Tavaszodni kezdett, mikor egy nap váratlan vendég állított be a sámsoni
kúriára. A látogató Szentandrássy volt, az ismert nevü festő, akivel
Illésfalvy, mint diák, két évet töltött együtt Párisban. Kettőjük közt
akkor meleg baráti viszony fejlődött, amely később sem tompult meg, ha
mindjárt néha évekig nem is látták egymást. Szentandrássy, nagyobb
időközökben, többször fordult meg Sámsonban, ahol kipihente a nagyvárosi
élet fáradalmait, s kizárólag eszméinek élve, nyugodtan tudott dolgozni.
A festő tökéletes világfi volt, nemcsak az ecsetet kezelte kitünően, de
a tollat, a kardot és a szót is. Párisban a legelőkelőbb körökben
fordult meg, nyáron végigkóborolta a partvidék kastélyait, télen
végigvadászta a Bretagnet: mindenütt szívesen látták, mindenütt
egyenrangunak ösmerték el, mert kellemes modoru, fölvilágosodott, éles
elméjü és nagytehetségü férfi volt.
Márciusban Szentandrássy elunta a világváros zajos életét, hirtelen
összecsomagolt és egyenesen Sámsonra utazott, szalonkára vadászni, a
magyar föld ölén új benyomásokat gyűjteni. Illésfalvy és Tekla nagy
örömmel fogadták a ritka vendéget, s mindent elkövettek, hogy az jól
érezze magát társaságukban.
Szentandrássy mindjárt az első órában észrevette a változást, amely a
férfi s a leány viszonyában az elmult idő alatt végbement. Miután
jóizlésü ember volt, nem szólt semmit, s nyugodtan vette tudomásul
barátja elhatározását. Bár egyébként nagyon szerette Illésfalvyt, lelki
dolgokban nem tartotta a sámsoni földes urat a legkeményebb embernek.
Tudta, hogy az ösztönszerüen rajong minden szépért, újért, s éppen azért
érthetőnek találta, hogy a multban gyakran cserélt barátnőket is. Hogy
Illésfalvynál ez az ingatagság csupán kutatást, a legfőbb szép keresését
jelentette, a festő nem igen hitte el, annyival inkább, mert női
dolgokban maga is meglehetősen megbizhatatlan volt és virágról virágra
röpdösött.
Szentandrássy tele volt a világvárosok élénk színeivel, friss
hangulataival. Utazó táskáját Párisban megtömte egy csomó érdekes és új
könyvvel – vakmerő problémák hirdetőivel, – mindenféle divatos
zongorakivonatokkal, társadalmi tanulmányokkal, és számtalan vázlattal,
amelyeket Sámsonban óhajtott részletesen kidolgozni.
Vacsora után a festő kirakosgatta megkezdett képeit. Az újabb időknek
engedve, a művész fényhatásokban dolgozott. Szeme a legváltozatosabb
világításokat kereste: az Alpesek káprázatos haván öregbedő
napsugarakat, a hajnali, tavaszi erdő aranyzöld fénykévéit, az elhagyott
mocsarak őszies, felhős borulatát, a homályba takarózó síkságok réveteg
holdvilágát. A tárgy mintha mellékes lett volna, fődolog a különböző
sugarak zománca, csillogó játéka volt, amely nagy frisseséggel és
bátorsággal fakadt gyors ecsetjéből.
Valamennyi képen a szinek középpontjaként ugyanaz a női fej uralkodott,
egy igézően szép, ártatlan szemü leányka, aki tüneményes vörös hajba
burkolózva állott egy fatörzsnél, korhadt malomnál, vagy ledőlt
oszlopnál. Néha háttere se volt az alaknak: az arc látomásként villant
föl a szinek vidáman harcoló tengerén. Olykor a gyönyörü nőstényből
csupán a szemek látszottak, az ember azt hihette, hogy a titokzatos
alaku fák, a vad cserjék közül egyenesen a nagy természet, a Szent
Tavasz néz reája.
Illésfalvyt meglepte barátjának művészi merészsége és üdesége.
– Ki ez a nő? – kérdezte egy mosolygó, bűnjét nem bánó Magdolnát véve
kezébe.
Szentandrássy mosolygott.
