Harmadnap Szentandrássy munkához látott. Hajnalban fölkelt, puskát,
ecsetet vitt magával, kiment a hegyoldalra, s csak alkonyatkor tért
vissza a kuriára. A festő szorgalmas és edzett ember volt, aki föl se
vette, hogy órák hosszat kellett a sziklás utakon botorkálnia, hogy
napközben alig evett valamit, s hogy a szeszélyes tavaszi időjárás majd
minden délután bőrig áztatta. Mikor aztán este letelepedett a
kandallóhoz, az arca ragyogott az örömtől és a megelégedéstől. Vacsoráig
ő vitte a szót, gyerekként fecsegve és mégis minden ízében okosan,
fölvilágosodottan beszélve arról, mit látott künt, hogyan látta meg és
mint próbálta vászonra vetni. Egy-egy vázlathoz néha öt-hat terve is
volt, csupa eredeti, szilaj ötlet, amelyeknek nemcsak fényük, de melegük
is volt; képei, megszületésük előtt, kaleidoszkop-szerüleg változtak,
benseje az érzések ezer és ezer apró csecsebecséit szedte össze, a
gondolatok számtalan rétegén repült át, mígnem, – egy férfias, tetterős
pillanatban, – mondanivalói teljességükben jegecesedtek ki lelkében.
Ha a festéssel végeztek, rendesen Páris került szóba. Szentandrássy ama
kevés szerencsés emberek közé tartozott, akik a kellemetességeket
nemcsak élvezik, de át is értik, utolsó csöppükig megbecsülik. Neki
Páris a földi lét gyémántkiadása volt, amelyben megtalálta mindazt a
szépet, nagyot, amit Isten erőben, tudásban, művészetben alkotott. A
hatalmas paloták között járva, a festő nemcsak a hintókat, a siető
járókelőket, a gyönyörűségeket pillantotta meg, hanem: az emberi akarat
és jellem láthatatlan kincseit, az emberi szellem kemény, csüggedetlen
munkáját, a világ minden részéből idesereglő hangulatok és érzések örök
fényjátékát.
Illésfalvy elgondolkodva ült karosszékében. Milyen más élet volt ez,
mint az övé Sámsonban, mily nagy volt a különbség a világ szüntelen
előretörése, vidám csatazaja, vakmerő kérdései, és a csöndes vetések, az
egyforma pohánka- meg kukoricaföldek között. Szeme előtt újra
megelevenedtek a villamfényes körutak, szeszélyes rajzaikkal, nyüzsgő
hangyabolyaikkal, a színházak, csillogó álmaikkal, a tárlatok, némán
beszélő kincseikkel, a ligetek szép asszonyaikkal, amint hintóikban
lassan – napnyugati tavon végigúszó titokzatos hattyuként – suhannak el
a sötétzöld délszaki fák között.
– El kellene nézni pár napra Párisba, – szólott Dénes egy este Teklához.
– Nem szabad egész elmaradni a világtól.
A leány megrezzent, azután aggódva vetette tekintetét barátjára.
– Nos, van kedve? – kérdezte a férfi mosolyogva.
Tekla nem felelt.
– Ellenzi?
A leány megint nem válaszolt. Szivében egyszerre nagy félelem támadt:
visszaemlékezett előérzéseire, borus álmaira, amelyekben egy idegen,
ragyogó asszony elrabolja tőle Dénest. A szeme hirtelen megtelt
könnyekkel.
Illésfalvy ideges lett. Nem szerette az ilyen jeleneteket, amelyeket
köznapiaknak és izlésteleneknek talált. Ő a sima formák barátja volt,
mindig tiszteletben tartotta a más nézeteit, de megkívánta, hogy az ő
szavai is akadály nélkül váljanak tetté. Miután nem akarta megbántani
Teklát, fölkelt és az ablakhoz lépett.
– Holdvilág van, – szólott pár perc mulva Szentandrássyhoz, – nem volna
kedved egyet kocsizni?
A festő Teklára pillantott és hallgatott.
– Maga is velünk tart? – fordult Dénes barátnőjéhez.
