillogott.

Szokása ellenére egész úton elbeszélgetett a kocsisával – egy mokányképü

nyiri fiuval, – mikor pedig az állomáshoz ért és a jelzőcsengők vékony

berregését hallotta, a szíve dobogni kezdett az örömtől. Alig tudta

bevárni, míg a vonat beérkezik, izgatott volt, mint a vakációra induló

diák és úgy érezte, hogy körülte minden mosolyog, a tót állomásfőnök, a

váltóőr, a csillogó korongnál ülő távirdász, a zöld és piros lámpák, még

az utolsó kocsitologató munkás is, aki szapora, víg sipolással szaladgál

a teherszállító kocsik között.

A sámsoni birtok e percben zajtalanul tünt el a ködben, az ódon kuria

falai pozdorjaként mállottak szét a férfi lelki szeme előtt.