A sámsoni földesurat hónapok óta senki se látta a vármegyében. Az
emberek azt hitték, hogy Illésfalvy külföldön tartózkodik, valójában
azonban Dénes még mindig Sámsonban élt, teljesen elvonulva a világtól s
az emberektől. Évszázados szokás szerint, ha az uraság honn volt, a
birtokhoz vezető hosszu jegenyesor kezdetén – magas dombon – zászló
lobogott; ez a jelvény szolgált az arra járóknak meghívóul. Október óta
a zászlórúd üresen meredt az égnek, s így látogatók nem igen zavarták
Illésfalvyt.
Az egyetlen vendég, aki ősszel nap-nap után betért volt Sámsonra: Oláh
Gábor, lassan szintén elmaradt. A szakítás látszólag könnyen ment. Tekla
gyermeki egyszerüséggel, a szerelmes ember szent önzésével fordult el az
erdésztől, aki némán, férfiasan viselte el a csapást. Nem szólt semmit,
nem könnyezett, csak az ajkába harapott, hogy a vér kiserkedt belőle s
mikor a fiatalember később hazafelé mentében egy kóbor sasra célzott,
oly erővel szorította össze a puskát, hogy az eltörött kezében. Oláh
Gábor azután eltünt Tekla életének határvonalairól; rosszkedvü, magába
zárkózott és rideg ember lett, aki fagyos lehelletével a legvidámabb
társaságot is elnémította.
Illésfalvy és Tekla zavartalan boldogságban éltek a kúrián. Napjaik
csöndes, nyugodt egyformaságban teltek el, lelkük közt teljes összhang
uralkodott, amelyet nem tudott megzavarni az a tudat, hogy csak Isten
előtt egymáséi, az emberi törvények szerint nem. Ezt a kérdést Dénes
sokáig rendezetlenül hagyta, jól esett neki a tudat, hogy valaki
föltétlenül, minden hivatalos írás, társadalmi beleavatkozás nélkül az
övé, s a leány soha egy szóval nem említette, hogy nincs megelégedve
helyzetével. Ő boldog volt, hogy Illésfalvyé, hogy neki szentelheti
életét és hogy az viszontszereti őt. Csak egy vágya volt, hogy ne
hagyják el Sámsont, amely hatalmas erdőivel, szikláival mintegy elzárta
őket a világ elől, külön országot alkotva számukra. Félénk szíve
aggódott, hogy ha kimennek az emberek közé, Dénest elrabolja tőle
valaki, a nagyvárosok titokzatos szép asszonyai, akik könyörtelenül
gázolnak el a mezei vadvirágok fölött.
A téli napok békésen teltek el Sámsonban. Reggel ketten beültek a tiszti
irodába, elvégezték a gazdasági dolgokat, a levelezést, kiadták a
rendeleteket, azután végignézték az istállókat, ólakat, ellenőrizték a
kis gazdasági ipart, amely a cselédházakban folyt, majd délre hazatértek
a portára, ahol már várta őket a forró leves. Ebéd után rendszerint
kimentek az erdők felé. Tekla mindig lépést tartott Illésfalvyval, sőt
idővel maga is vadászgatni kezdett. Mire bealkonyodott, csilingelő szán
vitte őket Sámsonra, amelynek ódon ebédlőjében gyors fekete árnyakat
rajzolgatott a kandalló fénye. Ilyenkor letelepedtek a tűzhöz,
Illésfalvy olvasgatott s közben el-elnézte a himzésnél ülő Tekla nyugodt
vonásu arcát, finom ivü szemét. Néha a férfi fölkelt, csöndesen
megcsókolta a leány homlokát s azután visszatelepedett a karosszékbe.
A vacsora nap-nap után félnyolckor már az asztalon volt s utána ketten a
szivarfüstben még elbeszélgettek. Dénest új terv foglalkoztatta. Látva,
hogy Tekla mennyire ragaszkodik Sámsonhoz, a férfi elhatározta, hogy a
veteményes kert alatt fekvő rom körüli nagy platánost átalakítja parknak
s abba új kúriát építtet. A régi, Grassalkovich-fedelü, nehézkes ház már
roskadozó volt s nehezen felelt meg céljának, az újabb idők kényelméből
semmi se volt meg benne. Illésfalvy tehát írt egy fővárosi építésznek,
hogy küldjön neki terveket, s pár napra rá Budapestről egy nagy könyvet
kapott, amely körülbelül száz csinos és kényelmes vidéki uriház színes
rajzát tartalmazta. Egy másik, szintén tekintélyes nagyságu füzet,
modern parkokat mutatott be.