– Ez Metella, – felelte a képet helyes világításba téve, – Páris
legnagyobb cocotte-ja. Száznál jóval több embert tett tönkre, körülbelül
ugyanannyit küldött a temetőbe, de ha áldozatai újra pénzhez jutnának,
ha föltámadnának, azt hiszem ismét csak mosolyogva szaladnának nyoma
után.
– Érdekes arc, – jegyezte meg Illésfalvy és elnézte a felemás szemeket,
a megközelíthetetlen homlokot. A gyönyörü vonásu száj, gyermeki
mosollyal állt szemben a háttérnek rajzolt, kitörő Vezuvval, amely
haragosvörös, nyers szinekkel világította meg a rózsás, hamvas arcot. A
félelmetes, felhőszakgató, színpadiasan bömbölő tűzhányó mintha
megalázkodott volna a ragyogó, törékeny nő előtt, akinek nyugodt,
világos tekintetében több erő, több pusztulás rejlett, mint a legvadabb
kráter sötét mélységében, a legszilajabb láva perzselő patakjában.
– Érdekes és szép eszme, – bólintott Dénes, – méltó hozzád!
A festő szeme megcsillant; Szentandrássy mindig sokrabecsülte Illésfalvy
nézeteit.
– Műbarátok talán megértik, – felelte hálásan, – a nagyközönségnek
azonban, attól tartok, a kép idegen lesz. Önnek, hogy tetszik? – fordult
hirtelen Teklához.
A leány figyelmesen nézegette a képet, azután hallgatott. Szíve
bensejében, tiszta gondolkodásában elitélte a piros haju, bűnös nőt,
megvetette, talán gyűlölte is, azonban látva a két férfi lelkesedését,
nem mert nyilatkozni és bizonytalanul tekintgetett a kitörő Vezuvra.
Illésfalvyt egy kissé bántotta a lány művészi tudatlansága; életében
most érezte először, hogy ez a csöndes, becsületes, kristálytiszta nő
gondolkodásban, lélekben messze elmarad tőle. Bár Szentandrássy –
fölismerve a helyzetet – gyorsan másra terelte a beszélgetést, Dénes
arcára könnyü boru szállott, amely később újra-újra visszalopózott
homlokára.
A két férfi vacsora után, szivarszónál, még sokáig fönnmaradt. Dénes
sorra vette barátja összes képeit, vázlatait s elmondatta vele a jövőre
vonatkozó gondolatait. A festő lelki élete rendkivül fejlett, érzékeny
és tevékeny volt. Agyában szüntelen tervek kavarogtak, sajátos eszmék,
új fölfogásik, levegőre kivánkozó művészeti megnyilatkozások, amelyek
még az utolsó száraz cserjének is jelentőséget adtak. Szentandrássyt a
sors széles látókörrel áldotta meg, amely nem tapadt a röghöz, az egyéni
modorossághoz, az iskolai padok porához. Művészi ereje nem ösmert
határokat, megalkuvást, szeme bevilágított az emberi lélek s a nagy
természet legrejtettebb zugába. Bár nem volt már fiatal legény, a festő
mégis úgy érezte, – és joggal, – hogy a jövője nagyobb, ragyogóbb, mint
a multja, s hogy művészetének még hosszu utat kell megtennie a
tökéletesség diadalkapujáig.
Dénes örömmel hallgatta barátját. A sámsoni tehénistállók, szántóföldek,
kopár berkek egyszerre elmaradtak oldala mellől; helyettük csillogó,
hangulatokkal, élettel teljes világ nyilott meg előtte, telve az emberi
lélek száz és száz érdekes megnyilatkozásával, finom árnyalataival, az
új kor csíszolt érzéseivel, a szellem tarka tüzijátékával, a tettek
kemény, korintusi oszlopaival. A ragyogó kép középpontjában félig görög
ligetben, félig a boulevardok tüzfényében, karcsu, rejtelmes vonásu nő
állott: Metella, mintegy örök kérdőjelként, izgató rejtélyként, vajjon a
bűn és az erény állandó küzdelmében mi az igazi győzelem: a hideg
lemondás-e vagy a bűvös vétkezés? ki az igazi diadalmas, az-e, aki
rideg, acélos kézzel a bűnt földhöz teríti, vagy az, aki mindig újra és
újra fölkel és ezer meg ezer legyőzetés dacára frissült erővel kap
harcba? Mennyi fény, mennyi szín, mennyi szépség volt e sajátságos
világban, milyen beszédes, lelkes benne az utolsó kő, az utolsó
sarokvas, mily nemes összhangban olvad össze a százhangszerü zene, mily
nemes vonalakat alkot a meglátás s átértés ötvöző keze! Az élet volt ez,
a százkaru, százlelkü, százszemü élet, amely aranyszálakkal szövődik
keresztül az embereken, állatokon, hideg tárgyakon, amelynek diadalmas
förgetege keresztül visz az egész világon, föltárja a lét minden titkát,
szépségét, az élet, amelynek szilaj óceánja mindnyájunk lelkében
tengerszemeket talál.
