A második állomásnál – Fényes-Almáson – a két férfi kiszállt: Ösztövéri
rávette Dénest, hogy még aznap nézze meg a szent-farkasi
vadászterületet.
Illésfalvy Füzesérről való elutazása után egy ideig nyomott hangulatban
volt, majd szomorúságot érzett, amelynek tulajdonképpeni kútforrását nem
tudta megmondani. A bánkódásra nem volt oka, a másfél nap, melyet
odalent eltöltött, nyugodtan finom, színes érzések közt tünt tova, bántó
hang nem elegyedett emlékükbe. Végre is a férfi letörölte homlokáról a
borús felhőket.
– Jó barátság, semmi egyéb, – próbálta magában megállapítani és
napirendre tért a kirándulás fölött.
Dénes erős akarattal hitte, hogy csak azért ment Füzesérre, hogy az
asszonynak a birtok megvizsgálásában és eladásában segítsen, s ezzel nem
tett egyebet, mint amit bármely ismerősével szemben eredendő
udvariasságánál fogva szintén megcselekedett volna. Hogy az asszony
közelében jól érezte magát, természetesnek találta, hiszen Illésfalvy
lelke minden nemeset és szépet meg tudott becsülni és főleg meg tudott
érteni. Csak este, mikor már egyedül maradt az ódon szentfarkasi
vadászlakban, csak akkor kezdte melegebb színekben látni Vera alakját,
akkor kezdtek kiszíneződni emlékei, akkor tünt föl előtte sajátos,
csaknem titokzatos fényben a zsindelyes tornyu porta, a kapunál álló
megzöldült kőgriff, a szögletben fürészelő aggastyán, a kocsizás a
hosszú fasorban, az ebéd a tölgyfa mellett, és minden, ami vele másfél
nap alatt történt. Amint föl és alá járt a tágas ebédlőben, a lábas óra
ketyegésén át olykor tisztán hallotta a virágbolond sajátságos, hármas
furulyaszavát, majd a kis Katica hangját, amint minden kérdésére
makacsan, durcásan ennyit mond:
– Nem.
Éjfél már elmult és Illésfalvy még mindig föl és alá sétált a
medvebőrökkel, aggancsokkal, kampókkal diszített teremben. Közben kibujt
a holdvilág és versenyre kelt a lámpa sárga fényével. Dénes az ablakhoz
lépett és kinézett a csöndes vidékre.
A vadászlak magas domb tetején feküdt. A ház körül álló gesztenyefák
erősen meg voltak nyirbálva, így a kilátás szabad volt.
A hegyoldalon végig fiatal erdő húzódott, majd egy patak fehér medre
csillant föl. Túl a parton ismét emelkedni kezdett a terület, azután egy
falu és jó puskalövésnyire még egy falu helyezkedett el. A második
községnek sajátságos, sisakalaku tornya volt, amely a távolság dacára
ismerősnek tünt föl.
Illésfalvy megrezzent.
– Ez a füzeséri templom, – mondta magában.
Szeme gyorsan végigsiklott a házak, szilvafák, félszerek között,
amelyeken egyenletes, síma holdfény ömlött el. A falu végén ólomszínü
domb emelkedett, rajta öblös tornyu, nagyívü épület: a Vera háza.
Illésfalvy eloltotta a lámpát, így jobban látott a távolba. Az a tudat,
hogy Vera ébren van és talán e percben épp úgy az elmult napra gondol
mint ő, melegséggel töltötte el lelkét. Az asszony képe e percben mintha
újra közelebb lépett volna hozzá: élénken látta maga előtt karcsu
termetét, szürke köpönyegét, sólyomtollas kalapját, hallani vélte a
hangját. Ez a puha hangulat pillanat alatt úrrá lett fölötte, s amikor a
hold később egészen elbújt a felhők közé s a látomás eltünt, még mindig
előtte lebegett a falu képe: széles utcájával, szőlőlombövezte
parókiájával, élő-sövénnyel elkerített udvaraival, színtelen
szilvafáival, amelyekről határozott vonalakkal emelkedett ki a dombon
álló épület szürke rajza.
Hajnalban Ösztövéri kivitte Illésfalvyt a vadászterületre. Szépen ápolt
vadaskert volt, gondosan készült csenderesekkel, meglepő gazdag
vadállománnyal. Az erdei útakon fácánok szaladgáltak, egy-egy fordulónál
őzek suhantak el; a domboldal fiatal ültetvényei között szarvasok
legelésztek. Az ügynök el volt ragadtatva és hébe-korba egy nyúl után
hajította kampós botját.
– Nagyságos úr, – szólt lelkesedve, – (Ösztövérinél a nagyságos cím volt
a legmagasabb fogalom, ez a szó jelentette neki a tőkét, a hatalmat, a
fölényt) – ezt a vadászterületet ki kell vennünk! Ilyet nem egyhamar
találunk!
Dénes bólintott.
– Hát jól van, öreg, intézze el… Mikor vehetem át a birtokot?
– Akár mindjárt, nagyságos úr. A régi bérlő, bizonyos Podraczki, a télen
meghalt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Délután Illésfalvy újra otthon volt Sámsonban. A vasuti állomásnál Tekla
várt reá, – a leány minden érkező vonathoz kiment, – csöndesen,
nyugodtan, félénken, mint mindig. A férfi megcsókolta a leány homlokát.
– Minden rendben? – kérdezte nyugodtan.
– Igen. Maga is jól van?
– Köszönöm, tűrhetően.
– És… Megveszi a birtokot?
