A csatlakozó állomásnál Illésfalvy megkérdezte a kalauzt, nem utazik e
két hölgy Berlin felé? A vonatvezető a vaggonsor végén lévő közvetlen
kocsira mutatott. Dénes pár forintot adott a kalauznak és megkérte,
szorítson neki helyet a szomszéd kocsiban, azonban ne szóljon az
asszonyoknak, hogy valaki kérdezősködött utánuk.
– A hölgyek már úgyis alszanak, – szalutált a kalauz.
Illésfalvy üres fülkét kapott. A férfit a kopott piros pamlagok, párás
ablaktáblák közt jóleső érzés fogta el – mintha havas vidéken való,
hosszu kóborlás után kandallóhoz ért volna, – s a tudat, hogy közel van
Verához, gyermekes örömmel töltötte el lelkét. E percben nem gondolt
másra, minthogy ő is csak ember, önző ember, aki boldogságra vágyik és
habozás nélkül föláldoz érte mindent: mások lelkét, nyugalmát, a saját
öntudatát, hideg akaratát, ha kell az életét is. E percben tisztán látta
az is, hogy nagy harcok, nagy megpróbáltatások előtt áll, hogy a sors
vihar-felhői ott gyülekeznek a látóhatáron: de nem törődött semmivel,
nem félt semmitől és mosolygó arccal bámult ki a sötét éjszakába.
A határállomásnál már csak a közvetlen kocsi maradt meg a magyar
vonatból. Dénesnek most át kellett szállania egy német kocsiba. Amint a
férfi végighaladt a sinek közt, egyszerre megállott.
A perronon, könnyü bundájában, sajátságos, határozott lépéseivel Vera
sétált föl és alá, meg-megállva és elgondolkodó szemét az éjszaka
sötétségére függesztve.
Illésfalvy észrevétlenül tovább akart siklani, de már késő volt, az
asszony megpillantotta.
– Dénes, – mondta különösen csengő hangon, amelyet a férfi még eddig nem
ösmert s amelyben öröm, szomoruság, remény, csüggedés együttesen szólalt
meg, sajátos, szinte titokzatos keverékben. – Dénes!
Illésfalvy megállt és az asszonyhoz lépett.
– Ne haragudjon, – szólt félénk mozdulattal, amely idegenszerűen és
mégis finoman, őszintén illeszkedett férfias alakjához, – nem tudtam
másként cselekedni… Valami kergetett, űzött, hogy üljek vasutra, hogy a
közelében legyek, hogy… Dőreség volt, de nem tudtam ellentállani a
lelkem kívánságának.
Az asszony szomoruan mosolygott.
– Ennek így kellett lennie, – szólt mintegy magában, – éreztem, hogy így
lesz.
– Neheztel rám? – kérdezte a férfi.
– Nem, nem… Ez a sors akarata, – mondta Vera határozottabban, mintha egy
benső hangot akarna meggyőzni, – nem tehetünk ellene semmit sem…
Szótlanul álltak szemben, kérdőleg pillantva egymásra, egymástól várva a
megoldást, amely messze lebegett fölöttük az éjszakában. Az asszony
határozott vonásai megenyhültek, átszellemültek, arca e pillanatban
gyermekére, nem a megpróbált, az élettel diadalmasan birkózó nőére
hasonlított. Illésfalvy úgy érezte, hogy karjaiba kell kapni ezt a
szegény, csöndes gyermeket s azután elmenni vele ki a sötétségbe, a
végtelenségbe, az örökkévalóságba, vagy a pusztulásba.
A vasúti portás csöngetyüvel kezében sietett végig a perronon,
beszállásra szólítva föl az utasokat.
Vera kezet fogott a férfival.
– Egyre kérem, – szólt nyugtalanul, de már ismét a régi hangján, – ne
mutassa magát a férjem nénje előtt. Mindig kicsit rosszhiszemü asszony
volt, bizonyára megitélne bennünket… Talán még láthatjuk egymást, –
tette hozzá némi gondolkodás után.
Illésfalvy kezet csókolt és fülkéjébe ment. Ezúttal már nem volt
szerencséje, a kupéban két szász kereskedő ült – skót sapkában, fekete
kabátban – és szaporán vitatták üzleti ügyeiket. A késő éjjeli óra
dacára mindaketten nagyon élénkek voltak, szaporán szivaroztak és gyors
taglejtésekkel kísérték beszédüket.