– Oh! nagy dolog, végtelen boldogság művésznek lenni! – sóhajtott föl
Illésfalvy barátjára nézve, aki lassan összeszedte képeit. – Mennyire
irigyellek, hogy nemcsak szemed, de alkotó képességed, teremtő erőd is
van hozzá!
A festő csöndesen mosolygott.
– A szépet megérezni is élvezet, – jegyezte meg, új szivarra gyújtva. –
Aki a szépet csak élvezi, nagy előnyben van, mert sohasem ismeri meg az
alkotás verejték-szagát; az csak az isteni zenét hallja, nem a
kalapácsok kopácsolását, a festék körül repdeső legyek zümmögését.
Éjfél már jóval elmult, mikor ketten még mindig ott ültek az ebédlőben,
s elbeszélgettek a lelkükben fölvillanó képekről, érzésekről. Tekla egy
ideig csöndesen, félénken figyelt rájuk, azután fölkelt és a másnapi
háztartási ügyeket intézte el. Távozását alig vették észre, a két férfi
gondolatai messze röpültek el a köznapi élet pontos, világos méretei
fölött. Szentandrássy szilajul, vakmerően tervezett s eszméi gyakran
túlzásba csaptak át; Illésfalvy higgadtabb, kiforrottabb világfölfogása
megszabályozta és a földi keretekben tartotta a művészi szenvedély
viharától kergetett léghajóst. Dénes itélete mindig megfontolt volt, s
bár a széptől ő is megmámorosodott és a művészetet imádta, agya nem
maradt el a szívétől, az eszméket nyomon kisértette az élet
szabályaival. Éppen ezért Szentandrássyra barátja mindig jótékony
befolyással volt, s hogy a festő nem tévedt el a modorosságok
hínárjában, javarészt Illésfalvynak köszönhette.
Mikor végre kakasszónál letárgyalták az összes képeket, a szoba megtelt
sűrű szivarfüsttel, amelynek egy-egy karikája réveteg dicsfényt vont
Metella homlokára.
– A sok beszéd fölizgatott – szólt a festő nyugtalanul és kifáradva. –
Járjunk egy percig a kertben.
Magukra dobták köpönyegüket és kimentek a parkba.
A magasan álló csillagok keményen, világosan ragyogtak le a kőrisfákra.
A föld friss lehellete a sétálók arcába csapott.
A két jóbarát szótlanul járta végig a kavicsos útakat. Mikor az északi
szöglethez érkeztek, a festő egyszerre megállt.
– Nini, Tekla, – mondotta a könyvtárszoba kivilágitott ablakára mutatva.
– Csakugyan, – bólintott Illésfalvy, és lelkében egyszerre
fölelevenedtek a késő őszi éjszakák, mikor minden éjfélkor odatelepedett
a fehér nyirfapadra és szemét mohón függesztette rá az ablaktáblákra,
amelyek mögött nemes képként emelkedett ki Tekla hófehér homloka,
átszellemült arca.
A leány most is ott ült a régi bőrkarosszékben. De a homlok nem
világított, a tekintet nem csillogott titokzatos drágakőként, az arc nem
finomodott meg a fájdalomtól. Tekla, – a másnap reggelre kiadott
teásdoboz és cukrosszelence között – csöndesen, komolyan aludt, kezéből
a konyhakönyv az ölébe csúszott.
Illésfalvy fölhajtotta a kabátja gallérját.
– Menjünk aludni, – mondotta rosszkedvüen.