Az épületvázlatok a világ minden tájáról való képeket nyujtottak. Pajkos
francia nyaralók után az ókorral kacérkodó római kastélyok sorakoztak; a
mórívü spanyol házacskákat lombok közé húzódó, komoly s mégis meghitt
angol vidéki urilakok váltották föl. Fekete skót kastélyokon, német
törpe várakon, öblös orosz kúriákon kívül a könyvben egy csomó a
legujabb kort hirdető épület is volt: rikító liliomdísszel, csomókba
csavarodó tornyokkal, szeszélyesen szökellő vonalakkal és egyéb
építészeti vakmerőségekkel.
Illésfalvy, aki alapjában a komoly és megbízható dolgokhoz vonzódott,
napirendre tért a tarka kalickák fölött, azonban Tekla tágra nyílt
szemmel, kiváncsian nézte az aranyba, ezüstbe, cifra ákombákomokba fuló
házakat.
– Milyen szép! – mondotta gyermekes örömmel. – Istenem, ha ilyenben
lakhatnánk!
Dénes ránézett a lányra.
– Ez csakugyan tetszik magának? – kérdezte elcsodálkozva. – Ezek a
kérdőjelalaku falak, ezek a pipacsalaku ajtók, ezek a macskahátu ívek?
A leány még mindig mosolyogva nézte a képet.
– Olyan, mintha álom lenne. Csupa ragyogás, csupa tarkaság… és minden
olyan szép, akár tündéreknek készült volna.
Dénes pár lapot fordított a könyvben, s egy nemesvonalu római kastélyra,
az egyik Medici-lak másolatára mutatott rá. Az oszlopos tornác mögött
világos ábrázatu, tökéletes összhangu, egyszerüségében is klasszikus
emlékeket keltő ház foglalt helyet, a barátságos és szép otthon fogalmát
testesítve meg.
– Ez nem tetszik jobban? – kérdezte Illésfalvy.
A leány megrázta fejét.
– Ez olyan, mint a kapisztráni gróf kriptája… Rideg és komor. Nekem
ellenszenves is. Nem tudnék ilyen házban lakni, azt hinném a temetőben
vagyok.
– És nem látja a művészi formákat, nem hallja a régi, nemes vonalak hívó
szavát, amely visszaszólít a klasszikus világba, a tiszta formák
birodalmába, a csöndes fenségesség berkeibe?… Nem olvasta a Faust
második részét?
– Nem.
– El kell olvasnia, – szólt a férfi a könyvszekrényhez lépve, – hogy
megértse belőle a régi stilus örökkévaló és újra megújhodó formáit, a
görög világ soha össze nem dülő birodalmát.
– El fogom olvasni, – felelte a leány félénken.
Tekla szófogadó volt és másnap nekilátott a Faust második részének. Nagy
buzgalommal olvasta a sajátságos jeleneteket, a görög utazást, de
őszinte pillanataiban meg kellett magának vallania, hogy az egészből nem
sokat ért. Németül különben sem beszélt kifogástalanul, iskolai
tanulmányai is csak a szükséges dolgokra szorítkoztak, így a nagy mű
csodás szimbolizmusa megfejthetetlen rejtély maradt előtte.
Dénes esténkint mosolygott, amint Tekla beszámolt neki olvasmányai meddő
eredményéről. Illésfalvy egy ideig megpróbálta, hogy megmagyarázza a
leánynak a mű vonatkozásait, megértesse vele az emberiségnek a szűzi
tisztához, a széphez való örök, habár gyakran lappangó vonzódását, de
Tekla, aki egész életét a konyhában, gazdasági dolgoknál, kézimunkánál
töltötte el, sehogyan se tudott a légies, sejtelmes alakokkal
megbarátkozni, sőt megesett, hogy elszenderedett az előadások közben.
Ugyanilyen volt a helyzet más művészeteknél. A festészetben a leánynak
csak a gépiesen kidolgozott, fényképekhez hasonló művek tetszettek, a
színhatások, az impressziók iránt semmi érzéke se volt, a mű gondolata
nem ragadta meg figyelmét.
Dénes barátja volt a zenének is és különösen a régi mestereket kedvelte.
Ő a muzsikában az érzést becsülte legtöbbre, s a szerző gondolatait
önkéntelenül megszerezte a magáéival. Tekla évek hosszu során át a
zenében csak szórakozást látott és legföljebb a magyar népdalok iránt
volt érzéke. Egy-egy nehezebb mű kifárasztotta, idegen is volt előtte,
színei, kifejezései, melegségei nyomtalanul siklottak el lelke fölött.
Beethoven, Illésfalvy kedves mestere, Mozart, Mendelsohn, a fiatalabbak
közül: Grieg, Tschaikovskij – ez a borongó tépelődő lélek – hideg
szoborként álltak a leány előtt: az ő számára e melegszívü, gyöngédszavu
óriásoknak nem volt mondanivalójuk.
