Szentandrássy pár hét mulva eltávozott Sámsonról. A feszült viszony,
amely otttartózkodása alatt Tekla és Illésfalvy között keletkezett,
elutazása után sem javult meg. Dénes kedvetlenül járt-kelt a házban, s
úgy érezte, mintha barátja elköltözésével a nemesebb, emelkedettebb
fogalmak kiröppentek volna a kuriából, amely sötét falaival, komoly
fekete bolthajtásaival rikító ellentéte volt a ragyogó tavasznak.
Hogy gondolatait lekösse, Dénes megkezdette volt a tervezett új ház
építését. A platános nagyrészét kiirtották, a romot lebontották,
helyette csillogó, gyorsan szaporodó piros téglák emelkedtek ki a
televényből. Illésfalvy egy régi görög nyaraló mintájára készíttette a
kastélyt, oszlopokkal, nemes ívekkel, a csöndes nyugalom jegyében. De a
munkában ezúttal nem telt sok öröme, az építésszel sokat kellett
veszekednie, a pallér s a kertész krajcáros izlésükkel minduntalan
belékontárkodtak a ház békésen kibontakozó ábrázatába. Pár hét után a
földesúr elunta a dolgot s már csak elvétve irányította lépteit a
platános felé.
A vadászidény elmultával Dénes az erdőben is keveset fordult meg. Inkább
a gazdasági dolgoknak élt, de, miután alaposan tulajdonképp soha nem
foglalkozott velök és nem értett hozzá, béresekkel kiabálni,
gazdatisztek körmére nézni, ebben se talált szórakozást. A falusi élet
unalma lassan ráfeküdt lelkére és megtízszerezte az órák, percek
járását. Illésfalvy ásítva forgolódott a kuria körül, délután nagyokat
aludt, estére áthítta a szomszéd papot kártyázni és tízkor már az ágyban
volt.
Dénes egész életében gyülölte a nyárspolgárokat, akik elrejtőzve a lét,
a lélek viharaitól, napsugaraitól, páfrányéletet élnek a tölgyek védelme
alatt. Ha mindjárt maga alkotó erő nem is volt, azért a férfi bensejében
épp úgy átszaladtak az emelkedett indulatok, a termékenyítő gondolatok,
épp úgy végigcikáztak a megértés villámai, mint a teremtő művészek
lelkén. Szívében megvolt a fogékonyság a világ nagy kérdései iránt, agya
szomjuhozta a tudást, a fölvilágosodottságot, akarata, ha mindjárt csak
a maga számára, kiépítette a szellemi élet kincsesházát. És mindez most
korhadni, oszladozni kezdett, lelke tétován keringett a tehénistállók és
szénásszekerek között, tekintete megakadt a háttért jelző ákácos poros
lombjain. Egy szép nap ijedten vette észre, hogy ő is csak nyárspolgár,
tengődésre rendelt földi halandó, aki a kétszerkettő négy gályapadjához
van láncolva, s aki csöndesen ballag a reggeli és vacsora békés
határkövei közt.
És Tekla? A nyugodt elmélkedés óráiban Illésfalvy egyre gyakrabban – és
röstelkedve – vallotta meg magának, hogy a vágy, a hév, amely a leányhoz
ragadta, apadni kezd. Boncolgatva ezt az érzést, tisztán látta, hogy
Teklához elsősorban a Mayban való csalódás vezette. Akkor a lelke meg
volt törve, szeretet, melegség után vágyott s kárpótlást keresve fordult
a tiszta, egyszerü gyermek felé. Azok a nemes vonások, amelyek Tekla
arcán végighúzódtak, az átszellemült tekintet, a nagy érzés titokzatos
glóriája, a szerelem lángjának visszfényét vetették Illésfalvyra. Akkor
azt hitte, hogy a nemes homlok, a megfinomodott arc mögött egy más, egy
megértő, egy lelki kincsekkel teli ország van és félig elkábulva,
boldogságot szomjuhozva fordult a leányhoz. De a csodálatosan ragyogó
szemek, a gyöngéd rajzu arc mögött csöndes, szomoru volt a világ. A
szerelem odaadásán, megalázkodásán, boldog rabszolgaságán kívül e lélek
hallgatag és gyermekes volt; az érzés aranybányáit az értelem ereje nem
dolgozta föl; a nőstény nagy ragaszkodásán kívül más, nemesebb indulat
nem tudott kibontakozni Tekla bensejéből.
Mindez fájt Illésfalvynak, mert érezte a rája boruló felelősség súlyát.
A férfi komorrá és hallgataggá lett, életkedve megcsappant, szíve,
mintha romok között járt volna. Gyakran elborulva gondolt rá vissza,
mily hosszu ideje, hogy az igazi érzést, a tökéletes boldogságot
kereste, és minden akarata, küzdelme dacára soha nem tudta azt
megtalálni. Lelki szeme előtt fölvonultak azok a nők, – szőkék, barnák,
koromfeketék és aranyvörösek, – akik felé elmult élete során titkos
bizalommal, reménységgel fordult, akiktől megváltását reménylette,
akikben lelket, megértést, teljes összhangot sejtett: – hiába, a szép
fejek, a karcsu alakok, többnyire már az első órában, üres árnyképekként
suhantak el, értéktelen bábokként, amelyeket az idő gyorsan elborít
kárpítjával.
Azután Illésfalvy vállat vont és nem elmélkedett tovább. Ridegen rótta
le életét – lassan morzsolva a napokat – apró-cseprő dolgokkal
bibelődött és lehetőleg nem foglalkozott gondolataival. Bizonyos
fásultság vett erőt rajta, érdeklődése a külvilág iránt megszünt, s csak
álmaiban látta viszont azt az életet s azt a rajongó érzést, amelyet
földi pályafutásán keresztül hiába hajszolt.