Dénes az ablakhoz ült és le-letörölgetve a párát, kinézett a vidékre. A
kép ugyanaz volt, mint egy év előtt. A vonat újra gyorsan szaladt a
sűrűházu német faluk, városok között, ahol már csak az éjjeli őr volt
ébren, a községeket kemény germán tölgyü erdők kapcsolták egymáshoz. A
kerekek csattogásán, a gép dübörgésén helyenkint áthallatszott az új
holdra ugató kuvaszok csaholása. Egy esztendő telt el azóta, amikor a
férfi összeakadt az éjjeli vonaton Verával: akkor Illésfalvy Mayt
kereste, ma más, új érzések laktak szívében, s a régi emlékek messze,
mélyen pihentek a feledés sírjában. Dénes egy percre megrezzent, amikor
Mayra gondolt: lehetséges-e, hogy ily gyorsan tudott napirendre térni
fölötte, lehet-e, hogy érzések ily könnyen adják meg magukat? Akkor azt
hitte, hogy komoly indulat fűzi Mayhoz, hogy megtalálja benne a régen
keresett, igazi boldogságot, lelke békéjét és most… most e lelki
hullámok elültek, az egykori képek idegenül néznek rá, az avarral telt,
elhagyott mesgyéken fagyos fuvallat leng végig.
És May után – csöndesen megvonulva a kandalló melletti karosszékben,
aggodalmasan, örök félelemmel szívében – Tekla következett. Újabb
reménységek, újabb csalódások egyesülnek alakjában; a szeme, a homloka
rejtelmesen világít, de a lelke nem tud túlemelkedni a hétköznapi rögön,
gondolatai alacsonyan járnak, érzései szárnyak nélkül születtek. Jelleme
becsületes, kristálytiszta, de nincs benne semmi, ami a többi ember fölé
helyezné, szűk látóköre, nagy féltékenysége, elmaradt nézetei
megkisebbítik, megtompítják meleg érzései szavát. A lélekből – így
érezte Illésfalvy – csak művész tud igazi drágakövet faragni; aki
bensejét ősállapotban hagyja heverni, sosem fogja sejteni, milyen ormok
fölött repül el a szabad, az érző lélek, mily messze a köznapi föld
szintje fölött állnak azok az emberek, akik szívüket – szentélyként –
mindazzal a széppel és nemessel felékesítik, amit az élet és a világ
indulatokban, hangulatokban nyujtani képes.
A vonat tovább haladt az éjszakában, a skótsapkás kereskedők szaporán
beszéltek üzleteikről. Illésfalvy szempillái le-lecsukódtak. Már majdnem
elaludt, mikor egyszerre kinyilt az ajtó.
A küszöbön fölhajtott galléru bundájában, sólyomtollas kalapjával, a
Vera alakja jelent meg és könnyü árnyként, – elfogulatlanul, asszonyi
természetességgel, amely az élet legnehezebb, legkülönösebb helyzeteiben
a legmerészebben nyilatkozik meg, – suhant a fülke füstfelhőjébe.
– Vera, – szólt a férfi halkan, mintha álomban beszélne, amelyből nem
akart fölébredni. – Vera… Lehetséges ez?
Az asszony az utitársakra pillantott. Azok első pillanatban kissé meg
voltak lepve, de azután belényugodtak a helyzetbe és fürgén tovább
vitatták az olajpogácsa közgazdasági helyzetét. Miután magyarul nem
értettek, tovább nem is igen törődtek a velök utazó párral. Annyi
udvariasság se volt bennök, hogy legalább a szivarjaikat félre tették
volna.
Illésfalvy ránézett Verára. Az asszony arcán e percben semmise volt a
régi akaraterős nőből; vonásai könnyü fényben ragyogtak, szeme
elvesztette határozott tekintetét, ajkai körül alig észrevehető mosoly
játszott. Homloka megkönnyebbülést mutatott, mintha egy névtelen átok
súlyától, nehéz gondoktól szabadult volna meg, s most újra bizalommal
fordulna az élet felé. A hangja elvesztette sötét zománcát: valamivel
magasabban és tisztán csengett, olykor az elfojtott öröm napfénye
szaladt végig rajta.