– Igen, – válaszolta halkan és elvörösödve a leány.
A kocsi pár perc mulva előállott. A két öreg kanca lassu ügetésben
indult el az udvarról, s azután végighaladt a jegenyefasoron, amelynek
komoly, ósdi törzsei némán álltak őrt a vetések mellett.
Az este csak az ablakból volt szép; künt kellemetlen szél fujt, amely
magasra kavarta a port. Szótlanul ültek a hintóban. Szentandrássy a
felhőket nézegette, Dénes az ajkát harapta. A leány félénken huzódott
meg a sarokban és olykor fürkészve nézett barátjára. A szél folyton
erősbödött, egyízben el is kapta a kocsis pántlikás kalapját és
ördögszekérként kergette végig a birkalegelőn. Mindez rideg és fagyos
hangulatot keltett.
A hepe-hupás domboldalon – szilvafák és vesszőkeritések közt – egy kis
falu: a tót Vereshegy huzódott meg. Pár év előtt az apró fészekben
néhány viskó leégett, amelyeknek koromszaga még most is ott lógott a
süppedt házak között. Amikor a hintó a Krisztus-feszülethez érkezett,
egyszerre füstös gerendák szaga csapódott a kocsizók arcához.
– Nem kellemes a kirándulás, – szólalt meg rosszkedvüen Illésfalvy. –
Térjünk vissza.
Csöndben baktattak haza és sebtében megvacsoráztak. Szentandrássy
panaszkodott, hogy fáj a feje s korán nyugovóra tért. A közben
átszellőztetett szobában nyirkos tavaszi levegő küzködött a kályha
melegével.
Tekla és Dénes egyideig még ott ültek az ebédlőben, elkedvetlenedve,
szótlanul, az egyik az olvasmányával, a másik a kézimunkájával
foglalkozva. Az idő lassan telt, a nagy lábas óra gépies hidegséggel
osztotta föl részeikre az órákat és perceket.
– Haragszik? – kérdezte a leány, amikor barátja letette a könyvet és
nyugovóra akart térni.
– Nem, nem, – felelte Illésfalvy nyugodtan. – Apró véleményeltérések
mindenütt előfordulnak.
– Megbántottam?
– De Tekla… Semmi okom a neheztelésre. Egy pillanatra talán kedvem
ellenére volt, hogy le kellett mondanom valamiről, de végre is… egy
férfinak számolnia kell tudni a következményekkel.
A leány nem vette észre és nem érezte meg a vágást.
– Akkor nyugodt vagyok, – szólt homlokát odatartva Dénesnek.
… Másnap reggel Illésfalvy hosszu sürgönyt kapott Maytól. A szép
asszony, aki megszokta, hogy óhajtásait parancsnak tekintsék,
türelmetlen lett, hogy immár harmadik táviratára se érkezett válasz
Sámsonról. Míg azelőtt May értesítései szűkszavuak és hidegek voltak,
mostani sürgönye tele volt szinekkel, melegséggel és hangulatokkal.
Panaszkodott benne, hogy Dénes elfelejtette, soha meg nem értette és a
végén szinte könyörgött, hogy legalább válaszra méltassa.
Illésfalvy fanyarul mosolygott. Akármilyen közvetlenek is voltak a
szavak, a meggyőződés ereje – ő legalább úgy érezte – hiányzott belőlük;
akármennyire kellemesen is gondolt vissza Mayra, a lelkében szürkén,
kopáran, ott fagyoskodott az utolsó berlini utazás emléke: a
kérdezősködések a Bristol portásánál, a céltalan bolyongás a lombtalan
hársfák alatt, a beszélgetés a feketekabátos, pofaszakállas
idegenvezetővel, aki oly szertartásszerü ünnepélyességgel számolt be
szimatolása eredményével, s azután a vigasztalan, lealázó hazatérés.
Mind ez nyirkos és nyomasztó volt, mint egy mocsaras táj. Dénes örült,
hogy elkerült e vidékről és fiókjába rakta a levelet. Eleintén nem is
akart rá válaszolni, tartott tőle, hogy a levelezgetés ismét belesodorja
az áldatlan viszonyba, azután győzött benne az udvariasság és ebéd után
leült íróasztalához.