A szegény kis leány minden erejét megfeszítette, hogy beférkőzzön a
titokzatos világba, tanult, dolgozott, küzdött, de hiába, a lelke
sohasem járt volt szellemi területeken, élete pályája messze feküdt az
emelkedett síkoktól. Az ő sorsa ez volt: rendben tartani a házat, késés
nélkül tálaltatni az ebédet, fölvarrni a leszakadt gombokat, elrakni a
kifizetett számlákat, s e pontosan kicirkalmazott földi pályán nem
akadtak fönnen keringő sasok, merészen száguldó felhők, rejtelmesen
tovaillanó ködalakok. Itt minden természetes, világos, kézzelfogható
volt, s az egyszeregyre támaszkodott; ez a csöndes világ nem ismerte a
magasabb szárnyalást, a föld felett álló gondolatokat, a szellemi élet
gigászi alkotásait. Ő latolgatás, kétkedés nélkül szerette Dénest és
ezenkívül nem törődött semmivel se.
Illésfalvy egy ideig még meg-megpróbálgatta, hogy Teklát bevezesse a
maga finom, mindent megértő, minden szépért lelkesedő világába. Beszélt
neki szabad gondolatairól, ötvözött és finom életfölfogásáról, föl
kisérelte vinni a leányt a magasabb szférákba, a művészies átérzésekbe:
hiába, Tekla idegenül révedezett e sajátos környezetben és egy meleg
kézszorítást, egy jó szót többre becsült a klasszikusok minden
műremekénél.
Végre is Dénes föladta a meddő harcot és belenyugodott az adott
helyzetbe. Sőt, miután nem akarta az összhangot megzavarni, mintegy
hozzáilleszkedett Teklához és az ő hétköznapi életéhez. A művészetek
helyett a férfi a gazdálkodással bibelődött, nagy problémák helyett a
szarvasmarha- és lótenyésztés kérdéseivel foglalkozott, a zene és
irodalom mesgyéi hijján a csöndes kényelemnek és a nyugodt falusi
életnek hódolt. Már az erdő se volt neki az, ami annakelőtte: a tölgyfák
nem zúgtak zsoltárokat, a patak nem harsogott szilaj ditirambusokat, a
felhők nem alkottak tarka képeket. Ehelyett belenézett Tekla mélyérzésü
szemébe és csöndesen hallgatta, amint a leány a virágairól, apró-cseprő
házi gondjairól, nyugodt, meleg, átlátszó szeretetéről beszélt neki.
Az egykori világfi lassan eltünt és a vidéki kurtanemesnek kezdett
helyet adni. Illésfalvy körszakállat növesztett, az arca piros pozsgás
lett s a termete is meglehetősen elhizott. Hónapok multak és nem volt
rajta más öltözet, mint a vadászruha, úgyszólván nem is emlékezett rá,
mikor sétált utoljára aszfalton. Mintha soha sem fordult volna meg a
párisi boulevardokon, a szük Old Bond Streeten, a Hotel Ritzben, az
Unter den Lindenen. A nyugati élet – ragyogó színhatásaival, meleg
szalónjaival, finom rokokó életével – elveszett számára; a sámsoni
határon belül csak csibukok, béresek, kuvaszok, hóborította szántóföldek
és meleg kályhák léteztek.
Egyszer történt csak meg, hogy e nagy nyugalomba egy csöpp lőpor
keveredett. Egy téli estén távirat jött, messze földről, idegen
világból. A sürgönyben, elcsonkított szavakkal, ez állott:
„Forgotten? Please, answer, if you dont mind. Hotel Savoy. May.“
Akkor egy pillanatra kinyilt a mindig egyforma, felhős sámsoni égbolt s
a félrelebbent kárpit mögül elébukkant a Savoy csíszolt üvegben
csillámló téli kertje, az Empire óriási transzparense, a hideg, szép
angol asszonyok sok mesés ékszere, a May derüs, nyugtalan, minden
percben változó arca, – azután Illésfalvy összehajtotta a táviratot és a
fiókjába rakta.
– Ki sürgönyzött? – kérdezte Tekla félénken.
A férfi mosolygott.
– Semmi – felelte megsimogatva a leány haját. – Egy rossz álom… De már
fölébredtem és semmi bajom, csak éhes vagyok… Kész a vacsora?
– Rögtön meglesz, – felelte Tekla a pecsenyeszagu konyhába sietve.
A férfi egyedül maradt. Egy percig elgondolkodott, azután a pipatóriumba
lépett, mosolygott, majd előkereste és megtömte a vacsora utáni
csibukot.