Egy ideig elbeszélgettek mindenféle közömbös dolgokról, – amelyek leple
mögött vallomások és finomszárnyu érzések virágokkal ékesített alakjai
suhantak el, – azután elhallgattak, mint két gyerek, aki már régóta
vágyott rá, hogy fölmásszon a palánkkerítés tetejére, vagy az öreg
padlásbúbra és most, elérvén a célt, tágra nyílt szemmel, elnémulva
bámulja az új világot. Talán percekig, talán órákig ültek így együtt,
lerakva az akarat, a felelősség nehéz vértezetét, azután Vera – nem
törődve a kereskedőkkel – könnyen a Dénes karjába akasztotta keztyüs
kezét…
A vonat valami állomáshoz ért. Az asszony végigsimított arcán, mintha
álmot akarna letörölni szeméről.
– Vissza kell mennem, – szólt nyugtalanul. – Klotild fölébredhet és
keresni fog.
– Maradjon még a következő állomásig, – könyörgött Illésfalvy.
– Nem, nem lehet, Dénes… Ez is vakmerőség volt, de leszámoltam vele…
– És most… most ne láthassam három hétig?
Az asszony gondolkodott, majd rávetette tekintetét a férfira. Szeméből
határozatlanság, félénkség beszélt.
– Föl fogom keresni minden áron, – szólt Illésfalvy megragadva az
asszony tétovázását, – Nem szabad nemet mondania… Módot fogok találni,
akármilyen áron, hogy láthassam.
Vera könnyü szédülést érzett, – mintha valami idegen, gyöngéd erő
szárnyra kapta volna és hirtelen a magasba vinné, míg a földgolyó
tárgyai, alakjai messze elmaradnak tőle, – azután, alig észrevehetően
bólintott fejével. Még egy pillanatig ujjain érezte Dénes keze
szorítását, majd arra eszmélt fel, hogy újra fülkéjében van, Klotild
mellett, aki bundájába burkolózva, nyugodtan aludt egy sarokban.
Hajnal felé a két szász kereskedő végre kimerítette a beszélgetési
tárgyat és pihenésnek látott. Illésfalvy szemét elkerülte az álom,
tovább nézegette a szürke kárpit mögül közelebb lépő vidéket, az ódon
malmokat, magasvállu gyárakat, fehér falakba takarózó temetőket, amelyek
tarkán váltakoztak az erdőkkel, bércekkel, nedves vetésekkel. Már messze
bentjártak a szomszéd országban, mikor a kalauz belépett hozzá és
titokzatos arccal levelet adott át neki. A férfi a halovány fény dacára
rögtön megismerte Vera ceruzával írt sorait.
A levélnek nem volt sem megszólítása, sem gyöngéd befejezése, aláírása,
a mondanivalói is higgadtan sorakoztak egymás mellé, mégis végtelen
melegség és közvetlenség sugárzott belőle. Vera arra kérte Dénest, hogy
higyjen mindig neki és legyen oltalmára azokban a küzdelmekben, amelyek
előtte állanak. Szinte egészen nyugodtan mondta el, hogy szereti
Illésfalvyt, szerette az első pillanattól fogva és szeretni fogja az
élete végéig. Soha nem tudott hazudni és most is becsületesen akar
eljárni Isten és ember előtt. Az egyetlen út, amelyet követhet, az, hogy
mindent őszintén megvall férjének, s azután bocsánatát kéri, majd pedig
a szabadságát próbálja visszanyerni. Férje, minden gyöngéje dacára,
együttlétük alatt mindenkor tisztességesen gondolkodott és nem fogja
megtagadni kivánságát. Addig Dénes maradjon Berlinben és legyen
türelmes. Bízzon benne és az érzéseiben, minden jóra fog fordulni. Ha
egyetért a levéllel, csak annyit mondjon a kalauznak, hogy: rendben van.
Illésfalvy mintha könnycseppet érzett volna a szempilláján. Gyorsan
fölkelt, végigment a kocsin és megkereste a vonatvezetőt, aki titokzatos
diszkrécióval nézett rá.
– Mondja meg, kérem, a nagyságos asszonynak, – szólt és a hangja egy
kicsit remegett, – hogy minden a kívánsága szerint lesz.
Már reggel volt. A kocsisor világosszürke felhőkupola alatt szaladt
tova.
Berlinben a kiszállásnál még egy percre látták egymást. Klotild
kimerülve a hosszu úttól, fáradtan haladt a podgyászhordók között. Vera
ajka szélén könnyü mosoly ült, a szeme mintha lázban csillogott volna.