Illésfalvy hidegen és nyugodtan óhajtotta May-jel szakítása okát
közölni. Arra, hogy a Bristol idegenvezetője mit beszélt, ki se tért,
inkább a maga személyéről szólt. Őszintén elmondotta, hogy más mesgyékre
fordult, hogy a lelke nem szabad, s így le kell tennie a
viszontlátásról. Az új érzést azonban a férfi nem mint szenvedélyt,
életcélt, hanem mint csöndes megalkuvást, a deresedő haju férfi lassu
visszavonulását vázolta; szavaiból az érzett ki, hogy megelégelte a
nagyvilág tarka kalandjait és meleg tűzhelyre, nyugalomra vágyódik.
Dénes éppen levele végén tartott, mikor egyszerre belépett Tekla. A
leány megérezte a hamuszürke papirra sorakozó fekete sorok tartalmát és
nyugtalanul nézett barátjára.
– Zavarom? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Nem, nem. Már elkészültem.
Tekla egy pillanatig hallgatott.
– Kinek írt? – szólalt meg aztán halkan.
Illésfalvy egy percig hallgatott, majd nyíltan felelt.
– Maynek.
A leány lehajtotta fejét.
– Tartoztam neki ennyivel, – folytatta a férfi nyugodtan, – miután
előzetesen három sürgönyét válasz nélkül hagytam. A levél tartalma a
lehető legegyszerűbb és puszta elsorolása ama okoknak, amelyek miatt a
szakadásnak – mindkét oldalról – be kellett következnie.
Csönd volt.
– Megengedi, – szólalt meg Tekla félénken, – hogy… hogy elolvassam a
levelét?
Dénes az ajkába harapott. Nem szerette, ha szavaiban kételkednek, s
mindig tapintatlanságnak tartotta, hogy valaki a más leveleire kíváncsi
legyen.
– Tekla, – felelte hidegen, – az ilyesmi nem egyezik meg
gondolkodásommal.
A leány elvörösödött, aztán a kandallóhoz ment és leült a karosszékbe.
Alig egy perc mulva a szeme megtelt könnyekkel, amelyek szaporán
szaladtak le sápadt arcán.
Illésfalvyn kellemetlen érzés futott végig. Az egész kép erősen
hasonlított a kisműveltségü emberek vidékies féltékenységi jeleneteire,
amelyeket a jóízlés messziről elkerül. A férfi sima és udvarias
világából különösen élesen ríttak ki az ilyen köznapi vonások.
Dénes a kandallóhoz lépett.
– Tekla, – mondotta határozottan, – kíméljen meg az ilyesmitől. Nem
szolgáltam rá, és ha rá is szolgáltam volna, az elintézésnek ebbe a
módjába nem mennék bele.
A leány melle görcsösen zihált.
– Te már nem szeretsz, – fakadt ki egyszerre belőle, – te még mindig
Mayt szereted!
Illésfalvy válaszolni akart, azután gondolt egyet és vállat vont. Síró
nőkön a józan érvek nem fognak. Csöndesen a kalapja után nyúlt tehát és
elhagyta a szobát.
Azon a délután és este nem beszéltek többet egymással, és másnap is csak
Szentandrássy jelenlétében váltottak pár szót. Harmadnap éjjel, amikor a
festő már szobájába vonult föl, Tekla megfogta Illésfalvy kezét és így
szólt:
– Bocsásson meg a tegnapelőtti dologért… Nagyon fáj, hogy ok nélkül
megbántottam az érzékenységét…
Dénes végigsimított a leány haján.
– Térjünk felette napirendre és felejtsük el.
Tekla egy ideig tétovázva nézett maga elé, azután újra megszólalt.
– Még valami nyomja a lelkemet, Dénes, – mondotta halkan, – még valamit
meg kell vallanom, hogy nyugodtan nézhessek a szemébe… De igérje meg,
hogy nem fog megharagudni érette…
– Igérem.