Dénes majdnem megfeledkezett a hazugságról, amellyel elutazását annak
idején megindokolta. Egy kissé elröstelte magát, de aztán karonfogta
Teklát és a kocsi felé mentében így szólt hozzá:
– Az üzlet nem látszik oly előnyösnek, ahogyan gondoltam. A birtok kissé
drága is… Azonban találtam egy szép vadászterületet, amelyet ki is
béreltem. Ha kedve van, a jövő héten megnézhetjük.
A kocsi lassu ügetéssel fordult be a szántóföldek közé. Illésfalvy a
vetések állását nézegette és nem beszélt tovább.
A sámsoni kurián nem változott semmi se. A napok újra egyformán, lassan
teltek el, mint azelőtt, aprólékos eseményekkel, színtelen csöndben.
Illésfalvy korán kelt, megfürdött a patakban, azután végigkószálta a
földeket, délután pedig lement a méhesbe és napnyugtáig olvasgatott vagy
a vizsláját oktatta. Este hatkor beállított a pap és öreges lassúsággal,
nagy megfontolással kártyázgatott Dénessel. Tíz órakor már némaság
borult a házra, legföljebb a férfi érzett még kedvet hogy hébe-korba a
kertben sétálgasson vagy vadászkönyvekben lapozgasson.
A szürke környzetben minden tovább halkult, tovább tompult, elsősorban
Tekla alakja, amely mindennap egy vonallal mélyebben süppedt belé a
háztartási gondok, cselédügyek és kézimunkák békés világába. A leány
maga volt a rendszeretet, a pontosság; hajnalban már talpon volt,
kifogástalanul vezette a konyhát, pincét, éléstárat, mosókonyhát, nem
lehetett nála jobb gazdasszonyt képzelni. Miután nagyon szerette Dénest,
abban is kedvére vélt járni a férfinak, hogy maga főzött – különösen a
tésztákhoz értett jól, – anélkül azonban, hogy Illésfalvy ezt az erényét
kellőképp méltányolni tudta volna. A férfi nem volt nagy barátja az
asztal gyönyörűségeinek és a legkitünőbb szakácsnőt nem becsülte többre,
mint a legócskább kalendáriomot.
A csöndes ház fölött csak akkor gyülekeztek felhők, ha a sürgönyhordó
fiu jelent meg a tornácon. A küldönc utóbbi időben gyakran állított be.
A táviratok nagy része Maytól eredt, aki sehogyse akart belényugodni,
hogy Illésfalvy szakított vele s aki csak most látta be, mily jó barátot
vesztett el Dénesben s mily meleg volt az a kötelék, amely őt a férfihoz
kapcsolta. Az asszony évek során át mosolyogva játszott ezzel az
érzéssel, amely most megbosszulta magát és keserűséggel fizette vissza
az elmúlt idők dölyfét. May egyre jobban és jobban alázkodott meg
Illésfalvy előtt, sürgönyei alázatosak, gyermekesen szomorúak, szilajon
kétségbeesettek voltak és szenvedésekről beszéltek.
Illésfalvyt mindez hidegen hagyta. A Mayhoz intézett levéllel egyszer s
mindenkorra lezárta ezt a tárgyat, és később mindössze még egy ízben
sürgönyzött az asszonynak, nyugodt udvariassággal jelezvén, hogy nem
változtat álláspontján s mindkettőjükre jobb, ha nem háborgatják a
multakat. May nem tudott a gondolattal megbarátkozni és Tekla sem fogta
föl ily nyugodtan a helyzetet. Valahányszor a távoljáró Maytól sürgöny
érkezett, a leány arca elborult, szemébe könnyek gyültek, szívében
gyűlölet támadt, amely sötét felhőkben futott végig vonásain.
Egy reggel Illésfalvy kilovagolt a határba, az épülő védgátakat
megnézni. Miután a megyei központban is dolga volt, úgy hagyta meg, hogy
csak délután jön meg. Fele úton Dénes észrevette, hogy otthon felejtette
írásait, amelyekre a szolgabíróságnál szüksége volt. Visszafordult tehát
és hazaügetett.
Az udvaron nem volt senki. Dénes egy fához kötötte ponniját és a hátsó
lépcsőn fölment dolgozószobájába. Amint kinyitotta a kárpitajtót, a
férfi megdöbbenve állott meg. Háttal a bejárónak, a szőnyegen Tekla ült,
maga előtt az íróasztal fiókjával, amelynek tartalmát – sürgönyöket,
régi leveleket – sorra vizsgálgatta. A leány mellett egy srófhúzó
feküdt, ezzel nyomta le a lakat ütközőjét. Tekla annyira elmélyedt
munkájába, hogy meg se hallotta az ajtó nyilását.
Illésfalvy összeharapta ajakát, azután halkan megfordult és ahogy jött,
nesztelenül eltávozott a dolgozószobából. Mikor kiért a szabadba, nagyot
lélekzett, a vér arcába szökött, de azután hirtelen gondolt egyet,
fölszállt ponnijára és egy vágtatásban ment a gátakig. A gyors lovaglás
lehütötte gondolatait, s amire a férfi este hazajött, ismét udvarias,
nyugodt és hideg volt.
Tekla sohasem sejtette, hogy e napon Illésfalvy mindörökre elveszett
számára.
Másnap reggel Dénes sürgönyzött egy fővárosi mérnöknek, hogy jőjjön le
azonnal Füzesérre. Este ő maga is fölkészült és azzal az ürüggyel, hogy
megnézi új vadászbirtokát, elutazott. Ezúttal már semmi lelkifurdalást
se érzett, nyugodtan, természetesen hazudott, szinte úgy érezte, hogy
joga van a hazugságra. Tekla nem vett észre semmit, gyanutlanul engedte
el maga mellől barátját, sőt, amikor az a kocsira szállás előtt, könnyen
megölelte, még boldog is volt és a kendőjét lobogtatta utána.