A leány közelebb simult a férfihoz és lesütve tekintetét, gyorsan
beszélni kezdett.
– Tegnapelőtt nagyon szerencsétlen és kétségbeesett voltam… Attól
féltem, azt hittem, hogy elveszítem a boldogságomat és nem tudtam, mit
csinálok… Mikor May levelét a postára küldte volt az inassal, a folyosón
elvettem Jancsitól a boritékot és fölnyitottam… Nem tudtam elhinni, hogy
csakugyan szakított May-jel…
Illésfalvy arcát pirosság öntötte el.
– Ezt nem cselekedte helyesen, – szólt élesen. – Más véleményem volt a
gondolkozásáról.
Tekla megfogta a férfi karját.
– Hiszen úgy szeretlek, – suttogta sírva, – és oly szerencsétlen voltam…
Más asszony se cselekedett volna másképpen…
Illésfalvy lefejtette magáról a két kis kezet.
– Nagyon kérem, – mondotta kelletlen érzéssel lelkében, – hogy az
ilyesmit ne cselekedje meg máskor. Remélem, számíthatok reá? – tette
hozzá szárazon.
A leány megszégyenülten állt előtte. Amint zokogott, az arcáról
egyszerre eltünt a fiatalos szépség, a tiszta derü; vonásai fáradtaknak,
öregeknek tetszettek.
– Mindennek Szentandrássy az oka, – szólalt meg Tekla szomoruan. –
Amióta ő itt van, maga megváltozott, nem érzi többé jól mellettem magát
és visszavágyik a nagyvilágba.
Illésfalvy megrezzent. A leány – pár közvetlen, ösztönszerü szóval –
világosan mutatott rá arra az érzésre, amely a férfi lelkében,
leálcázva, sötét rejtekutakon járva, föl-fölbukkant. Tényleg, amióta a
festő Sámsonban tartózkodott, Dénes gondolatai más körben forogtak, más
hangulatokkal szítták tele magukat, messze elröpültek a Tekla
hétköznapi, csöndes világa fölött.
A leány észrevette Illésfalvy habozását és megragadta az alkalmat.
– Oh, hadd, hogy Szentandrássy elmenjen ebből a csöndes, békés házból, –
könyörgött kezét összekulcsolva, – küldd el innét ezt az embert, aki el
akar ragadni tőlem, aki eléd varázsolja egy más világ képeit, hogy ne
érezd magad többé otthon mellettem és másutt keresd a boldogságot.
Dénes arca elborult.
– Csak nem kíván komolyan ilyesmit? – kérdezte egy csöpp gúnnyal. – A
világon egyéb is van, mint kukorica- és zabföldek, vadászterületek és
csűrök. Nem lehet az egész életet Sámsonban eltölteni, ahol még tintát
és írópapirt se lehet kapni. És nem végcél, hogy az ember délelőtt a
béreseivel veszekedjen, délután a vizsláját tanítsa, este a kályhánál
melegedjen: a földön más dolgok is léteznek.
A leány arca hirtelen kigyult, ujjai ökölbe szorultak.
– Gyülölöm azt az embert, – mondotta szenvedélyesen. – Oh! hogy
gyülölöm!
Illésfalvy megdöbbenve nézett Teklára. Még eddig soha se látta
haragudni; ez az érzés, mintha nem létezett volna barátnője lelkében. És
most, ime, a soká rejtett indulat napvilágra kivánkozott,
szerteterpeszkedett és éles, rideg vonásokkal edződött a leány arcára,
elnyomva a fiatalos bájt és az egyszerűség békés rajzát. A félénk
rabszolgából, az egykori néma kis hősből semmise maradt; a kipirult
ábrázaton a szenvedély és gyülölet sötét hullámai szaladtak végig.
– Tekla, – szólt Illésfalvy nyomott hangon, – Tekla… Ez nem szép dolog.
Ennyire nem szabad megfeledkeznünk magunkról.
Csönd volt. A vendégszobából hegedühangok hallatszottak le.
Szentandrássy, úgy látszik, még nem tudott elaludni és az Ave Mariat
játszotta.